Bordighera, április 6.
Kedves Harrom!
Ma láttam a tavaszt. A tengeren túlról jött s ahol a partra lépett, kibujt a zöld a pálmák alatt. A zöld között pedig fehér, sárga, tűzpiros idegen liliomok állanak, mint lángok csaptak ki a gyönge fűből. Magas ciprusok néznek le rájuk s hogy azok se legyenek olyan egyedül fönn a magasban, tearózsák futnak föl törzseiken s lágy virágarcukkal a durva kéreghez símulnak, indáikkal összekötözik, egybefonják őket és gyöngéd, finom, sápadt arcukkal mosolyognak.
Ismered az olajfát, melynek finom ágai százféle árnyékot vetnek a sárga sziklafalra? S amelyik olyan öreg és megtépett és szaggatott, hogy kankalin lakik és virul a törzsében?
Nem ismernél rá az öreg lélekre. Tele, tele van viruló rózsaszínű rózsával. A csúcsáig kúsznak föl, zöldjük nem is látszik, csak rózsaszínű fejecskéik és az ezüstösen kék és a ragyogó rózsaszín egymás mellett, hogy kacag az ember szeme!
A kedves, finom öreg lélek, rózsakoszorúival!
Azután bizonyára a vízmosásom ment föl a tavasz könnyű lábain, ahol a sziklafal mögött a pálmák állanak. Azok kicsit köszöntik, az ő barátjuk a tüzes nyár, mely régi hazájukat hozza el, azért nem mozognak most jobban. A tavasz kék köpenye egy mimózabokorba akad.
Hogy föllángol a bokor! Aranyhegy lesz belőle, mely kitör a kövek közül s körül mindent eláraszt aranyos porával és illatával. Mint igazi csoda áll ott a mimóza, mintha ma ültették volna ki a paradicsomkertből. A tavasz bizonyára megállt mellette, hogy ragyogó szemével kicsit körülnézzen. A büszke pálmák között karcsú sötét fa áll. Egyet lehel rá s a fehér virágok elborítják a cseresznyefát, minden ága rakva virágfészkekkel.
Milyen meghitt, az otthoni fa. Ó, bájos tavasz, törj le egy ágat belőle, tűzd a kalapod mellé és vidd el neki a hétszer hét hegyen át, hó- és jégpaloták fölött a szeretett napfényes hegyoldalra, ahol most még csak félénk kankalinok és az első aranyvirágok bujnak ki a kövek közül. És fujd be a keserűnédes illatot, hogy föltekintsen, abbahagyja a munkáját, kisétáljon és lenézzen a völgybe!
Úgy-e, te sem tudtad, Harro, hogy ennyi csalogány van a világon? Néha nagy, sárga hold világít, amelytől a Liza fél, mert egészen más, mint a braunecki hold. És akkor énekelnek a csalogányok. És a békák kuruttyolnak, a kicsik, zöldek, ki ahogy bírja. Úgy kuruttyolnak, mintha száz meg száz apró malom járna s azok is egész éjjel szerelmet őrölnek. Az ember nem is alhatik a sok szerelemtől.
Apa megérkezett Brauneckbe és Helén néni ide. Milyen jó és milyen furcsa. Azt mondja, mindenben elütök a többiektől és nehogy azt higyjem, hogy az élet mindig porcellán kisasszonyként fog velem bánni, mint eddig. Azután megint megcsókol és azt mondja: -Néked kívánom legjobban, hogy szíved szerint élhess. Csak azt szeretném tudni, hány száz év óta vagy te az első a braunecki lányok közül, aki nem sírja ki az esküvője előtt a szemét s akinek nem kell hímzőráma, papagály és öleb mellett meghúzódni a hercegnőpalotában! Ó, te porcellánkisasszony!
S hagynom kell, hogy így nevezzen és elmesélje, hogyan bántak a közönséges edénnyel, ilyennek mondja magát is Helén néni, aki pedig szintén eredeti Brauneck. És szívből szeretem Helén nénit.
Mama Wiesbadenben van s nehéz lesz megint Brauneckbe kapni, melyet egyre jobban gyűlöl.
És ez fáj apának, aki azt mondja, hogy a világon sem élni, sem meghalni nem lehet sehol olyan jól, mint Brauneckben.
Szép szobrod, a libapásztor királykisasszony, mindenkinek nagyon tetszik. A tanár úr mindig úgy ül, hogy láthassa, óvatos kézzel kicsit forgatja, hogy végre eldöntse, melyik oldalról is tetszik neki a legjobban. Azt is mondja, hogy még nem foglalkozott eléggé ezekkel az érdekes állatokkal, a libákkal, s nem igyekezett emberileg közelebb férni hozzájuk. Eddig csak sült állapotban becsülte őket. De ez már egy teljesen meghaladott, mert nagyon durva álláspont.
Megvan győződve róla, hogy a legelső liba régen átlátta az egész helyzetet, melyet a Kürdchen még csak sejt. Azért is sétál olyan büszkén előre. És a második megvetően sziszeg az ostoba fiú, a Kürdchen felé, és kész minden támadástól, akár ügyetlen fiúkezektől, akár más teremtménytől, megvédeni királykisasszonyát.
Nem kedves dolog, hogy így belemélyed? S hogy szeretné valamelyik képedet látni.
Legjobban az ősök termét. S képzeld, megígérte, hogy meglátogat Thorsteinben.
Ó, ez a szívemet érte. Hogy is merem mondani, - elfog a félelem. Tudod, úgy:
Világ, el ne pusztulj, Ég, le ne szakadj -Kedves Harro, hát igaz!
Rosmaried.
Thorstein, május 20.
Kedvesem, Bűbájosom, ó, te kék Mennyországom!
Ma hallanád a kutat madárdalával. A rigó fönt ül a fenyőn és dalol, dalol. És amit a kút abból csinál, az éppen olyan, mint amit te csinálsz a képeimből. Régi, zöld bársonyköpenye hirtelen fölragyog, kimondhatatlanul szép! Előbb azt hiszem, hogy a muzsikájának örül, azért ragyog.
Végre mégis furcsának találom, este rendesen alusznak a színei. Rájövök, hogy a ház új ablakainak fénye tükröződik vissza benne. Gyerekesen örülök neki s a kút is örülhet, hogy a nap beragyogja onnan a magasból.
Hát ezt te is meglátod majd. És mindennap megígérem neki, hogy a Bűbájos egyszer ott fog ülni zöld káváján, leereszti hosszú haját s a kút sötét szeme visszatükrözi majd az aranyat és fehéret. Akkor megint itt lesz Hallgatásvár tündére. Még mindig nem tudod a történetet?
Apa tegnap itt volt s jó két órát mászkáltunk mindenfelé vödrök és létrák és a kőmivespipák és - kotelettek illata között. Hogy az utóbbi mi, azt Holdsugárhercegnőmnek nem merem elmondani. Életszükséglet az embereknél s apa is nagylelkűen eltekintett a különös illatszer-től. Szerencsére nagyon meg volt elégedve s meg kellett esküdnöm, hogy minden munkát, amit nem ecsettel és palettával csinálok, mint szobrászat, faragás, csak a nyilvánosság szigorú kizárásával végzem el. Persze, a Gondűzőt, mely a te pannauxidat kapja s melynek a mennye-zetét én festem - én is ott akarok szerepelni a te remekműved mellett -, csak a helyszínén festhetem, még mindig rettenetesen összemázolom magam a mennyezetfestés közben. Erre nem mertem figyelmeztetni. Majd bezárom az ajtókat.
Mikor legutóbb összemázolva lejöttem a műterembe, ijesztő volt rámnézni s félóráig mostam a hajam, míg tiszta lett, - persze, a sapkámat mindegyre elvesztettem. Nagyon fölüdített, mikor este magától Michel Angelotól olvastam, hogyan szenvedett, míg a Sixtinát festette.
Megjegyeztem a leírást, hogy ha netalán apa valamit hallana a fejemen, köpenyemen és kezemen tomboló színorgiáról, mingyárt eléje tarthassam. Akkor legalább el kell ismernie, hogy jó társaságban vagyok.
Nehogy ezekből az esti olvasmányokból arra következtess, hogy könyvek mellett gunnyasz-tok. Ó nem, úgy dolgozom, mint egy ló, néha éjjel két óráig s másnap rendesen nem tudom, hogy kerültem fekvőhelyemre. Gyönyörűség így élni. Repül a munka. Még így sohasem kéjelegtem formákban és színekben.
Ó, kedvesem, alázatos Harrodnak kérése volna! Próbáld elképzelni, hogy a braunecki szer-tartás az én házamba, majdnem azt mondtam a Romvárba, átültetve, legalázatosabb szolgádat nagyon boldogtalanná tenné. A hosszú étkezések, éppen abban az időben, mikor legsürgősebb a munka, a csokoládé- vagy másszínű dologtalan lakájok szüntelen jövése, menése! - Tudod, nálatok is sokszor láttam, hogy zabot hegyeztek. Gondold meg, kedves, hogy mindez okvetlenül szükséges-e a boldogságodhoz. Hogy vajjon lealacsonyítva éreznéd-e magad, ha egyszer egy csinos, tiszta, fejkötős szobalány hozná be a tálat? De ha csak kicsit is félsz ettől a leereszkedéstől, akkor szerény leszek. Csak egy van, amiben nem engedhetek. Ez az, hogy kenyérért dolgozó férjed lesz. Tudom, hogy legszívesebben pehelyre fektetnél és minden gondot, küzdelmet távol tartanál tőlem, nehogy durva lehelet érhessen, ahogy már most is megpróbálod.
De bennem van valami, ami csak a szolgaágyon, amin még most is alszom, és viharban érzi jól magát. Mondd el mindezt meleg szívednek s az majd helyes tanácsot ad. Az emberek közt mindig te értettél meg legjobban, már akkor is, mikor még kicsiny gyermek voltál s tulajdonképpen mindaz, amit rólam hallottál, igen magas volt neked.
De hát már akkor is megvolt a hatodik érzéked! Különösen irántam. Mit szólsz a Gondűző mennyezetéhez? Mégegyszer elolvastam leveledet a tavaszról, s abból vettem az eszmét. Bár magát a tavaszt, kék köpenyével, akárhogy is szeretem, nem akarom oda föltűzni. Mégis kicsit megsokalná az ember. Így kék szimfónia lett. Kék, kékebb, legkékebb, ahogy édesapád a Rivierán reggeli sétánkon mondta. Kék, letompított ég, rajta egy csapat vándormadár, a sötét szárnyak még kiemelik a kék ragyogását. A végén könnyű aranyrács, melyen tavaszi áradat kúszik föl, aranyeső, orgona, virágos almaág, tűzszínű vöröstövis. Jó lesz így? A pannauxidat, amennyi készen van, szeretném megkapni, jó, ha néha odatartom, megerősíteni nem merem, a mázolás miatt. Úgy gondoltam, hogy a táblákat apró, fölfelé elágazó fácskák válasszák el, aranyszínűek, s ezek átolvadnak a mennyezetbe. Közte mindenütt a szürke falburkolat, nehogy nyugtalan legyen a kép.
Ha a kész szobákban csak fele annyi örömünk is lesz, mint nekem a munka közben, akkor sohasem kell félóránál tovább időznünk a Gondűzőben.
Büszkén látom, hogy már a negyedik oldalt kezdem. Még sohasem írtam két oldalnál hosszabb levelet.
Ne vedd nagyon tragikusan, kedves, amire kértelek. Boldog légy. Ez a fődolog. S ha úgy látszik, hogy a csokoládészínűek és az egész ceremónia nélkül, melyet gyerekkorod óta megszoktál, nem megy, azt is elrendezzük. Csak egyben nem engedhetek. Ami a munkámat illeti. De ezt te fogod legkevésbé kívánni.
Isten veled, bűbájos, édes! Csak tudnék olyan kék eget festeni neked, olyan kéket, amilyet szerelmed borított az életemre!
Harrod.
-Brauneck hercegné levele barátnőjéhez, Effie Thara grófnéhoz.
Kedves Effim!
Hát te is hallottál már róla, s azt kérded, hogyan lehetséges! Sajnos, mindent meg kell erősítenem... Elhiszed, hogy ebben is, mint sok másban, belátásom ellenére történt. Azt mondod, a dolog olyan kínosan érintette az uraságokat, hogy siettél megcáfolni, míg kicsit megszokják a gondolatot. Nem látom, hogy ez mire volna jó. Mert a dolgon változtatni már nem lehet! A herceg azóta egészen megváltozott. Kemény mint a vas, s egyre jobban a céltudatos intrikus befolyása alá kerül. Elhiheted, hogy szomorú napjaim vannak. Még nem tudtam rászánni magam, hogy visszatérjek Brauneckbe, ahol mindennap megeshetik velem, hogy találkozom ezzel az emberrel. Bár még nem járt Brauneckben, de a herceg mindennap átlovagol hozzá. Igazad van, nagy rövidlátás volt tőlünk, hogy egyetlen telet sem töltettünk Rosmarieval Berlinben, ahol más embert is megismert és így összehasonlíthatott volna. Most már tizenkilenc évével, amikor mások éppen hogy kikerülnek a gyermekszobából, egész életére el van ígérve.
Igen, kedves Effim, csak egyet akarok mondani... Nem is sejted, milyen munka lett volna Rosmariet csak kicsit is társaságképessé formálni. A dereka hatvannyolc centiméter. Többet nem is mondok. Azután a lába. Azt állítja, hogy csak szandálszerű holmit tud viselni, s így széles, formátlan papucsban járkál. Az uraságok állítólag azt mondták, hogy csodálatosan királynői járása van. Ha ezt a járást csak ilyen cipővel lehet elérni, akkor inkább lemondok róla. Az a hölgy, aki őfelsége ruháit szabja, nagy könyörgésemre elárulta, hogy hogyan lehetne Rosmarie alakját rövid idő alatt átformálni. Legalább hat hétig éjjel nappal finom gumiszalagocskákból varrt fűzőt kellene viselnie. Csakis ez használhat még ilyen hosszú elhanyagoltság után. De hogy tudjam ezt rákényszeríteni? Még egy társaságbeli vereség után is nehezen, ha ugyan egyáltalán észrevenné. Sejtheted hát a nehézségeket, melyeket lányom okoz. Hát, mint művészfeleség úgy öltözhetik, ahogy akar, s a férjének így is jó lesz. Hiszen egészen el van parasztosodva. Tulajdonképpen kár érte. Azelőtt különcségei mellett is gavallér volt. De hát a hosszas érintkezés művészekkel, modelekkel és ki tudja még kikkel, érthető. Azelőtt más is tetszett neki. Júliusban lesz az eljegyzés, addig Rosmarie Helén sógornőmnél marad, Badenben. Ismered eredetieskedő vágyát, s így nem fog meglepni, hogy egyáltalán nem nehezítette meg a dolgot bátyjának. Egyre kövérebb a jámbor, s egészen csinos bajuszkája van. Jelenleg nagyon jóba van Rosmarieval, aki tud neki hízelegni. Ehez Rosmarie különben is jól ért, még nálam is megpróbálta, de én nagyon is jól keresztüllátok rajta, s nem tudom neki elfelejteni, mi mindent csinált ellenem a hátam mögött. De ezt kegyeskedik teljesen elfelejteni.
Itt biztonságban vagyok tőle, Lenette van nálam, eljegyzése már csak idő kérdése, azért akad még izgalom. Itt vannak a lovaim, sokat lovagolok, s Lenette-vel együtt sokat érintkezünk a Schwelmekkel, akiknek a birtoka itt van a közelben. Odalovagolok, legtöbbnyire a fiatal Arno Schwelm kíséretében, aki nagyon mulatságos. Jó céllövő is és Schwelmben kitünő céllövölde van. Gyakran lövünk célba, s egyre jobban utolérem. Legutóbb felül is múltam. Sokáig lövöldöztünk, én nem sok eredménnyel. Akkor azt mondta, hogy nagyon hidegvérrel lövök. A cél bizonyára nem érdekel. Próbáljam elképzelni, hogy az unalmas céltábla helyett olyasmire lövök, ami fenyeget, vagy pedig, nevetett, amit gyűlölök. Az illetőnek úgysem árt. Van néha ilyen ötlete. Tudod, azt mondják, hogy nagy, csaknem félelmes szerencséje van a nőknél.
Több párbajáról tudnak. Egyszer egy egész évig ült, de a dologról nem beszélnek többet.
Nagyon csinos, csak kétféle szeme van, egyik kék, másik barna, ami valami kétszínűséget ad az arcának. Csodálkozom, hogy milyen buzgó mindennapi lovaglásainkon, s mondhatom, hogy mulattató és néha izgató társasága nélkül meghalnék itt az unalomtól és bánattól.
Lenette sorsát is fárasztó mindig együttélni. De elfelejtettem mondani, hogy utasítása után folyton célba találtam.
Új párizsi tavaszi ruháim megérkeztek, s egészben kielégítők. Némelyikre kicsit ferdén néznek majd Brauneckben, ahol a nagymamásat, jámborat szeretik, s az emberből legszí-vesebben matrónát csinálnának. No, nem is akarok sokáig Brauneckben maradni. Nehéz, halott ott a levegő. Minden tárgyat kegyeletsugarak vesznek körül és nem szabad helyéről elmozdítani. Még autóm sincs, mellyel legalább néha gyorsan megszökhetnék abból a légkörből. Azután jön az eljegyzési ünnepély és néhány nyilvános fogadónap (rettentően unalmasak és fárasztók). Ó, sajnáld kicsit
Charlottedet.
ARANYMARIE.
A braunecki kastélyban megint ünnepre készülődnek. A hercegné visszatért a hercegnővel, aki az utolsó évben úgy megváltozott, hogy az emberek hitetlenül bámulnak rá, mikor anyjá-val arra hajtat. - Igazán Rosmarie hercegnő volna ez a csodaszép fiatal hölgy!
S ami még különösebb, a legfinomabb orrok sem vették észre, ami történt, míg egy csokoládé-színű sorra nem járja az előkelőségek házait jelentve: - Őfenségeik tudtára adják az urasá-goknak, hogy Rosmarie hercegnő eljegyezte magát Thorsteini Thorstein gróffal.
Ez aztán nagy ujság. A csokoládészínűt nemsokára gyereksereg követi házról házra, nem-sokára látni, amint a gyógyszerészné látogatóruhában átsiet legjobb barátnőjéhez, a tanító feleségéhez.
A kérdezősködésre azt is megmondja a csokoládészínű, hogy a herceg, hercegné és a jegyesek kedden fogadnak látogatókat.
Hát ez volt az a főnyeremény, amit a romok grófja kihúzott. Akinek építési buzgalmáról már legendákat meséltek a környéken. Azt mondják, Thorsteinben minden csupa márvány és arany. Még a falakat is arannyal födték, s egész sereg olasz munkás dolgozik odaát, napi tíz márkát kapnak. Bár még egyetlen ember sem látta az épületet, de ettől még nagyszerűbb lesz.
Eddig megoszlottak a vélemények. Egyik csoport azt mondta, hogy a romok grófja háborúban elásott kincset talált a romok között. Határozottan ez a népszerűbb magyarázat.
A reálisabb elemek azt állítják, hogy a Thorsteiner kihúzta a főnyereményt. Mert máskép honnan az ördögből volna a romok grófjának egyszerre ennyi pénze? S rajta ugyan nem látszik meg anyagi helyzetének javulása. A zubbonyai még éppen olyan zöldek, s öreg filc-kalapja már harmadszor változtatja a színét.
Azt is tudják, hogy az építésnél, még a kövek kifaragásánál is, maga is segített, s mindenütt ott van, ahol különösen nehéz vagy kényes feladatot kell megoldani.
A hegyestetejű házacskák ablakai mind egy-egy kíváncsi szem, minden elsiető lakájt gyerek-sereg követ s a legmerészebbek azt kiáltják: lakodalom! lakodalom!
A szép, júliusi reggelen, melyen a nap olyan aranyfénnyel ragyogja be Brauneck négy vastag tornyát, a hölgyek egymáshoz mennek látogatóba. S mikor tíz óra tájban magas hajtókocsiján, a két szép aranypejt maga hajtva, a romok grófja elrobog, a kis ablakok függönye sorra mind félrehúzódik. A legtöbben csak akkor ismernek rá, mikor már odébbhajt. Mert a hűséges filckalap és zubbony is eltünt s a hátul ülő inasban egyetlen braunecki sem ismer a hűséges Märtre, aki annyi sorsfordulást ért meg már urával. A kocsi és lovak a herceg ajándéka a mai napra; azt akarta, hogy veje saját kocsiján érkezzék meg.
A herceg a nagy kapuig megy Harro elé, mely a fegyverterembe vezet, s melyet csak ünnepélyes alkalmakkor nyitnak ki. Az urak mindennap látják egymást, de a mai nappal más viszonyba kerülnek egymással s mikor Harro lehajlik, hogy a hercegnek kezet csókoljon, az vállára teszi kezét és szép, sötét szeme könnyes lesz.
- Te, tudod, Harro, hogy van-e köszönni valód.
Rosmarie és mostohája csak tegnap látták viszont egymást. Rosmarie dobogó szívvel, de bizakodva közeledett a hercegnéhez. Mamának is észre kellett venni, hogy igyekszik minden-ben kedvéminden-ben járni s apjánál is mindent lehetőleg a hercegné kívánsága szerint intézett el.
S a hercegné csaknem szeretetreméltó is. Azt persze senki sem tudhatja, hogy milyen lesz Harrohoz. Ez aggasztja Rosmariet és a herceget is.
És azután a nagy öröm minden mást eltakar Rosmarie elől.
Ma jön Harro, ezt írja a napsugár aranynyila a falra, ezt suttogja a hársfa, a folyó minden csillogó hulláma ezt adja tovább a másiknak és viszi hírül a völgybe. A fecskék, melyek mint sötét nyilak cikáznak a kastély fala körül, csicseregve kiáltják oda egymásnak.
Hogy játszik ma a reggeli szél a vörös torony bokrétájával; mintha ma még merészebben tűzte volna kalapja mellé a bokor-tollat s ragyogó szeme azt pislogja a nehéz pilla mögött: Tudom, ki jön! A levegő örömmel van tele, az ember úgy érzi, mintha boldogságot lehelne be. Ó, hogy ma szomorú és magányos emberek is vannak, akik csak a halált várhatják!
Lizának egész csomó ajándékot kell elfogadni, mert mindenkinek jusson ma az örömből, akivel csak Rosmarienak dolga van, különben nem is bírná el boldogságának terhét.
Világos, könnyű batisztruhájában, melyet keble alatt kék selyemszalag tart össze, lemegy a reggelihez, hol szülei már várják. Jön, mintha a nyarat hozná a magas, árnyékos szobába, melynek függönyeit leeresztették a nap ellen.
A hercegné föltekint, fakó, kiélt és fáradt az arca. Mikor Rosmariet meglátja, elsárgul. Az apa szeme fölragyog. Láttak már ezek az öreg falak valaha ilyen szépet? A sok festett szem alánéz a falról, némelyik árnyékban van, másikon napfény surran át.
Van köztük egy hölgy, merev ezüstderékban, tekintélyes görbe orral, akinek a szeme úgy van festve, hogy a ránézőre tekint. Bámult-e már valaha így az öreg braunecki dáma, aki olyan ünnepélyesen tartja kezében az ezüstveretes imakönyvet? Nézd meg jól, öreg hölgy, az utolsó, a legbájosabb braunecki gyermeket!
Rosmarie kezet csókol anyjának s kérve néz rá, nem szeretetet, csak türelmet kér. Amit a ránéző szemben lát, az valami megfejthetetlen, még sohasem látta.
Azután édesapjának nyujtja arcát, kicsit le kell hajolnia, hiszen nagyobb nála.
Anyja nem is állja meg szó nélkül:
- Rosmarie, már megint nőttél. Most már a csillárokra is vigyáznod kell.
- Vigyázok, mama; előre engedhetem Harrot, ahol ő átfér, ott én is átjutok.
- Apa, érezted már a hárs illatát, elárasztja az egész kastélyt, az északi oldala virágzik, ó, hogy zümmög és zeng benne!
Leül a helyére, apjával szemben, a hercegné mellé, aranyszínű mézet ken magának a zsemlére, apja örömmel nézi, milyen pompásan ízlik neki.
- Csak egyél sokat ebből, a méz illik hozzád, átlátszó és édes leszel tőle.
Még egyikük sem beszélt a nap nagy eseményéről, a hercegné kezdi.
- Tehát tíz órakor jön a vőlegény és tizenkettőkor van a fogadás. Istenem, milyen unalmasak lesznek az emberek, mindenik ugyanazt igyekszik majd másképpen elmondani.
- Tehát tíz órakor jön a vőlegény és tizenkettőkor van a fogadás. Istenem, milyen unalmasak lesznek az emberek, mindenik ugyanazt igyekszik majd másképpen elmondani.