– Míg a dór nevelés typusát Spárta szolgáltatta,1 addig az ión nevelés legtökéletesebb alakjában az athénieknél jelentkezik. Az athéni ember él mindnyájunk tudatában, mikor ión népről beszélünk; az athéni ember a maga nagy erényeivel és hibáival, művészi hajlamaival, szelleme mozgékonyságával és hajlékonyságával, de másrészt ingerlékenységével, szeszélyességével, könnyű elméjével.
Ez a faj a 2500 km2 térségű kis Attikát lakta, mely a peloponnesosi háború idejében kb. 250,000 embernek adott hazát; de ezeknek nagy része rabszolga volt. Mindössze az embereknek egy maroknyi csoportja volt tehát az, mely a görög szellemnek ma és minden időben csodált ki- fejlését mutatja. Erről a kis népről mondhatta Perikles oly önérzetes igazsággal: „Mi (athéniek) szeretjük a szépet könnyelműség nélkül s ápoljuk a tudományt beteges puhaság nélkül”.2
Az athéni nevelés legrégibb módjairól keveset tudunk.
Hogy Solon és Drakon általános törvényeket hoztak a gyermekek és ifjak neveléséről, kétségtelen;3 de maguk- nak e törvényeknek hiteles szövege nem maradt ránk.
Következtetés útján megállapíthatunk annyit, hogy ez a nevelés egyszerű volt, de már ezen első szakában sokkal tágabb kört ölelt fel, mint a spártaiak nevelése. A műve- lődés aesthetikai és irodalmi elemei, a múzsái nevelés (ιμοζζηή), szavában egybefoglalva, már igen korán be- léptek az athéni gyermek tanulmányainak körébe s a testi nevelés, a gymnastika is (βμικααηζηδ) abban a for- májában, mely nem pusztán harczra termett és edzett
1 Némely neveléstörténeti író az aeol törzs neveléséről is megemlé- kezik. Mivel idevágó hiteles adatunk alig van, nem is vonhatjuk be tár- gyalásunk keretébe. Az, hogy az athletika virágzott a boeotokna!, hogy kedvelték a zenét, hogy a lanton kívül a fuvolát is művelték, hogy a sophisták sohasem ejtették útjokba Boeotiát stb., még nem adhat alapot nevelő eljárásaik elemzésére. Szól e megjegyzés például Krause régibb (135. és k. 11.) és Davidson legújabb művének (38-40. 1.).
2 (θζθμηαθμτζζεκ κάν ζζεη’ εοηέθεζαξ ηαζ θζθμζμθμοιεκ άκεο ζζαθαηίαξ, Thuk. IL, 40.)
3 Aisch. in Timarchum 6.: πνχημκ ιεκ βαν έκμιμτέηδζακ πενί ηδξ ζςθνμζφκδξ των παίδςκ ηχκ διεηένςκ, ηαζ δζαννήδδκ απέδεζλακ u πνή ημκ παΐδα ηφκ έθεφΰενμκ έπζηδδεφεζκ ηαζ χξ δεζ απΊηυκ ηναθδκαζ etc.
emberek képzésére, hanem a physikumnak erővel teljes
mint szoktuk mondani, teljesen államosít mindent, ami a neveléshez tartozik, míg Athénben az állam – az ephébia kivételével – közvetlenül nem avatkozik a nevelés dolgába. A 18 éven alóli fiúgyermeket a szülő úgy nevelte, ahogy jónak látta. Athénben nincs állami paeda- gogia, hacsak annak nem tekintjük azt a fent említett általá- nos törvényes intézkedést, mely elvileg kötelességévé tette az apának, hogy fiát a múzsái és gymnastikai nevelésben részesíttesse,1 s mely a gyermekek erkölcsiségének meg- óvásáról gondoskodott.’2 Nincsenek továbbá Athénben az államtól díjazott tanítók; nincsen állami költségen fentartott iskola; nincsen állami gondozása a nevelés ügyének (csupán az ellenség előtt elesett polgárok fiait végül intézkedik a paedagogusokról, bizonyos iskolai ünnepekben való részvételről, általában a gyermekek összejöveteleiről és a kartánczokról.
A törvényhozás tehát az oktatás belső rendjébe nem nyúlt, csak a tanuló- ifjak erkölcsiségét akarta biztosítani a kívülről eredhető veszedelmek ellenében.
3
Aelian. Var. Hist. VII. 15.
δζδάζηεζαζ); minden büntetés közül azt tartották a le^-t súlyosabbnak, ha valaki tudatlanságban és műveletlen-
Ségben (εκ άιαεία ηαζ άιμοζία) él.”
Α másik különbség a nevelés tárgyainak, a műve- lődés elemeinek eltérő értékelésében rejlik. Míg Spár- tában, a katonai államban, jobbára csak az erő indítékai érvényesültek, addig Athén korán kifejlett társadalmi életében az erőhöz még a finomabb erkölcsi és értelmi motívumok járulnak. Spárta a háborúra, Athén a hábo- rúra és békére nevelte fiait; míg a spártaiak épen csak katonák tudtak lenni, addig az athéniek költők, művé- szek tudósok és harczosok voltak egyaránt. „Amazok nevelése olyan (mondja Perikles, Thuk. II., 39.), hogy már kora ifjúságuktól fogva fáradtságos gyakorlás útján szerzik meg a férfi-erényt, míg mi, habár gondtalanul és szabadon élünk (άκεζιέκςξ δζαζηχιεκμζ), semmivel sem kevésbbé nézünk a szemébe ugyanazoknak a veszedel- meknek.” Aristotelesnek egy jelemző kifejezésével élve, az athéni nevelés a diagogikus életre való általános képességet igyekezett megadni, míg a spártai nevelés mindvégig meghatározott gyakorlati, azaz: hadi czélok szolgálatába szegődött.
26. Platon Protagorasa. – A Sokrates korabeli athéni nevelés jellemző vonásait Platon Protagorasából, az erény taníthatóságának kérdésével foglalkozó dialógus- ból (325^-326Í/) ismerjük meg. Δ nevelés tényezői:
olvasás és írás; az erkölcsi czéloknak szolgáló irodalmi tanulmány (elbeszélő költészet), a zene (lyrai költészet és kithara) és a testgyakorlás. Ami különösen érdekessé teszi e leírást, az a lélek harmonikus kiképzésének jel- lemző gondolata, mely úgy a múzsái, mint a testi neve- lésben feltűnik. A költészet is, a zene is, sőt részben a testgyakorlás is a gyermek lelki életét akarják szabályozni:
a lélek összhangja és rhythmusa, tehát-a szép és jó eszményeinek egységbe olvadása az a végezel, mely Protagoras szeme előtt lebeg. Igaz, hogy ő e czélt pusztán a gyakorlati erkölcs szempontjából tekinti, de hiszen Platon őt sophistának tünteti fel s éppen a dia- lógus irányítója, Sokrates az, aki szembeszállva Protago- ras önző motívumaival, feltárja az ellenfelének tétele és
indító okai közt fennálló ellentétet s az összes viszony- lagos erényeket az értelem alapforrására, mint absolut és objectiv erényre vezeti vissza.
Protagoras beszél: „Mihelyt a gyermek megérti a beszélt szót, nevelő, anya, dajka és maga az apa versenyeznek egy- mással, hogy mentől derekabb legyen (υπςξ αέθηζζημξ Η’αηαζ μ παζξ); minden tettét és szavát oktató intelmökkel kísérik, hogy ,helyes vagy nem helyes, ,tisztességes vagy tisztességtelen’, jámbor vagy istentelen’, ,tedd ezt s kerüld amazt’. S ha a gyermek készségesen engedelmeskedik, minden jól van; de ha nem, megfenyegetik és megverik, mint mikor az ember valami elhajlított vagy meggörbült darab fát kiegyenesít. Később aztán elküldik a gyereket a tanítókhoz, kiknek meghagyják, hogy inkább a gyermek jó viseletére (εφημζιία) ügyeljenek, mint az olvasásra (βνάιιαηα) és a zenére (ηζεάνζαζξ), és a tanítók meg is teszik, amit tőlük kívánnak. És amikor a fiú megtanult olvasni és kezdi megérteni azt, ami írva van (úgy, amint annakelőtte az élő szót), kezébe adják a jó költők müveit, hogy a padban olvassa el és tanulja meg; ezekben sok erkölcsi mondás (κμμηεε-δζείξ) foglaltatik, úgyszintén sok elbeszélés (δζέλμδμζ), valamint a régi híres emberek dicsérete és magasztalása, amit avégből tanul meg a gyermek, hogy amazokat utánozza, velők versenyezzen s hozzájok hasonlóvá lenni igyekezzék. Majd meg a kithara tanítói veszik gondjukba a fiatal növendéket, hogy tudjon mértékletes lenni és rosszat ne tegyen; s ezenkívül, mikor megtanították kitharajátékra, bevezetik őt más kitűnő költőknek, a lyrai költőknek müveibe; ezeket aztán megzenésítik s össz- hangzatos rhyíhmusaikban otthonossá teszik a gyermeki lelket (ηαζ ημοξ νοειμφξ ηαζ ηάξ ανιμκίαξ ακαβηάγμοζζκ μζηεζμοζεαζ ηαΐξ ρμπασξ ηχκ παίδςκ), mert azt akarják, hogy a gyermekek neme- sebben érezzenek, harmonikusabbak és rhythmikusabbak legye- nek s ekként megállják helyüket ott, ahol beszélni és cselekedni kell;l mert az egész emberi élet rászorul a rhythmusra és a harmóniára (πάξ βαν μ αίμξ ημο ακενχπμο εονοειίαξ ηε ηαζ εοαν- ιμκίαξ μείηαζ). De még a testgyakorlás mesteréhez is elküldik őket, hogy testük ki legyen képezve és engedelmeskedjék nemes lelköknek s hogy testi gyengeség miatt háborúban és más alka-
1 Ez az utóbbi Protagorasnak, a sophistának subjectiv érve.
lommal ne kelljen a gyáva ember szerepére vállalkozniok. Ezt szokták tenni azok, kiknek leginkább módjuk van benne; akik- nek pedig leginkább módjuk van benne, azok gazdag embe- rek; gyermekeik legkorábban lépnek az iskolába s legkésőbben távoznak el belőle. Mikor végeztek mestereikkel, az állam arra szorítja őket, hogy tanulják meg a törvényeket s hogy azon minta szerint éljenek, melyeket a törvények nyújtanak, nem pedig saját kényök szerint; s miként az írás oktatásakor az írástanító egy stílus (βναθίξ) segítségével először maga húzza meg a vonalakat a fiatal kezdő számára s aztán odaadja neki a táblát és meghagyja neki, hogy most már ő kövesse a vona- lakat, úgy állapítja meg az állam a törvényeket, melyeket régi idők jó törvényhozói találtak ki. Ezeket a törvényeket odaadják a fiatal embernek, hogy vezéreljék őt magaviseletében, akár a kormányzott, akár a kormányzó részhez tartozik ... Ha tehát mindez a sok magán- és nyilvános gondoskodás az erényre irányul, miképen csodálkozhatol rajta Sokrates és miképen kételkedhetel benne, hogy az erényt tanítani lehet? Ne csodál- kozzál, mert ha nem volna tanítható, ez még sokkal meglepőbb volna”.
Platónnak imént idézett szavaiból az athéni neve- lésnek csupán általános jellemvonásait értjük meg. Az író megismertet bennünket a paideia szellemével; azzal az alapfelfogással, melyet minden odavaló szabad ember táplált a gyermeknevelésről. De az athéni műveló’désnek világokra és korszakokra szóló hatása megokolttá teszi, hogy ne csak az uralkodó eszmét igyekezzünk felkeresni, hanem a nevelés egyes mozzanatairól, részleteiről is tudo- mást szerezzünk; hogy összefüggő képet alkossunk ma- gunknak e nevelés funkczióiról, eszközeiről, eljárásairól.
Ezt a képet már nincs módunkban egy vagy két forrás alapján megszerkesztenünk, hanem mozaikszerűen össze kell raknunk a görög irodalomban szerte található vonat- kozásokból. Le kell írnunk, hogy az athéni állam virág- zása idejében miképen élt, mit tanult, mit művelt a görög fiú kisded korától kezdve mindaddig, míg polgári jogainak teljes élvezetébe lépett.
27. Gyermekkor. Szülői ház és iskola. – Az athéni fiúgyermeket ötödnapra születése után a családi
tűzhely körül hordozták (amphidromia) s ez alkalommal kellett az apának ünnepi módon kinyilatkoztatnia, vajjon a gyermeket fel akarja-e nevelni, avagy ki akarja-e tétetni?1 Életrevalósága esetén újabb öt nap múlva nevet adtak neki. A régibb és jobb időkben a gyermeket az anya táplálta (például Eratosthenes felesége Lysiasnál); később – kevésbbé tehetős családokban is – a dajkatartás helytelen szokása honosodott meg. A spártai dajka szinte divatossá lett.
Élte hatodik-hetedik évéig anyja közelében élt a gyermek; anyjának vagy dajkájának altató és beczézgető dala ringatta álomba; a mese aranyos birodalma volt édes szórakozása és első alkalmi oktatása. Nyelvet csak egyet tanult: anyanyelvét, mely görög felfogás szerint az egyedüli művelt nyelv (minden másképen beszélő ember barbár). A gyermek első játéka, akár csak ma, a csörgettyű. Mihelyt meg tudott állni a maga lábán, képzelete segítségével maga alkotta meg játékait. Lukia- nos (Somn. 2.) örömmel említi magáról, hogy vala- hányszor meg tudott szabadulni tanítóitól, lovat, tehenet s emberkéket gyűrt viaszból; Aristophanes Felhőiben meg (877-881; Arany J. ford. 846-850) az apa fortélyos eszű fiáról magasztalva emlegeti, hogy
Rátermett: van esze, Ekkorka volt még, s már müvészkedett;
Házat rakott sárból, hajót kivésett;
Bőrhulladékból kis kocsit csinált És dinnyehajból békát.
Mozgással egybekötött játékai is nagyon hasonlí- tottak a maiakhoz: verőfényes időben kiment a tenger- partra s „szőtt”, vagyis: a hüvelykujja és mutatóujja közé fogott kavicsot előre hajló testtel végigcsúsztatta a víz színén; máskor büszkén ülte meg a vesszőparipát;
kis kocsijába kutyát, kecskét fogott, a háziállatokkal mulatott, a kezében tartott kötelet futvást átugrotta,
1 A gyermekek kitevése csak elvétve fordult elő, nem úgy, mint Spartában, ahol már a test gyengesége is elegendő ok volt, hogy az újszülött a Taygetos hegyére kerüljön. Maga az elv mutatja, mily csekély értéke volt Görögországban az egyéni életnek. Akit testi fogyatkozásánál fogva a nagy közösség nem használhatott, annak élete czél és tartalom nélkül való volt.
abroncsot hajtott, csigát kergetett, falábakon járt, bak- fittyet hányt, golyózott, páros és páratlant játszott, koczkát vetett, labdázott s számos társasjáték fogásaiban mes- terkedett.
Hetedik évében kezdetét vette a tervszerű nevelés, amely eltartotta 15-ikig s arra rendelt helyeken tanítók vezetése alatt folyt le. Az elemi tárgyak és készségek (olvasás, írás, számolás) tanítója volt a grammatistes (vagy: grammatodidaskalos); a nyelvtant és irodalmat tanító mesternek a neve hol egyszerűen didaskalos, hol grammatikus (utóbbi szó később a philologus nyelvtudóst is jelentette). Megvolt a görögségben a paidagogos is, de ez a szó nem annyit jelentett, mint a mai nevelő, hanem így nevezték azt a cselédfélét, rendesen rabszolgát, aki a fiút az iskolába és a tornahelyre vezette (a görög szó betűszerinti értelmében) s általában arra ügyelt, hogy a gyermek illedelmesen és fegyelmezetten viselkedjék.
Evégből joga volt növendékét meg is fenyíteni.
Az iskola egyszerű ház; néha azonban maga az utcza vagy egy-egy födött oszlopcsarnok szolgált a tanítás helyéül. A tanteremben padokat vagy székeket és a tanítónak való ülőhelyet találunk; másféle iskolai fel- szerelés (például a homéri költeményekhez készült fali- táblák sorozata) csak a későbbi időkből mutatható ki.
Az ülőhelyek is oly egyszerűek voltak, hogy a könyvet vagy írást a térdökön tartották a fiúk.1 Az oktatás rend- szerint már korán reggel kezdődött s ebéd után is foly- tatódott. Szünidő, a tömérdek vallási ünnepről ítélve, sok lehetett (jellemző példa: Anthesterion hónapja). Egy- két író a sűrű vakáczióra czélozva tréfásan említi, hogy a fösvény szülők bizonyos hónapokban ki szokták venni gyermekeiket az iskolából, hogy erre az időre megtaka- ríthassák a tandíjat.
A szabad athéni polgár fiának tervszerű nevelése két körben mozgott: egyik a szellemi vagyis múzsái, a
1 Az iskola belsejéről s az iskolai életről becses felvilágosítást ad- nak a váza-festmények. Figyelembe jönnek itt különösen a párisi, mün- cheni, berlini és londoni gyűjteményekben őrzött vázák (kylixek és hydriák), melyeknek finom kivitelű, színes képeit Freeman (Schools of Hellas) czímű művében szemlélhetjük. (L. az. írod. Útmutatót.) V. ö. Girard, Éduc.
Athénienne 103-113. 1.
másik a testi nevelés köre. Amannak neve másiké (ιμμζζηδ) emezé gymnastiké (βοικαζηζηή). Hogy e két kör szervesen összefüggött, hogy mindkettő a kalokagathiá- nak, a szellemi és· testi derekasságnak, tehát a harmo- nikus ember kiformálásának végczélját szolgálta, már Platon Protagorasából tudjuk s meg fogjuk tudni e körök részletes elemzéséből is.
28. A múzsai nevelés. – Lényeges elemei: olvasás, írás, számolás, nyelvtan, irodalom és zene. (L. Platon Protagorasának fent idézett helyét)1
Az elemi oktatás az olvasással indult meg. A tanító az egyes betűket felírta és felolvasta; a fiúk utána mon- dották. Ezután következett a szótagolás vagy sillabizálás (ζοθθααίγεζκ), azaz: a gyermekek a betűket a tanító segít- ségével szótagokká rakták össze és ezeket a szótagokat szüntelenül ismételték. (Egy Attikában talált terracotta- lemezen: αν, ααν, βαν, δαν, εν, α=ν, βεν, Sep.) Α szótagolást egész szók olvasása és elmondása követte, mindenkor figyelemmel a pontos kiejtésre és a helyes hangsúlyo- zásra (ηυκμξ). Az összefüggő szöveg értelmes olvasása (Perikles korában, melyről itt szó van) nem könnyű feladatot rótt a gyermekekre: a könyveket öreg betűkkel (maiusculákkal) írták s a szókat közökkel vagy nyugvás jeleivel nem választották el.
Az olvasási gyakorlatokat a költők művein végez- ték a fiúk. Ekként már az olvasás megtanulása is némi alkalmat adott az irodalmi művelődés azon nemére, melyre Protagoras czéloz, mikor azt mondja, hogy a költőket nemes példák megismerése végett olvassák a gyermekek. Ily költők Homér, Hesiodos és az elegiaku- sok közül azok, kik erkölcsi oktatói a görögöknek, mint Phokylides, Solon, Mimnermos, Simonides s mindenek- fölött Theognis. A későbbi fokon (ahol már a tragikusok is szerepéltek) ennek a nevelőoktatásnak még nagyobb lett a jelentősége.
A költészet termékei voltak eszerint az erkölcsi nevelés leghathatósabb tényezői. A középpontban a
1 A múzsái nevelés (ιμοζζη/)) körére nézve nagyon jellemző még Aristophanesnek egy kifejezése. (Lovagok, 188-189.) „De, jó ember, nem értek én a muzsikához, csak a betűket ismerem s ezeket is ugyancsak rosszul.”
homéri költemények állottak. A klasszikus görögség ide- jében és később is – egészen a keleti császárság buká- sáig – mindig olvasták a görög iskolákban Homérost, jóllehet utóbb már nem annyira nevelő, mint tudós czél- zattal. Sohasem veszett ki a görögül beszélő emberek lelkéből az az érzés, hogy a hellén géniusz ősforrása a homéri költészetben buzog. Róla mondották a Kr.
utáni görög sophisták, hogy „minden gyermeknek, férfi- nak és aggastyánnak jelenti a kezdetet, közepet és véget”
(Dion),1 s hogy költészete az a kútfő, „melyből minden folyó, az egész tenger és minden forrás fakad” (Dionys.
Halic.).2 Maga Platon, aki pedig a bölcsektől kormány- zott államából kirekeszti, kénytelen róla megállapítani,3 hogy sokak véleménye szerint ő nevelte fel Hellast (χξ ηδκ Δθθάδα πεπαίδεμηεκ μφημξ υ πμζδηήξ), S az Ő költemé- nyei szolgáltatták igen soká a helléneknek életeszmé- nyeiket. Valóban, a homéri költészet hosszú ideig a görö- gök bibliája volt, melyből a gyermek nemzeti vallást, nemzeti műveltséget, nemzeti történetet, nemzeti nyelvet és stílt tanult, mely az emberi erények fenséges példáit szemléltetve, nagy erkölcsi eszményekkel gazdagította az ifjú lelkét A homéri költemények paedagogiai értéke éppen abban rejlik, hogy az emberi lélek legelemibb, leg- ősibb, legmélyebb érzelmeit és törekvéseit a legegysze- rűbb és legtisztább typusokon jelenítik meg: a szeretni és büntetni tudó apát, a hűséges feleséget, a gyerme- keiért és házáért élő anyát, a családi erényekben nevelt, szűziesen tiszta és ártatlan leányt, az engedelmes fiút, a ragaszkodó és önfeláldozó barátot, a harczi dicsőség fényében tündöklő hadverő hőst; azután: a férfias haragot a maga közvetetlen erejében; a bátorságot, mely álutakat nem ismer; a hősies kitartást, melyet minden veszedelem közt a nagy végezel vezérlő csillaga irányít; a rútnak és gyalázatosnak mintegy ösztönszerű felháborodásból eredő mélységes megvetését. A homéri hősök az igazi .hamisítatlan emberi természetet tükröztetik eszményi
1 Dion Chrysost. Orat. XVIII. 8.
2 De comp. verb. XXIV. fej.
3 Polit. 607a-V. ö. Ludwig Adam: Homer der Erzieher der Griechen.
Paderborn, 1897. (I. Homer der Erzieher Altgriechenlands.)
világításban. Jellemöket nem vonta be a kultúra máza;
e jellemek nemesek és tündöklők önfeledt egyszerűségük- ben, anélkül, hogy valaha közönségesekké válnának.
Említésre méltó, hogy a fiúk a maguk Homérosát túlnyomóan nem írásból, tehát nem olvasás útján, hanem tanítójuk élőszavából, azaz: hallásból ismerték meg. A tanító felolvasta a verseket s a növendékek utána mondották, emlékezetükbe vésték. A „viva vox-”nak jelentősége szellemi téren sokkal nagyobb volt a görö- göknél és rómaiaknál, mint minálunk. Δ jelenség a könyvek aránylagos ritkaságában leli okát; becses eredménye az embereknek rendszerint kitűnő emlékezőtehetsége volt Xenophon Nikeratosa említi,1 hogy atyja derék embert akarván belőle nevelni, Hornér összes költeményeinek megtanulására kényszerítette; hozzáteszi, hogy „még ma is el tudnám mondani könyv nélkül az egész Uiast és Odysseát”.2
Az olvasással párhuzamosan megtanulták a fiúk az írást Hogy mi módon, azt is Platon Protagorasának fent idézett helyéből tudjuk meg. A tanító felírta a betűket a növendék viaszos táblájára, s a tanuló a maga stílusával utána rajzolta. Ha a viasztáblán már jól begyakorolták a betűket, papírra vagy hártyára tértek át. Valami nagy súlyt az írásra nem helyeztek; hiszen a könyveket rab- szolgák írták tollbamondás után. Iróeszközökül szolgáltak az íróvessző (βν*θίξ, βναθείμκ, βναθίδζμκ), később az írónád (η*θαιίξ); amazzal viasztáblára, emezzel papírra vagy pergamenre írtak. A papirt egy ólomlemezkével (ιυθοαδμξ) vonalazták; az írónádat fekete tintába (rö ιέθακ) már- tották.
A számolást csak Lukianos említi a múzsái nevelés rendes tárgyai közt, de kétségtelen, hogy már a sophisták ideje óta helyet foglalt a tervszerű oktatásban. Hogy az elemi fokon mennyit és hogyan tanítottak belőle, arról igen kevés tudomásunk van. A fejszámolás és az ujjakon
1 Symp. III. 5.: ő παηήν επζιεθμπίιεκμξ υπςξ άκήν αβαευξ βεκμίιδκ, δκάβηαζέ ιε πάκηα ηα Όιδνμο έ’πδ ιαεεΐκ. ηαζ κοκ Οοκαίιδκ ακ Ίθζάδα μθδκ ηαζ Όδφζζεζακ απυ ζηυιαημξ εζπείκ.
2 Hogy a görögök és rómaiak a könyvet nem némán, hanem rend- szerint fennhangon olvasták, valószínűvé tette Balogh József, Voces paginarum. Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez. Bpest, 1921.
való számlálás bizonyosan dívott; azonkívül használták a számolótáblát (αααλ), melynek mélyedéseiben az erre a czélra szolgáló kavicsokat ide-oda tologatták, hogy a számjegyek helyi értékét meghatározhassák és a legegysze- rűbb műveleteket könnyebben végezhessék. A számok írása eleinte csak függőleges vonásokkal történt; később a számok neveinek kezdőbetűit használták (π = πέκηε = 5;
Γ = δέηα = 10; Υ = Υίθζμζ = 1000); még később az alfa- bétum egymásután következő betűivel számoltak. Való- színű, hogy a számtanra csak akkor került a sor, mikor már a gyermekek valamelyest tudtak olvasni. A négy alapműveletet minden bizonynyal tanították.
A rajzolást, mint a szabadelvű nevelés kellékét, Aristoteles említi.1 De úgy látszik, csak a IV. századtól kezdve s inkább csak egyes helyeken és mestereknél folyt ilyenféle oktatás, nem pedig egyetemes érvénynyel és mindenütt.
Valamivel későbben, mint az írás és olvasás, kez- dődött meg a fiúknak a zenében, a szoros értelemben vett musíkében való kiképzése. Párhuzamosan folyt az irodalmi oktatással.
Minthogy a· zene, tiszta görög felfogás szerint, csak kísérője volt a szónak s egészen ehhez, a szöveghez simult, a görögök joggal mondhatták, hogy a zenével a lelket lehet vezetni (ροπαβςβία) s az ember lelkének
legbelsejébe hatolni (ιάθζζηα ηαηαδφεηαζ εζ; ημ εκηυξ ηδξ θμπδξ).2
Α zenének tehát, görög értelemben, egyenes és közve- tetten hatása van az erkölcsiségre és jellemre; bizonyos faja fékezi a szenvedélyeket és megteremti a lélek nyu- galmát. Aristophanes mondatja egy helyütt,3 hogy egy tolvajt, aki nem tud cziterázni, enyhébben kell megbün- tetni, mint olyant, aki ért e hangszerhez.
... ha túrót lopott,
Bocsásd meg: cziterát pengetni nem tud.
(Arany János ford. 921-2. κ.)
1 Polit. VIII., 3. p. 1337.
2 Plat. Polit. III. p. 401. d.
3 Darázsok, 958-9.
A zene ismerete tehát a görög költő szemében fokozta az erkölcsi beszámíthatóságot Aki nem tudott a zenéhez, azt nem tartották igazán művelt embernek.
A zene ismerete tehát a görög költő szemében fokozta az erkölcsi beszámíthatóságot Aki nem tudott a zenéhez, azt nem tartották igazán művelt embernek.