S ZABÓ Sarolta, PhD
3. Az EUB ítéletei: a Koelzsch, a Voogsgeerd és a Schlecker ügyek
3.1. A Koelzsch ügy: a rendszerinti munkavégzés helye több államban munkát végző munkavállaló estében
A Koelzsch ügy egyfelől a jogválasztással és annak korlátjával, másfelől a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog rendelkezéseivel foglalkozik. A Bíróságnak azon ország fogalmát kellett meghatározni, ahol a munkavállaló
„rendszerint a munkáját végzi”, amennyiben a munkáját több államban végző munkavállalóról van szó.
A tényállás szerint H. Koelzsch tehergépjármű-vezető, németországi lakos, munkaszerződést kötött a luxemburgi Gasa társasággal 1998. október 16-án, Luxemburgban. A társaság Koelzsch-t nemzetközi fuvarozást végző gépjármű-vezetőként alkalmazta, virágok és más növények Odenséből (Dánia) európai, főként németországi célpontokra történő eljuttatására, Németországban állomá-sozó teherautókkal. A szerződés egy, a munkaszerződésről szóló 1989. május 24-i luxemburgi törvényre („loi du 24 mai 1989 sur le contrat de travail”) utaló, valamint ezen állam bíróságainak kizárólagos joghatóságára vonatkozó kikö-tést is tartalmazott. Németországban a Gasa sem székhellyel, sem pedig iro-dával nem rendelkezett. A teherautókat Luxemburgban vették nyilvántartásba, a gépjárművezetők pedig a luxemburgi társadalombiztosításban biztosítottak.
A Gasa átszervezésének bejelentését követően a társaság munkavállalói 2001. január 13-án Németországban munkavállalói képviseletet („Betriebsrat”) alapítottak, amely póttagjának 2001. március 5-én megválasztották Koelzscht,
22 EUB 2011. március 15-i ítélete, C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, ECLI:EU:C:2011:151.
23 EUB 2011. december 15-i ítélete, C-384/10. sz. Jan Voogsgeerd kontra Navimer SA ügy, ECLI:EU:C:2011:842.
24 EUB 2013. szeptember 12-i ítélete, C-64/12. sz. A Firma Anton Schlecker kereskedelmi név alatt eljáró Anton Schlecker kontra Melitta Josefa Boedeker ügy, ECLI:EU:C:2013:551.
akinek a munkaszerződését a Gasa igazgatója 2001. március 13-án kelt levelé-vel 2001. május 15-i hatállyal felmondta.25
A felperes Németországban, az Arbeitsgericht Osnabrück (osnabrücki mun-kaügyi bíróság) előtt támadta meg a felmondásról szóló határozatot, amely a 2001. július 4-i ítéletében rationae loci megállapította illetékességének hiá-nyát. Koelzsch fellebbezést nyújtott be ezen ítélet ellen a Landesarbeitsgericht Osnabrück (az osnabrücki másodfokú munkaügyi bíróság) előtt, azonban fel-lebbezését elutasították.
Ezt követően keresetével Koelzsch a tribunal du travail de Luxembourg (luxemburgi munkaügyi bíróság) előtt perelte be a Gasa jogutódját, az Ove Ostergaard Luxembourg SA-t, a jogellenes elbocsátás, illetve a felmondási idő be nem tartása miatt kártérítést, valamint munkabérhátralék megfi zetését köve-telve. Azt állította, hogy a luxemburgi jog, lex contractus-ként történő választása ellenére a Római Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdése alapján a német jognak a munkavállalói képviselet („Betriebsrat”) tagjait védő kötelező rendelkezései alkalmazandók a jogvitára, mivel a felek jogválasztása hiányában a német jog a szerződésre alkalmazandó jog (a szokásos munkavégzés helyének joga). Ezért az elbocsátása jogellenes, mivel az elbocsátással szembeni védelemről szóló német törvény 15. §-a megtiltja az említett „Betriebsrat” tagjainak az elbocsá-tását, és a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság) ítélkezési gya-korlata értelmében ez a tilalom a póttagokra is kiterjed.
2004. március 4-i ítéletében a luxemburgi munkaügyi bíróság megállapította, hogy a jogvitára kizárólag a luxemburgi jog az irányadó. Ezt az ítéletet lénye-gében megerősítette a luxemburgi fellebbviteli bíróság 2005. május 26-i ítélete, amely elfogadhatatlannak ítélte meg Koelzsch azon kérelmét, hogy követelé-sére a német törvényt alkalmazzák. 2006. június 15-i ítéletével a luxemburgi Semmítőszék is elutasította az e határozattal szemben benyújtott felülvizsgála-ti kérelmet.26
Miután a luxemburgi bíróságok előtti ezen első eljárás jogerősen lezárult, Koelzsch 2007. március 1-jén kártérítési keresetet nyújtott be a Luxemburgi Nagyhercegség ellen, annak igazságszolgáltatási szerveinek hibás működésé-re hivatkozva. Többek között azt állította, hogy az említett bírósági határoza-tok sértik a Római Egyezmény 6. cikkének (1) és (2) bekezdését, mivel a mun-kaszerződésére alkalmazhatatlannak nyilvánították az elbocsátással szembeni védelemről szóló német törvény kötelezően alkalmazandó rendelkezéseit, és
25 C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 13–16. pont.
26 C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 17–20. pont.
mivel elutasították az arra vonatkozó kérelmét, hogy terjesszenek előzetes dön-téshozatal iránti kérelmet az EUB elé abból a célból, hogy az ügy körülményei-re tekintettel pontosítsa a szokásos munkavégzés helyének kritériumát.
Mindezek után, 2008-ban a luxemburgi fellebbviteli bíróság előzetes dön-téshozatal céljából a következő kérdést terjesztette az EUB elé: „A […] Római Egyezmény 6. cikke (2) bekezdésének a) pontjában található kollíziós szabályt, mely szerint a munkaszerződésre azon ország joga irányadó, ahol a munkavál-laló a szerződés teljesítéseként rendszerint a munkáját végzi, úgy kell-e értel-mezni, hogy abban az esetben, ha a munkavállaló a munkáját több országban végzi, de rendszeresen visszatér ezek egyikébe, az utóbbi országot kell úgy te-kinteni, hogy a munkavállaló rendszerint ott végzi munkáját?”27
A Bíróság először a hatáskörét tisztázta, s kifejtette, hogy a 2004. augusz-tus 1-jén hatályba lépett, a Római Egyezmény értelmezéséről szóló első jegyző-könyv alapján dönthet az előzetes döntéshozatal iránti kérelemről.
A kérdés megválaszolásához ezután az Egyezmény 6. cikke (2) bekezdésé-nek a) pontjában szereplő szabályt kellett értelmeznie, tehát azon ország kap-csolóelvét, ahol a munkavállaló „rendszerint a munkáját végzi”. Kiemelte, hogy a kapcsolóelvet önállóan és úgy kell értelmezni, hogy annak tartalma nem ad-ható meg az eljáró bíróság joga alapján, hanem azt egységes és önálló szem-pontok alapján kell meghatározni.28
A Bíróság ezután az Egyezmény 6. cikkének rendszerét vázolta. Eszerint annak (1) bekezdése korlátozza a felek jogválasztásának szabadságát. Előírja, hogy a szerződő felek megállapodásukkal nem zárhatják ki az azon állam jo-gának a kötelező rendelkezéseit, amely jogválasztás hiányában alkalmazandó lenne. A (2) bekezdés pedig különös kapcsolóelveket ír elő, amely vagy az az or-szág, ahol a munkavállaló „rendszerint a munkáját végzi”; vagy e hely hiányá-ban „azon telephely szerinti ország […], ahol a munkavállalót alkalmazták”. E bekezdés továbbá előírja, hogy ez a két kapcsolóelv nem alkalmazható, ameny-nyiben a körülmények összessége arra utal, hogy a szerződés egy másik ország-gal szorosabb kapcsolatban áll, amely esetben a szerződésre e másik ország joga az irányadó.29
Az Egyezmény értelmezésére vonatkozó, Giuliano–Lagarde jelentés szerint e cikknek célja, hogy „megfelelőbb szabályozást alkosson olyan területeken, ahol a szerződő felek egyikének érdeke nem ugyanolyan szinten helyezkedik
27 C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 21–29. pont.
28 C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 32. pont.
29 C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 33–36. pont.
el, mint a másiké, és [ezáltal] megfelelőbb védelmet biztosítson annak a félnek, akit a szerződéses jogviszonyban gazdasági-társadalmi szempontból a gyen-gébb félnek kell tekinteni”.30 Ebből következik – fejtette ki a Bíróság –, hogy amennyiben az Egyezmény 6. cikkének célja az, hogy megfelelő védelmet biz-tosítson a munkavállalónak, e rendelkezést úgy kell tekinteni, mint amely in-kább azon állam jogának az alkalmazhatóságát biztosítja, ahol a munkavállaló a szakmai tevékenységét végzi, mint a munkáltató székhelye szerinti állam jogát.
A munkavállaló ugyanis az első államban látja el gazdasági és társadalmi funk-cióját, és ezáltal a szakmai és politikai környezet itt befolyásolja a munkavég-zést. Ezért a lehető legnagyobb mértékben biztosítani kell a munka védelmé-re vonatkozóan ezen országok jogában előírt szabályok tiszteletben tartását.31
A Bíróság deklarálta, hogy a lex loci laboris elvét szélesen kell értelmezni, míg a munkáltató székhelyének elvét, csak akkor kell alkalmazni, ha az eljáró bíróság nem tudja megállapítani a szokásos munkavégzés helye szerinti orszá-got. Ha a munkavégzésre egynél több tagállamban kerül sor, a szokásos munka-végzés helye szerinti ország kapcsolóelvét tehát úgy kell érteni, hogy az arra a helyre utal, ahol vagy ahonnan a munkavállaló ténylegesen végzi a szakmai te-vékenységeit, és tevékenységi központ hiányában azon hely, ahol a tevékenysé-geinek nagyobb részét végzi. 32 Az EUB ezen értelmezéshez citálta a Róma I ren-delettel bevezetett – és fentebb bemutatott – új szabályozás szövegét is. (Bár a Róma I rendelet időbeli hatálya folytán nem volt alkalmazható a jelen ügyben.)33
Az EUB álláspontja szerint a luxemburgi fórumnak tehát szélesen kell értel-meznie a szokásos munkavégzés helyének kapcsolóelvét annak megállapítása-kor, hogy az alapügy felperese valamely szerződő államban végzi-e rendszerint a munkáját, valamint annak meghatározásakor, hogy ezek közül melyikben, és ennek érdekében – a nemzetközi fuvarozási ágazatban végzett munka jellegé-re tekintettel – a munkavállaló tevékenységét jellemző valamennyi körülmény összességét fi gyelembe kell vennie. Meg kell többek között állapítania, hogy melyik államban található az a hely, ahonnan a munkavállaló a fuvarozási fel-adatait végzi, a feladataival kapcsolatos utasításokat kapja, és a munkáját szer-vezi, valamint azt a helyet is meg kell határoznia, ahol a munkaeszközök talál-hatók. Ezen túlmenően azt is meg kell vizsgálnia, hogy melyek azok a helyek,
30 HL 1980. C 282., 0001.
31 C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 42. pont.
32 C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 43–45. pont.
33 Bővebben a Rendelettel való összevetésről: C-29/10. sz. Heiko Koelzsch kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, 46. pont.
ahová főként fuvaroz, melyek az árukirakodási helyek, valamint melyik az a hely, ahová a munkavállaló feladatai elvégzését követően visszatér.34
Összegezve, az EUB azt a választ adta, hogy az Egyezmény 6. cikk (2) be-kezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy abban az esetben, ha a mun-kavállaló egynél több szerződő államban végzi tevékenységét, akkor azon or-szág, ahol e rendelkezés értelmében a munkavállaló a szerződés teljesítéseként rendszerint a munkáját végzi, az, ahol vagy ahonnan az említett tevékenységet jellemző körülmények összességére tekintettel a munkavállaló a munkáltatója felé fennálló kötelezettségeinek lényegét teljesíti.35 A kisegítő kollíziós szabályt akkor lehet csak alkalmazni, ha a munkavégzés szokásos helyét végképp nem lehet meghatározni.36