Ha elemezzük Schéner Mihály művészetét, nem túlzás azon megállapítás, hogy vizuális szemléletét a gyermekkori alapélmények áhítata ihlette. Az alkotói múzsák (a gyermekek) segítségül hívása még önvallomásában is esendően evokatív jellegű: „Vajon hogyan könyöröghetném vissza magam a gyermekek közé, amikor már negyvenéves a fehér szakállam? Nem szeretnék azért negyvenéves fehér szakállú csecsemő sem lenni, ha gügyögni és pipogni fogok, kigúnyolnak, hogy öreg majom vagyok. Így hát nem marad más, kóborlok az út közepén és meglesem olykor a bokrok mögül az önfeledten játszó gyermekeket.” Vilá-gunk jelentésegységeire szétesett, de a filozófiai EGY-ben, az alkotói új összefüggések metafizikai világában megteremthető: művé szublimálható az EGY. Az idézett égig érő fa harmónia szimbóluma szerint az ember alkotó tevékenysége az, amely összeköti az anyagit szellemivel, a szellemit az anyagival. Sőt, az anyagban való kifejezettség az, ami a tulajdonképpeni létformát a jelet és a jelentést, mint hatásformát összekapcsolja. Baránszki Jób László esztétikai értelmezésével szólva: „Az anyag megéreztetésével foglalja egybe a művész, EGY szimbolikus egésszé a művészi alkotást.” Miként a játékban, ahol a gyermek önkifejezésének szabadsága felemelhet bennünket az égi tisztaságba, vagyis a játék maga olyan teremtő létállapot, amely az alkotás teremtő formáját involválja. A mester, az emberi szellem örök erejében az alkotás fontosságát tudatosítja, ebben a teremtő folyamatban a lélek és anyag szimbiózisát látja.
A gyermekben, eredendően megvan a lelki képesség az anyagban való szabad önki-fejezésre. A gyermekben még létezik az EGY szimbiózisa. A mester művészete is ezen, filozófiai értelemben vett EGY, műben megvalósuló, a reflexivitáson túlmutató teljességét involválja. A mű létrehozása során nem egyszerűen adaptálja a tiszta forrású népi motí-vumokat, attribútumokat, hanem a gyermekkor mélységérzelmeiből, képzettársításaiból dinamizálja az anyagot, már-már szellemi tudatossággal merít belőle. Mindig visszatér ahhoz mélységesen mély kútforrásához, az eredethez, ahonnan táplálkozik a művészi
84 Szilágyi András
tökéletesség elérésének lehetősége, a kifejezésnyelv történeti áramlása. Nevezhetjük ezt alkotás-lélektani folyamatnak is, vagy a filozófiai értelemben vett művészeti teremtés ontológiájának is, hiszen a teremtő bőségből áradó, elsődlegesen új nyilvánul meg a műteremtés keresetlen őszinteségben, a kísérletezésen, a bátorságban és az anyaggal szembeni alázatban. Az esztétikai módszer alapvető szempontja, hogy a hagyományos értelemben vett tartalmi, gondolati és formai mondanivaló plasztikus konfigurációban legyen egymással.
Műteremtés
Az alkotó a sűrű festékmasszából intenzív színeket, a színekből pedig intenzív térhatást hoz létre, amely megragadható, érzékletes és konkrét, ami nemcsak esztétikai, hanem filozófiai értelemben vett világszemléletet is tükröz. Ezen dualitás az, amely egyrészt jelen van az anyagiságban (vászon, plasztika, festék, szín). Másrészt meghatározhatatlan az, hogy ezen anyagiság végessége, vagyis az, hol végződik, és hol megy át egy meghatározatlan tartalomba. Schéner Mihály művészetének izgalmas sajátossága, hogy létrejön benne a végesnek, ezen belül az anyaginak a végtelennel való kapcsolata.
Értelmezésemben az alkotói módszer négy összetevőre, komponensre bontható.
Ezek a következők:
1. Vonalevezetés:
Játékos, kurzív, írásos, amit a gyermekrajzok autentikusan tükröznek.
2. Biológiai formák organikussága:
A szerves anyag plasztikai megjelenítése az új anyagok, a képzőművészeti irányzatok forma-struktúráinak beépítésével.
3. Biológiai formák geometriája:
Térszemlélet, strukturális építkezés, szerves kapcsolódások.
4. Biológiai formák sztetreometria:
Ritmizálás, analitikus felbontás, szintetikus formák.
Ezen organikus és geometrikus-formák rendszerében – amelyek terek, formák, faktúrák, színek anyagiságában vannak megfogalmazva –, elsősorban az a lényeges, hogy konkrét, tárgyiasult műveken keresztül fejeződik ki a konstruált és teremtett világ tereinek harmóniája, intenzitása, metafizikus tartalma. Ebben a játékos aktivitásban a létezés különös titka ragadható meg, s ami Schéner művészetében bizonyságot nyer:
véges életünk „matériában való szellemformálása” a metafizikai tartományú végtelennel;
másként fogalmazva a misztikusnak tűnő örökléttel van kapcsolatban. Azt gondolom, hogy a művészetben a vizuális tér metafizikai dimenziói filozófiai vonatkozásúak, ami ebben a különleges, hogy közvetlenül megragadható módon érzékelhető anyagiságban jelenik meg. Schéner művészetének különlegessége, hogy a fent elemzett metafizikai és úgynevezett reflexív irányultság között megtalálta a szabad átjárást. Filozófiai értelemben Schéner alkotói életműve, logikailag és „transzcendentálisan” is bizonyítja, hogy létezhet a művekben való reflexivitás, metafizikai tartalmak elengedése nélkül is.
Az ember platóni értelemben, akkor válik domiurgosszá, ha képes saját valóságát a magasabb rendű szférákhoz emelni, az idő formáját „isten” tenyerébe tenni. A transzcen-dens tökéletesedési vágy – a képzőművészetben is – az irrealitás „fantáziaseprűjén” repül mélységen és magasságon át, mint Peregrinus Proteus – a szépségnek vonulásában formát
85
Szilágyi András
adó garabonciás. Földön járó vonulásában Schéner Mihály a teremtő demiurgoszok közül való, aki népi művészet megújító szellemét „aktivizálja”, miközben művészetéből feléled és újjáteremtődik a magyar közösség, a nemzet formateremtő ereje.
A Schéneri teremtés vizuális térdimenzióját, öt dinamikus térelem szervezi, konfi-gurálja:
1. Vonulások
Ennek mozgásiránya az önellátó paraszti életformából indul ki. Alapvetésem szerint a képzőművészeti önkifejezés alapstruktúrája szenzuális jellegű, ekképp a személyiség mélyrétegeiben lerakodott élményanyag eredete, Adornói értelemben reflexív mozzanatú.
Ugyanakkor ismerethez igazán már csak a legintenzívebb tanulmányozás révén jutha-tunk, ez kikerülhetetlen. Kiemelten a gyermeki alapélmények, az emberi és természeti környezetnek intenzív teljességéből a művekbe a művekből vissza a közösségbe, abba az életvilágba, amiben a művészetteremtő szellem nem lehet tisztán szemléleti, hiszen a művészet már magát gondolja.
2. Visszatérések
A fizikai helyváltoztatásban, a mindennapi utazás monotóniájában a látszólagos ál-landóság „az alföldi sömmi” nagyon is változatos természetszemléletet alakított Schéner személyiségében. Azon tranzitóriusság, amely a szülőfaluból, Medgyesegyházáról Bé-késcsabáig ismétlődik, egy behatárolt területen való képi azonosság (statikusság) rejtett különbözősége (dinamikusság), illetve ennek végtelen gazdagsága. Ebben a sokrétűségben az általa alkotott művek önálló egzisztálása magát az alkotót is „alkották” a folytonos újraalkotások stációiban, amit a játék a játékban paradoxon fejez ki a legpontosabban.
3. Metamorfózisok
A téma, a mű, a felszín alatt meghúzódó mozgások átváltozásai, ami egyben az ér-zelmi, szellemi mozgékonyság foglalata is. A groteszk, szatirikus vizuális gondolkodás.
Akár egy manifesztum: minden gyermek teremtő művész, ahol a játék, mint a valóság terepe funkcionál. Az önkifejezés az átélt élmény, fantázia alapú átformálásra vonatkozik, amelyben a művész a hazai folklórt és tárgyi világát, a gyermekkori intenzív látványt metafizikai tartományba emeli, mintegy transzcendentálja.
4. Transzformáció
A téma multiplikálása, az ugyanaz különböző anyagban transzformálva mindig más formában, ami a műben való állandó újrakezdést jelenti. Az emberi tudat mélyreható transzformációját kell megvalósítani, az arche formát, mint csirázó magot kezelni. A teremtés ontológiája: forma a formátlanból alakul, a fedőfelület feltételezi a fedettet.
5. Teremtő erő
Egy olyan globalizálódó világban, amelyben a szubjektum már-már a feladás sorsára kényszerül, az én-tudatot kell erősíteni, hiszen minden alkotásnak a saját énje a forrása.
Az ember ontológiai értelemben teremtő, kreatív lény, amelyben folyamatosan önmagát artikulálja. Ez a szerep tulajdonítható az automatikus rajznak, az általa kitapintott, sejtető-en láthatóvá tett motívumoknak és témáknak, s különösképpsejtető-en a különböző anyagokkal való, megoldásokkal folytatott kísérleteknek. Meg kell adni a reményt az emberiségnek, hogy megmentse magát a pusztulástól, az ördögivé torzulástól. Ezzel a kultúrateremtő gesztussal, miként Schiller esztétikai rendszerében, az ember művészi lényként: „a terem-tő erő és képességek hordozója”. A hagyományos művészetfogalom határán belül, ezen ösztönösen rögzült formanyelvet a mester, értékstruktúrát érintő jelentéssel ruházza fel, amelynek értékpremisszája, azonos lesz a magyar nemzeti hagyományokban meglévő
86 Szilágyi András
tradicionális kultúrával. Amióta az egy, teljesség ideája eltörött – tudjuk mindnyájan –, hogy a művészet nem maga az etikai igazság. Ennek ellenére a művészeti értelemben vett nem igazmondás módszere, mégis megtaníthat bennünket az emberi igazság megértésére, meggyőzhet bennünket az alkotói hazugság őszinteségéről.