Az orvos meg a titkos tanácsos úr közös reggelijüknél ülnek a kis parti penzióban. Egyedül vannak, a többi vendég már megreggelizett, vagy még nem jelent meg. Csak a francia pincér járkál ide-oda. Künn, a kék tengeren aranyos napfény tündököl.
- Hát így is vártam, kedves doktor, a hercegnő a legjobb kézben van és ő maga is mindent megtesz, - kezdi a tanár úr.
Az orvos fölbontja a tojást. - Az orvosi tudományhoz nem sokat ért, tanácsos úr.
- Az akarattal kell számolnia, a lelki hangulattal.
- A herceg különben már sürgönyzött, hogy jön.
- Látja, ez is jót tett, nem tagadhatja.
- Ó, miért nem hívta az Aquilit, milyen szép beszédet tarthatna most a papa úrnak...
A fiatal orvos meghajlik egy képzeletbeli herceg előtt. - A legjobb kilátások, fenség, csak idő kérdése a teljes gyógyulást... Tanácsos úr, önben olyan nagy a bizalom, vegye át ezt a feladatot tőlem.
- Mikorra lehet itt a herceg?
- Még egy nap és egy éjszaka.
- Az angol nő már mutatkozott?
- Igen, templomlátogatás után, a hercegnő azt mondta, hogy attól nem szabad megfosztani.
Hallgatóztam az ajtónál, néha jó hallgatózni... Azt bizonyítgatta, hogy csak a vallásban talál vigasztalást a hercegnő hirtelen...
- Hirtelen! Ez jó.
- A hercegnő hirtelen megbetegedése miatti fájdalmára. És hogy sokkal több hatása van, ha térdet hajt... A térdhajtást is hallottam. Az ő állapotára is ráférne az orvosi vizsgálat, ahogy láttam. Valami olyanra következtetek, amit mi, Tübingenben üvöltő nyomorúságnak nevezünk.
- S azt hiszem, eltalálta vele az igazat. Nincs mit tenni vele.
- Tanácsos úr - mondja az orvos kitörő melegséggel -, ha ön nem volna! Nagyon hálás vagyok önnek. S a hercegnő is erősen hisz önben. A barátot, a titokzatosat, aki olyan váratlanul itt-termett, szintén előírnám óránként egyszer. Előbb azt gondoltam: Szerelmi történet és nagyon drámai lesz a dolog... Már azon tanakodtam: Negyedik fölvonás, ötödik jelenet, belép a haragos apa - „Itt találom, uram, később beszélünk még!” - s elhatároztam, hogy ebben az esetben mindent Schwarzer titkos tanácsos úrra, a teológia tanárára hárítok. Én sohasem állítottam lámpást az oroszlánok közé...
- S most már belátta, hogy nem szerelmi ügy.
- Ha igen, akkor is csak egyoldalú...
- Régi barátság.
- De a gróf csak nem öreg.
- De a hercegnő nagyon fiatal.
- Hogy tud bánni a hercegnővel. Én mindig ostoba parasztfiúnak érzem magam ezzel a fiatal hölggyel szemben.
- De hát miért hozza olyan zavarba a hercegnő? Ezt még sohasem tapasztaltam önnél.
- Mert olyan nagy szájam van. Nem, tanácsos úr, ön félreismer, bennem sok alázatosság rejlik. A hercegnőket sem szoktam meg. Sem a nagyon tápláló apai parasztbirtokomon, sem az egyetemen nem találkoztam velük. S orvosi gyakorlatom sem vezetett még Európa királyi udvaraiba, - nagy csodálkozásomra már valamennyi helyet betöltve találtam. De nem is ez az.
Ha a magas hölgyek betegek, egyik eset olyan mint a másik, csak egyik talán jövedelmezőbb.
- Ó, ezt ne emlegesse; maga a tápláló apai birtokával, minden előkelőséget megengedhet magának. És úgy is kell. Akinek bármilyen kicsi vagy nagy birtoka van ezen a planétán, az egyformán nagy úr.
- Borzasztóan örülök, hogy így gondolkozik, tanácsos úr, mert a lelkem mélyén én is így gondolkozom. Csak nem szabad mindenütt hangoztatni. Kérem, kérdezze meg Zittelmann kisasszonyt, ott megy... valóságos szörnyeteg-kalap van a fején... hogy kívánna-e paraszt apóst magának.
- Nem muszáj éppen egy ilyen kis libával kísérleteznie. De még mindig nem tudom, hogy miért hozza olyan zavarba a hercegnő. Én szerénynek és csaknem alázatosnak találom.
Hiszen, akár a Wahlverwandtschaften Ottilieja, fölemeli az embernek a könyvét.
- Elhiszem. És nagyon igénytelen. De mintha mindig más nyelven beszélnék... Folyton bocsánatot kérek és mindenért - mint egy igazi lakáj! Olyan előkelő, olyan ijesztően előkelő!
Mondja, talán királynő lesz belőle?
- Nem lehetetlen.
- Nohát! Kis különbséget mégis csak találhat egy felséges asszony és egy bernhagi parasztfiú között. Azt hiszi, megfeledkezik egy percre is fenségéről? Olyan gyönge, a fejét sem tudja fölemelni, - kínoznom kellett. Minden percben egyformán királyi. Soha életemben nem gondoltam arra, milyen lehet ilyen esetben egy királyné. A hosszú gróf - az tud vele bánni.
Látta, hogyan engedte, hogy tegyen, amit akar, mikor az orvosságot kínálta neki?
- Csodálkoztam. Azt gondoltam, talán nem tudja, mi függ attól, hogy beveszi-e vagy sem.
- Nem látta a gróf szemét. Én véletlenül láttam. Az a hercegnő számára érthetően mondta:
Tudod, hogy kell, de azt is tudod, hogy senki sem kényszerít.
- S a nagy lelkeket éppen ezzel a szabad választással lehet legkönnyebben kötelességük teljesítésére bírni - mondja a titkos tanácsos úr. - És most Isten vele, doktor, látom, hogy nagyon is jól tud hercegnőkkel bánni.
-A Gotthard-expressz behavazott völgyeken robog keresztül, melyek fölött fekete felhők gomolyognak. Mélységesen fekete fenyvesek, befagyott, sötét tavak, varjak és hollók csapata, fázó, topogó állomásfelügyelők, akiknek lehelete meglátszik a hideg levegőben. S valamennyi kerék ugyanazt a dallamot zümmögi, szünet nélkül. Csörgő ablakok és sóhajtozó szelek, melyek az ablakokat csapkodják szárnyukkal, mind ismerik a szavakat s egyre mondogatják a hercegnek, aki egyedül ül kis repülő börtönében. Mintha zárka volna, melyben már egy örökkévalóság óta utazik, mióta Berlinben, az indulás percében fölugrott. A kékpecsétes papírról meredtek rá a szavak, mikor a hercegnével az angol nagykövet báljára akart indulni.
Már az összehajtogatott papíron látta, hogy tőrdöfés van benne. Pedig annyi sürgönyt kap.
Annyit, hogy a hercegné azt kérdezheti:
- Most kell lenni?
Szótlanul nyujtja oda neki:
„Nagyon beteg vagyok és kérlek, édes apám, jöjj hozzám. Rosmarie.”
A hercegné:
- Ó, milyen kellemetlen! Vajjon igazán olyan rosszul van? Akkor Miss Granger sürgönyzött volna. Talán csak képzelődés. Legjobb, ha sürgönyzünk Miss Grangernek és további értesítést kérünk. Ma írt nekem, hogy Rosmarie szorgalmasan dolgozik valami terítőn. És tudod, kivel akarunk ma este találkozni és hogy mennyi függ ettől!
A herceg már régen nem hallja, fölrohan s a hercegné hallja, ahogy a vadászát hívja és a menetrendet kéri. A hercegné suhogó gyémántos pompájában beszáll kék selyem kocsijába.
Egy percig még vár, de jeges levegő árad be, - int a lakájnak, az ajtó bezárul s a kocsi elrobog.
A herceg már csak azzal törődött, hogy elérje az éjszakai expresszt s most ott robog és a szavak kísérik. Egy nap és egy éjjel és megint egy nap, ugyanazok a falak, akár téli pusztasá-gon vagy pálmafák között, zúgó tenger partján megy a vonat. Mi minden történhetik minden órában - ennyi idő alatt! Ó, hogy föltámad minden régi aggodalom! S ami az utolsó időben elválasztotta őket, háttérbe szorult, vagy nem, mintha még szorosabban szívéhez fűzte volna gyermekét. Ha igazságtalan lett volna hozzá! Nem, nem volt - megint játszanak vele a szavak.
És most már az utolsó reggel dereng az idegen, vad tenger felett, melyből kopár sárga sziklák emelkednek. A herceg olyan nyugtalanul jár szakaszában föl s alá, mint egy fogoly vadállat.
Most állomás, magas, a reggeli fényben szürke pálmák, sápadt fény a vizen. Itt a braunecki livré...
Nem, a legrosszabb hírrel nem az inast küldték volna eléje. Ez erőt ad neki a kiszálláshoz.
Mintha hajóból szállana ki, úgy reszket a térde.
Az inas még kis levélkét is hozott: „Köszöntelek, édesapám, mint hálás Rosmaried.”
Nem is kérdezi az inast, a levélke eleget mond. Az oroszlánoknál, kicsit idegesen és álmat-lanul, az orvos fogadja.
- Láthatom a lányomat?
- Hogyne, fenség.
- Kérem, kísérjen föl, át kell öltöznöm.
A szoba már készen várja a herceget.
A komornyik, akit a herceg magával hozott, villámgyorsan csomagol ki mindenfélét s az orvos bámulva látja, hogyan telik meg a kis szoba tárgyakkal, melyeket most és a legkülönbözőbb körülmények között használni lehet.
A herceg gondosan öltözik, az orvos kicsit csodálkozik. Minél későbbre akarja halasztani a viszontlátás percét vagy pedig gondos előkészület nélkül nem szabad egy fiatal királynőhöz közelíteni?
Jelentést tesz, jelentést, melyet már gondosan megbeszélt a titkos tanácsossal.
Igen - csak tegnapelőtt hívták a hercegnőhöz. Nagyon betegen találta, különösen az érverése gyönge. Nagyon rosszul is van táplálva. Szervi bajt nem talált. A szíve nagyon gyönge.
- Leányom nagyon gyorsan nőtt, jóval nagyobb nálam. Azért gyönge a szíve. Az olasz konyha sem tett jót neki. Ellene is voltam, hogy testvérem olasz szakácsnőt fogadjon.
- És ön reméli, doktor úr, hogy nemsokára minden veszélyen túl leszünk?
Igen, a doktor úr reméli. - Ha nem is olyan gyorsan. A gyöngeség is nagyon veszedelmes.
Vogt doktor rejtett tehetséget fedez föl magában az udvari doktorságra.
- Leányom bizonyosan vár már. Lenne olyan szíves utánanézni...
De a herceg is mélyen megdöbben, mikor gyermekét meglátja. Pedig halvány pír van az arcán s milyen szép a nedves fényben ragyogó szeme.
A herceg gyöngéden felemeli az aranyos fejet.
- Apám, édesapám, bocsáss meg, ó, bocsáss meg!
A herceg összerezzen. Ó, hogy elfelejtett mindent!
- Nem tudtad, mit teszel.
- Bocsáss meg, apám, bocsáss meg, küzdöttem, ó, keservesen küzdöttem.
Visszafekteti párnáira s hozzászoktatja szegény szívét a látásához. Szenvedett!
- Apám, Harro itt van.
- Harro, itt?
- Én kérettem. Beszélni akar veled...
- Fogadtad, Rosmarie? Azt nem tehetted. Ilyen egyedül és betegen.
- Nem akart jönni, de mikor majdnem meghaltam, elhozták. Tudták, hogy a barátom. És ilyen egyedül, apám...
- Kedves Rosmarie...
- Ne mondd, hogy „tapintatlan”. Kérdezd meg a doktort, hogy közel voltam-e a szakadékhoz vagy nem. És Schwarzen titkos tanácsos úr, aki éppen olyan, mintha az alapítványi lelkész úr volna - ő is itt volt.
- És miss Granger?
- Ő nagyon különös lett. Azt mondják, valami gonosz betegsége van.
- Édes Istenem, miért tudom meg ezt csak most?
- Eleinte nem volt olyan rossz. S később olyan elkeseredett voltam. Azt hittem, az is hozzátartozik a számüzetésemhez, hogy olyan emberekkel kell élnem, akik semmit, semmit sem tudnak rólam.
- Ne beszéljünk többé erről, Rosmarie; bánkódtál. Szegény kezed... Nem, hallgassunk erről.
Hallgassunk erről örökre, Rosmarie.
- Apám, ha meg kell lenni. Igen. Hallgatni... De könyörgöm! Hallgasd meg előbb Harrot!
Azután hallgassunk apám. Ó, apám, azalatt is kedves gyermeked akarok lenni.