A társadalmi szerződéssel kapcsolatos kormányzati magatartás lényege úgy foglalható össze, hogy a kormány kezdettől fogva támogatta, illetve támogatja a kezdeményezést, partnerséget ajánlott hozzá.
Ugyanakkor óvakodott attól, hogy a kezdeményezést, – amelyet a Gazdasági és Szociális Tanács sajátjának tekintett –, átvegye, és a szerződés elérését netán kormányzati célnak minősítse. Hiszen ennek egyik fő értéke, – szakértők sze-rint –, éppen az volt, hogy elindítója nem a kormány, vagy valamelyik politikai párt, hanem, – ha úgy tetszik –, maga a „civil társadalom”. Ezért is előkészítését a kormány nem vehette át a Gazdasági és Szociális Tanácstól, azaz, – a testü-let egyik tagjának pesties megfogalmazásával élve –, a kezdeményezést „nem nyúlhatta le”. A kormány folyamatosan ezt a megközelítést képviselte, még ha időnként voltak is olyan jelek, – így a miniszterelnök szereplése és 12 pontos javaslatcsomagja a 2005. december 1-i plenáris ülésen –, hogy tényleges érdek-lődése túlmutat ezen a „pozitív visszafogottságon”.
A kormányzati magatartás alakítására nem kis hatással volt az Érdekegyeztető Tanácsban a kormány által 1994-ben kezdeményezett és 1995-ben kudarcba fulladt társadalmi és gazdasági megállapodás, – korábbiakban leírt –, élménye.
Az akkor megtanult lecke lényege, hogy a kormány, – amennyiben maga kez-deményez társadalmi szerződést, és ennek elérését időhatárhoz köti –, akkor a partnerek, – a GSZT tagjai, köztük az l994/95-ös kísérletben is részes szakszer-vezetek és a munkaadók –, ezt úgy tekinthetik, mint aminek elérése a kormány kizárólagos politikai érdeke és célja. Így a tárgyalások során parttalan, illetve, – esetenként –, költséges követelések teljesítését szabhatják együttműködésük és csatlakozásuk előfeltételéül, – aminek a Gazdasági és Szociális Tanácsban is határozott jelei voltak.
Az akkori soros elnök a Gazdasági és Szociális Tanácsról szóló törvényt, már arra való hivatkozással sürgette, hogy erre a társadalmi szerződés eléréséhez van szükség, – jóllehet a két ügynek valószínűleg vajmi kevés köze volt egymáshoz.
84
Neumann László és Tóth András 2007 őszén a projekt keretében a Gazdasági és Szociális meg-határozó résztvevőivel és az államigazgatás képviselőivel folytatott beszélgetések útján36 kerestek magyarázatot a társadalmi szerződés elmaradására. Eszerint: „az interjúk többsége, – s nem csak a szociális partnerekkel készültek –, a kormányzatot teszi felelőssé a paktum elmaradásáért.
Többek szerint a kormány csak PR eszköznek tekinti a nyilvános érdekegyeztető fórumokat, vagy az EU által elvárt kötelezettség formális teljesítésének. A GSZT és a kormány jelenlegi viszonyát tekintve úgy tűnik, a kormány fogadókészsége nélkül a kezdeményezések kiürülnek, a meddő tanácskozások tét nélküli, általánosságokban mozgó dokumentumokat eredményeznek, s munkája végül is érdektelenségbe fullad. Másfelől viszont a kormány számára sem kívánatosak a fórum kezdeményezései, a saját kezdeményezésre folyó társadalmi szerződés munkálatok nem sok kormányzati figyelemben részesültek.” – írja Neumann és Tóth.
Ahogy már a társadalmi és gazdasági megállapodás sorsa is mutatta, gazdasá-gi, költségvetési megszorítások közepette, – amikor az érdekképviseletek saját fennmaradásuk és támogatottságuk fenntartásának érdekei szerint cseleksze-nek, és ezt gyakran a kormányzati törekvésekkel szembeni ellenállásként élik meg –, társadalmi szerződés elérésére igen csekély az esély. Nem segíti a párbe-szédet, ha a szűk költségvetési mozgástérbe szorított és politikai „ostromzár” alá is vett kormánynak a partnerekkel való tárgyalása állandóan azzal veszélyeztet, hogy olyan engedményeket kell tennie, amelyekre tulajdonképpen nem lenne módja, de amelyek a „tűz oltásához” elengedhetetlennek látszanak. Ráadásul a jövőt illetően olyan koncepciókat, elgondolásokat, javaslatokat várnak tőle, – hogy „lezsűrizzék” azokat –, amelyekkel még maga sem rendelkezik.
Neumann és Tóth szerint az sem segítette a társadalmi szerződés ügyét, hogy a kormánynak
„kész terve csak a megszorításokra volt, a reformok kibontakozását eleve a ciklus második felére időzítette, csak elnagyolt képe volt az irányokról. Régi tapasztalat, hogy pusztán egy megszorító csomagról nem lehet igazán paktumot, jó egyezményt kötni”, mint ezt a társadalmi és gazdasá-gi megállapodás, illetve a Bokros csomag története is mutatta. Elemzésük szerint a társadalmi szerződést kezdeményező GSZT maga is alkalmatlan a paktum megkötésére. A betartáshoz, illetve betartatáshoz ugyanis fontos feltétel, hogy azt alkuképes, legitim, – reprezentatív –, szer-vezetek kössék meg, s az Országos Érdekegyeztető Tanács tagsága ennek a kritériumnak sokkal inkább eleget tesz, mint a Gazdasági és Szociális Tanácsé. A társadalmi szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokhoz az OÉT-nek túl kell (kellett volna) lépnie közel húsz éves rutinján a napi ügyek tárgyalásában. Ez azonban, – szerintük –, kellő kormányzati eltökéltséggel megvalósítható (lett volna).”37
A társadalmi szerződés a 2006-os országgyűlési választásokat követően kiala-kult helyzetben elvi, elméleti szinten a társadalmi összefogás érdekében min-den korábbinál fontosabb és aktuálisabb ügynek látszott. De gyakorlatilag és konkrétan, – a fokozódó politikai megosztottság miatt –, minden korábbinál több akadállyal került szembe.
36 A meginterjúvolt személyek által képviselt szervezetek a következők voltak: Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF), Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ), Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ), Magyar Kereskedelmi és Iparka-mara (MKIK), Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társasága (HAIC), Joint Venture Szövetség (JVSZ), Magyar Nemzeti Bank (MNB), Levegő Munkacsoport, Gazdasági és Szociális Tanács (GSZT) Titkársága, Szociális és Munkaügyi Minisztérium (SZMM).
37 A Neumann László és Tóth András elemzésében foglaltakat megerősítik azok a beszélgetések is, amelyeket Kaucsek György folytatott a Gazdasági és Szociális Tanács további tagjaival.
Néhány társadalmi szereplő jó szándékú „időleges fellángolása”, – legyen szó a „civil társadalom” képviselőiről vagy politikusokról, akik ugyancsak részesei voltak ennek a talán még nem lezárult vállalkozásnak –, aligha elégséges ahhoz, hogy megvalósítsa a szinte megvalósíthatatlant. Sajnos illúziónak bizonyult a feltételezés, hogy a növekvő társadalmi megosztottságot, amely politikai ere-detű, azaz amelyet a nagy politikai pártok rivalizálása, illetve szembenállása visz be a társadalomba, a „civil társadalom” meg tudja szüntetni, de legalábbis enyhíteni. Sőt a testület a maga eszközeivel, – mint a GSZT több vezető tiszt-ségviselője gondolta –, a politikai erőket arra is rá tudja kényszeríteni, hogy
„marakodásukkal” felhagyva megegyezzenek egymással.
1994. július 22. A Társadalmi Gazdasági Megállapodás az Érdekegyeztető Tanács napirendjén. A kormány képviseletében: Akar László, a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára, Horn Gyula miniszterelnök, Kósáné Kovács Magda, munkaügyi miniszter, Héthy Lajos, a Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára, Herczog László, a Munkaügyi Minisztérium helyettes államtitkára (balról jobbra) MTI Fotó: Czech Attila
2005. december 1.A Gazdasági és Szociális Tanács rendkívüli plenáris ülése a Magyar Tudományos Akadémián. (A miniszterelnök ismerteti a társadalmi szer-ződésre vonatkozó 12 pontos javaslatát.)Vizi E. Szilveszter társelnök, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Demján Sándor soros elnök, Csizmár Gábor, foglalkoztatáspolitikai és munka-ügyi miniszter (balról jobbra)MTI Fotó: Soós Lajos
2006. május 25. „Társadalmi szerződés esélyei Magyarországon.” A Gazdasági és Szociális Tanács kibővített ülése. Gyurcsány Ferenc ügyvezető és kijelölt miniszterelnök és Demján Sándor soros elnök. A háttérben Erdei Tamás, a Bankszövetség elnöke és Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Ipar Kamara elnöke (balra) és Vizi E. Szilveszter (középen) MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
91