132
érõ, értékkijelölõ gesztussal magához öleli mindazokat, akiket az idõ vagy éppen a csu-pán esztétikai értékkel nem megelégedõ felemás kor kizárt az üdvözültek körébõl.
Ezek közül elsõbben is Kormos István volt a legnagyobb vesztes. Az élõ magyar költõket fölsorakoztató Négy nemzedék (1948), Sõtér István értékre érzékeny an-tológiája hiába szavazott két verssel bizal-mat az elemi erejû lírikusnak, Kormos csak megannyi bukdácsolás után, évtizedek múlva tudta beteljesíteni a várakozók igé-nyét. Méghozzá teljesen egyéni hangú köl-tészettel. Kemsei több részbõl álló, egy-egy jellegzetes vers köré tömörülõ pályaképpel azt boncolgatja, hogy a megtagadott elsõ kötet, a Dülöngélünk, s annak is remekmí-vû nyolcsorosa, a Fehér virág („a kormosi formastúdiumok csúcsa”, hiszen „a dupla anakreoni hetesek ütemhangsúlyos hetese-ket is adnak”) miként lett valamilyen for-mában a késõbbi nagy versek, a Nakonxi-pánban hull a hó, a Ház Normandiában, a Vonszolnak piros delfinek, a Vád stb. sugal-latos elõhírnöke. S hogy „az érzelmi ma-gány grádicsain” eme József Attila-sorsú költõ – a zabigyerek-volta egyfajta világhi-ány! – mivé érett, azt Kemsei megannyi leleménnyel igencsak tudatosítja (ezek kö-zül egy: a Szegény Yorick címû kötet „játé-kos irrealizmusát”, amely a szürrealista módszerekhez hasonlít, de nem az, a »trufa«
versekkel és a középkori vágáns dalokkal való rokonsága adja).
Ágh István tárgyszerûbb, de az õsök ál-tal valamiképp szakralizált világa („amely-ben az idõ állandó és abszolút”), s („amely-benne az írói építkezés, azért érdekes, mert a ta-nulmányíró a költõ és a prózaíró arcát két tanulmányban egybeolvasztja (Ahol min-den magában való összefonódik I–II.) Jólle-het a két arc valójában egy, nem ment ez olyan könnyen. De megannyi részered-mény és elemzés után Kemsei nyugodtan írhatta le: „egy nagy nemzedék klasszifiká-ciója elmaradt (az ezredvégen hatvanadik életévüket betöltött költõkrõl alig készült
értékelõ monográfia)”, holott „költõi ér-tékben, újdonságtartalomban, semmikép-pen nem maradnak el a Nyugat nagy rep-rezentánsaitól”. Kétségkívül merész kijelen-tés, de mi mást is tehetne az értékõrzõ, mint azt, hogy nemzedéktársait (illetve a pár évvel fölötte járókat) a sokak által vágyott értékrangsor tagjaivá avatja. Az Ágh pró-zavilágát tárgyaló rész (Emblémák és motí-vumok útjain), melyben a világra ugyan-csak „gazda szemmel” tekintõ szociográfus-novellista „homéroszi értelemben vett lét-eposzának” súlya méretik meg, különösen érdekes, helyenként megrázó. Hiszen ez a körkörös, mítoszi, ám Dantét is bekebele-zõ paraszti világ halott; nem kevésbé azzal, hogy benne a Görény már nem motívum-ként, hanem világ- és pusztulásszimbólum-ként jelenik meg.
Hogy Bella István elmaradt klasszifiká-ciójára gondolt-e Kemsei a föntebb már idézett részben, nem tudhatni, de hogy a Dal halála (Ábel a sivatagban) címû tanul-mánya erre meggyõzõ kísérlet, az a Nap-nál világosabb. Mert a költõ hagyomány-ból hozott õstudása lassan, fokozatosan – ne feledkezzünk meg a magánmítoszt élte-tõ megannyi kitûnõ dalról sem – eljutott a modern embert megelõlegezõ „Káin és Ábel fölcserélhetõségéig”. Ez a tehetetlen-ség („nemcsak tetteinkben és ítéleteinkben, hanem erkölcsi állapotunkban is”) Kemsei szerint abban leledzik, hogy „mivel kultu-rális örökösökként a zsidó-keresztény mi-tológia rabjai is vagyunk: ábeli feladattu-dattal még az eredendõ bûnt is hordoznunk kell.” Persze, tegyünk azért annyit hozzá, hogy a bárány a Bella-metaforikában nem csupán az „örök veszélynek, pusztulásnak kitett, többször megtagadott lélek”, hanem egyúttal agnus Dei is.
Míg Hules Béla, Kemsei kedvenc hõse („»jottistasága« egyszerre álprimitív gesztus és fityiszt mutató modor”) – hangzik a megállapítás – „egyszerûen nem kerül sem-miféle érzelmi viszonyba az általa ábrázolt világgal” (verseiben ezért vet olyan sokszor SZAKOLCZAY LAJOS
133
cigánykereket a filozófus), a Rebbelis türe-lem poétája, Döbrentei Kornél (A megszen-telt idõ) tele van „beporosodottnak ítélt eszmékkel” (haza, nép, barátság, hûség, hõsiesség). Már-már fojtogatóan a hazában való létezés ezernyi gondja-kínja foglalkoz-tatja. Döbrenteinél tulajdonképp a máso-dik világháború a megszentelt idõ, a példa-adó minta pedig az azt végigharcoló édes-apa személye. Kemsei jól látja eme külö-nös megfeszítettségnek az okát („senkiével össze nem hasonlítható, külön tartományt kerített el magának a magyar költészet-ben”); s ezt csak aláhúzza a lírában föllelt, mintegy azt vázazatként tartó negyven–öt-ven indexforgalom (katonazenék hidege, ágyúk torka, a húsz szobrai, díszlépés, zub-bony, beszakadt horpaszú kulacsok, bom-batölcsér, ágyúkerék, szurony, lövészárok, marhavagonok stb.). Némileg ebbe a vo-nulatba tartozik Tóth Bálint (Az õrzõ) „a magyar költõ, a moralista” is. Az elemzõ szerint a két jelzõnek (magyar, moralista) ebben a költészetben különös jelentõsége van: „megõrzi történelmien hiteles jelen-tését, hiszen egyszerre utal etikai és esztéti-kai tartalomra és magatartásformára.”
„Tóth Bálint – így a megállapítás – az Ady-jelmez szimbólumvilágában rejtõzik a leg-szívesebben”, ám sajátjává lényegül a Ba-lassi- vagy a Berzsenyi-maszk is.
A Valamennyi idõnk címû tanulmány-kötetben egy-egy prózaíró életmûve vagy könyve is elemeztetik – Kemsei különösen Lázár Ervin A fehér tigrisérõl mond lénye-geset (Menekülés a mesébe), de a két vajda-sági (délvidéki) író, Tolnai Ottó (Az olva-sat csapdái) és Lovas Ildikó („A történetek tánca magányos tangó”) különleges
kispró-zája és prózalátomása is értékén van kezel-ve –, ám a költõkrõl rajzolt potrék (mert az elemzõ talán jobban, szívközelbõl érti a lírikusok világmagyarázatait) engem job-ban megfogtak. Egészen kitûnõ, ahogyan Kemsei fokról fokra közelebb merészkedik Marsall László utánozhatatlan univerzumá-hoz, hogy a (próza-, dialógus) költészet legbensejében lakozó két részegtõl, az alig-hanem a költõ alteregójaként is fölfogható Kluzsinszky és Bohus sötét alagútban való cselekedeteibõl eljusson a matematikát – annak elérhetetlenségét – csaknem súroló költészeti teljességigényig. Hogy ebben a költészetben a matematika a halál-versek rokona, az éles meglátás. Csokonai a játé-kosságával – evvel a nem halálra utaló cse-lekedettel –, mert az utód így akarta, be-került Marsall szívébe.
És végül két rejtélyes, csöndes, alig-alig emlegetett költõi pálya: a Parancs Jánosé, amely az élethossziglani menekülésben (ha-lállal való hadakozásban) telt el, és a Ka-lász Mártoné (A lét elrejtetlensége). Fõkép-pen ez utóbbiban – a verseskönyvrõl ver-seskönyvre való vizsgálódásban – derül ki, hogy Kemsei mennyire érti Kalász költõi világképét, a nyelvvel és a léttel (nemegy-szer a világon kívüli idegenséggel) birkózó lírikus nemegyszer mitologikus világának a mélyrétegeit, s az ahhoz fûzõdõ szimbó-lumokat. A Rózsafestõ – Kalász alteregója – miközben az Úrra figyel, önmaga szép-séges, gyötrelmes kétségeit festi a menny boltozatára. Attól boldog, hogy kezében lehet az ecset (az írótoll), attól felhõtlen az öröme, hogy minden szenvedés ellenére kimondhatja: „A világ javunkra épp átfog-ható”.
SZAKOLCZAY LAJOS
134 WEHNER TIBOR
A Mûérték, Mûár – a színes címlapon Mûérték Mûár – címû, a szerzõ magánki-adásában 2001-ben megjelent, a Bereznai és Társa Nyomdában kivitelezett tanul-mánykötetben harmincnyolc rövid írás és egy hosszabb eszmefuttatás kapott helyet.
Három, eleddig feltehetõen publikálatlan tanulmány mellett a dolgozatok napilapok-ban, folyóiratoknapilapok-ban, katalógusokban és al-bumokban láttak napvilágot 1998 és 2001 között. A szerzõ kritikái, alkotói portréi, jelenség-elemzései és -értelmezései koráb-ban leginkább a Békés Megyei Nap és a Bé-kés Megyei Hírlap hasábjain, valamint a Bárka oldalain voltak olvashatók. Szilágyi András az ezredforduló éveire visszapillan-tó, a Békés-tájon kalandozó mûvészeti összegzését Mezei Ottó mûvészettörténész sorai vezetik be, a csaknem kétszáz oldal-nyi szöveget az írások által bemutatott-elemzett 20. századi és kortárs alkotók mû-veinek fekete-fehér reprodukciói kísé-rik, s az olvasó tájékozódását névmutató is segíti.
A közelmúltban megjelent Kortárs Ma-gyar Mûvészeti Lexikon harmadik köteté-ben megjelent Szilágyi András-címszó meg-fogalmazása szerint a szerzõ „Kutatási te-rülete a 20. századi és a kortárs magyar
mû-vel, és ezt bizonyítja ez a 2001 nyarán meg-jelent Mûérték, Mûár címû kötet is: a Bé-kés-tájhoz kötõdõ, itt dolgozó, vagy innen indult, ide visszatérõ alkotók munkásságát – többek között Jankay Tiborét, Schéner Mihályét, Bereznai Péterét, Vágréti Jáno-sét, Oroján Istvánét, Baji Miklós Zoltánét és Gubis Mihályét – interpretálja, a tájegy-ség mûvészeti életének tüneteit, jellegzetes vonásait – kiállításainak és mûvészeti in-tézményeinek rendszerét, emlékmûszobrá-szatát – analizálja, s mindemellett egy na-gyobb lélegzetû esszével feltárja a honi mûkereskedelem közelebbi múltjának és jelenének tendenciáit, jelenségvilágát, jel-legzetességeit is. Vagyis Szilágyi András egy, a kortárs mûvészet szélesebb körben kevéssé ismert régiójának krónikáját írja, s termé-sét azzal a szándékkal gyûjti össze és adja közre, hogy a szûkebb pátria eseményeit és értékeit dokumentálva bekapcsolja a békési tájegységet az országos (a budapes-ti) vérkeringésbe. Vállalkozása tiszteletre méltó: nemcsak azért, mert e fõváros-cent-rikus ország egyik Budapesttõl legtávolab-bi szegletébõl ad híradásokat, hanem azért is, mert tevékenysége révén folyamatok, történeti ívek rajzolódnak meg, s válnak a történet szerves (ám perifériára kényszerí-tett) részévé. Szilágyi András helyi ízekkel és zamatokkal átitatott könyve mindeze-ken túl ritkasága miatt is üdítõ olvasmány:
mûvészeti könyvkiadásunk katalógus- és monográfia-túltengésben szenved, s az Új Mûvészet Kiadó kortárs mûvészeti tanul-mánykötet-sorozata mellett csak elvétve jelenik meg ilyen, az egy-egy életmû kere-tein túllépõ, valamely tágabb, átfogóbb rendezõelv szellemében megszerkesztett
esszéköteté-Magánkiadás, Békéscsaba, 2001, 188 o.