Ragyogó kék ég, a galambok a falon sütkéreznek, a kőkockák közül az első sárga tavaszi virágocskák kandikálnak elő. Märt úgy kisöpörte az udvart, mintha katonai szemlére készül-ne. A szalon ablakpárkányán egy bokréta gyöngyvirág, a tavasz félénk komornácskái illa-toznak. A teafőző ragyog, minden tapétatekercs eltűnt - hölgyvendégek jönnek a Romvárba.
Kocsi érkezik s Harro kiemeli kis hölgyét. A gyermek szeme ragyog, hiszen először látja a Romvárat, pedig gondolatai mindig itt járnak.
- Ó, Harro, a kutad! Csodálatos zöld bársonyköpenye van. Harro, mondd neki, hogy daloljon!
Harro szájharmonikát vesz elő s nagy művészettel fújja el rajta a dalt: „Ki öltöztet fel, szép zöld erdő”. S a kút finoman utána zengi, pár hangot kihagy, a többi úgy cseng-bong benne, mintha tündérujjak játszanának ezüst hárfán!
- Ó, be csodálatos kút! És ott lakik a kalibán.
Hardenstein néni leül a székre, melyet Harro kihozott neki. Más szemmel nézi a Romvárat, mint Lélekke. A magas falakat, a komor őrtornyot, Harro ablakát, mely törmelékhalomból ragyog ki.
Az udvaron található gyönyörűségeket végigélvezték, bemennek a szobába. Lélekkét kihámozzák kabátjából s orrocskáját a gyöngyvirágok közé dugja.
- Olyan pompás illat van nálad, Harro.
- Úgy, azt hiszem, terpentin és rongyok illata.
- Nem, ezé itt.
Magas korsókban friss fenyőágak illatoznak, némelyiken rajta csüng a toboz.
- Ó, a dekoráció! Minden héten frisset hozok magamnak. Valamim csak legyen az erdőmből.
Hardenstein néném, öné az amerikai, Lélekke, neked Märt külön székecskét csinált, terme-tedhez illőt és be is mázolta pirosra.
Lélekke hamar kipróbálja, azután megint leszökken és felfedező útra indul. Hogy megváltoz-tatta ez a néhány hét a gyermeket! S mi lesz még, ha kitavaszodik! Harro ma ragyogó hangulatban van. Lélekke egy szál gyöngyvirágot tűz barátja újnak látszó zubbonyára s azután terveket szőnek, talán a gyöngyvirágok illata keltette életre őket. Hogy hogyan lakik majd Lélekke a hársfabástyán, ha kizöldül a hárs. S a bástyán, ott majd nagy meglepetés éri. A kövek között van egy zsineg, azon láncocska. A láncocskáról faszeg lóg az örökzöld között.
Nos, Lélekke, már holnap is megpróbálhatja, nem mindig sikerül, néha hiába húzza föl, de néha csodálatos dolgokat horgászhat. Április elsejétől kezdve Lélekke mindennap nézzen utána s mikor legkevésbé várja, virágzó kökényágat talál majd rajta, akkor ünneplik a tavasz-ünnepet.
Még ha havazik is. S hogy azt hogyan ünneplik?
- Az ágat vízbe teszi az ember és behúnyja a szemét, akkor az illat elárasztja az embert, előbb csak finoman, gyöngéden, majd egyszerre virágzó hegyoldalon terem, ahol a szürke kövek felett minden fehér. A második tavaszünnepet már a szabadban ünneplik. A jel: üdezöld bükkfagaly, kankalinnal. Akkor kimennek a Rómairétre. Megnyílik az erdő útja, zöld fű borítja. Fenyők hosszú karja nyúlik föléje s köztük ünneplő ruhájukban halványzöld bükkfák állanak. A napsugár nagy aranyfoltokat rajzol az útra s pillangó, fecskefarkú lebben el az út felett, mint üdvözült lélek az égi úton. És van májusi virágünnep, mikor a világos tölgyek
közé megy az ember s hatalmas bokrétával tér haza. És nyárünnep, mikor aranyszínű a mező s olyan úton kell menni, hol a kalászok összecsapódnak az ember feje felett. Míg az utat meg nem találják, nem lehet nyárünnepet ülni. Piros pipacs, kék búzavirág nyílik ott és merev, bíborszínű bogáncs, mely nem fér meg a többi virággal, hanem külön bokrétát kíván. Lélekke búzavirágkoszorút hord. Az ember a titokzatos helyre megy, ahol nem látni csak aranykalászt s a mélységesen kék eget. A régi kőnél, melybe a braunecki szarvasagancsok vannak belevésve, cinnkorsó hever a fűben, úgy csillog, mint a tompafényű ezüst és abban must van és egy kosárkában pöszméte, az apró, édesfajtából és falusi kenyér és üde-zöld káposzta-levélbe csomagolt hideg, friss vaj. Az az ünnepi lakoma. Lélekke, te ezüstkupát hozol magad-dal. Mikor megvan az út és az aranyházacska, a zsinegen, jelnek, búzavirágkoszorú csüng.
Most jön ám az ünnepnap! Nem lehet elárulni, mi csüng a zsinóron - de méltó a nagy naphoz!
Liliomnap -, többet nem is mondok.
Azután őszünnep következik. Meglehet, hogy krumplit sütünk, tűzrakásban, mely olyan csodálatos füstzászlót lenget, amellyel nem lehet betelni és Lélekkének fekete lesz az ujja és az orrocskája.
Azután jön a búcsúünnep. Ahoz magas cipőcske, esőköpeny és zöld bársonysapka kell.
Mogyoróval teli vászonzacskó a jel. Azután kimegyünk a fehér ködbe. Az ember mindig csak kis darabot lát a világból. Most csak a tarlót, melyen a kis egerek nedves bundácskában suhannak el; most az irtást, hol a szederindákon a legutolsó fényes-fekete bogyók csüngnek.
A világ olyan titokzatos, mintha a fehér fátyol elzárná az embert mindentől. Most rét jön, smaragdzölden ragyog a fehér fátyolon át. A réten sok sápadt ősz-gyermeke álldogál, csupaszon és mezitláb, csoportosan, ametisztszínűek, aranyos szívvel. A fátyol most kicsit szétszakad - erdőfal -, előtte két magas, sötét fenyő áll őrt. Egyre pompásabb az ünnep. A ködön át arany csillog, a bükkerdő, a törzsek közé a köd halványarany fátyoldarabokat dob -minden fát elvarázsoltak, egyik sárga, pedig sötétzöld volt előbb, amaz vörös és most szét-szakad minden fátyol, napfény villan az útra, gyönggyel, gyémánttal szórja tele azt. A nyírfa csupa arany, a juhar vérszín-piros. S a fekete fenyőágak közül a kék ég ragyog. Az utat aranyavar födi, melyen olyan halkan lépked az ember, hogy az őzike nem is hallotta jönni s most csodálkozva bámul. Egyre messzebb megyünk lángoló bíbor és arany között és smaragdszínű rétek világítanak a fenyőkön át, míg egy magas, szürke fal állja utunkat. A falon át hársfa aranykoronája integet a napfényben. Az ég most csupa kék és fényes, mint lágy selyem.
Bemegyünk a kapun, szarvasagancsokkal ékes, régi erdészház után, sötét örökzöld-falak között, kőlépcső kanyarog föl a kastélyudvarra. Hallgatás várában vagyunk. Ez Lélekkéé.
Minden szobába bemehet, ihat az aranyos csészécskékből, kinyithatja az ezüstberakásos szekrényeket, talán még a mennyezetes ágyban is alhat, melyet ingadozó hercegi korona díszít és csodálatos selyemfüggönyére minden létező és nem létező virágot ráhímeztek. Persze, csak akkor, ha nem fél, mert az ilyen régi, mennyezetes ágy kicsit mindig félelmes. Van ott, zöldes bronzrámában, egy ősrégi tükröcske, abban megnézheti az orrocskáját, nagyon jó hiúság ellen. Erkély is van, ott magas, merev széken ül Lélekke. Az erkély arany-bíborszín erdős hegyekre nyílik s van ablaka észak és van dél felé, mindkettőt befutja az örökzöld inda. Egyik inda a szobába is bekukucskál. Ez a szépséges búcsúünnep!
- Ó, Harro, hiszen te nem is a földről beszélsz, egyre a mennyországról beszélsz.
- Kis bolond, mit tudok én a mennyországról! Minden szépség itt van, csak rá kell találni!
Lélekke, aki megbűvölve ült piros székecskéjén, kezében teáscsészéjével, visszatér a valóság-ba és szomorúan rázza meg aranyos sörényét.
- Mikor a gabona aranyszínű, tanulni kell s nem szabad mustot inni az ezüstkorsóból, mert az közönséges. Azt csak parasztok teszik. Útközben csak pikniknél szabad enni s akkor az emberek összevesznek, mert a szúnyogok csípnek s a szakács elfelejtette becsomagolni a mártást!
- Hát Lélekke, te azt hiszed, hogy akárkivel lehet ünnepet ülni? Nagy tévedés. Ha nem odavaló emberekkel megyünk az erdőbe, mindig előjönnek a szúnyogok és eltörik a drága új napernyő és az út nagyon hosszú, sokkal hosszabb, mint gondolták és a málnabokrok mögött elvész a legszebb karperec, mintha a föld nyelte volna el. Még vihar is kerekedik s mi vagyunk a hibásak, mert előre kellett volna látni.
Harro mindezt tapasztalatból mondja.
- De hát kik az igazi emberek?
- Mi hárman. Jöjj, Lélekke, koccintsunk erre a teáscsészékkel.
De a gyermek még mindig elégedetlen.
- Harro, igaz mindebből csak egy is? A kökényág igaz.
- De Lélekke, hát nem erősítettük oda nagynehezen a zsineget? Hiába tettük volna?
- És a liliomok napja? Olyan lesz?
- Valami új mindig jön hozzá. Éppen az szép. Örülni kell minden meglepetésnek.
- Ó, azt tudok!
- Majd meglátjuk, tudsz-e igazán örülni a meglepetéseknek. S azt is meglátod majd, hogy még a musttal teli cinnkorsó sem marad délibáb. Még hogy az közönséges! Az erdőben a szakács és a hiányzó mártás miatt veszekedni, az közönséges! Persze, hogy szúnyogok is jönnek, csapatostul, egész felhőkben hajtják föl őket az erdei szellemek, hogy megtisztítsák erdejüket a társaságtól.
Lélekke hangosan kacag:
- Van egy ezüst poharam, azt magammal viszem.
- Még csak egyet! Agyonörülni nem szabad magad, arról le kell szoknod!
A gyermek mindent megígér s Hardenstein néni azt mondja:
- Kíváncsi vagyok, mi mindent csinálunk majd, de most, Harro, mutasd meg végre a fődolgot.
Látni akarjuk a képet!
Harro elpirul. - Még senki sem látta. Micsoda perc! És először nem szabad semmit kifogá-solni, könyörgöm, olyan vagyok még, mint egy héjatlan tojás. Csak akkor küldöm majd el a képet, ha megedződtem. Bármily bőséges dícséretet elbírok. Nem kell semmitől vissza-riadniok. Nem tudom, észrevették-e a hölgyek, hogy milyen ünnepélyes vagyok? A dekoráció - a fenyőágakra mutat -, a virágdísz - a gyöngyvirágokat mutatja -, beavatottaknak még a ruhám is. Kérem, a zubbony új zöld szegése valami különös dolgot jelent. Tudniillik ma is ünnep van. Hogy az a nap, melyen a kedves néni először lép szülőházamba, nagy ünnep, az természetes. S az is világos, hogy ezt az örvendetes eseményt különösen meg kell ünnepelni.
Azért ma leleplezési ünnep van. Lélekke, meghúzhatod amott azt a zsinórt, de az Istenért, ne ferdén.
Föláll a várakozástól sápadt Lélekkével s ünnepélyesen mondja:
- Lélekke, neked köszönhetem, Isten éltessen. Most húzzad!
A lepel lehull. Ott áll a kép, már aranyrámában és színei melegen ragyognak és ünnepélyes tüzük megnemesíti a hétköznapi udvarszobát. Ott áll előtte a gyermek s félő, hogy az öröm megárt neki. Hogy néki, a szegény kicsikének, része volna ebben a pompás képben, aki máskor csak gondot okoz és mindenkinek csak terhére van! Hardenstein néni odahúzta székét s leül a vászon elé.
- Harro, csodaszép, különösen szép, de mit jelent?
A gyermek hátrafordul s szemrehányóan mondja:
- Azt csak látni!
Karocskáját Harro lecsüngő karja köré fonja s aranyos fejét nekitámasztja.
- Lélekke, ha olyan jól tudod, mondd meg.
- Hiszen mingyárt látni, hogy az ősök terme! Ahol mindnyájan ott állanak, akik a sírboltban pihennek s helyettük a képük őrködik. Látod, hogy néznek a szemek! A lovagok szeme és a selyemruhás asszonyoké, akik fehér kezükben szekfűt tartanak, mind rámnéznek a falról. Az aranyos állatok is a fehér oszlopokon, figyelnek és visszafojtják lélekzetüket. Nekik is őrködni kell és vigyázni, hogy semmi se jöhessen be, ami hazudik és megszegi a szavát. És ott megy egy Lélekke és a kehelyben viszi a piros fényt és mert olyan nehéz a teher, azért olyan vékony és szenved. És minden ránéz, hogy vajjon elejti-e, akkor a piros fény kialszik és mindennek vége. És azért tartják vissza az aranyos állatok is lélekzetüket.
Harro átöleli a gyöngéd alakot és az aranyos fejecskét szeliden magához szorítja:
- Miért nyujtja Lélekke kezét az ékszerrel olyan könyörögve?
- Ha senki sem segít neki, elejti a kelyhet, Harro; azért keres egyre a piros fénnyel és megy mezitláb és egyre keres.
- Nem fogja elejteni, míg csak él!
- Azt hiszed, Harro? És ha meghalt? Akkor összetörik és minden sötét lesz. Az állatok elalusznak és föl sem ébrednek többé és minden bejöhet, ami akar. - Harro lehajlik és gyöngéd csókot lehel az aranyhajra.
- Köszönöm, Lélekke. Föl van szentelve a kép.