Időszakos kiállítások a megyeszékhelyen
A vizsgált 4 5 év első felében a megye méltatlanul szegény közösségi-kulturális intézmé
nyekben és kiállítóhelyekben. Az intézményhálózat rendkívül szűk, csak a 60-as évek végé
től kezd kialakulni a helyi művelődési házakra épülő struktúra.
1945-től Kaposváron kiállítások alkalmi helyszínéül - akárcsak korábban - a kereske
delmi szempontok érvényesítésére is alkalmasnak tűnő Turul Szálló nagyterme és a vár
megyeháza reprezentatív díszterme kínálkozott nagy felületeivel. Noha a képzőművészeti kiállítások szervezését korábban hagyományosan a Berzsenyi Társaság képzőművész tagjai végezték, az első tárlatok életre hívásában rendkívül aktív szerepet játszott a nagy politikai befolyással rendelkező Szovjet-Magyar Kulturális Társaság.94 1946-hoz viszonyítva 1947-ben, a választások évében különösen nagy volt a pezsgés: propagandaértékű bemutatók {Gatto Néró olasz kommunista karikaturista Görbe Tükör с anyaga, „Szabad nép szabad művészete" címmel kiállítás a szovjet nép kisplasztikáiból) jelzik, hogy az 1948-as választá
sokat megelőző koalíciós időszakban a politikai küzdelem a művészeti élet eseményeiben is tükröződik. A magasabb művészeti színvonalat inkább a somogyi klasszikusokra alapozott tárlatok határozták meg a Berzsenyi Társaság szervezésében: Rippl-Rónai, Vaszary, Bosznay, Iuányi Grünwald, továbbá a Gresham-csoport művészeinek anyagával. A kiállítások har
madik csoportját jobbára provinciális művészek alkalmi ismeretségeken és kapcsolatokon alapuló kiállításai képezik. (Matskássy Pál, Sipovits Éva, Puskás Tivadar, illetve helyi fiatal festők) 1948-tól a helyi képzőművészeti érdekek szerveződésének eredményeként folytató
dik a háború előtt már hagyományos somogyi csoportkiállítások sora. A kommunista hata
lomátvétel után a művészet fokozatosan kialakuló politikai függőségére a Somogyi Hírlap két cikke utal. Az első Soltra Elemér: „Művészetünk a népé" címmel a szovjet festők buda
pesti bemutatkozásáról szóló beszámolójában vezeti be a szocialista realizmust a helyi kiállí
tás-kritika terminológiájába, míg egy másik kritika Matskássy Pál kiállítása kapcsán ítéli el a nyugati formalizmus megjelenését a hazai tájakon.95
Az 50-es évektől a képzőművészeti életet a kiállítások ellenőrzése és a felülbírálat terén országszerte központosított irányítás jellemzi, amelyet fokozatosan terelnek törvényileg is szabályozott mederbe. Somogy megyében ugyanekkor a művészeti eseményeket a helyi hatalom részéről teljes érdektelenség kíséri. Egyfajta nyugvópontot jelent, hogy a Képző
művészek Szövetsége által központilag szervezett zsűrizés meghatározta a kereteket, ame
lyen belül a rendszer ideologikus művészetpolitikája érvényesülni tudott. A pártbizottságok
ban és a megyei tanács apparátusában nem volt képzőművészetben járatos ember, ezért a kiállítások a múzeumi ügyintézésen át megvalósulva - viszonylagos szélcsendben - a helyi munkacsoport érdekeit és érdeklődését tükrözik.
Somogyban a művészeti infrastruktúra szűkössége és a centralizáció miatt a tárgyalt időszakban, tehát 1945-90-ig a kaposvári múzeum a kiállítási élet központja. Takáts Gyu
la vezetése alatt az 50-es években Z. Soós István festőművész szervezte az aktuális, jobbára plen-air naturalista tájképeket felvonultató tárlatokat.
Az 50-es évek kiállításait végigtekintve jól kirajzolódik egy központi mag Kun ff у Lajos, Z. Soós István, Gerő Kázmér, Ruisz György, Szikra János, Lovrits Kálmán és Raksányi Lajos nevével. Alkalomszerűen ide csapódott néhány pedagógusfestő: Gábriel Ferenc, Soltra Elemér vagy Tomory Aladár is. E táborokon kívül rekedt néhány alkotó, aki az 50-es évek
elejére idős kora vagy a kirekesztettség miatt elveszítette aktivitását, mint Pazsiczky Sándor, illetve Kovács Jenő József. Szintén e körön kívül rekedtek az autodidakta úton képzőművé
szeti műveltséget szerzők.
Az aktuális kultúrpolitika a művészek témaválasztásában, az irodalmias tartalom és ter-mészethű forma ötvözésében Somogyban is érezteti hatását. 1950 novemberében a múze
umban rendezett kiállításról Kunffy Lajos így nyilatkozik: „Arra törekedtünk, hogy a való életet mutassuk be... Ha ezt elértük, ...akkor nem volt hiábavaló ez a kiállítás".96 A kritikus elégedett : „Somogy megye művészei határozott biztonsággal átérezték a korszerű haladó művészet feladatainak nagyságát, amikor ezeket a képeket megfestették, és ezzel munká
jukat részesévé tették a szocialista építésnek".97
A kiállított képek témái a gépesített szocialista mezőgazdasági termelés, a balatoni ha
lászat, munkásüdültetés, úttörő tábor és a festői vidék. Noha Somogyban is meg-megjelen
tek a propagandisztikus, szocialista realizmus szellemében megfestett produkciók és a díja
zásoknál elismerésben is részesülnek; a politikai propaganda-ízű apoteózisok nem jellem
zők a helyi művészek alkotásaira. Jellemző adatként az 1956-os forradalom leverése után a pártvezetés - ugyanúgy, mint az 50-es évek elején - a munkacsoport hibájául rótta fel, hogy továbbra is távol áll a politikai élettől, és a „társadalmi változások észrevételétől való nagyfokú elzárkózás gátja a további előrelépésnek".98
Az időszak két legelismertebb művésze közül Kunffy Lajos levegős plein air képein íze
sebben, Z. Soós naturalista művein szárazabban, de érezhető, hogy Somogyban a festői hatásokra törekvő természetelvűség, a Bernáth Aurél által közvetített tájlíra a mérvadó a korszak hivatalos művészetpolitikája által megkövetelt dogmatikus sematizmussal szemben.
Bernáth Aurél példája a maga emelkedettségében, Kunffyé vidéki elvonultságában tudott olyan erős hatású lenni a megyében, hogy a helyi művészet - az esetenkénti támadások ellenére is - megtartotta apolitikus karakterét.
A somogytúri mester sajátos szerepet töltött be a helyi művészeti életben: a szocialista realista művészet egyik nagymestereként tartották számon, akinek a helyi újság kritikusa azt is ajánlotta, hogy fesse a somogyi munkásmártír, Latinka Sándor és Rákosi arcképeit, illetve a történelem nagy eseményeit.99 Kunffy a hatalom ilyen módon való kiszolgálására nem volt rávehető: ez a magatartása mérvadónak számított a helyi festők szemében. A megye kiállítás-politikájában egyfajta viszonyítási pontot jelentett, mint olyan somogyi mes
ter, aki a paraszti életet festi - árnyékában meghúzódhattak a szemléletileg hasonló felfo
gást képviselő művészek.100
A múzeum időszakos kiállításai komoly figyelmet szenteltek az ún. elszármazott somogyi művészeknek is {Bosznay István, Bakoss Tibor emlékkiállítása, Martyn Ferenc kuruc te
matikájú festményei), míg a székesfehérvári és pécsi munkacsoportokkal való cserekiállítá
soknak praktikus okai voltak.
A Honvéd Helyőrségi Klub alkalomszerű propagandisztikus mozgalmaknak adott he
lyet. 1953 decemberében az Első Országos Képzőművészeti Hét alkalmából vásárlásos kiállítást rendeznek kortárs festők anyagából {Csók és Rudnay mellett Kunffy és a többi somogyi művész szerepelt - ez a kiállítás a háború előtti hagyományos karácsonyi tárlatok hagyományát elevenítette fel burkolt formában). Művészetpolitikai jelentősége volt 1954-ben a „Festészetünk haladó hagyományai" címmel Balló Ede és mások másolataiból ren
dezett tárlatnak. Az érdektelenség miatt teljes kudarccal járt az 1954. évi - árvízkárosultak javára szervezett, munkacsoport és a Balázs János Képzőművészeti Kör tagjai által rende
zett - árusításos kiállítás. E fő helyszínek mellett esetenként, kisebb kiállítások nyíltak a
Textilművek Kultúrotthon, a TIT és a Népbolt helyiségeiben - jobbára a munkacsoport vagy a képzőművész kör anyagából.
Az 1956-os forradalom leverése után az MSZMP művelődéspolitikai irányelveit követve Somogyban is sorra születnek a kulturális élettel és a népműveléssel foglalkozó új párthatá
rozatok.101 A helyi hatalom korábbi évekre jellemző passzív érdektelenségét az információ
szerzés igénye váltja fel: vizsgálják a képzőművészek eszmei felkészültségét, a megrende
zett kiállításokat. „A Kaposvárott működő munkacsoport pozitív vonása, hogy az idén közel 10 kiállítást rendezett, melyet mintegy 12 000 látogató tekintett meg. ...Kár, hogy a mun
kacsoport tagjai alig találják meg a mai élet témáit. Gyengén mutatják meg képeiken a társadalom átalakulásának, fejlődésének ezer mozzanatát. A megye egyes területei, főleg a falu szinte teljesen kimarad a képzőművészet hatóköréből. Például Tabon, ami járási szék
hely 1945 óta, egyszer sem volt kiállítás."102 Központi feladatként jelölik meg, hogy széle
sebb körben, minden járási székhelyen évenként legalább egy-egy tárlatot kell rendezni a megye képzőművészeinek munkáiból.
A népművelés szempontjait hangsúlyozó, decentralizációs kiállításpolitika gyakorlata Somogyban a 60-as évektől indult nagyobb budapesti kiállítások átvételével. A Kiállítási Intézmények ajánlatait igénybe véve Takáts Gyula múzeumigazgató rendszeresen lehozta a nagy életmű-kiállításokat elsősorban a Műcsarnokból, de ^Kulturális Kapcsolatok Intéze
tétől, majd a fokozatosan kiépülő összekötetések révén a Nemzeti Galériából is:
Domanovszky - 1960, Munkásélet - szocialista képzőművészek klasszikus és modern anya
ga - 1960, Rippl-Rónai József - 1961, Duray Tibor - 1962, „Építjük, védjük szép hazán
kat", az Ernst Múzeum vándorkiállítása - 1963, Mai magyar művészek - 1963, Bényi László - 1963, Fenyő A. Endre - 1964, XX. századi művészet - 1965, Nyolcak és Aktivis
ták - 1966, Paizs Goebel Jenő - 1966.
A Kaposváron letelepedő fiatal képzőművészek és a változatosabb tárlatok mellől azon
ban hiányzik az elméleti szakember: a megyében nincs művészettörténész muzeológus, kiál
lítás-rendezésre szakosodott művészeti szakember. Hullámzó a kiállítások színvonala, és hi
ányzik a hosszabb távban gondolkodó koncepció - annak ellenére, hogy a megyei múzeum
nak a város és megye által igényelt módon kiemelt népművelési funkciót kell betölteni. A szakemberhiány következtében rendszeresen járnak le Kaposvárra rendezni a Műcsarnok művészettörténészei, elsősorban Lánez Sándor, aki a Somogyi Néplapban követésre méltó kezdeményezésként teszi szóvá az akkoriban induló székesfehérvári kiállítások példáját, és egy Vili Tibor tárlat kapcsán meg is fogalmazza: „A somogyi közönséget nem érdekelnék hasonló színvonalas - talán néha egy kicsit rázós kiállítások?"103
1965-től az 50-es évekhez viszonyítva a múzeum kiállításainak vegyes profilja nem változik: művészetpolitikai és helyi szempontok következtében továbbra is a demonstratív megyei csoportkiállítások képezik fő hangsúlyait. A korábbinál jóval differenciáltabb a kiál
lítóművészek összetétele. A Somogyban letelepedő fiatal képzőművészek kísérletező kedve az évtized közepétől díjakkal történő elismerésekben igazolódik és erősen befolyásolja a művészetről alkotott közfelfogást. {Szabados János 1966-ban a Stúdió grafikai pályázatá
nak III. díját, 1967-ben az I. Debreceni Nyári Tárlat fődíját, Honty Márta 1967-ben Rippl-Rónai díjas, 1968-ban a Kaposvári Városi Tanács különdíját kapja, Csiszár Elek 1963-ban, Bors István 1965-ben kapta meg a helyi fő elismerést jelentő Rippl-Rónai díjat.) Az általuk képviselt művészi nyitottság nagyban hozzájárult, hogy feltűnő számban bukkannak fel fiatal tehetségek: az 1963-tól kezdődő Őszi és Tavaszi Tárlatok nyújtják az első bemutatkozási alkalmakat Lóránt János, Csiszár Elek, ifj. Swierkiewicz Róbert, Tiszamarty Krisztián
61
(későbbi nevén Frey Krisztián), Kő Pál, Kecskeméti Sándor, Csorba Simon (László) és mások - köztük a megye művészi utánpótlását jelentő legfiatalabb - nemzedéknek is. A tömeges bemutatás elve gyakran érvényesült e kiállításoknál: az amatőr és hivatásos kép
zőművészek elkülönülése azonban a 60-as években már megkezdődött, majd az évtized végétől nyílttá válik.104
A csoportkiállítások megújítására irányuló sorozatos kezdeményezések egyike Tavaszi Tárlat elnevezéssel a megye képzőművészeti eredményeit volt hivatott szemléltetni: ezért a hatalom nagy hangsúlyt fektett arra, hogy a régió szellemi háttereként felvonultatható elszármazott művészeket legalább egy-egy kiállítás erejéig visszahívja. A tárlat 1967-es indulása helyi és az elszármazott művészek nagyszabású felvonulásának számított Ispánky Józseftől és Reich Károlytól Martyn Ferencen, Bencsik Istvánon és Szász Endrén átKlimó Károlyigés Varga Hajdú Istvánig (30. kép). A meghívottak kiválasztására alkalmazott automatikus módszert azonban joggal marasztalta el a szakmai kritika, olyannyira, hogy a területi szervezet a 70-es évekre a tárlat színvonalának emelését tűzi ki célul. {Somogyi Soma László, Csurgói Máté Lajos neve mutatja, hogy ez a kiállítás is a megyei tárlatok eklektikájával volt mérhető.)
A megyei bemutatókhoz viszonyítva kevésbé nyitott a Dél-Dunántúli Területi Szerve
zet 1964-1970-ig szervezett négy kiállítása a megyeszékhelyeken. E kiállítások - egy na
gyobb régió művészeti keresztmetszeteként - hozzájárultak ahhoz, hogy sok művészben felerősödjön a megújult formavilágú kísérletezés és a modern európai művészet áramlatá
ba való kapcsolódás igénye. Az anyagon végigtekintve kitűnik, hogy stiláris, megformáltságbeli egységet nem képez, és szemléletileg is csak áttételes módon rokonítha
tók az egyes alkotók. Közös jellemzőként inkább a többféle hatást ötvöző, tágabb hagyomá
nyokra figyelő tájékozódás említhető, amelynek határait Martyn Ferenc, Bartha László, Bálint Endre, illetve Bernáth Aurél jelöli ki. A somogyi idősebb generáció a tájélmény konstruktív felfogásának irányába törekszik, amiben Lóránt János hatása egyértelműen lemérhető. A fiatalabbak szabad asszociációkra épülő, és nonfiguratív formaelemeket ötvö
ző egyéni nyelvezet megteremtése felé építkeznek. Az ábrázoló igényű formaadás és az absztrakció között sokféle árnyalat bontakozik ki. Bors István művészetére a Henry Moore 1968-as budapesti kiállítása volt meghatározó, Szabados János a Bálint Endre-féle, népi motívumokra alapozott szürreális jeltörténet egyéni változatát munkálja ki, míg Szekeres Emii Martyn Ferenc hatása alatt dolgozza ki stilizált tárgy formáit. A pécsi művészeknél erőteljesebb, a somogyiaknál enyhébb az absztrakció felé való közeledés.105
A két rendezvény, a Tavaszi Tárlat és a Dél-Dunántúli Területi Szervezet kiállításainak összeolvasztása és kiterjesztése érlelte meg a 70-es évek első felében a kaposvári helyszínű Dunántúli Tárlatok gondolatát - nem titkoltan Kaposvár művészeti központtá emelése és egy dunántúli-pannon művészeti nyelvezet kimunkálásának reményével. Ez utóbbi jegyeit művészettörténészek {Hárs Éva, Pilaszanovits Irén) kevésbé, irodalmárok, mint Takáts Gyu
la hangsúlyosabban véltek felfedezni a dél-dunántúli képzőművészek munkáiban106 (31. kép).
(A somogyiak közül Szabados János ekkor indítja Dunántúli legendárium-sorozatát, Honty Márta grafikáin és Weeber Klára szobraiban a népművészet, illetve folklór hagyományaiból leszűrt, stilizált grafikai és plasztikai értékek kapnak hangsúlyos szerepet, míg Bors István a kovácsoltvas anyagú paraszti munkaeszközök formai értékeit hasznosító, drámai szürreális plasztikákról ebben az időben tért át az archaikus kultúrák tanulságait felhasználó szatirikus társadalombírálatra.) A 80-as évek elején az életművekben és művészeti folyamatokban lemérhető változások következtében újabb kísérlet történt a Tárlat újrafogalmazására: 1982-től triennáléként a dunántúli régió képző- és iparművészeinek továbbá ipari
formatervező-30. kép. Varga Hajdú István: Sámán (1971)
inek kiemelt kiállítási fórumaként funkcionált (32-34. kép). A tárlatok emblematikus mű
vészeiként ezért kérték fel 1972-ben Reich Károlyt, illetve 1982-ben Boros Miklóst. A 80-as évek három kiállítása az új koncepciónak megfelelve szembesített a ténnyel: a dunántúli művészet várakozásoktól eltérően nem vált stiláris, megformálásbeli egységet felmutató karakterűvé, és Somogyban nem sikerült olyan erőteljes műhelyközösséget kialakítani, mint a Pécsi Műhely vagy a szentendrei Vajda Lajos Stúdió. A 70-es évek során kialakulni látszó művészcsoportosulások közül ekkorra a Fonyódi Iskola, mint szellemi kísérlet, kudarcba fulladt; a somogyi folklór világából táplálkozó középgeneráció, Szabados János, Weeber Klára, Bors István érdeklődése más irányba fordult.
6 3
31. kép. Reich Károly: Dunántúl (1973)
Összességében a 70-es évek eleje egy felívelő időszak a megyeszékhely életében: a Tavaszi Tárlatok, majd a Dunántúli Tárlatok sorozata a megyei tanács által 1966-ban kezdeményezett, 1969-ben újabb intézkedésekkel megerősített VB határozat hangsúlyos pontját képezték.107 A nagyobb kiállításokról történő gyakoribb tanácsi vásárlások, a megyei Rippl-Rónai díj és város által adományozandó Vaszary díj alapítása mellett a legnagyobb horderejű beruházás Kaposvá
ron az új képtár létrehozása volt 1973-ban. A Somogyi Képtár az országban egyedülállóan szép, 220 m2-es, századfordulós üvegmennyezettel fedett reprezentatív kiállítóhelyként funkci
onált az ún. Anker házban, amelyet az OTP-től vett át a megyei tanács. A képtár a megyei múzeum kezelésében működött az időszakos kiállítások helyszíneként. Koncepciója alapján el
sősorban a dunántúli képzőművészek egyéni és kollektív kiállításait mutatta be, de évente helyet kaptak a különféle múzeumi gyűjtemények is (Pécs, Kaposvár). A képtár vezetője, Horváth János a csoportkiállítások és a magyar képző- és iparművészetet reprezentáló nagy egyénisé
gek mellett {Bálint Endre, Varga Imre, Martyn Ferenc, Orosz János) fiatal képző- és iparmű
vészeket is meghívott {Kárpáti Tamás, Püspöky István, Kecskeméti Sándor, Tamás Noémi, Körössényi Tamás), és az egyidejűleg megalakuló Fonyódi Iskola képzőművészei is bemutatko
zási lehetőséget kaptak. A balatonbogiári kápolnatárlatok erőszakos bezárása után e kiállítá
sokkal kapcsolatban sajátos ízű retorikai fogásnak minősíthető a megyei tanács állásfoglalásai
ban fel-felbukkanó megfogalmazás, miszerint „Kiállításaink tartalmát, színvonalát vizsgálva meg
állapíthatjuk, hogy csak részben tükrözi a magyar kortárs képzőművészet valóságos helyzetét. A képző- és iparművészetet az utóbbi években erősen jellemző gyors tartalmi, formai és stiláris változások ritkán, vagy későn jelennek meg kiállításainkon".106
32. kép. Valkó László: Kossuth utca (1984)
A 80-as évekre a Somogyi Képtár kiállításaiban szélesebb műfaji választék jelent meg az iparművészeti műfajok széles körű bemutatásával (G. Háger Ritta, Balázs Irén, Hajnal Gabriel
la, Németh János, Lakáskultúra kiállítás, Pinczehelyi Sándor). A legfrissebb művészeti irányza
tok egy-egy csoportos kiállításon (szentendrei művészek, Pécsi Grafikai Műhely) kaptak helyet. A 80-as években az új múzeumigazgatója, Mészáros Balázs terjeszkedő múzeumpolitikát folytat, aminek következtében a megyei múzeum új, időszakos kiállításra szánt helyiségeket alakít ki: a múzeum főépületében lévő Kamaraterem és az un. Kaposvári Galéria (a Bemáth Aurél állandó kiállítás Marcaliba történő szállításával) kisebb egyéni kiállítások helyszíne. (Thury Levente, Geszler Mária, Horváth Márton, Kovács Péter Balázs, Bohus-Lugossy, Kecskeméti Sándor.)
A 60-as évektől a kiállítási élet szélesebb alapjai teremtődnek meg a művelődési hálózat kiterjedésével a megyeközpontban. A megyei múzeum mellett sajátos profillal működött a megyei könyvtár. Igazgatója, Kellner Béla illusztrációs kiállítások kapcsán a felvirágzó magyar-orafika élvonalát szervezi Kaposvárra. {Hincz, Martyn, Reich, Würtz illusztrációk stb.), de könyvtár kiállítási terének adottságai kevésbé tették alkalmassá nagyobb szabású művészeti anyag bemutatására.
65
33. kép. Fehér László: Sáripuszta (1984)
Kiterjedt kiállító tevékenységet folytatott a Somogy Megyei Művelődési Központ is.
Megfelelő kiállítótér hiányában az ún. Szabadidő Központ üres falfelületeit használta fel elsősorban a helyi képzőművészek bemutatásainál, de vándorkiállítással látta el a vidéki művelődési otthonokat is (Györgydeák György, Honty Márta). Az intézmény adott helyet a 80-as évek közepén megalakult a fiatal amatőr képzőművészek csoportjának Rippl-Rónai Stúdió néven. Bemutatkozó kiállításukra 1988-ban az amatőr kiállítások színteréül szolgáló Kilián Városi Művelődési Házban került sor.109
A kaposvári TIT a 60-as évek végén a kulturális élet egyik központja. A fővárossal való kontaktusteremtést szolgálták művészettörténeti előadásai, míg kamara-kiállításai a fiata
labb - gyakran az un. amatőr mezőnyből indulók számára nyújtott bemutatkozási lehetősé
get. Tóth Mihály, az intézmény népművelője a tehetséggondozás és a helyi művészeti után
pótlás szempontjait figyelembe véve szervezte programjait: a fonyódi művésztelep, a Balázs János Szakkör, illetve Kecskeméti Sándor, Kertész Sándor, Rumi Attila, Horváth János Milán az első neveket jelentette ennek az induló programsornak, amely a 70-es évek közepéig, Tóth Mihály ott-tartózkodásának idejéig tart, és amelynek során mindazon alko
tók kiállíthattak, akik a 80-as évekre a somogyi képzőművészet derékhadát adták.
34. kép. Újházi Péter: Régi magyar festőművész (1984)
A Művészeti Alap 1960-ban nyitotta meg a Képcsarnok Vállalat helyi üzletét. A nagy reményekkel várt intézmény működésének első idejében a helyi művészeti élet fontos köz
pontja volt: Szabados János, Ungvári Károly első kiállításai fűződnek a nevéhez, de önálló kiállítással szerepelt itt Schéner Mihály és Molnár C. Pál is. Folymatosan a műkereskedel
mi célokat szolgáló „képcsarnoki" festészet, a szolid középszer egyhangúsága jellemzi mű
ködését. A művészeti közvélemény részéről megnyilvánuló negatív vélekedés is hozzájárult, hogy semmiféle hatást nem tudott gyakorolni a helyi művészeti életre.
67
A Latinka Sándor Művelődési Háznak mindössze egy folyosórészlete volt, ami kiállítási célokra szolgált: különösebb profil nélkül, esetleges művészeti rendezvényeknek adott he
lyet: (öntevékeny szakkörök, pedagógus képzőművészek, reprodukciós kiállítás és néhány kaposvári művész bemutatkozó kiállítása - mint Zágon Bertalan - fűződik a nevéhez.)
A megyeszékhelyen felsoroltakon kívül az iskolák, vállalatok és üzemek évente 4 - 1 0 kisebb kiállítást rendeztek főleg amatőr kiállítók műveiből, azonban kiállító helyiségeik (au
lák, közösségi terek, közlekedők) technikai felszereltsége igen gyenge színvonalú volt, és speciális közönségük is a megszokottól eltérő szempontok mérlegelését kívánta az alkotók
tól. Sajátos színfoltot képeznek közöttük a 70-es évek közepén rendezett üzemi ösztöndí
jas-kiállítások az EIVIRT, MEZŐGÉP, Pamutfonóipari Vállalat és a VBKM Kaposvári Gyá
rának telephelyein. Előzményeként 1974-ben a tanács féléves ösztöndíj felajánlására buz
dította a megye üzemeit és vállalatait. Az ösztöndíj-szerződések a közművelődési párthatá
rozat szellemében a helyi művészek „tevékenységének kedvező irányba történő befolyáso
lását" célozták és fontos pontjuk volt, hogy a művész az üzemben rendezett kiállításaival a munkások képzőművészeti kultúráját befolyásolja.110 A kaposvári művészek közül 6-7 al
kotó részesült az esetenként meghosszabbított, havi 3 0 0 0 - 4 500 Ft-os üzemi ösztöndíjban:
a vállalatok szabad választása alapján Szabados János, Leitner Sándor, Czinkotay Fri
gyes, Völgyi Dezső, Honty Márta, Szekeres Emil és Ungvári Károly. Kiállításaiknak ve
gyes visszhangja volt, amint arra a Balázs Béla Stúdió Mecénások c. filmje is utalt. Az üzemi munkásközönség és a képzőművészek e találkozásának formális jellegét felismerve halt el a propagandaízű akció.
A vidéki központok bekapcsolódása a kiállítási életbe
(Barcs, Balatonboglár, Csurgó, Fonyód, Marcali, Nagyatád, Siófok, Tab) Kaposvárról kitekintve a vidéki településekre, Marcaliba, Barcsra, Nagyatádra, Nagy
bajomba, Csurgóra és más, egészen kis járásokba a 60-as évektől kezdve került szervezett vándoroltatással képzőművészeti kiállítás. Eleinte a jobbára a megyei tanács szervezésében és a Műcsarnok rendezésével központilag állítottak össze színes reprodukciókból és sokszo
rosított grafikákból anyagot, melyet vasúton küldtek a kistelepülések által kijelölt kiállítóhe
lyekre tovább.111 A Művelődési Minisztérium a somogyi tapasztalatok alapján fejlesztette országos akcióvá a „Téli falusi tárlat" elnevezésű programot. A központilag erőteljesen ajánlott szállítási kampány során 83 somogyi helység jelentette be igényét képzőművészeti kiállításra. E jobbára mennyiségi szempontból elkönyvelt eseménysort színesítette a megyei munkacsoport egy-egy tárlata a helyi kultúrotthonokban a felmerülő igények alapján.
A propagandisztikus megmozdulások ellenére vidéken a képzőművészeti kiállítás eleinte még ritkaság. Az otthonok inkább a kulturális seregszemlék helyi lebonyolítói voltak, és a kép
zőművészeti kiállítás egyáltalán nem tartozott profiljukba. Szakember hiányában nem ismerték az engedélyezések eljárásait, a körülmények pedig nem voltak megfelelőek a műtárgyak táro
lásához, kiállításához sem. Még nem szerveződött meg a kiállítások bemutatását segítő felmenő rendszer, ami a 70-es évek kiállítási dömpingjének mozgatórugója lesz. Az évtized végén tűnnek fel az illető településen élő, agilis pedagógus-képzőművészek, akik a helyi képzőművész-szak
kör tagjai és az ott élő, a településsel szorosabb kapcsolatot ápoló művészek munkáiból rendez
tek egyéni kiállítást (Balatonbogláron Bagó Bertalan, Csurgón Raksányi Lajos és Csurgói Máté Lajos, Siófokon Csiszár Elek, Muzsinszky Endre és Daday Kálmán).
Koncepció Somogyban elsőként a balatoni övezet kapcsán fogalmazódott meg a 60-as évek elején - kifejezetten az idegenforgalomra való tekintettel. Kitüntetett szereppel bírt a
„Balaton a festészetben" címmel meghirdetett kiállítás-sorozat, amelynek központja az első évben, 1961-ben Balatonlelle, majd Siófok, míg az utolsó, harmadik rendezvény nyomán az önismétlés és fáradtság jeleit mutatva sorvadt el. Kisebb jelentőségű kiállítások ugyan voltak - elsősorban a siófoki múzeumban, de valódi művészeti programot a Galántai György áltaí elindított balatonbogiári kápolnatárlatok kínáltak. Galántai a 70-es évek fordulóján jelentkező új magyar avantgárdé legfontosabb műhelyéül szánta a boglári kápolnát, amely kiállításaival logikusan illeszkedett az 1969-ben Budapesten, a József Attila Művelődési Központban, majd IPARTERV-központban nyíló tárlatsorozathoz. A művész szándéka sze
rint: „A legjobb magyar hagyományokat kívánjuk folytatni: {Moholy-Nagy, Schöffer, Vasarely, Kemény, Kassák, Vajda)... Ahogyan volt Nagybányai vagy Szentendrei iskola, úgy lehet boglári is. Ezt biztosítja a lelkes és tehetséges, európai kvalitású művészgárda".112
A balatonbogiári kápolnatárlatokat az országszerte érvényesülő kultúrpolitikai elvek növelték a művészeten is túlnövő, emblematikus eseménnyé. Súlyát az aczéli kultúrpolitika által a „tűrt—tiltott" kategóriába sorolt új-avantgarde művészek csoportos jelentkezése és a balatoni idegenforgalmi szezon 70-es évekre mind erőteljesebb felfutása is növelte.
Balatonboglár, ahol éveken keresztül folyamatosan együtt jelentek meg mindenféle művé
szeti műfajban az akkor fontos művészeti törekvések a vizuális költészettől {Ladik Katalin), a pop arttól [Lakner László), a hard edge-től (Hencze Tamás) és a képzőművészeti minimaltól a koncepten {Szentjóby Tamás) át a heppeningekig {Erdély Miklós), esély adott e viszony
lag szűk körben képviselt művészeti elvek elterjedéséhez. A fiatal magyar avantgárdé való
jában itt találkozott nagyobb létszámú, művészeti szempontból kevésbé iskolázott közönség
gel. A tanácsi és párt-tisztviselők nehezen viselték el, hogy az új magyar avantgárdé az ifjúsági underground kultúrával összefonódva lépett fel. A kiállító művészek megjelenésé
nek közfelfogásban nyugati hippimozgalommal azonosított külsőségei (ruha- és hajviselet
ben, mentalitásban, viselkedésben és életmódban) olyan tényezővé vált, amely fontos szere
pet kapott a tárlatsorozat megítélésénél. A döntéshozó hivatalnokok ugyanakkor érezték, hogy a boglári kiállítások a művészet egész addigi mibenlétét és tartalmát gyökeresen kér
dőjelezik meg: - ennek köszönhetően a legélesebb kifogások is megfogalmazódtak a kiállí
tásokkal kapcsolatban. (Pl. Erdély Miklós konceptje vagy Prutkay Péter szürrealista appli
kációja kapcsán az 197l-es kiállításokból, amelyekre a Magyar Hírlap publicistája, Eszter
gomi László reagált.) A boglári kiállítás-sorozat ráadásul egy szakrális helyen, kápolnában jelentek meg, ami fokozta a dolog visszás jellegét a hivatal és a helyi lakosság szemében. A művészettel kapcsolatos kofliktusok Somogyban éppen ezért elsősorban a képzőművészet, és azon belül a kiállítások területén éleződtek ki.
A Galántai-féle tárlatok erőszakos bezárására válaszul a művészeti szakma egy része távolmaradásával nehezítette a kápolnatárlatok feltámasztására irányuló, konszolidáló tö
rekvéseket, ami a botrány miatt fontos taktikai lépés volt a megye kiállítás-politikájában. A Körmendy kápolna és a tőle 80 m-re fekvő Gál Gaszton-féle kápolna egy nagy befektetést igénylő felújítás után Kék és Vörös Kápolnaként fiatal, pályakezdő képzőművészek repre
zentatív bemutatási fórumaként kívánt funkcionálni, egyúttal azt is igazolni hivatott, hogy a mai magyar képzőművészetnek létezik egy más, az avantgarde-tól eltérő arculata is. Ennek érdekében a megyei tanács a Szövetséggel közösen hosszú távú együttműködési programot dolgoz ki.113 A két megállapodó fél együttműködése szinte az első pillanatban konfliktust eredményezett. Legfeltűnőbb példája Kemény György 1975-ös kiállításának bezárása: a 69