Freire az emberi lény sajátosságait a korabeli brazil társadalmat szerinte alapve-tően jellemző elnyomó-elnyomott ellentétpár dialektikájában ragadja meg. abból a felismerésből indul ki, hogy az elnyomás dehumanizálja nemcsak az elnyomottat, de magát az elnyomót is, ezáltal mindkettőt megfosztja szabadságának és kitelje-sedésének lehetőségétől. ezt a helyzetet azonban nem ontológiai szükségszerűség, hanem történelmi okok magyarázzák, vagyis folyamat eredményeképpen jött lét-re, amely folyamat megfelelő pedagógiai munka beavatkozásával megfordíthatóvá válik. ilyen beavatkozásra viszont a fennálló rendszer keretei között nincs mód. a hagyományos brazil oktatási rendszert ugyanis Freire számára annak antidialogikus módszere jellemzi a leginkább. ennek egyik leglényegesebb sajátossága az az eljá-rás, amelyet „kulturális invázió”-nak nevez. eszerint az elnyomó az elnyomottakra rákényszeríti a maga kulturális modelljét és értékrendjét, elsősorban az általa uralt oktatási rendszer és a média hatásán keresztül (Freire, P., 1980. 4. fejezet). Freire számára ez az elnyomottakkal szembeni egyértelmű erőszak, hiszen nyíltan vagy burkolt formában, de arra törekszik, hogy akikre irányul, elveszítsék eredeti, rájuk jellemző kultúrájukat, és az elnyomó modelljéhez, elvárásaihoz idomuljanak. az el-nyomott, mivel születésétől fogva ebben a rendszerben él, ezt tartja természetesnek, vagy ha kételyei támadnak is, elhiszi, hogy az elnyomó kultúra magasabb rendű, modernebb. ebben a deformált világszemléletben önmaga értékeli le a saját tudását, kultúráját, kreativitását. elveszíti autonómiáját, meg van fosztva döntési jogától, a világhoz való viszonyban szubjektum helyett passzív tárgyként vesz részt. Freire ezt a hallgatás kultúrájának nevezi, melynek jellemzője, hogy az elit képes a néma-ságra ítélt többséget a saját elementáris érdekei ellen fordítani pusztán azáltal, hogy annak hiányoznak a szavai, a kifejezési képessége. Márpedig amíg a tapasztalatok nyelvi megfogalmazása elmarad, addig tulajdonképpen Freire szemében maga a nyelv is értelmetlen. Véleménye szerint ennek a nyelvi kapacitáshiánynak az akadá-lyát kellene először is leküzdeni az öntudatosodásért indított küzdelemben.43
43 ily módon nem érthetünk egyet Maróti (1995:399) álláspontjával, aki szerint Freirénél „az [ön]tu-datosodás nyelvészeti problémává szűkül”. (Maróti andor: résztvevőközpontúság a felnőttek taní-tásában. in: Koltai Dénes (szerk.): Az andragógiai elmélet és gyakorlat útján. szöveggyűjtemény, JPTe, Pécs, 1995. 393-407.
ezekért nemcsak a hivatalos oktatási rendszert, hanem a családban folyó nevelést is felelősnek tartja. a helyzet manipulatív sajátosságát igazolja számára, hogy ebből a beidegződésből nemcsak az elnyomottaknak, hanem az elnyomók társadalmi ré-tegeiből származó, a kulturális inváziót tudatosan elutasító nevelőknek is nagyon nehéz kilépniük. sajátos, ambivalens utat járnak be azzal kezdődően, hogy ráébred-nek a fennálló társadalmi rendszer igazságtalan voltára, és az elnyomottak melletti szolidaritástól vezettetve változtatni akarnak rajta.
II. 4. 1. 1. Az elnyomottak
a legszegényebbek Freire szóhasználatában az elnyomók és elnyomottak alap-ellentétpár tagjai közül az utóbbiként jelennek meg. e kifejezés mögött bra-zília ötvennégy milliós lakosságából az az írástudatlan huszonhét millió rejtőzik, amely a 20. század derekán teljesen meg van fosztva a gazdasági javaktól és a poli-tikai hatalomtól egyaránt. Mindazonáltal Freire szerint e populációt helytelen volna kirekesztettnek aposztrofálni, tekintve, hogy ezek a jórészt mezőgazdasági munká-ból tengődő falusi szegények nyomorúságos helyzetük ellenére is részét képezik a társadalomnak, amelyben élnek. (Freire, P., 1980:54) az elnyomottakat olyan kettős lényeknek látja, akik egyrészt szenvednek attól a kilátástalanul nehéz hely-zettől, amelyben egész életüket leélik, másrészt interiorizálják elnyomóik tekintetét, és ezért is lenézik, megvetik, értéktelennek tartják magukat. Mivel egyetlen tapasz-talatuk az elnyomó-elnyomott reláció, a helyzetükből való kitörést csak úgy látják lehetségesnek, ha elnyomottból elnyomóvá válnának. ahhoz, hogy olyan célt pró-báljanak elérni, ami ezen az ismert reláción kívül esik, vagyis amiről semmiféle tapasztalattal nem rendelkeznek – pl. hogy autonómiát vívjanak ki maguknak –, ak-kora kockázatot kellene vállalniuk, ami eleve visszariasztja őket a próbálkozástól.
amíg nem ébrednek tudatára, hogy az elnyomó látásmódjával értékelik a világot és benne önmagukat, azt sem hiszik el, hogy ezen a helyzeten képesek volnának változtatni. ebben a passzivitásban megrekednek, elidegenednek saját életüktől.
ily módon Freire szemében tulajdonképpen a rendszer cinkosaivá válnak. Kiszol-gáltatottságukat fokozza, hogy el vannak zárva a tudás forrásaitól. Már csak ezért sem érzékelhetik reális helyzetüket: egyfajta mitikus elgondolásuk van a világról, a hatalmon levő elitről, sőt saját magukról is. Jellemzően mélyen alulbecsülik ön-magukat. Tudatlanságban tartásuk az egyik záloga annak, hogy elnyomóik fenntart-sák ezt az igazságtalan állapotot. a tudásról alkotott fogalmaikat elnyomóik kény-szerítik rájuk. a világhoz vagy a másik emberhez fűződő kapcsolataikban értetlen szemlélőkként élik meg önmagukat egészen az eltárgyiasulásig. Tárgyak, amelyek voltaképpen tulajdonát képezik elnyomóiknak, akik totális függésben tartják őket.
Fatalistává válnak, alkalmazkodnak a felülről rájuk erőszakolt helyzethez, amely-ben meg vannak fosztva attól, hogy személyiségük felépítésének szubjektumai le-gyenek, és amely ezért Freire szerint erőszaknak tekintendő, mivel azt jelenti, hogy
egyesek elbitorolják másoktól az önmagukról való döntés jogát. az elnyomóiktól elszenvedett erőszakot az elnyomottak gyakran továbbhárítják saját környezetükre.
ahhoz, hogy ténylegesen képesek legyenek megváltoztatni helyzetüket, először is meg kell különböztetniük, le kell választaniuk, el kell távolítaniuk maguktól az el-nyomó látásmódját.
Márpedig az elnyomók érdeke abban áll, hogy tartósan megőrizzék hatalmukat az elnyomottak felett. ehhez jelent hatásos módszert az oktatás bank-koncepciója,44 amely az elnyomók paternalista attitűdjének megfelelve az elnyomottat ürügyül használja a maga népjóléti intézkedései legitimálására. ennek megfelelően az el-nyomottak úgy jelennek meg mint egyedi esetek, mint marginális és deviáns egyé-nek, akiket vissza kell vezetni a jól szervezett és igazságosan működő társadalomba.
„az elnyomottakat ily módon úgy tekintik, mint egy egészséges társadalom pato-logikus eseteit, mely társadalomnak következésképpen az a kötelessége, hogy saját képére formálja ezeket a nem kompetens és lusta népeket, mégpedig mentalitásuk megváltoztatásával. ezeket a szélsőséges elemeket tehát integrálni kell, befogadni az egészséges társadalomba, melyet ők elárultak.”45 (Freire, P., 1980: 53-54)
II. 4. 1. 2. Az elnyomó
az elnyomó hatalmi helyzete tehát azon az igazságtalanságon alapul, amelyet ő kényszerít az elnyomottra. akkor is cinkossá válik az elnyomásban, ha nem tu-datosan vesz részt benne. az ő világszemlélete éppúgy helyzetének foglya, mint az elnyomotté. Csak az adott relációban képes önmagára tekinteni, vagyis mint aki magasabb rendű lévén, birtokolhatja a hatalmat a másik ember és a világ fölött.
ebből a deformált világszemléletből fakadóan „a konkrét valóságot elképzelt való-sággá formálja át”. (Freire, P., 1980:30)
Csak magát (a saját társadalmi osztályához tartozókat) tekinti embernek. szá-mára a szegények zavart okoznak, „kilógnak a sorból”, amire az a megoldás, hogy őket kell a többségi társadalomhoz igazítani. ennek érdekében tárgyiasítja őket. De Freire szerint valójában ők is a társadalom részei, tehát nem (vissza)integrálni kell őket az őket elnyomó társadalomba, hanem velük együtt hozzáfogni a társadalom átalakításához. ez nem felel meg az elnyomó hatalom érdekeinek. Ő domesztikál-ni akar. legitimizálja a fennálló elnyomó társadalom létrehozásához, azóta pedig a fenntartásához szükséges, nemzedékről nemzedékre átöröklődő erőszakot. Hatalom és birtoklás kontextusában értelmezi az embereket és a világot. számára „létezni annyi, mint birtokolni.” (Freire, P., 1980:37) Mivel a szegényeknek nincsenek javaik, az elnyomó szemében valójában nem is léteznek. Pusztán a saját hatalma, a
„rend” fenntartásához szükséges eszközöket lát bennük, és érdekeinek megfelelően
44 lásd a ii.4.2. alfejezetet.
45 Kiemelések tőlem.
manipulálja őket. az „Oszd meg és uralkodj” történelmi módszerének alkalmazásá-val izolálja őket, a problémát pedig részproblémákra fragmentálva megakadályoz-za, hogy annak egészét átlássák.
Freire meggyőződése szerint az elnyomó akkor sem képes a társadalmi igaz-ságosságot előmozdítani, ha jószándékkal bár, de a fennálló társadalmi viszonyok között, a megszokott karitatív módszerekkel igyekezne a szegények helyzetén eny-híteni. Deformált világszemlélete – melynek lényegi eleme, hogy bizalmatlan a sze-gényekkel szemben – megakadályozza abban, hogy belássa: a változást a fennálló helyzetből ő nem tudja előidézni. Freire meggyőződése szerint ezt a karitatív tevé-kenységet valójában az elnyomó önző érdekei vezetik, hiszen általa az elnyomottat a maga jótékonysága tárgyává teszi, ezzel pedig fenntartja és megtestesíti a tulajdon-képpeni elnyomást. Freire elítéli ezt a „humanitárius” jótékonykodást, amelyet az elnyomó felsőbbrendűsége tudatában gyakorol, és amely domesztikációhoz vezet, élesen megkülönböztetve azt a „humanista” cselekvéstől, amely valóban felszabadít.