Napló op. 1.
Hogy Vlagyimir Iljics Lenint, Edson Arantes de Nascimento Pelét hamarabb ismertem, mint Kierkegaard-t, meglátszik rajtam? Azt mondja a fiam, igen, há-tulról gombolkozom, amikor öltöztetem a terminológiai kisbabát a konstelláció kezeslábasába, a bölcselet BÖLCSÕDÉJÉBEN, sietve, kapkodva, mert tudom, mennyire gyorsan változik a trend, az eszmény, nem beszélve a ruházati kirakat-okról, egyik nap trapézgatya, másik nap csõ, most kis zakó-gallér, tegnap meg széles, gomblukkal a csúcshajtókán, öreg, mondom az ivadékomnak, te komo-lyan lekommunistázol, amikor én a Hitelben publikáltam 1990-ben, ugyanak-kor tagja voltam ugyan a pártnak, de amiatt nem vettek fel a fõiskolára, csak fellebbezéssel, mert apám baptista presbiter volt, hát figyelj, csecsemõ voltál, amikor én Moszkvában voltam a VIT-en, de nem azért mert három per hármas voltam, hanem mert megnyertem egy verspályázatot, abban a mezõnyben, ahol Garaczi Laczi lett a próza-kategóriában az elsõ, régi dicsõségünk hol késel az éji hodályban, mondja a fiam, a múlt ásványai nem hatják meg, számára negyvenöt évesen sem vagyok õskövület, tudja, „kerge kór” az Kirkegaard, azaz „kerkegór”, az jó fej volt és hívõ filozófus s ez számít, mondja a fiam, nem hülye materialista és nem is bigott pápista (bocs!), a képmutatás meg visszaszáll az emberekre, mint ördögi szellem és ez a Gonosz ereje, amit csak a vallástalan és antimaterialista Kierkegaard tudott kiiktatni, mert hitt, de ettõl még Lenin élt és jött, félrenézett és vesztett, de múltunk részévé vált, mint a „kerge kór” vagy bármelyik más vírus a sok közül, apropó, kisfiam, mondd fel a leckét gyorsan, hadd engedjelek el ahova elkéredzkedtél, menj csak és vidd hírül a spártaiaknak, hogy gyõzött a józan ész a családunkban, tanulni, tanulni, tanulni, mekkora hazugság volt az is, Isten nélkül szétesik a tudat, az ország, a haza is, kisfiam, ebben igazad van, Ker-tész Imre regényét olvassuk ki egymás kezébõl esténként, annyira eleven, élõ kö-zeg ez a textus, hogy feldob, felkavar és sugározza azt, hogy érdemes létezni, ha van igazság, éspedig van, az egy személy, jön a reggel és a kisfiam megnõ, egyetlen pillanat és õ is negyvenéves lesz, és hamarabb fogja ismerni Jézus Krisztust, mint Marxot, Maót vagy Che Guevara elvtársat és ez harasó.
27
KÁNTOR ZSOLT
Napló op. 2.
Sorstalanság, ez a kód, amitõl beindul naponként az agy(am), mondja a fiam, már megint az apja fejével gondolkodik, inkább, mint Belzebúb, veti közbe, mi-alatt írjuk a közös naplót, õ azt körmöli nap mint nap, én esténként marginális megjegyzéseket fûzök hozzá, õ azt írja, rém rendes apa, elvitt magával Pestre, én meg hozzáteszem, sikerült a nyakamba varrnia magát, hogy ott legyen egy isten-tiszteleten, egy valódi imaalkalmon, ahol kikiáltották az Ifjúsági Gyülekezetet, mint spirituális köztársaságot, bravó, azt írja, élete legboldogabb napja volt, ha-ha, ilyet még soha nem mondott, úgy tûnik írásban õ is, akárcsak én, eufémiz-musra hajlamos, de nem, válaszol, lesajnálja az EU-fém meg a kokafém mianyánk összes relikviáit és akkor is, csakazértis istenhívõ, de felekezetmentes lesz, semmi-lyen párt vagy szekta nem fogja lenyúlni a lelkét, a fülét, a szemét, nem a prokla-mációkon keresztül akarja látni a világot, hanem Isten szemüvegén, Jézus vérén keresztül, ez nem lehet igaz, ez az én fiam, igen az, átnézte a Kierkegaard „összest”,
„Feltétlen Kell Nekem Isten” néven klubot alapít? Sebaj. És abszolút politika-mentes lesz, mondja a fiam és én hiába beszélem el neki, miért nincs (nem létezik) függetlenség, nevet, de nem felhõtlen öröm az, ami belõle kiárad, hanem aggódó vidámság, ami megjelenik az arcán, olyan félve-spórolva mosolygás, amibõl jó volna (ha lenne még) félretenni a késõbbi idõkre, de nincs több. Hirtelen lefagy a száj, a beszéd ledermed, kis pánik kocsonyásodik szivárványosan a szemhéj alól, de letörli, csak a hideg, mondja és megy a dolgára. Azután visszafordul, megtor-pan, újra más irányba megy, csak mondana még egy apróságról valamit, szóval ez a Sorstalanság, apa, ez tud valamit, ez a könyv, tudod, apa, én nem szoktam púderozni, de ebbõl megtudtam olyasmit is, amire épp most van szükségem.
Mielõtt elúsznék egy nemkívánatos irányba. Mindezt az utcán mondjuk, a lép-csõház elõtt, mintha hóval teli színpadon, ott jön ránk a beszélgetés, nem a lakás-ban, ahol elmegyünk tízszer egymás mellett, míg van valami mondanivalónk. A napló margóján persze, este újra összeszikrázunk, õ azt írja: apával referencia-dialógus, túl vagyunk rajta, de nem felejtjük el, apa. pont. hu. Erre mit tudok reagálni? Köszönöm, Istenem, hogy adtál Fiút, akivel naplózgathatok. Még le-fekvés elõtt sms-válasz jön. Apa, Istent ne keverd bele mindenbe! A Sorstalanság ezért jó. Nem mondja ki.
28 KÁNTOR ZSOLT
Napló op. 3.
A túlélésrõl írt a fiam, elég magvas gondolatokat, megirigyelhetné Kierkegaard, Foucault, Heidegger meg sokan mások, rezgõ kis tollbetéttel, láttam, ahogy kör-mölte szinte olvashatatlanul apró betûit, de én kibetûztem a túlélést, örömmel böngésztem a kalligrafikus naplót. Azt írja, hogy rettenetes dolog meghalni, de rettenetes át- és túlélni is, amit egy háború jelent, persze azt is írja, hogy a háború nem jelent önmagában semmit, nincs jelentéstartalma azaz nincs felségterülete az örök jó szempontjából, csak csupa hiány, negatívum és káosz. Az is valami, írom én a margóra, magnóra (újabban diktafonon üzenek neki, esténként lehall-gatja), de nem gondolom komolyan, nincs kedvem gondolkodni a szörnyûségek mibenlétérõl, nem mintha elefáncsonttoronyba vágyna a lelkem, dehogy, csak fáradtnak tûnik az elmém, fölteszi folyton a kérkedõ kérdést, mire megyek „vele”?
Mármint a gondolkodással mire megy az ember, kérdez vissza a napló, mehet e szembe a háborúval a gondolkodás vagy mellette ballag el, lehet e beszéddel vere-bekre lõni akár, vagy a semmi ágyúja csak a szószaporítás? És minden írástudó a hamisság korifeusa, farizeusa, körülbeszélve a témát apró kis pletykákkal, glosszák-kal, hogy eltakarja a Nagy Gonoszságot az olvasók szemei elõl? Mit árthat egy regény a világnak? Kérdezi a „margó”? Erre a napló mit felel?
Amit a szellem, a kultúra a testnek. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik. Mit ad a testnek a lélek? Térhetünk vissza az eredet-konstitúcióhoz, mit ad a szellem a teremtett agyagnak, a gyúrmának, amibõl formálható ez meg az? Hát életet, vágja rá a Fiú. Amikor szomorú vagy, kisfiam, hol van benned az élet, kérdezem? Mint szkeptikus báb, játszom a színészkirályt, Istennek lehetetlen hit nélkül tetszeni, de Õ, mármint a Fiú visszajelez, akkor is bennem van az élet, apa, ha kivagyok, az élet a szivembõl felmegy az agyamba, vagy fordítva, felel a bábu. Igen, élet nincs ige nélkül.
29