„Szí ház a világ, a való csak díszlet, de be e az érzés – ez a valódi élet!”
Néha orkánként tomboló fúria va-gyok, majd könnyed szellő, időnként alacsony lángon égek, alig lobogok, majd mindent elemésztő tűz vagyok&
Máskor vagyok a nyugalmas, mindent magába fogadó földanya, érces han-gon szólok, időnként csikorgó fémek pendülnek bennem, és egyszerre csak simán csúszik ki a belőlem a szó&
„Tudom, o a szól ak, / abból a világból, ebből a szí házból, / mert világu k csak e' ár yék, s függö yü k rá k vár még, / med-dig jártatjuk szá kat, tépjük a ruhá kat, / s mikortól, mettőől járjuk a karmá kat.„
Mindegyik én vagyok, még az is, ami nem, hisz’ érzést mástól is kapok kölcsön& Nekem az érzés maga a munka&
„Szeret ék pihe i, yaral i, feküd i / Szeret ék csak e i, íze-ket érez i / Szeret ék hallat i, magamról valla i / Szeret ék em fél i, emberké t most él i… „
Megélem, átveszem, átérzem, mosolyra vagy könnyekre fa-kaszt, és ha igazán érző emberként élek, az összest átadom ne-ked&
Elengedhetetlen
A lombokon túl kivillant a napsugár fénye& A legnagyobb me-legen már túl vagyunk mára&
Az Anya úszotte egyet& Látteam, ahogy kinézette oldalra, pillan-tása súrolta a betonozotte, köves partszakaszt&
A tengerparton egy kerekes szék& A kislány a matracon pi-hent, fejét a tenger felé fordítottea és figgyelt&
„Jó, hogy eljötteünk” – gondolhattea az Anya& – „Emilynek jót tesz a tenger párás levegője”&
Lassan kifelé vettee az irányt& Nem úszotte még tempósan sem, inkább élvezte, ahogy a kellemes sós víz simogatja a karjait& Ami-kor a kövezette part mellé ért, fölállt, talán fel is ágaskodotte, így pont a lánya szemébe tudotte nézni& Rámosolygotte, és lánya visz-szamosolygotte&
„Szőke haj, kék szem – pontosan, mint nekem” – gondolhattea&
„A fogai kissé előreállnak& Vajon azért van, mert olyan vékony?”
– morfondírozhatotte&
„Talán elkelne egy fogszabályzó& Na, majd ősszel&”
Megsimogattea a szőke fejet& Megértés, összhang volt a két te-kintet összekapcsolódásában&
Kisétált a lépcsőn, gyorsan lezuhanyozotte és megtörölközötte&
A kerekes kocsi hátánál a nagy táskából pólót és kis ruhát vette elő& Most volt időm megfiggyelni a kocsit& Oldalról a nagy kerekek monstrumnak látteatteák, de hátulról igen keskeny volt&
„Vékony a kislány” – fut át agyamon a gondolat& – „Nagyon vékony&”
A színes sportteáska mellette egy másik doboz, fekete, merev fa-lú& Nem hallom, mit csinál, csak hallani vélem a morajt, a
ször-Érzés Kosh Kinga csögő, pumpáló zajt, mert már látom a csövet, ami a kislány gé-géjét a dobozzal összeköti& Nem akarok rámeredni, tovább aka-rom érezni a harmóniát, így csak nézem az Anya hátát, ahogy kezében a puha pamutterikóval a kicsi mellette térdel&
„Nagyon vékony&” – gondolom újra&
Simogatja a kezét, majd a mellkasát, és végül a lábát a térdéig&
Ahogy mellettee hajlong, nem ér le tovább, nem pici a lány már, megvan a hossza& Talán magas is lenne, ha lábra állna& „Ha lábra tudna állni” gondolom&
Az Anya csak simogat, és beszél hozzá& Jól érzi magát, és ez látszik a mozdulatain, érezni a hangján& Egy pillanatra még kinéz a kékségre& A mosoly talán a tengerről jötte, de a kicsinek szól&
„Sokan vannak itte” – gondolja talán – „Sok a szép gyermek&”
Felgyűri a trikót a kezén, áthúzza a kislány tarkóján, miköz-ben tartja a fürtös fejet& Lehúzza a gerincen, az abnormálisan szé-les csípőig& Agyam lassan rakja össze a látotteakat& Szészé-les arc-csont, széles váll, pici és keskeny kar& A csontok normálisan nő-nek, de a test nem mozog, nincs izom rajta& „Nem abnormális, bár lehet, hogy világunk maga az” – gondolom&
Ahogy öltöztet, újra simogat, ilyen az Anya& Közben cipőt húz, sortot, és most az Apa megy közelebb& Hosszú, perforált le-mezt vesz elő a keskeny kerekes kocsiból, henger alakú& Szétnyit-ja, és a kislány mellé lép& Csak most értem meg, hogy a gyenge hát nem tartja meg a gerincet& Az Apa lassan felemeli a testet, alácsúsztatja és összekapcsolja a mídert& Beemeli a kislányt a székbe, eligazítja kezeit a keskeny kartámaszon&
Könyök, térdkalács, lábfej& Csupán ennyi, amit látok, és a für-tös fej&
„Anya és Apa& Nyaralnak, mint mi&” – gondolom&
Megrázom a fejem& Olyan volt ez a pár perc, mintha illúzió lenne& Mintha belelátteam volna egy másik világba&
Újra odanézek& Apa, Anya, Gyermek& Kényszerítem magam, hogy racionálisan lássam, amit látok&
De hol itte a racionális? És mi az illúzió?
Anya és Apa& Szeretik a gyereküket, mint mi& Simogatják, be-szélnek hozzá, simogatnak&&
Tényleg van különbség? Nem látszik rajtuk, hogy megfogal-maznának különbséget&
A figam talán már felébredt az alvásából& Majd a férjem kihoz-za…
„Remélem hozza a cumit, a kis cipőt, és a kedvenc törölközőjét is” – gondolom, és visszafekszem a matracra&
„Vajon nem viszünk-e mi is ezernyi dolgot magunkkal, mert úgy érezzük, jó a gyereknek& Cumi, kis takaró, bébiétel, a ked-venc plüss kutya&” – gondolom tovább& – „Elengedhetetlen&”
Kerekes szék, oxigénpalack, vasmellény& Elengedhetetlen&
Talán azt mondanák mások erre, hogy egy dolog van, ami el-engedhetetlen& A szeretet& Anya és Apa gondoskodó szeretete, és ez ugyanaz, bármely családban&
Gondolom…