A Nap járása bő egy évtizede nem befolyásolja napirendem alakítását& Mióta kikerültem a középiskola „tiszteletteel jelentős”
bonszai Poroszországából, olyan hevületteel rúgom fel az életveze-tési szabályokat, amilyen vakhitteel megtartotteam azokat koráb-ban& Meglehet, ez az egyetlen elem az életben, amiben engedé-kennyé váltam magamhoz& Az éber mindennapjaim a semmiben lebegnek, miközben úgy érzem, lélekben otte menetelek valahol Pomeránia és Brandenburg közötte& Mily gyermekien szeszélyes, egyben a létezésre veszélyes elegy!
Talán ezért kerültem orvosok keze és szavainak keresztteüze közé pár éve& Mindenáron igyekeznek rávenni, fordítsam meg e szanaszét heverő rendet& Legyen a materiális lét katonás, ameny-nyire lehet, s erre aztán építhetem szellemem légvárait, ahogy tetszik& Nem kérnek sem durván, sem lehetetlent& Ám az elfedő egyedüllét a sötétségben, az éjszaka zajtalan romantikája, gyer-tya hiányában a kislámpa fénye mellettei alkotás oly vonzóvá lette számomra, hogy nem látteam értelmét feladni holmi normálisnak titulált életért& S a tudat, hogy mikor ez utóbbi kezdetét veszi a tömötte buszok gázfröccseivel és az osztálylétszám jelentésével, én éppen álmodom&
Hosszú évek óta nem kívánok hasítani a vízen& Ezért hitteel hi-szem, féloldalra fordult bárkámmal is nyugton evickélhetek – va-lamerre& A szűnni sosem akaró vihart magam mögötte tudtam, a
Érzés Horvát Gábor
felszínen maradtam& S hogy néha katasztrófával fenyeget némely szürke felleg? Ugyan, mi sem természetesebb! – rendre kiszenve-dem, amivel jár, majd folytatom a szükségszerű semmit ugyanon-nan& S élem az áldotte órákat& Az egyedüllétben az alkotást, a világ nagy és bűzös dolgainak folyása közben pedig a lelkem rózsa-kertjeiben tette sétákat&
Mikor e passzív rezisztens programomat végezni tudom, sze-rencsés vagyok az álmokkal& Még rég, a jogászkodásra herdált évek során, különösen a január és a június remegő ideje megany-nyi rémisztő veszedelmet és sajdító veszteséget vetítette elém& Ám mióta a sorsom húzotte egy éles cezúrát, lecsukotte szemmel újra olyan szellemek közötte lehetek, melyekért érdemes megszenved-ni az ébrenlét értelmetlenségét& Csukotte szemmel, nyitotte lélekkel adatik meg, hogy érinthetek és valamennyi érzékemmel tapasz-talhatok& Azokat, kit elveszteni fájt, s mit átélni annyira hiányzik&
Ilyenkor ottehon vagyok& Aztán azonban – mily fájdalmas! – fel-ébredek&
Egy idegen helyen és korban találom magam& Néha egy-egy megcsillanó cseppet letörlök az arcomról, ám gyakran csak úgy patakzik végig arcomon a lehetetlenség valósággá válásának örömkönnye& Sokszor rögzítem papírra e képeket és találkozáso-kat& Máskor ugyan makacsul él bennem az elhatározás, napokig bizsergeti az ujjbegyeimet a klaviatúra fölötte, mégsem megy& És nem ritkán látok oly éterien elbűvölő arcokat, mellhez szoronga-totte emlékeket, nem ebbe a világba és nem ebből a világból való seholhelyeket, melyeket mással megosztani képtelenség, olcsó
matériává tenni pedig egyenesen bűn lenne& Az ébrenlét azonban kegyetlen – másokon is érzem&
Egy napig, ketteőig, tán a következő elalvásig nagyokat nyel és zihál a szerencsétlen, ki minden vonást, hangot, illatot féltve őrizne& Áramlik azonban a rendet szétdobáló hangzavar, a lélek szabadságát semmissé tévő őrület& Ellenáll, ám mindez hasztalan&
Bármennyire küzd, nem vonhatja ki magát materiális volta kö-tötteségei és szabályai alól& Egy tucatreklám, egy dallamtapadás kitúrja a figgyelme fókuszából az igazán szépet& Itte minden meg-tervezette& Ő maga egy piciny alkatrész, minek feladata, hogy he-lyén legyen egy ugyanilyen a gépezetben& Egyszer aztán lebi-csaklik feje a képernyő fényénél, s ezzel valamennyi kincse eltű-nik, mint érme a bűvész ujjai közötte&
Féloldalas menekülésem engem némileg felment& Aztán időről időre elkövetkezik egy olyan szakasz, mikor a szellem és a lélek fellázad& Elegük lesz az oda-vissza rángatás őrjítő ellentmondása-iból, ezért hát mind nagyobb erővel tombolnak, míg valami lát-szatmegoldás le nem csendesíti őket& A külső szemlélőnek egy-egy ilyen felleg csupán egy-egy készülődő zivatarnak tűnik, a tapasz-talt hajós azonban jól ismeri az égi és a földi vizeket& Tudja, nem holmi időjárási szeszély miatte kíván leszakadni az elérhetetlen, végtelenbe vesző ég, hogy aztán összeolvadjon a rothadó kis fa-tákolmány oldalát nyaldosó tengervízzel& Ám nincs ezzel semmi baj, hisz mint lassan összeérő, óvó női tenyerek veszik körbe ez-után a tévelygő utazót&
Vasárnap tört ki a gyalázat& Szereim kisebb adagja mellette if-jabb nővéreim kedves hangja elég volt, hogy nyugodtan segítsen
Érzés Horvát Gábor át a hullaszín valóságból az álom nyugalmába& Aztán egy átvir-rasztotte hajnal után kedden vettee kezdetét ismét& Fulladoztam, ám az ájuláshoz nem eléggé& Minden erőltetette levegővétel egy szú-rást hozotte mellkastájra& Először csak egy gombostűnyit, majd egy késhegynyit, így jutva el a középkori páncélokat átütő fegy-verek vasfejéig& A kezem ügyébe kerülő valamennyi eszközzel próbáltam átlökni magam a peremen – egy rémisztően idegen, megannyi gyötrelemmel teljes világból amoda& Kínkeservvel ugyan, de sikerült&
Finoman keltegetteek, hisz ismét eljötte az ideje magamhoz ven-ni a sok keserű pirulát, mi afelől biztosít, hogy másnap is mene-külnöm kelljen& Megfáradva, elgyötörten tápászkodtam fel a ka-napén, takarómat félrelöktem& Üveges tekintetteel néztem magam elé, a házban mindenki aludt már& Még kedd volt& A kis fehér ko-sár a kezemben szorongotte, ekkor indult& Tüdő, arcüreg, hamaro-san szív – egyszerre, majd a régiek –, gyomorszáj és hasfal& A te-raszra vonszoltam magam, hol a combomat, hol a falat kaparász-va& Komikusan kínlódtam, koccintó részegek közötte vágásra ki-nézette disznó letteem az első nyakon szúrás után& Éber rémálmot éltem a javából, az ébredés ígérete nélkül&
Az emlék úgy veszik az örök feledés homályába…
A vágy úgy válik semmivé a város szürkeségében…
A szerelem úgy lesz fojtó léggel keveredő köddé…
A remény úgy tűnik el a féltve őrzötte dobozkából…
A lét úgy fordul át üres semmibe egy mély sóhajjal…
&&& mint érme a bűvész ujjai közötte&
Ám mit ezek maguk után hagynak, örök e világban&