Dús virágos zöld tenger a rét&
A bokrok ágai közötte madarak hada verdes&
Léptem nyomában a régi nyarak emléke mozdul, és azok a megélt évek, a fájdalmak, a szépségek bennem újra élnek,
és a történetek, melyek szívembe égtek megelevenednek,
de már lecsendesültek vágyaim&
A kert végében a víz vájta árok&
A tüskés bozótokban bujkálások,
az egresbokor, az akácfa ágak millió tüskéi, mint parányi lándzsa végek
karcolták hátamat és kezeimet, hogy bőrömnek dús vére csordult&
Az izzadságra tapadt vérpatakok, mint úttealan utak, és térképvázlatok díszelegtek mellkasomon
egy- egy nyári napon&
Az esti fürdés a nagy lavórban, Az alig habzó házi szappan maró lúgjának égető érzése,
és néztem, hogy alakul át moslékká az előttee még tiszta artézi víz, amit az utca végi nyomós kútról, egy kopotte zománcos vödörben hoztam&
A háztetők titkokat őrző szigorú rendje, a kopotte régi apatíni cserepek harcos kúpjai, mint a római katonák sisakjai,
vigyáztak a házakban élőkre&
Ismertem őket&
Rájuk már messziről köszöntem, ahogy fenyítve kötelezette rá anyám&
A főutcai sétán a gesztenyelombok alatte amikor elmentem melletteük, köszöntem ha kellette, ha nem, naponta többször is, mert tudtam, ha egy is kimarad
biztosan beárulnak, és hallgathatom a korholást és minden mást,
amiben nem voltam vétkes, csak áldozat&
A gesztenyefák árnyékában, gyakran időztem egy-egy egyszerű kirakat előtte,
mert az üveg mögötte
minden kirakotte tárgy nekem köszönt&
Akkor még oly távolinak tűnt a jövő, az idő ködén túli valóság,
a mesevilág várása, a 21& század&
Vajon ülnek még a házak előttei padokon gubbasztó a már végleg ráérős öregek;
akik csak annyit szóltak, amikor előtteük elmegyek;
„Na mész?”,vagy „Na, meggyütteé?”
Majd néztek tovább maguk elé azt sem tudták, hogy ki vagyok én, és tárgyalták tovább a napi híreket&
Érzés Horányi György
A mindig leeresztette redőnyű első szoba nyirkos hűvöséből, újra és újra
bevillan a világvevő rádió parányi zöld lámpájának fénye és a bizonytalan állomáskereső, mely világítotte és reményt adotte, felejtettee a kinti sötét világot&
Képzeletem, szabadságvágyam szárnyalhatotte, miként a pitypang virágok parányi ernyői, úgy szálltam én is a nyugati széllel nyugat felé&
Akkoriban az egész utcában csak ez az egy világvevő rádió íves polírozotte barna bútora
hozta a híreket, hogy élnek szabadon a szöges drótkerítésen,
az aknamezőkön túl is emberek&
De minden házban volt vezetékes rádió népbutító,
melyből egész nap e silány dobozból a diktatúra hangja recsegette,
dicsőítette, hülyítette és zengette buzdító bányászdal és harcos induló&
A huszonötös villanykörte halovány fényénél, gyakran titokban, mert drága volt az áram,
olvastam, faltam a könyvtárból kihozotte könyveket&
Nekem az első nagy barátom Robinson volt&
Otte éltem vele a szigeten&
Képzeletemben a tenger valóságosabb volt, mint a homokerdei homok,
vagy a páskomi dűlők bozótos dűnéi&
Pedig nyaranta forrósága úgy égettee talpam, hogy az egyik szőlőtőke árnyékéból
a másik oltalmában, hűvösében ugráltam&
A népmesékben én voltam a legkisebb harmadik, akinek igazsága mindig győzelmet hozotte
és hozzá jötte még az öreg király ígérete, a fele országa és a gyönyörű királylány keze&
Shakespeare, a nagy angol nekem írta történeteit, Hamlet voltam, a tépelődő, a gondolkodó,
a biztosban is bizonytalan álmodozó&
„Lenni vagy nem lenni, ez itte a kérdés!”
Lear király keservét szavaltam oly gyakran magányomban,
„Fújj szél, fújj, szakadj meg, fújj, dühöngj!
Nem leányaim, én, nem vádollak titeket kegyetlen-séggel!”
Csak úgy zengette a keserű szó, szeles időben, vagy hóesésben, remélve, hogy senki se hallja&
Titkos éjszakai sétáimon gyakran sírtam&
Sokakat szeretteem, és nem értetteem ők miért nem&
Voltam Julius Caesar és Antonius, de Kleopátra is izgatotte&
Ilyen lehet az ismeretlen és rejtélyes nő?
Vajon találkozom majd vele?
Képzeletem így csapongotte&
Érzés Horányi György Szerelmes voltam Júliába,
de jobb lette volna, ha Júlia méreg helyette Bambit inna,
hogy gyermekeink zsivaja vegyen körül, és tőlük lenne hangos Ravenna&
„A Windsori víg nőkkel”, a Duna korzón találkoztam, gyakran előtteem álltak a Gyöngyvirág cukrászdában három gombócos fagylaltteal a kezükben,
és csak csevegtek, és vihogva nevetteek, rám egy pillantást sem vetetteek&
Nekem csak egy gombócra tellette&
Szálltam a város fölötte,
mint Marc Shagall képein a zsidó hegedűs, alatteam az utcák kusza sorai,
és a Sánc-hegy lankái, csenevész bokrai&
Az Imsósi erdő susogó, dús lombjai örvendezték sze-mem
és biztatteak: „Ittehon vagy Gyuri!”
Hallotteam a hegedű hangját a Duna hullámain&
Elnyúltam szépen a réten, áldotte harmóniában a szélben, eggyé váltam mindennel, amit nekem adotte az Isten&
A haláltáborból visszajötte család figa volt a padtársam&
Senki sem akart egy zsidó figú mellette ülni&
Nekem barátom volt&
Csodáltam nyakáig pöndörödő, ollót nem ismerő pajeszát&
Szinte szégyelltem szalmaszőkeségem és gyakran sírásra hajló kék szemem&
Csodáltam parányi kipája alól kigöndörödő, dús fekete haját és Mózesi mély szemét&
Kedves volt és szerény, de bizalmatlan és zárkózotte,
a sok gúnyos és csúfolódó beszéd miatte&
Lelkét még Auswitz füstje marta, hallgattea ottehon a rémtörténeteket, ahol minden rokona és ismerőse elégette&
Húsvétkor pászkát hozotte, és ettee azt az egész osztály&
Míg etteek, a figúk kedvesek voltak hozzá&
Azon a napon senki sem csúfolta, csak ropogtattea a kovásztalan, lapos potya kenyeret&
De akkor még nem értetteem, hogy van Istentől jövő szeretet&
56’ késő őszén, még a tél előtte üres volt a pad&
Már nem ült melletteem&
Elvittee őket a jövőtől való félelem, hazatértek& Ma Izraelben él&
Epilógus
Elszáradt a virágos rét&
A futóhomok csak bogáncsot terem&
Újra galagonya bokrok uralják az erdőt, mert múltba fordult a történelem&
Érzés Horvát Gábor