Most Rosmarie is Berlinbe megy. Igaz, hogy a hercegné sóhajtozik:
- A levegő nem tesz jót neki... és nehéz is lesz elhelyezni, miután télikertet akarunk csinálni a szobákból...
- Talán mégis akad megfelelő helyiség a nagy házban a leányomnak, - feleli a herceg hidegen és szokott udvariassága nélkül.
Már számolni lehet a Brauneckben töltendő napokat, mikor Hardensteinné, aki nem szívesen zavarja a hercegnét, bejelenteti magát:
- Az alapítványi lelkész úr kérdezősködött a konfirmációt előkészítő tanításról. Ha a hercegnő Berlinben tölti a telet, szeretné az ottani lelkész nevét tudni, hogy érintkezésbe léphessen vele.
A végső oktatást úgyis Brauneckben kapja majd s valami alaptervezetet kellene készíteni a tanításról. - A hercegné szörnyen unatkozva hallgatta végig, a szék rojtjait fonogatta, művészettel és udvariasan ásított az orrán keresztül. Hirtelen fölélénkül:
- Kérem, Hardensteinné, Rosmarie már elég zavart előre is, hát még mit csinálna vele a két lelkész úr! Természetes, hogy az egyik maradi, a másik meg haladó - és köztük a szegény Rosmarie, előre kificamított gondolataival! Nem, ezt nem helyeselhetem! Beszélek a herceg-gel.
A herceg nagyon csodálkozik, mikor előadják neki a dolgot. Hát már ennyire van a Kicsike!
Igaz, tizenháromesztendős s az oktatás két évig tart, tehát tizenötéves lesz... Nem, kétféle oktatást ne kapjon.
Tehát meghívják ebédre az alapítványi lelkész urat s utána, mikor az urak a nyárszobában cigarettára gyujtanak, megbeszélhetik a dolgot. A herceg alig ismeri udvari lelkészét és lelki-pásztorát. Néhány esztendeje már, hogy itt van, de a herceg olyan ritkán van otthon, öröklött szokás Brauneckben a vasárnapi szentbeszéd meghallgatása. A herceg apja, ha örököse a régi szokás és unalom ellen lázadozott, mindig azzal intézte el: „Így illik”. Az istentisztelet túlságosan rendszeres és kényszerű látogatása nem nagyon mozdítja elő az állandó figyelést; a herceg is nagyon alkalmasnak találta a vasárnapi beszéd idejét az elgondolkodásra. Így bizony kevéssé ismeri a lelkész urat, de szívből kívánja, hogy leánya kielégítő oktatást kapjon. Úgy találja, hogy az asszonyoknak nagyon jól illik a vallásosság. A szabadgondolkodó asszony esztétikailag sem elégíti ki, - közönségesnek találja.
De a főtisztelendővel való beszélgetés másként folyik le, mint Serenissimus elképzelte. A lelkész azt kérdezi, megvannak-e a hercegnőnek azok az ismeretei, melyeket a népiskola tanulói magukkal hoznak? A tanító úr mingyárt belépésekor mentesíttette magát minden vallástanítási oktatástól... és Hardensteinné azt mondta, hogy nem vállal semmi tanítást, mert nem érzi magát ahoz elég műveltnek...
A herceg bosszankodik és zavarban van. Nem kellemes, hogy leánya alacsonyabb műveltségi fokon áll, mint a népiskola tanulói. Pedig már csak miss Whart van hátra, akit nagyon vallásos hölgynek mondtak.
- Inkább túlsoknak látszott akkoriban a vallásosság, mint kevésnek... Persze, hogy Kicsikém mit tartott meg belőle?
A lelkész úr úgy gondolja, legjobb, ha ő maga intéz néhány kérdést a hercegnőhöz s azután bemutatja tervezetét őfenségének. A herceg úgy találja, hogy udvari lelkésze körülményes és pedáns ember, azonkívül a legsötétebb aggodalommal gondol Rosmarie tudományára.
- Félek, hogy Kicsikém kicsit félénk lesz, nagyon nehezen szokja meg az idegeneket. S néha nagyon különösen fejezi ki magát. Elnézéssel kell lennie...
Az alapítványi lelkész úr különösen mosolyog és azt mondja:
- Azt hiszem, efelől megnyugtathatom fenségedet. Már hallottam a tanító úrtól, milyen rendkívül tehetséges és szorgalmas a hercegnő.
A herceg ebben a percben nem látszik valami szellemesnek. Ha a nevelő úr neki mondott volna valami efélét, bizonyára túlzottan udvariasnak és tolakodónak tartja. De hogy mások előtt nyilatkozott így, azon nagyon csodálkozik. Kicsikéje! Szegény Kicsikéje, zavaros gondolataival, most egyszerre tehetséges!
Őszinte sajnálkozással közli Rosmarieval a dolgot.
- Kérdezni fog tőled, Rosmarie s ha nem tudod, hát nem életkérdés... Végre majd megtanít valamire a lelkész úr... S ha a kérdezősködés nagyon keserves, fordulj csak az Amy cousin módszeréhez.
- Ő mit csinált?
- Árva volt és velünk nevelkedett. Ha olyasmit kérdeztek tőle, ami neki nem tetszett, vagy kisült, amit együtt követtünk el, szívettépő sírásra fakadt. Nem is történt semmi baja, s mondhatom, nagyszerűen boldogult sírásával az életben is!
Rosmarie aggodalmasan néz apjára. Amy cousin módszere rossz helyzetet tételez föl.
És elérkezett a félelmetes perc, a lelkész úr ott ül egyik öblös székben, a tanulószobában.
Megkérte Hardensteinnét, hogy hagyja egyedül a Kicsikével. Hosszú, sovány, haja, mely mindig a homlokába hull, nagyon fekete, arca sápadt. Mélyenfekvő, szürke szeme nagyon nyugodt. Túlságosan nyugodt ilyen fiatalemberhez.
Ami Rosmarie felelőképességét illeti, a herceg rossz sejtelmei valóra váltak. A prófétákról még sohasem hallott. Mózesről csak annyit tud, hogy babakosárban találták meg s később békaesőt csinált. Azt sem tudja, hány könyvből áll az ó- és az újtestamentum. Huszonnégy angol zsoltárt tanult, azokat szívesen el is mondaná, de a lelkész úr nem tud angolul. Lélekke kétségbeesetten kutat emlékezetében, hogy valamit találjon, ami a kérdésekre illik, de semmit sem talál s homályosan érzi, hogy a lelkész úr búsul, amiért ő olyan ostoba és semmit sem tud. Ó, csak a régi rómaiakat és görögöket és német császárokat kérdezné, ne pedig a régi zsidókat! És most új tanítója szelíden, reménytelen hangon kérdi:
- El tudná mondani Jézus valamelyik mondását vagy hasonlatát?
Rosmarie nem felel, több mondás is jut az eszébe, de hogy azok Jézustól származnak-e? És megint szomorúan néz rá a lelkész úr. Most erőt vesz magán, mélyen elpirulva mondja:
- Tudok történeteket Jézusról.
- El tudna egyet mondani, Rosmarie, nem kell szószerint.
Rosmarie elmondja. Még mindig magas, finom hangocskája van, mely nagyon könnyen válik ünnepélyessé:
- Elmondom a történetet Jézusról, mikor annyi idős volt, mint én. Ünnep volt Jeruzsálemben és az emberek a városba mentek s a nagy zsidótemplom előtt találkoztak. Mindenki, aki ismerte egymást, köszönt és örült egymásnak és fölvonultak a nagy lépcsőn és Jézus is ott volt szüleivel. És Jézus még sohasem volt ott, és mikor belépett a templomba, szívébe nyilalt és azt gondolta: Nem voltam-e már itt sokszor, sokszor? És nem tudott többet beszélni és csak lábujjhegyen tudott járni és csak suttogott. De a többi ember nem törődik vele és hangosan
beszéltek, pedig azok már sokszor voltak ott. És Jézus egyre az oszlopokat nézte, meg a nagy függönyt, amint az kicsit mozgott, és fájt neki, hogy az emberek olyan hangosan beszélnek és azt gondolta, ha egészen csönd volna, valamit hallana és látna és valami nagy titok történne.
És elengedte édesanyja kezét és bement a nagy oszlopok mögé. Azok mögött megint oszlopok voltak. És így ért egy kis csarnokba. Ott öreg zsidók ültek és nagy könyveket olvastak és olyan szeliden beszéltek egymással. Akkor, azt gondolta: „Ó, talán ezek tudják, mi az, ami itt van és velem jön, hogy azt hiszem, hallanom és tudnom kellene és ami szorongat”. Akkor egyik zsidó azt kérdezte: „Miért csinálsz olyan szemeket, fiú?” és a másik azt mondta: „Menj, fiú!” De egy másik megint azt mondta: „Engedjétek itt maradni!” Akkor Jézus odaült és hallotta, amit beszéltek, és a mennyországról beszéltek és Istenről. És Jézus csodálkozott, mert hiszen onnan jött, csak kicsit elfelejtette, mert kicsi gyermek volt. És dobogott a szíve, mert úgy érezte, mintha megint otthon volna és mintha mindig honvágyat érzett volna, csak nem tudta. És az öreg zsidók nagyon kedvesek voltak hozzá és feleltek neki, mikor kérdezett.
De Jézus édesanyja már régóta kereste a fiát, és mikor este lett, nagyon aggódott, mert Jézus mindig olyan jó volt és sohasem szomorította. És azt gondolta, hogy valami idegen vitte magával, mert olyan szép és jó, vagy cigányok vannak ott. És minden embertől megkérdezte:
„Nem láttátok Jézusomat?” és minden utat bejárt, de nem találta. Végre visszament a zsidó templomba. Ott már egészen sötét volt, minden ember hazament. Minden oszlophoz odament és a függöny mozgott. Akkor sírni kezdett. Aztán kis fényt látott az oszlopok között, utánuk ment. Ott ültek az öreg zsidók Jézussal és látta, hogy Jézus nagyon boldog. Akkor boldog volt és szomorú is, és azt kérdezte: „Ó, miért tetted ezt velem? Apád és én szomorúan kerestünk.”
Akkor Jézus azt mondta: „Ó, anyám, én itt itthon vagyok”. És Mária az felelte: „Hát egyedül legyek, nélküled?” Akkor Jézus megint hazament vele és Máriának mindig arra kellett gondolni, amit Jézus mondott és hogy nem nála van otthon. És sokat kellett gondolkoznia...
A lelkész úr egészen elmerülve ül, alig nézett rá az elbeszélés közben s mégis, ahogy fejét lehajtja és kezére néz, érzi az ember, hogy minden szót hallott s hogy hallgatása senkit sem zavar. Most föltekint és a szeme már nem szomorú, egyáltalán nem.
- Rosmarie, Jézus szavait nem szabad megváltoztatnia még akkor sem, ha úgy meséli el a történetet, ahogy érzi. Jól jegyezze meg a szavakat, úgy kell ismételni, ahogy Luther vagy a többi nagy fordító reánk hagyta. Ha valamikor meghallgatja „Bach Máthé passzióját”, amit szívemből kívánok magának, új világ nyílik majd meg előtte s hallani fogja, hogy mikor Jézus szavait éneklik, mindig a leggyöngédebb hegedűhanggal kísérik, mintha arannyal fonnák körül. Nagy szív áhitatának és szeretetének legbensőségesebb kifejezése. Arra gondoljon, ha Jézus szavait ismétli. Ezeknek a szavaknak megvan a mennyei dallamuk, mi csak ronthatunk rajta. - „Nem tudod, hogy atyám házában kell lennem?”
És Rosmarie ismétli: - Nem tudod, hogy atyám házában kell lennem?
- S most csináljunk tervezetet, hogy azt is megtanulja, amit a régi zsidók hagytak ránk.
Este Lélekke apjához megy, hogy jóéjszakát kívánjon neki.
- Hát hogy is volt ma reggel?
- Nagyon buta voltam és a lelkész úr először nagyon szomorú volt. Azután elmondtam neki egy dolgozatomat a kis Jézusról, melyet egyszer a kék füzetembe írtam. Az nem a nevelő úr számára van és oda mindent beleírhatok, amihez kedvem van. És Harro mindig elolvassa, mikor eljön és azt kérdi: „Mi új dolog van a kék füzetben?” Harro nagyon okos, apa, de még ő sem vette észre a nagy hibát, amit csináltam.
- De a lelkész úr igen! - Milyen szerencse, Rosmarie, hogy valaki mégis okosabb hosszú barátodnál; már azt hittem, senki sem ér föl vele.
Apa és leánya a hercegi szobában, az úgynevezett nyárszobában, ülnek, mely nevét mennyezetéről kapta. A mennyezeten a XVIII. század ízlése szerint szép ifjú képében ott a nyár, kalászkévével és sarlóval. A nyárszoba a völgyre néz és ablakából olyan szépen végiglátni a falun, a szeliden kanyargó folyón és erdős hegyeken. A herceg íróasztala fölött ott van Lélekke képe, melyet már egy kicsit kinőtt s mely apjának egyre kedvesebb.
- Apa, Harro semmit sem tudott az égi dallamról.
- A tanítód tehát egy fokkal följebb jutott, mint hasonlíthatatlan Harrod. - No, legalább tudom, mit várhat az ember tőled... A lelkész úrnak sikerült úgy megnyerni téged, hogy hibákat találsz régi barátaidban.
Rosmarie szeme csupa könny.
- Igazán azt tettem?
- Kérlek, kicsike, ne légy olyan érzékeny. Harro százszor szent és örülök, hogy nem félsz a tanulástól. És hadd lássam a kék füzetedet.
- Van egy piros füzetem is, apa, egészen magamnak.
- Azt még Harronak sem szabad látni?
- Ha akarná, igen. De nem akarja. Hallani sem akar róla és Hardenstein néni sem.
- A piros füzetről?
- Nem, arról, ami benne van.
- És én? Én sem akarok róla hallani?
Lélekke kételkedve néz apjára.
- Talán te is haragudni fogsz.
A herceg nevet.
- Hozd csak el nekem a piros füzetet, melyet még Harro sem ismer, ha azt hiszed, hogy érdemes vagyok a bizalmadra. A legmélyebb titkodat.
- Apa, nevetned nem szabad, mert az fáj nekem, s igazságtalanság a többiek iránt is.
- Eszemben sincs. Nem, nagy megtiszteltetésnek veszem, ha megtudhatom titkodat. Tedd csak a piros füzetedet íróasztalomra. S most menj, szól a gong.