Hírműfajok

Talán ez az egyik legnagyobb dilemma. Mi lesz velük, vajon lesznek-e, kell-e róluk egyáltalán beszélni, hiszen unalomig hallottuk már a tévék az internettel szemben lemaradtak a hírversenyben. A hírműfajokat nem vizsgáljuk részletesen, inkább tendenciákra kívánjuk felhívni a figyelmet, és arról szeretnénk vizionálni, mi vár azokra, akik a műsorkészítésnek ezeket a műfajait szeretnék gyakorolni.

Először is külön kell választanunk a tematikus hírcsatornák és az általános adók világától. Az természetesen egy pillanatig sem kérdés, hogy az olyan globális networkök, mint amelyeket a

CNN vagy a BBC építettek fel, nincsenek veszélyben. De nem csak azért, mert olyan hatalmasak, hanem azért sem, mert időben kapcsoltak, és platform-független, minden létező felületen elérhető hírbrandeket építettek fel. Nem kérdés, ha információra vágyunk, többek között ezeken a felületeken bizonyosodhatunk meg a világ alakulásáról. Kicsiben, magyar viszonylatban talán ez az, amire a Sanoma csoportba tartozó hir24.hu éppen kísérletet tesz.

Internetes, mobil és tévés platformokon egyszerre építi a hírbrandjét, utóbbit Bárdos András vezetésével a Story4-en, valószínűleg belátva, hogy hírbrandet könnyebb építeni a tévé segítségével és népszerűségével, mint e nélkül, egy olyan piacon, ahol elvileg már foglaltak a hírfelületek, és nehéz meghatározó felületté válni második vagy harmadikként. A piac mérete egyesek szerint vesztésre is ítéli hosszú távon azokat, akik nem az első helyet birtokolják Magyarországon.

Visszatérve az általános adókon érzékelhető tendenciákra. A hírműfajok változása során láthattuk, a hibridizáció a kereskedelmi tévék világában hogy hozta létre az infotainment műsorokat. A híradók esetében a napi közéleti aktualitásokra, míg a magazinműsorok tekintetében az aktuális, de inkább érdekesség-fókuszú történetekre építve a műsorok tematikáját. Mivel a magazinműsorok a történetekhez kötődnek létjogosultságukat kevésbé fenyegeti az internet, mint a hírek világát. Kevésbé tűnik fel, hogy mi értelme meg tudnunk egy műsorból azt, amit már úgyis tudtunk az internetről. Ugyanakkor ameddig az emberek többségének továbbra is a televízió a legfontosabb tájékozódási pont, hiába gyorsabb az internet, akkor is többen szerzik be az információkat a tévéből, mint a netről, addig nem kell tartani attól, hogy feleslegessé válnak a hírműsorok. Fontos szempont az is, hogy az embereket az interneten olyan mennyiségű információ éri, hogy nehéz köztük szelektálni. Ezt a feladatot pedig elvégzi helyettük a híradó és a magazinműsor szerkesztője. Alig egy óra alatt képbe kerülhetnek, a többórás vége-hossza nincs keresgélés helyett, hiába kérdőjelezi meg az internet gyorsasága a tévében esti fix időpontban, látszólag összefoglalt valóságot.

A híradók és a magazinműsorok a Magyarországon induló kereskedelmi televíziós brandek számára létfontosságúak voltak. Ezek jelentették a folyamatosságot, a megszokottat a nagy változásban, amelyet a tévék diktáltak. Lojalitásnövelő és brandépítő jelentőségük ezért kimagasló. Hosszabb távon azonban minden arra utal, hogy a kereskedelmi televíziók megszerezték maguknak ezt a lojalitást, és ha nem lenne törvényi kötelezettség számukra és kizárólag a gazdasági racionalitás döntene, nem biztos, hogy megtartanák az egyébként rendkívül drága hírműsorokat. Kiszállnának a hírgyártásból, maradhatnának tisztán a

szórakoztató tartalmak. Ez bármennyire is nyilvánvaló és letisztult kép, nem valószínű, hogy bekövetkezik. Az európai televíziós hagyományokban annyira erős a televíziók tájékoztatási mítoszához való elvárás, hogy nem várható, hogy egy-egy ilyen döntést meghoznak akár az általános kereskedelmi televíziók.

Éppen ezért továbbformálódnak majd a híradókhoz és a magazinműsorokhoz kapcsolódó eszközök és formák, hogy minél költséghatékonyabbá tegyék őket, illetve, hogy új szerepet találjanak maguk számára az internetes hírversenyt kikerülve. Ennek előzményeit egyébként láthatjuk is, hiszen már évek óta trend, hogy a hír- és magazinműsorok arctalan riporterei, akik addig legfeljebb narrátorhangok voltak, arcot, személyiséget, megjelenést kapva, a tévéképernyője előtt nem elmondják a híreket, hanem elmesélik a történeteket. Az egész személyességét az is tovább erősítette, hogy a technológia lehetővé tette, a gazdasági racionalitás pedig megkövetelte, hogy a stábok létszáma egyre kisebb legyen, mígnem kijelentették, a jövő az egyszemélyes stáboké. A videóújságíróké, akik egyszerre előkészítenek, szerveznek, szelektálnak, kérdeznek, forgatnak, vágnak, majd az esti híradóban vagy éppen a magazinműsorban elmesélik a történeteket.

Történetmesélő tájékoztatás mellett lehetséges szerep a televíziós híradók számára például a hírmagyarázat. Olyan összefüggések elmagyarázása, a tények elemzése és kiértékelése, amelyre a napközbeni klikk-alapú, elsősorban címeket és leadeket olvasó netezőnek nem jut ideje. Ismét hivatkoznunk kell a Hír24 híradójára, ami valami ilyesmivel kísérletezik, és hogy még jobban eltérjen a megszokottól a lehető leggazdagabb műfaji kínálatot adja egy 24 perces adáson belül. Nem arra törekszik, ami éveken át a tendencia volt, minél több hírt belezsúfoljon egy estébe, hanem éppen az említett rendkívüli jelentőségű szerkesztői feladatot elvégezve, kiválassza azt a 8-10 eseményt, jelenséget, amelyeket fontosnak gondol, és azokat a legváltozatosabb eszközökkel elmagyarázza a nézőknek. Minden témához megpróbálja megtalálni azt az eszközt és formát, ami a legalkalmasabbá teszi a megértését. Ha kell infografikát használ vagy animációt, ha kell egy internetes felhasználói tartalmat mutat meg és kommentál vagy éppen egy szakértővel beszélget a stúdióban, aki néhány percben összefoglalja a lényeget. Izgalmas kísérlet és minden bizonnyal ez egy releváns irány, de fontos látni, hogy olyan felkészültségű és tudású újságírókat, szerkesztőket követel, akik mélységében értik és látják át a folyamatokat, miközben ismerjük el az utóbbi évek éppen az internetes információáradat hatására elkényelmesítették a készítőket. Kérdés, hogyan lesznek motiválhatók arra, hogy az internetes hírek megfilmesítése helyett elvégezzék végre azt a

feladatot, amiről az elején beszéltünk. Persze naivitás lenne azt gondolni, hogy ez az egyetlen megoldás, de ideális állapotként jó leírni. A Hír24 kísérletét más olvasatban hírshow-ként is felfoghatjuk, amelyben kevésbé a mélységé, mint inkább a folyamatos innovációé a szerep.

Ez az innováció az, ami képes lehet megteremteni a folyamatos kíváncsiságot iránta nap nap után. Ehhez pedig csak halkan tesszük hozzá, nem csak felkészült, de rendkívül kreatív szerkesztők is szükségesek.

Mindezt kiegészítő és ezzel párhuzamos szerep lehet a még személyesebb történetmesélő tájékoztatás megerősödése az általános csatornákon. Nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy egy-egy hírműsor valójában 6-8 állandó, jól ismert, beazonosítható riporter-műsorvezető személyes szűrőjén, értékelésén és élményein keresztül adja majd át a „hírtörténeteket”. Azért lesz a néző rájuk kíváncsi, mert azt az embert érdekesnek találja, aki elmeséli a történeteket.

Izgalmas egyéniségek szemén keresztül látnánk a világot a tévében, a gyors híreket pedig úgyis az okostelefonokon nézheti meg, akit érdekel vagy továbbra is a tematikus hírcsatornákon. Ez a gondolkodás a magazinműsorokban egyébként már jelen van, de eddig valamiért azt gondoltuk, a híradóban, az objektivitás világában nincs helye. Miért ne lehetne?

Az egyszemélyes stábok miért ne lennének alkalmasak arra, hogy naponta elmeséljenek egy-egy történetet, ami számukra kiemelendő az aktualitás világából. A CNN-en egy-egyébként Christiane Amanpour és társai már egy ideje így mesélik a híreket, ahogy ők látják.

A hírműfaj egyes eszközei megtalálják a helyüket a különböző platformokon. Ha egy csatorna számára fontos, hogy a digitális korban legyen hírbrandje, akkor az egyik lehetséges út az, hogy a tévében történeteket mesél, a mobilplatformokon pedig gyors és rövid híreket valamint olyan exkluzív videós tartalmakat, amelyek a tévéműsorba nem fértek be, de mégis izgalmasak annyira, hogy sokan megnézzék őket és a világháló megosztva, terjedve, továbberősítsék a brandet.

A sikeres dokumentum- és riportműfajok is ezt az utat járják. Gondoljunk, csak az On the Spot kétszemélyes stábjára, Cseke Eszterre és S. Takács Andrásra, akik a hírek mögötti világot mutatják meg egy-egy kézikamera segítségével és történeteken keresztül mesélik el az összefüggéseket. A saját brandjük építéséhez pedig használják az online médiumokat, blogot vezetnek és folyamatosan kommunikálnak a nézőikkel a közösségi médiában, azt az érzetet keltve, hogy a néző, aki csak havonta találkozik velük a televízióban, mégis naponta részese a személyes történetükön keresztül a világ történéseinek.

Összehasonlítva a szórakoztató műfajokkal mindennek ellenére nem várható, hogy a hírműfajon belül összemosódnának a fikción- és a nem-fikció határai, csak a szigorúan vett tényújságírás kerülhet háttérbe és kiszorulóba az általános csatornákról. A show-szerű hírműfajok, vagyis a politikai vitaműsorok és talkshow-k relevanciáját nincs miért megkérdőjelezni a jövőben sem. Ahol feszültség, dráma, egyszeri és megismételhetetlen helyzet jön létre azt mindig is szeretni fogja a televízió. Ebben talán az az elmozdulás várható, hogy a show-jelleget kihasználva, mind ilyen műsor kezdődik majd élőben, megtartva annak a rizikóját és feszültségét, hogy élő műsorban bármi megtörténhet, és azt érdemes látni a tévében. Érdemesebb, mint azt, amit bárhol, bármikor, bármilyen eszközön megnézhetek.