Mit keres Hollywood a tévében?

A felszínes válasz rendkívül egyszerű: pénzt. Hollywood híres rendezőinek egy része tévéshow-k rendezésével kezdte. Steven Spielberg például még Columbo epizódokat is rendezett. A film és a televízió viszonyában viszont hosszú évtizedeken át volt egyfajta alá-fölérendeltségi viszony. A filmesek visszalépésnek érzékelték, ha elfogadták a kisebb képernyő ajánlatát, pedig olyan az értelmiségiek körében is elismert hollywoodi rendező, mint Robert Altman is jól egyensúlyozott pályája során a két lehetőség között. Aki valamire is tartotta magát, és sikert akart Hollywoodban, inkább azért nem ment a tévé közelébe. A filmesek egy jelentős része lenézte a tévések világát. Mindig akadtak persze kivételek, de ez volt az általános. Aztán a televízió sorozatok világa egyszer csak nagy fordulatot hozott és kiderült, akad miért közelebb menni a bűvös fekete dobozhoz.

Ennek részben üzleti oka is volt. A nagy amerikai filmstúdiók évtizedek óta részt vettek a televíziós értékláncban. Saját tévéhálózatokat, kábeltársaságokat hoztak létre. A Universal az NBC, a Warner Brothers például a WB-t, hogy egy-egy tartalmat minél több felületen tudjanak értékesíteni. Moziban, nemzetközi forgalmazásban, előfizetéses csatornán, DVD-n, televíziós csatornákon, aztán a video-on-demand szolgáltatásokon és az interneten is. A

filmstúdiók rájöttek arra, ha beszállnak az üzletbe, a saját értéklánc még több állomásán tudják kivenni a pénzt.

A kábeltévék világa egyre fontosabbnak érezte, hogy a nézőt minél szorosabban magához kösse, ezért úgy érezte, akkor teszi a legjobban, ha saját sorozatmárkákat hoz létre, és persze a profitot is ebben az esetben tudta leginkább maximalizálni. A társaságok közül kiemelkedik az HBO, amely Amerikában úgy döntött, hogy nem csak vásárlója és közvetítője lesz tartalmaknak, hanem saját maga gyártja is azokat. Olyan sorozatok fűződnek a Time Warner leányvállalat nevéhez, mint a Szex és New York, a Tudorok, a Trónok harca, a Maffiózok vagy éppen a Martin Scorsese által rendezett és producált Broadwalk Empire, magyarul a Gengszterkorzó. A kábeltévés környezet olyan innovatív talajjá vált a hollywoodi óriások számára, hogy magával ragadta őket a lehetőség. Maguk a filmstúdiók is elkezdtek egyre többször tévésorozatokban gondolkodni, a mozi helyett. Így született például a Dreamworksnél a Borgiák sorozat is. A film számára nem érezték a XV. századi pápaság korában játszódó történetet elég izgalmasnak, de a szövevényes és látványos forgatókönyv jól illeszkedett a tévésorozatok világába.

A tévésorozatok stáblistáján egyre több hollywoodi sztár neve jelent meg, rendezőké és színeszeké egyaránt. A nagy amerikai történetmesélők egyre kevésbé kezdték azt érezni, hogy művészileg ne lenne vállalható a televízióval való együttműködés. A fal áttöréséhez nyilván szükség volt olyan véleményformálókra, mint a már említett Scorsese, aki a siker, valamint a tévé és a film egyenjogúsítása érdekében egyre több helyen fejtette ki, téved, aki azt hiszi, a televízió nem tökéletesen alkalmas terep arra, hogy még mélyebb karakterábrázolást legyen képes megmutatni egy rendező, mint egy másfél órás mozifilmben. Ha pedig valaki a tévéknek is dolgozik, attól még nem dől romba a filmes karrierje. Nem nehéz megérteni, hogy egy televíziós évad 12-16 órányi vágott ideje mennyivel több lehetőséget enged a kidolgozásra, mint a mozi. Ez tulajdonképpen a formátum sajátja.

A minőség és a történetmesélés művészete, ez az, ami az utóbbi évek világhódító amerikai tévésorozatait jellemezni kezdte. A rendezők időt és kreatív szabadságot kaptak arra, hogy minél gazdagabb világot ábrázolhassanak, kiteljesedettebb narratívát építhessenek fel, mint a film esetében. Nem véletlen például, hogy Scorsese a Gengszterkorzóban ugyanazt a világot szövi tovább, az alkoholtilalom korát, amit nagyjátékfilmjeiben is olyan egyedülálló módon

megjelenített. A tévében elmélyedhetett az utolsó apró részletig a korban, amely a művészetére az egyik legnagyobb hatást tette, és amelyből egész életében táplálkozott.

Jókor történt persze mindez, hiszen Hollywoodban a legnagyobb filmstúdiók az utóbbi években, évtizedekben a filmkészítők érzete szerint is kiüresedtek, csak a szuperhősök és kalózok világát voltak hajlandó befogadni. Ott pedig a karakter-vezérelte, mélyen ábrázolt történeteknek és világoknak kevésbé jutott terep. Közben a technológiának köszönhetően a tévé annyit fejlődött, hogy a nézői élmény vonatkozásában teljesen megközelítette a filmek világát. A filmrendezők pedig élvezni kezdték a lehetőséget, amire egy film esetében nem lett volna esélyük. A folyamat ott tart, hogy a tévé már nem kérleli Hollywoodot, hanem a legjobbak közül válogat kedvére.

A mozival szemben a nézőt nem egyetlen alkalom erejéig kell becsalogatni a vászon elé, hanem minden egyes alkalommal ott kell tartani a képernyő előtt. Ha ez nem történik meg, egy teljes sorozat bukásra van ítélve. A nézői reakciók ismerete ezért a sorozatok forgatókönyvírói számára kulcsfontosságúak. A tévétársaságok gyakran ugyanolyan vizsgálatnak teszik ki a döntéseiket egy-egy esetben, mintha egy mosópor vagy egy fogkrém termékbevezetéséről lett volna. Fókuszcsoportok mérlegelnek karakterektől, történetekről.

Nem véletlen, hiszen amikor a televízió sorozatot gyárt, olyan terméket szeretne létrehozni, amelyet aztán széles körben értékesíthet, alkalmas rá, hogy márkát, brandet építsen rá.

Természetesen milliók kezdtek rajongani a sorozatokért, és tudjuk, sikerült, képesek voltak arra, hogy az egész világot meghódítsák, igazi televíziós brandeket hoztak létre.

Rengeteg példát lehetne sorolni, de mi ismét a Netflixet emeljük ki. 2011-ben úgy döntöttek, nem csak közvetítik a tartalmakat, hanem gyártják is mostantól, beszálltak a sorozatgyártásba.

Kire bízták volna a feladatokat, mint azokra, akik a legjobban értenek a filmkészítéshez, a hollywoodi történetmesélőkre. Könnyű helyzetben vannak, mert a streaming szolgáltatásnak köszönhetően pontosabban látják, milyen sorozatokat néznek leginkább az emberek, milyet érdemes készíteni. Persze ettől még nem tudják létrehozni a személyre szabott, ámde mindenkinek tetsző sorozatokat, de nagyobb valószínűséggel találják el az átlag ízlését, mint eddig valaha. Sokan azzal vádolják őket, könnyebb dolguk van, mint a hagyományos televízió tartalom-előállítóknak, mert a szabályzási kérdések a sorozataik netre készült mivolta miatt nem esik ugyanolyan elbírálás alá, mint tévére készült társaiknak. A meztelenség és az erőszak hangsúlyosabb például előbbiekben. Ezzel a kérdéssel nyilván nem kell komolyan

törődnünk, mert a szabályzás előbb-utóbb utoléri a gyakorlatot, és a lobbi, ha valódi piaci veszélyt érez, mindent meg fog tenni, hogy egységesítse a feltételeket és esélyeket.

A Netflix sorozatai vonatkozásában lényegtelen az a technológiai körülmény esztétikai értelemben, hogy a netre vagy a televízióra készültek-e, mert az emberek ezeket a sorozatokat ugyanúgy a televíziójukon nézik, legfeljebb nagyobb képernyőjű mobileszközeiken. A fikciós film élménye, részletgazdasága nem érvényesülhetne igazán más felületen. A különbség eliminálása is az oka annak, hogy az Oscar-díjas Kevin Spacey az Edinburghi Nemzetközi Televíziós Fesztiválon idén nyáron nem tett különbséget internetre vagy tévére szánt sorozatok között, mindkettőt egyszerűen televíziós tartalomként definiálta, és azt mondta, a televíziózás a harmadik aranykorába lépett, mert szerinte a minőségi drámák a mozi helyett ma már a tévé képernyője előtt találtak otthonra. Sosem fordult még előre korábban, hogy a vitaindító előadást egy színész-producer tartotta volna. Maga is elmondta, 15 éve elképzelhetetlen lett volna, hogy az ügynöke megengedje, az Oscar-díj után egyáltalán fontolóra vegyen egy televíziós sorozatszerepet. Az Amerikai Szépségért és a Közönséges bűnözőkért is Oscart kapó Spacey a Netflixen futó House of Cards című politikai thriller főszereplő-executive producereként volt hivatalos a tévés fesztiválra. Szerinte a sorozat és a Netflix sikere azt jelzi, a nézők szabadságot akarnak. A Mad Men, a Drót, A Dexter vagy a Totál szívás sorozatok mind azt bizonyították, a televízió mint médium egy olyan művészeti forma, amely az igényes történetmesélés hiteles terepe, és ezzel megelőzi a mozit is.

Szofisztikált, több rétegű történetet, komplex karakterekkel készítette a sorozatot, amelyben van elég idő arra, hogy az egyes személyiségek a kapcsolataikon keresztül kibontakozzanak.

Tisztában van vele, hogy ez kockázatos vállalkozás lehet, de szerint a sikerhez és a korszerűséghez vállalni kell ezt a kockázatot. Az amerikai helyzetre utalva elmondta, a fiatalok nem tesznek többet különbséget, hogy valamit online vagy televízióban néznek-e. A most felnövő generációt már nem érdekli, hogy valamit iPaden vagy a YouTube-on néz meg, a tévében vagy a számítógépen. Csak a tartalom és a történet számít. Figyelni kell az új technológiára, az internetre, a közösségi médiára és folyamatosan követni a változásokat.

Akik ezt nem veszik figyelembe, biztosra vehetik, hogy lemaradnak. Azt mondta a House of Cards sikere azt demonstrálta, hogy a tévés ipar időben kapcsolt és megtanulta azt, amit a zeneipar nem, hogy az embereknek meg kell adni azt, amit akarnak, abban a formában és akkor, amikor akarják, ésszerű áron. Így nagyobb az esélye, hogy fizetnek is érte, ahelyett, hogy ellopják a tartalmat. Szerinte a mostani kor az 1950-es évek felszabadultságának,

felhőtlenségének, kísérletező kedvének a korát kellene, hogy jelentse, amikor mindenki a biztos helyett inkább kockázatot vállal, átlépi a határokat és a nézőket új világokba viszi el¹¹⁰.

Ahogyan az online nézők köre bővül, és egyre több kábelcsatorna vásárol új tartalmakat, úgy a network tévék és online csatornák, mint a Netflix, az Amazon vagy a Hulu úgy mozdul el egyre erőteljesebben a sorozatgyártás az összefüggő, több szálon futó sorozatok irányába.

Ezeket a sorozatokat már nem mindig hagyományos tévétársaságok készítik, de ez kezdi elveszíteni a jelentőségét, hiszen az emberek többnyire tévében vagy a tabletjükön nézik őket, nem törődve a technológiai háttérrel.

A filmek, sorozatok esetében kisebb az interaktivitás vonzereje. A filmek esetében leginkább a választásra korlátozódik az egyéni preferenciák szerepe. Ugyanakkor ezek az internetes fogyasztásra gyártott sorozatok megváltoztatják azt a szokásunkat, hogy az interneten csak rövid tartalmakat fogyasztunk. Népszerű televíziós műfajok nem azonos mértékben alkalmasak az interaktivitás kihasználására, ennek ellenére a sorozatok igazi mérföldkövei a tartalom-előállításnak, és tulajdonképpen rehabilitálják a televíziót, legalábbis a mozival szemben mindenképpen.

A Netflix tévés sorozatai nem csak esztétikai értelemben, de üzletileg is bebizonyították – legalábbis egyelőre Amerikában - hogy a fizetett online tartalomszolgáltatás új távlatokat nyithat a televíziózásban. A tévés piac addig átlátható szereplői közé egyik évről a másikra képes volt betörni egy új szereplő, amelynek szolgáltatásai és koncepciója egészen Hollywoodig elért, és több évtized dogmákkal szakított. A Netflix sorozata, a House of Cards az első olyan sorozat, amely elkerülte a hagyományos tévés szolgáltatókat. Az is először fordult elő, hogy egy sorozat összes részét egyszerre tegyék elérhetővé a nézők számára, ráadásul pedig már az első évadát kilenc, a televíziós Oscarnak tartott Emmy-díjra jelöljék. És a Netflix történelmet írt azzal is, hogy kifejezetten internetre készült sorozatként három Emmy-díjat meg is kapott a hálózati tévék produktumai között. Azt elhamarkodott lenne állítani, a Netflix útja általánossá válhat a közeljövőben, mindenesetre azt jelzi, a határok tényleg összemosódnak és a fogalmainkat sürgősen új, sokkal flexibilisebb tartalommal kell megtöltenünk.

110 Kevin Spacey: Television has entered a new Golden Age.

http://www.theguardian.com/media/2013/aug/22/kevin-spacey-tv-golden-age (utolsó letöltés: 2013. 10. 26.)

Ennek a folyamatnak a hatása Magyarországon még gyakorlatilag nem érzékelhető. A Netflix vagy a Hulu sorozatai nálunk nem elérhetők. Jelentőségük mégis hatalmas, mert a változások híre ide is eljut és reményt adhat egy olyan tartalomkészítő, audiovizuális tartalmat előállító generációnak, aki korszerű keretek között, a világhoz kapcsolódva, kellő szaktudással részese kíván lenni a megújuló fikciós televíziós tartalomgyártásnak, vagy egyáltalán meg akarja tanulni, tapasztalni a történetmesélés kifinomultabb eszköztárát. Van hova menni, hiszen van már a világnak olyan pontja, ahol ez jól működik és meg is fizetik. Igazságtalanok lennénk, ha nem szólnánk arról, hogy az HBO saját tartalomgyártó törekvéseinek köszönhetően már Magyarországon is készülnek ilyen sorozatok. A Terápia és az izraeli licence alapján készült, már második évadánál tartó Társas Játék ebbe a sorba illeszkedik, magyar színészekkel, rendezőkkel, filmkészítőkkel. Nyilván nem véletlenül, olyanokkal, mint Enyedi Ildikó vagy Gigor Attila, akikről korábban talán el sem tudták volna képzelni, hogy a televízióhoz ilyen közel kerüljenek. Analóg a helyzet az amerikai mintával. Véleményformáló körökben rehabilitálja ez a televíziózás és a tévénézés élményét, ahol már évekkel ezelőtt elfordultak ettől a médiumtól, mert nem találtak benne számukra színvonalas néznivalót. Ezek a minőségi sorozatok megteremtették újra az igényt és létjogosultságot biztosítanak annak, hogy kijelenthető legyen, elkezdődött a tévézés új aranykora.