Szembetûnõ, hogy távol tartja magától a fölidézett én-t az elbeszélõ, részint tárgyila-gos nyelvhasználatával, másfelõl az értekezõ szerepkörével, amely megakadályozza, hogy a határátlépés6 állapotába jusson. Magyarán önazonosságát megváltoztatva újraélje egy-kori énjét, s a benne feltáruló lehetõségekkel szembesülve alakítsa ki új identitását. Az utószó írója hibaként, a mûvészi hitel lerombolásaként beszél a szerepjáték lehetõségé-rõl, amelyet végsõ soron csakis szépirodalmi alkotásban tart elfogadhatónak. Az identi-tás elvesztésétõl való félelmének ad ezzel hangot, a személyiség átváltozását, a vallomá-sok feltételeként emlegetett lelki-szellemi fordulat megjelenítését pedig erkölcsi meg-gyõzõdésbõl veti el, egyfajta hiteltelen alakoskodásként értelmezve a szemlélet bármifaj-ta megváltozását. A kulturális, szellemi identitást a származással azonosítja: „én nem Saulusból lettem Paulus, az én utam egyenes, én beleszülettem a szegényparaszti osz-tályba és annak a sorsát kifejezõ forradalmi világnézetbe.” (Veres 1963, 516)
Furcsa mód ez a származást elõnyben részesítõ szemlélet, az ideológiai elkötelezett-ség, az említett értekezõi szerep, valamint a tárgyias közlésre, megállapításra szorítkozó nyelvhasználat maguk is kivétel nélkül egy szerep megnyilvánítóiként foghatók föl.
A önéletíró választott beszédhelyzete éppen ezáltal emlékeztet a „színházi alaphelyzet-re”, amely „annyiban szimbolizálja az emberi identitásképzés feltételét, amennyiben lét-rejöttének az az alapfeltétele, hogy az ember távolságba kerüljön önmagától”7 A Szám-adásban az önéletíró az általa képviselt közösségi ideológia távlatába helyezi a fölidézett emlékeket, s így tesz szert az idegenség megtapasztalására. A verés okozta szenvedéseket nem tartja hiábavalónak, mert fölrémlik elõtte annak a lehetõsége is, hogy akár felnõhe-tett volna elkényeztefelnõhe-tett gyerekként is, akikrõl tudnivaló „mennyi csúnya, rossz és kö-zösségellenes tulajdonságokkal terhelve nõnek fel.” (Veres 1963, 11)
Látnivaló, hogy az önéletíró ideológiai értelmezésében a fölidézett gyermekkori meg-aláztatások a közösségi magatartásra nevelés szükségszerû, s hasznos eszközeinek bizonyulnak. Másfelõl arra is fel kell figyelni, hogy a visszatekintõ efféle személytelen értelmezéssel adhat fölmentést anyjának, aki szigorúságával voltaképpen megóvta a kár-hozatos identitásváltástól: „ma… szinte örülök is neki, hogy én egyetlen gyerek létemre nem voltam ilyen elkényeztetett.” (Veres 1963, 11) Beszédes tény, hogy a költözködés, s a kiadósabb verések mellett egyetlen emléket õrzött meg az önéletíró emlékezete, az elsõ vasutassztrájkot, pontosabban egy képet, amelyet a visszatekintõ utólag e történel-mi eseménnyel azonosít: „egy alkalommal a mozdonyvezetõ mögött szuronyos katoná-kat láttunk. Késõbb tudtam meg, hogy Tisza István miniszterelnök így törte le 1904-ben az elsõ nagy vasutassztrájkot.” (Veres 1963, 12)
A Számadás lapjain kibontakozó önéletrajz akkor közelít az én elbeszéléséhez, ha az emlékezõ megfeledkezik a történetmondás tanító célzatáról, s az értelmezés nem elõzi meg az emlékezést. Példaként említhetem az iskolakezdést, mint az idegenség megta-pasztalásnak az egyik jellegzetes helyzetét az önéletrajzi irodalomban: „amikor beléptem az iskolaajtón az anyám kezén, – persze nem nézvén a lábam alá, – én is nagyot léptem és elpityeredtem, mint a legtöbb gyerek.” (Veres 1963, 12) A családtól való elszakadás,
6 Erika Fischer Lichte: A dráma története. Pécs, Jelenkor, 2001. 11. p. Lásd különösen a 10. lábjegyzet!
7 Erika Fischer Lichte: A dráma története. Pécs, Jelenkor, 2001. 15. p.
DOBOS ISTVÁN 107
a térbeli idegenség, a fenyegetõ ismeretlen okozta megrázkódtatást itt az elesettség egy-szerre szó szerinti és metaforikus alakzata közvetíti. Jellemzõ az elbeszélt gyermeki tu-datra, hogy a félelmetes tanító alakját milyen idegenség-alakzatokhoz hasonlítja: „a taní-tó olyan mumus volt, mint a picikéknek a tollas zsidó vagy a kéményseprõ.” (Veres 1963, 12)
A tanyasi gyerek csak mesékbõl ismeri a vadászatra idõnként megjelenõ uraságokat, akik „olyan idegenek, rejtélyesek és félelmetesek voltak nekem, mint a »gyapán« császár, a muszka cár, Ferenc Jóska, az osztrák császár, meg Kossuth Lajos, akikrõl az öreg Ellenbogen hajnalonként sokat mesélt.” (Veres 1963, 15) A visszatekintõ a gyermek nyelvfelfogása felõl értelmezi az elbeszélt én idegenség-tapasztalatát. Voltaképpen azt sugalmazza, hogy az idegenséget a nyelv kétféle, szó szerinti és figuratív használatának az azonosítása váltja ki: „Tõle hallottam még a kutyafejû tatárokról is, akiket valami ször-nyû lényeknek képzeltem, valódi kutyafejjel, mert természetesen, mint minden gyer-mek és primitív ember, a szavakat és fogalmakat valódi értelmükben jelenítettem meg.”
(Veres 1963, 15) A külvilágtól elzárt életforma, a beszûkült szemléletmód sok megaláz-tatástól óvja meg a gyermeket, aki nem képes értelmezni a szokatlan, idegenszerû jele-ket. Vagy sírással vagy nevetéssel hárítja el a jelentésalkotás nehéz feladatát, mint a szem-léltetésként választott alábbi szövegrészletben: „Második osztályos tanítómat… lehetet-len volt nem kinevetni. Olyan szokása volt, hogy akármihez nyúlt – krétához vagy pen-nához, esetleg valamelyik gyerek fülét húzta meg – utána mindig körülményesen meg-mosta a kezét, aztán még körülményesebben, minden ujját külön-külön gondosan szá-razra törölte. Ez nekünk, sok egyébbel együtt furcsa és nevetséges volt.” (Veres 1963, 17) Az emlékezõ nem teremt távolságot az elbeszélt gyermeki tudattól, s az emberisme-retnek ezen a horizontján méltányló szavakkal emlékezik meg különc nevelõjérõl: „Nem szerettük ezt az embert, pedig tele volt tanítói jóakarattal.” (Veres 1963, 17) Az elbeszélt világban élõk gondolkodásmódjának az idegenszerûségére jó példa lehet, hogy az ön-életíró nevelõapja akkor érzi sértve pásztoremberi önérzetét, ha vinnie kell a piacon úrnõje után a szatyrát.
A gyerekkori babonák, borzongató mesék fölidézése jótékonyan átjut az ideológiai szûrõn, s bekerül az irányított emlékezésbe. Az önéletíró gyerekkori szemléletének fon-tos forrásai ezek a csodás történetek. Akad olyan eset is, amikor az érzékelhetõ, hogy a visszatekintõ mai tudása választ ki egy-egy történetileg jelentõs eseményt, s ahhoz keresi az emlékezetében esetlegesen megõrzött képeket, hangulatokat: „Az 1905–6-os forra-dalmi idõkbõl csak arra emlékszem, hogy a mi falunk szegény népe is fel volt zúdulva, mint a méhraj.” (Veres 1963, 21) Az elbeszélõ és az elbeszélt önéletrajzi én gondolkodá-sának a keveredése „kollektivista” ideológiai érdekeltségre enged következtetni. Ez az elkötelezettség azáltal is kifejezésre jut, hogy az elbeszélõ ezeken a pontokon az olvasó teljes azonosulását feltételezi.
A szórványos és véletlenszerû elõforduláshoz képest sokkal több szabályszerû példát lehet találni a tudatok efféle kontaminációjára a könyvben: „amikor a cselédsztrájk elle-nére mostohaapám újra cselédnek állott, arra emlékszem, hogy a mostohámra és anyámra is rákiabáltak, ha bejött a faluba egyszer-másszor, hogy ez is a »zsidó kutyája«. (Zsidó itt bérlõt, munkaadót, urat jelentett.) És hogy az »ilyenek miatt nem gyõz a szegény«.
Mondanom sem kell, hogy én az ilyen vitákban, bár nem sokat értettem még akkor a dolgokhoz, nem a mostoha pártján voltam. Egyrészt mert részeges volt és mert mostoha volt és mert mindig megverte anyámat, másrészt mert az olvasmányok és a saját nehéz életem a szocialisták mellé állítottak.” (Veres 1963, 22) Elsõ olvasmánya, Conan A.
108 DOBOS ISTVÁN
Doyle detektívtörténete azért okoz csalódást a tanulni vágyó számára második elemista korában, mert nem talál benne semmit, „ami valamiképpen összefüggött volna a szoci-alizmussal.” (Veres 1963, 22)
Csakis sejtelme lehet az olvasónak arról, hogy mely írott forrásokból sajátította el a szocialista eszmét ilyen fiatalon az önéletíró, hisz arról emlékezik meg, hogy „hosszú évekig csak a kalendáriumok, a füzetes ponyvák és a Friss Újság volt az egyedüli szellemi táplálékom.” (Veres 1963, 23) Az önéletíró önfeledten sorolja föl a bennük talált emlé-kezetesebb gyermekkori olvasmányait. Látnivaló ugyanakkor, hogy az egyéniség kiala-kulásában fontosabbnak gondolja a szellemi hatásoknál az örökölt hajlamokat.
Az önfeledt mesélésre az élõbeszédhez közeli elõadásmód és az olvasó gyakori meg-szólítása hívja fel a figyelmet: „De errõl megint beszélni kell. – Amint már említettem, mindent elhittem, amit olvastam, nemhogy az iskolai és vallásos könyvekbõl, de még a Friss Újságból is.” (Veres 1963, 39) A gyermeki gondviseléshit szemléletes bemutatása, az ostort elvesztõ kisfiú kétségbeesett fohásza megaláztatástól való félelmében láthatólag az önéletíró emlékezetébe vésõdött emlék, annál inkább hat elõkészítetlennek közvetle-nül e jelenet után a hit elvesztésének kinyilvánítása: „14–15 éves koromban már egysze-rûen pogány voltam. Tagadtam az Istent és a vallásokat, mert már akkor, mint nap-számos-gyerek, a szocialisták közé jártam dolgozni, akik az akkori szabadgondol-kozó mozgalmak hatása alatt elméleti téren elsõsorban a vallás ellen harcoltak.” (Veres 1963, 41)
A Számadás második javított kiadása párhuzamos életrajznak nevezhetõ: az egyik az önéletíró szellemi fejlõdésrajza, amely szocialista eszmei elkötelezettsége kialakulásának folyamatát mutatja be, a másik az önéletrajzi elbeszélõ életútját. Az olvasás megújuló tapasztalata, hogy e két történet hõse mintha nem ugyanaz a személy volna. Példaként említhetõ az a két egymást követõ bekezdés, amelyek közül az elsõbõl arról értesülhet az olvasó, hogy az elbeszélt önéletrajzi én a szocialista eszmehit megtalálásának a közelébe érkezett – „Innen már csak egy lépés volt a valódi szocializmus, de ez nagy lépés volt és sokáig tartott” (Veres 1963, 43)8 –, a második ellenben az élettörténet hõsét jeleníti meg, amint éppen a pünkösdi konfirmációra készül. Idézhetõ a hirtelen távlat, hang-nem és szemléletváltásra a gazdagságról ábrándozó kisfiú szólamát megtörõ utólagos ideológiai hitvallás, mely az ötvenes évek jellegzetes politikai szóhasználatával válik el az önéletrajzi elbeszéléstõl: „Miért ne valljam be most már, amikor tudom, hogy a legna-gyobb »nagyemberség« osztályunkhoz és népünkhöz, az igazsághoz hûséggel lenni” (Ve-res 1963, 44)9
Hiba volna azt hinni, hogy az elsõ kiadás bizonyos részleteinek átírása, kiegészítése, más részek kihagyása pusztán azzal magyarázható, hogy az író meg akart felelni a kor, az ötvenes és a hatvanas évek hivatalos szellemi elvárásának. Ezt kétségtelenül nehéz volna cáfolni, ugyanakkor összevetve a három szövegváltozatot elmondható, hogy az elsõ ki-adás kollektivista szemlélete lényegében nem különbözik a 1955-ös és 1963-as kiki-adáso-
kiadáso-8 Az elsõ kiadásban e szövegrészlet így hangzik: „Innen már csak egy lépés volt a valódi realista szocializ-mus, de ez nagy lépés volt és sokáig tartott. Közben még a »szabadgondolkodást« és a »tudományos«, valójá-ban papíros szocializmust is le kellett gyõzni.” (Veres 1937, 37)
9 Az elsõ kiadásban e szövegrészlet így hangzik: „a legnagyobb »nagyemberség« a nagyemberségi vágynak ellenállni, önmagunkhoz, a fajtánkhoz, osztályunkhoz, az igazsághoz, nem a frázisok, hanem az élet igazságá-hoz (amelyet csak azok tagadnak, akiknek csakugyan nincs igazságuk, akik gyávák vagy gyengék igazságá-hozzá) – hûséggel lenni.” (Veres 1937, 38)
109
DOBOS ISTVÁN
kétól, amelyek átveszik az uralkodó politikai ideológia hivatalos nyelvhasználatát.10 Az átírás nem hagyja érintetlenül még az elsõ kiadás elõszavát sem, amelyet az önéletíró a második javított kiadásban utószóként közöl apróbb változtatásokkal, s némi kiegészí-téssel. Hogy egyetlen jellemzõ példát mondjak. Az elsõ kiadásban olvasható mondatot –
„Ez az író világnézetétõl függ” (Veres 1937, 4) – így alakítja át: „Ez persze az író világné-zetétõl is függ: ha az realista, akkor az írása is az lesz.” (Veres 1963, 516) A szövegválto-zatok összehasonlítása végeredményben az önéletrajzi elbeszélõ szemléletének folyto-nosságát igazolja. A megtalált eszmei hitvallás naprakész képviselete azonban az önélet-rajzi szubjektum egységét önmagában nem képes biztosítani. Amint arról már volt szó, a párhuzamos életrajz másik ága az önéletrajzi elbeszélõ életútját, önazonosságának ki-alakulását és változását mutatja be.