Karácsony sándor (1891 – 1952), a 20. századi felnőttművelés sokat vitatott, ám mindenképpen emblematikus alakja számos ponton kínál párhuzamot a kutatás két főszereplőjével. személyiségének formálódásában fontos szerepet játszanak a falusi, művelt református családban töltött védett gyermekkor és a földesi, majd debreceni diákévek. rendkívül széles érdeklődésének és kiemelkedő képességeinek köszön-hetően tanulmányai során számos tudományágban kitünteti magát. Pedagógiából, filozófiából és magyar nyelvészetből egyaránt doktori fokozatot szerez, később pe-dagógiából habilitál is. Wundt 1900-ban megjelent Völkerpsychologie című munká-ja nyomán, az abban foglaltakat továbbgondolva és továbbfejlesztve alkotmunká-ja meg a maga társaslélektani rendszerét. (KONTra, 2003) szerteágazó közéleti tevékenysé-get folytat, szorosan köthetők munkásságához a protestáns megújulási mozgalmak, a cserkészmozgalom, valamint a tárgyunk szempontjából különösen fontos, akár politikai hitvallásának is tekinthető szabadművelődési rendszer. (bOrOs, 1990) Életpályája alakulásának szempontjából meghatározó jelentőségűnek tekinthetjük a 20. század első felének jól ismert magyar történelmi sajátosságait is: a tanácsköztár-saságot, a két világháború közötti időszak ambivalens társadalmi légkörét, majd a második világháborút követő néhány biztató évet, s végül az 1948-ban bekövetkezett kommunista fordulatot, amely fizikai halála előtt két évvel gyakorlatilag légüres te-ret teremt körülötte a tudományos és közéletben. rendkívül széles körű tudományos munkásságot folytat, amelybe beletartoznak kultúrfilozófiai, szociálpszichológiai, nyelvészeti jellegű művek – ám ezek minden esetben a legszélesebb értelemben vett nevelés kérdéseihez jutnak el. Filozófiája és nyelvészete pedagógiai következteté-sekhez vezet. (FeNYŐ, 2010) alkotótevékenysége tág horizontján belül alapvetően pedagógusnak tartotta magát, akinek identitása a kereszténység, reformátusság és magyarság hármas alappillérére épült, amelyek egymástól szétválaszthatatlan, orga-nikus egységet alkotnak. (lÁZÁr, 2015)18 Keresztény meggyőződése alapján szá-mára az ember mindenekelőtt isten teremtménye, s mint ilyen, alapvetően közösségi, társas lény, akit életének minden dimenziójában, ekképp a legtágabb értelemben vett
18 Karácsony életművének a reformátusságával összefüggő vonatkozásairól bővebben lásd Fekete (2007).
pedagógiai színtéren is relációk, egymáshoz fűződő viszonyulások jellemeznek. Úgy véli, az egységes magyar kultúra a 17. században szétszakadt; ami azóta létezik, egy-részt gyökértelen, másegy-részt az egyszerű nép számára elérhetetlen. a megújulás, a nevelés megreformálásának érdekében szükségesnek látja a visszatérést ezekhez az elveszített protestáns magyar hagyományokhoz, hogy azokat a szellem szabadságá-val, alkotó módon a jelen elvárásaihoz lehessen igazítani. a magyarság követelmé-nyének való megfelelés számára először is abban áll, hogy a fordításnyelv elvetésé-vel a nemzet közösségének újra kell tanulnia magyar kulturális anyanyelvét.19 ezt a nevelő és növendék számára közös anyanyelvet nevezi magyar észjárásnak, melynek alapelveit a „függetlenség, őszinteség, világosság, szabadság és küldetésszerűség”
(KarÁCsONY, 2003:111) fogalmainak együttesével határozza meg. egész életmű-vét átjárja az a meggyőződés, hogy magyar és egyetemes műveltség egymást nem kizáró, hanem egymással szorosan összetartozó fogalmak.20 „Az egyén sikeresen csak saját kollektívumának formáival fejezheti úgy ki magát, hogy mondanivalóját az egyetemes emberiség is megértheti és vállalhatja. (…) Mennél magyarabb formát ölt a mi kollektívumunk kultúrája, annál egyetemesebben válik emberivé.” (KarÁ-CsONY, Új szántás, i/1.) Mindazonáltal, munkásságának a második világháború utáni időszakra eső időszakában – nem függetlenül a politikai viszonyok alakulásá-tól – mind markánsabban nyilvánul meg a hangsúly eltolódása a magyarság felől az egyetemes emberi irányában.
Karácsony rendszerének kiindulási pontja, hogy az emberi lét: társas lét, amely a kommunikáció révén társaslélektani produktumokat hoz létre. ennélfogva a nevelés is „a társas mezőben létrejövő tevékenység, s mint ilyen, két ember kö-zös funkciójaként értelmezhető: a nevelő és a növendék kettőse teszi értelmessé.”
( FeNYŐ, 2007:201) a Karácsony sándor-i társaslélektani rendszer mellérendelés-, autonómia- és szabadságértelmezésével szorosan összefügg, ahogyan a hagyomá-nyos pedagógia cselekvés- vagy haladáskényszerére néz. a növendék igényeihez és lehetőségeihez nem igazodó, mindenáron „eredményt” követelő elvárást ártalmas pedagógiai aktivizmusnak minősíti. ahol nincs idő szabadon próbálkozni, hibázni, majd a felismerés nyomán újrakezdeni, ott véleménye szerint óhatatlanul a látszó-lagos eredmények kényszerpályájára sodródik a folyamat. ezért a nevelésbe való bevonódás szabadságát fenntartja a növendéknek, a nevelő részéről pedig minden erőltetést vagy siettetést összeegyeztethetetlennek tart a kívánt pedagógiai hatás-sal. számára a valódi pedagógiai tevékenység, a növekedés folyamata „ugyanaz a magatartás, ami úszás közben az úszót jellemzi. Nem tétlenség, hanem ökonomikus
19 Karácsony sándor nemzetkarakterológiájáról bővebben lásd Fenyő (2010).
20 számos alkalommal hivatkozik bartók és Kodály példájára, akiknek nagyszerűségét elsősorban ab-ban látja, hogy a Kárpát-medence népzenéje gyűjtésével és tudományos feldolgozásával feltárták a régmúlt magyar zenei hagyományok értékeit, és zeneszerzői alkotómunkájukban is alapvetően eb-ből a forrásból merítettek. Meggyőződése szerint éppen ezért válhattak az egyetemes európai zene-világ halhatatlanjaivá.
ténykedés. Egyidejűleg mélységes tisztelete és okos felhasználása az adott helyzet nyújtotta lehetőségeknek.” (KarÁCsONY, 2009:14)
Dialogikus antropológiájából következően pedagógiájának középpontjában két ember személyes kapcsolata áll, ami azt is jelenti, hogy számára a konkrét peda-gógiai feladat mindig az aktuálisan szóban forgó, dinamikus növendék – nevelő vi-szony függvényében alakul. bár az alapvető jelentőségű partnerkapcsolat meghatá-rozója egyértelműen a másik ember – jelen esetben: a növendék –, a két fél közötti viszonyulás nyilvánvalóan nem független a korábban központi szerepűnek tételezett másik tényezőtől: az éntől. az én, más szóval az egyik ember – jelen esetben: a ne-velő – lényegi tulajdonsága az el nem hárítható felelősség, ami abban áll, hogy a másik növelésének mind hatékonyabb segítőjévé kell válnia. ehhez személyes elkö-teleződésre van szükség. a nevelő személyes érintettsége, „választottsága” ugyanis nélkülözhetetlen alkotóeleme annak a hatásnak, amelyet a folyamatra gyakorol. en-nek a másikért vállalt személyes felelősségnek az erkölcsi parancsa konkretizáló-dik minden olyan érintkezésben, amelyben a két fél: mester és tanítvány egymásra irányuló figyelme, szándéka, cselekvése nyilvánul meg. (DUrKÓ, 1991) Karácsony szerint valójában ezt kell látnunk a nevelésben: közösségben megélt életet, „nevelő és nevelt együttes munkáját, tapasztalatszerzését, értékelőtevékenységét.” (FeNYŐ, 2007) ezt nevezi életközösségnek, s olyan tartalmakat rendel hozzá mint: odaadás, szolgálat, áldozat, szeretet.21 Úgy véli, a valódi pedagógiai siker (szemben a kikény-szerített „eredménnyel”) sokkal inkább múlik ezen, mint az oktató-nevelőmunka hi-vatalos paraméterein, a tanügyi előírások betartásán, vagy a naprakész adminisztrá-ción. „Nem hiszem (…), hogy módszer nélkül lehetne tanítani, hiába mutatják ezek a tények úgy, mintha lehetne. Szóval azt hiszem inkább, hogy öreg tanárainknak is volt módszerük, mégpedig jobb, mint a fiataloké. Az ő módszerük abban különbö-zött amazokétól, hogy őszintén adták bele a közös munkába egész egyéniségüket.”
(KarÁCsONY, 2009:218) a felelősség részeként értelmezi olyan új, közös nyelv megteremtését, amely utat talál a legkülönfélébb korú és társadalmi hovatartozású növendékhez. amint azt a földesi kísérleti parasztgimnázium pedagógiai kísérletével bebizonyította, a tanulási folyamat sikere szorosan összefügg a növendék élethelyze-tének meghatározó jelentőségű pedagógiai kontextusként történő értelmezésével és ezzel összefüggésben az adekvát nyelvhasználattal.22
21 Vö. Karácsony: Ocsúdó magyarság. (szokásrendszer és pedagógia). budapest, széphalom Könyv-műhely. 2002. 379. o.
22 a megszokott korabeli oktatási körülmények között kudarcot vallott falusi tanulók rendre sikerrel vizsgáztak, miután Karácsony olyan módszert talált ki számukra, amely az ő élményvilágukból táp-lálkozott, valamint az ő gondolkodás- és fogalmazásmódjukat követte.