Folyamatos párbeszéd a magyar- és világirodalmi kánon- kánon-nal

A kortárs költészetben egyedülálló statikai bravúrnak látszik az, ahogyan Kányádi Sándor tradíció és modernség, hagyomány és újítás kényes egyensúlyát megvalósítja.

Miközben Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, Erdélyi József és Sinka István örök-ségére ügyel, művészetfilozófiai érvénnyel bíró portréverseiben (Apáczai, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Páskándi Géza, Arghezi) a szellemi rokonság megvallásán túl saját világképét is kondicionálja, gazdagítja. A Jékely Zoltánnak és Illyés Gyulának odaátra küldött krónikás énekeiben, illetve a Szilágyi Domokos, Latinovits Zoltán, Lőrincze Lajos, Kacsó Sándor emlékére írott lírai nekrológjaiban is a lírai személyiség legteljesebb érintettsége és érdekeltsége ismerhető fel. A nagy elődökkel és egykori pályatársakkal való dialogikus kapcsolat révén az ön- és létmegértés új dimenzióinak bekapcsolása, ontológiai-metafizikai távlatokba helyezése, az emberi létezés alaphely-zetének és alapmotiváltságának fölmutatása megy végbe. Az említett művek közül is kiemelkedik artisztikus szépségével a Krónikás ének – Jékely Zoltánnak odaátra, amely a 16–17. századi irodalmi hagyomány énekszerzőihez kapcsolódva újítja meg és avatja mai érdekűvé az archaikus műfajt. Az egyedien kimunkált formarendjével is emlékezetes

67

Ködöböcz Gábor

opus az emlékező és sorsfaggató reflexivitás transzcendenciára nyíló alakzata.

A Nyugat harmadik nemzedékének nagy formakultúrájú, elégikus hangvételű költője, a műfordítóként is kiváló Jékely Zoltán 1982-ben halt meg. Kányádi egy évvel később született rendhagyó krónikás éneke emlékidézés, illetve tisztelgés a halkszavú költő művészi-emberi nagysága előtt. Az alcímben szereplő „odaátra” mintegy a vékonyka földi jelenlétre figyelmező mementóként tudatosítja a vendéglét transzcendencia általi meghatározottságát, valamint az evilági történések metafizikai távlatból fölsejlő mélyebb és pontosabb értelmét. Ez úgy lehetséges, hogy a megalkuvás nélküli ismeretet, globális tudást közvetítő költészet metafizikai-ontológiai beágyazottságánál fogva mindig az ab-szolúthoz mérve nevez meg valamit. A költői igazság ezáltal válhat léttöbbletet hordozó igazsággá. A költői képben rejlő gondolatot nem a szem, hanem elménk ragadja meg.

A képben megjelenő s a valóság egy metszetét adó gondolat „vagy a világban van, vagy önmagunkban. Tehát észrevétlenül minden hermeneutikával foglalkozó, akár tudatában van, akár nincs, metafizikai pókháló rabja”.¹⁹ A Kányádi-vers formarendjében (a saját szöveg három részre való tagolása) és szemantikai hálózatában is kitüntetett szerepet játszik a hármas szám. Az örök minőségeket és ideákat tükröző számok között is külö-nösen szakrális a hármas szám, amely „azt szimbolizálja, hogy az ég és föld egyesülése létrehozta az embert, s ezzel teljessé lett az isteni megnyilvánulás. Így lehet a három a totalitás, az isteni rend és tökéletesség szimbóluma.”²⁰ Talán ezzel is összefügghet, hogy Kányádi művében a „hármasban” öt alkalommal fordul elő; ebből négyszer múlt idejű igealakokkal („lépdeltünk”, „maradtunk”, „voltunk”, „átkocogtuk”), egyszer pedig a

„mindig hármasban” szintagmában. Ez a jelzésértékkel bíró makacs ismétlődés arra készteti az olvasót, hogy a többi hármasságnak is utánanézzen. Ennek során kiderül, hogy a hármas szám a következő esetekben jelzi a számszerű előfordulást: „házsongárd”,

„keres(te)lek”, szép, duna, hiába, sír (önállóan és szóösszetétel előtagjaként), szó(la). A háromszorosan szent hármas, az angyali karok és a múzsák számával megegyező kilenc is figyelemre méltó szerepet tölt be a műben. Számszerűen ennyiszer fordul elő a „vers”, a néven nevezett költők (írók) is kilencen vannak, mint ahogy a Rilke-versfordítás is kilenc sorból áll. A kozmikus egyensúly száma, a világmindenség rendjét szimbolizáló nyolcas azért érdekes, mert ennyiszer történik utalás Don Quijote „rozoga” lovára, to-vábbá a Rilke-vers Kányáditól való fordításában a „hull” alakváltozataival együtt szintén nyolcszor fordul elő.

A Kányádi-lírában relatíve hosszúnak számító kompozíció szintagmatikus és paradigmatikus tengelyében az elmúlásképzetek (házsongárdi temető, ősz, lehullás) és a keresés-motívum dominanciája figyelhető meg. Az utóbbi nemegyszer a hiábavalóság árnyékába vonva: „már apád sem találta”, „sírod a házsongárdban nem lelem”. Az életmű más darabjaiban is hangsúlyos házsongárd-motívum (Egy csokor orgona mellé, Visszafojtott szavak a Házsongárdban) érzelmi, hangulati és gondolati szempontból rendkívül komplex tartalmakat sűrít magába. Lászlóffy Aladár Házsongárd című könyve is azt példázza, hogy Kolozsvár nevezetessége a szent helyek között is talán a legelső. Házsongárd tehát nem szimpla temető, nem egyszerűen sírkert, sokkal inkább kultúrhistóriai jelentőséggel bíró különleges zarándokhely és nemzeti panteon, amely méltán lehet múltunk, jelenünk és jövőnk egyik legszakrálisabb szimbóluma. A versben utalásszerűen és egy sornyi

19 Joós Ernő: Milyen értelemben lehet költői igazságról beszélni? A hermeneutika és a metafizika viszonya.

In: Uő: Isten és Lét. Pall West Kiadó, Bp., 1991. 93–94.

20 Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám: Jelképtár. Helikon Kiadó, Békéscsaba, 1990. 194.

68 Ködöböcz Gábor

vendégszöveggel („itt ringatja rég az álom”) jelenlévő Áprily-mű (Tavasz a házsongárdi temetőben) is ezt támasztja alá. A lírai személyiség persze Jékely Zoltán elbeszélésköte-téből (A házsongárdi föld) is kaphatott inspirációkat. A másik fontos elem, a keresés mozzanata nemcsak a múltbeli emlékek fölidézését („legelőször a házsongárdi kaptatón / voltál szívélyes kalauzolóm”, „évek múltán a bérházrengeteg / útvesztőiben kerestelek”,

„ballagdáltunk a margit-hídon át”, „átkocogtuk hármasban a dunát”), hanem a régi és újabb sírok kutatását is jelenti („ó a házsongárdban hányszor kerestelek / mint a kitartó s konok turista sereg / keresgél sírhantról sírhalomra”). A jeltelen sírhantok s elkorhadt síremlékek látványa, a keresés hiábavalósága és a tisztességtevő emlékezés realizálhatatlan-sága a versbeli rezignált szomorúság és elégikus lemondás egyik legfontosabb tényezője.

A másik pedig a pusztulás Rilke-versben megszólaló egyetemlegességének tudata: „Mi mind lehullunk. (…) hullva hull le minden.” Az elmúlástudat szorongató élményét ellensúlyozza a derűsebb, játékosabb szövegrészek humorral vegyített oldottsága, idillel érintkező emberi melege („dicsérted ügyességemet / szinte kár értem / hogy időm ver-sekre fecsérlem / életlen fejszéddel is mily kiváló / tehetség vagyok mint favágó” (…)

„kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár / végül a kis royal / és mindig hármasban vagy még többedmagunk / margitka szomorú áhított angyalunk” (…) „serlegből ittunk a brassói ötvös ős / munkája volt-e mint egy édes ősz / megvillant benne a bor tüze / hármasban voltunk akkor is emlékszel-e”). A baráti társaság, a jóízű poharazgatások, a

„titkokat rebbenő tünde nők”, a pompás serleg és a „bor tüze” az életértékek, életszép-ségek és életörömök iránti nyitottságot jelezve implicit módon mintha egy végleg letűnt életforma „à la recherche”-szerű radnótis szomorúságát is kifejezné.

Az egykori költő-baráthoz szóló verset a szerzőkre, művekre, szereplőkre, műfordí-tásokra és műhelyproblémákra való megszámlálhatatlanul sok utalás teszi hangsúlyo-zottan irodalmiassá (szász imre, agrhezi-vers, jambus, spondeus, áron [Tamási], lator, grandpierre, rosinante, donkihót lova, apád [Áprily], apáczai, aletta, petőfi-vers, rilke: ősz).

A felsoroltak szerepeltetése jórészt szerzői hitvallásként, a szellemi rokonkereső attitűd megnyilvánulásaként is fölfogható, hiszen Petőfi, Apáczai, Áprily, Tamási és Arghezi alakja (munkássága) Kányádi kapcsán szinte megkerülhetetlen. Ugyanez vonatkozik Rilkére is, akinek a verse (Ősz) az odaátról (Jékelytől) jövő éteri sugallat hatására („fordítsd le ezt a kedvemért te sándor”) kerül a krónikás ének mesterien előkészített, liturgikusan hang-szerelt és poetikusan megemelt zárlatába. A Rilke-vers címe és atmoszférája különben Jékely Zoltán egyik verskötetét (Őrjöngő ősz) is eszünkbe idézi. Maga Kányádi pedig a transzcendens üzenet éber meghallójaként, az égi barát kegyeletteljes elkötelezettjeként a tisztességgel végzett munka oltalmazó derűjével reflektálhat önnön helyzetére és az általa tolmácsolt Rilkére: „Elkészültem. Várok. Mikor ír le, / akiről általam ekképpen szóla Rilke:” (…).

Kányádi költészetszemléletének alakulásában, a lírai személyiség formálódásában meghatározó szerepük van a műfordításoknak. „A műfordítás nemcsak műhelygyakorlat, de élmény is, izgató metamorfózis; sikerültebb fordításaimat oly közelinek érzem, hogy örömmel adnám ki saját verseim mellett, ugyanabban a kötetben”.²¹ „Mindenekelőtt Arghezit venném fel a kötetembe. Nagyon szeretem, s el is árulhatok egy titkot: senki se vette észre, hogy nagyon sokat tanultam tőle. (…) Arghezi föltétlenül századunknak s Európának egyik legnagyobb költője”.²² A műfordítást másodlagos fontosságúnak

tekin-21 Bálint Tibor: Égi és földi utakon. Utunk, 1969/10.

22 Beke György: Kányádi Sándor. In: Uő: Tolmács nélkül. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.

481–482.

69

Ködöböcz Gábor

tő olvasók és kritikusok számára nagyon megfontolandó az, hogy senki sem lehet jobb költő annál, mint amennyire jó műfordító. Figyelmeztető az is, hogy nagy költőinknél szinte kivétel nélkül jelentős műfordítói életművet találunk. Elég, ha csak Arany Jánosra, Kosztolányira, Tóth Árpádra, Babitsra, Szabó Lőrincre, Kálnoky Lászlóra és Nagy Lász-lóra gondolunk. A műfordítás és versírás voltaképpen egy tőről metszett két ága a költői gondolkodásnak. Legutóbb Bányai János mutatott rá, hogy a versfordítás nagyon közel áll a versíráshoz; olyan közel, hogy a versírás „lopás” a fordítástól, a fordítás pedig „lopás” a versírástól. „Olyan kölcsönös függőség ez, hogy filológus legyen a talpán, aki a versírás és versfordítás gubancát kibogozza”.²³ Amit ilyen-olyan megfontolásból eredetinek vélünk, annak sok esetben valamely fordítás lehet a közeli vagy távoli forrása, ami pedig kvázi fordítás, az szinte kivétel nélkül az eredeti költői élmény másként meg nem szólaltatható kifejeződése. A fájdalmasan korán elhunyt Baka István példája is azt jelzi, hogy „a költő a műfordításba belopja önmagát, egy idegen költői tradíciónak az ismeretével együtt a saját élményanyagát, amit másként talán el sem mondhatna. A fordítást tehát saját versként, nem egyszer saját verse helyett írja”.²⁴ Így válik a műfordítás a nemzeti költészet szerves részévé. „Aki fordításra adja a fejét, eleve egyetlen nyelvközösség szolgálatára vállalkozhat.

Hiszen csak saját nemzetét, kultúráját gazdagíthatja.”²⁵ No és – tehetjük hozzá a fentiek szellemében – művészi inspirációkat, gondolati ösztönzéseket is kaphat a műfordítás közben cserébe azért, hogy „buzgón töltögette saját vérét idegen szellemekbe” (Kálnoky László: A műfordító halála). Ebben az értelemben az intertextualitás valódi jelentőséggel bír, hiszen a szóba jöhető külsődleges tényezők közül egyik költőnek a másik költőre, egyik versnek a másik versre gyakorolt hatása messze a legfontosabb. Ilyen összefüggésben a szövegköziség vizsgálata a költői beszéd és gondolkodás jobb megértését, az életművön belüli történések pontosabb fölvázolását szolgálhatja. Az artisztikummal való élményszerű találkozáson túl Kányádi Sándor egyberostált műfordításainak kötete (Csipkebokor az alkonyatban) is ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet. És komparatisztikai, filológia szempontból is tüzetes vizsgálódást – természetesen egy másik dolgozat keretében.

23 Bányai János: Mindennapi fordításunk. In: B. J.: Hagyománytörés. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998.

136.24 Uo.: 138.

25 Kányádi Sándorral beszélget Nádor Tamás. Könyvhét, 1999. máj. 20.

70