A polgári változások a 18–19. század folyamán Erdélyt sem kerülték el, de a rendi ki-váltságaikhoz kitartóan, mereven ragaszkodó céhes civis közösségek, még a magyar-országi városokhoz viszonyítva is, lassabban fogadták be az új szemléletet, hatásokat.
Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a több évszázados különállásukból, valamint a sajátos privilégiumaikból fakadó önálló közigazgatási egységeiket és létüket továbbra is szívósan igyekeztek fenntartani és megvédeni.
Ugyanakkor fontosnak tartom az erdélyi magyar, székely és szász városok közötti alapvető különbségek figyelembevételét is. Ez azért is célszerű, mert a három etnikai közösség városai, a jelzett korban, továbbra is megpróbálták érvényesíteni a korábban, fokozatosan megszerzett és kiépített sajátos pozícióikat, privilégiumaikat, hegemóniá-jukat a helyi gazdasági, közigazgatási, jogi és művelődési életben, ami végül is azt ered-ményezte, hogy a különböző erdélyi városok urbanizációs mértéke és üteme jelentős mértékben eltért egymástól (Sonkoly 2001: 33).
A szász városok esetében rendszerint egyszerre van jelen a távolsági kereskedelemre és a kereskedő városokra jellemző adminisztratív és kommerciális elv (Sonkoly 2001:
23). Mivel a Szászföldön nem honosodott meg a jobbágyrendszer, így a szabad státuszú falusi lakosság jelentős számban képviseltette magát a székgyűléseken, de ők jelentették a városi lakosság pótlásának legfontosabb és legjelentősebb forrását is. A magyar váro-sokra általában az jellemző, hogy elkülönültek a vidéküktől, ugyanakkor, elsősorban az uralkodói akarat érvényesítésével, különböző kiváltságokkal próbáltak kiszakadni szű-kebb feudális környezetükből, továbbá folyamatosan függetlenedni igyekeztek a me-gyétől is. A székely városok, a jelzett kérdésekben, alapvetően eltérnek mind a magyar, mind a szász városoktól. Azt a városfajtát képviselik, amit a magyarországi nagy alföldi központok, mezővárosok, vagyis inkább nagy faluk, mint kis városok, ahol szervesen összekapcsolódik, keveredik a földműves és az iparos életforma (Sonkoly 2001: 33).
A 19. század első felében Háromszéken csak négy taxás város létezett, sajátos me-zővárosi kiváltságaikat még a 15. század elején nyerték el. Az alsó-háromszéki Sepsi-szentgyörgyöt és Illyefalvát a városiasodás folyamata csak részben érintette, ugyanis a reformkor elején a települések egyik fele még őrizte falusias jellegét és jogilag is a széki
© www.kjnt.ro/szovegtar
törvényhatóság alá tartozott. A felső-háromszéki Kézdivásárhely és Bereck a városiaso-dás folyamatában akkor már jóval előbbre járt a másik kettőnél, mert egy-egy nemesi udvart leszámítva, belterületükön nem volt olyan telek, mely a városi hatóságon kívül a székhez is tartozott volna (Cserey 2009: 173, Pál-Antal 2009: 292).
A népesség koncentrációja alapján a fenti háromszéki városok a 18. század első fe-lében a 2000 főnél kisebb lakossággal rendelkező települések közé tartoztak. Sonkoly Gábor kutatásai pontosan adatolják, hogy a következő másfél évszázad alatt az erdélyi városok lakossága folyamatosan változott, növekedett. A nagy- és a középvárosok szá-ma 1857-re megnégyszereződött, a kisvárosoké pedig tízszeresére nőtt (Sonkoly 2001:
106).
A 18–19. századi erdélyi városállomány városi mutatóinak meghatározásához Son-koly Gábor három összeírás (1750, 1786, 1857) adatait elemezte öt alapvető városfunk-ció (központi hierarchia, jogállás, népesség száma, iparosok és kereskedők aránya, valamit közigazgatási besorolás) alapján, 1–5 közötti fordítottan arányos kódolásával, majd azok összege alapján egy városhierarchiát állított fel. A városi mutató értéke 5–24 között változik, mégpedig: 5–10 között „teljesen városi” (nagyváros), 11–15 között „na-gyon városi” (középváros), 16–19 között „eléggé” városi (kisváros) és 20–24 között
„egyáltalán nem” városi besorolást kapott a megvizsgált település. A vizsgált városok esetében még külön sorrendet állított fel az iparosok és kereskedők, ill. a nem mezőgaz-dasági népesség aránya alapján, valamint a lokációs koefficiens értéke és az idegenek arányának függvényében (Sonkoly 2001: 106: 147–181, 313–348).
Kézdivásárhely a vizsgált időszak bő 150 éve alatt az erdélyi városhierarchián belül folyamatosan változtatta helyét. Az alábbiakban Kézdivásárhely helyzetét mutatom be a hozzá hasonló településekkel összehasonlítva.
1750-ben Erdélyben a városhierarchia szerint 92 település volt városi besorolásban.
Kézdivásárhely a városi mutató szerint 14 ponttal a 17. helyen állt a „nagyon városi”, azaz középvárosi besorolásban. Ugyanebben a kategóriában a pontszámok alapján csak hét város előzte meg: Zalatna, Fogaras, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Szászrégen, Erzsé-betváros és Torda. Vele egyszinten volt Dés, valamint Székelyudvarhely, majd azokat követte Szászsebes és Szászváros 15 pontos városi mutatóval. A háromszéki városok kö-zül Bereck a 35., Sepsiszentgyörgy az 50., Illyefalva pedig a 78. helyen állt 20–23 közöt-ti városi mutatóval, ami az „egyáltalán nem városi besorolást eredményezte” (Sonkoly 2001: 313–315).
A becsült népességszám alapján ugyanabban az évben Kézdivásárhely az 53., Bereck az 56., Sepsiszentgyörgy a 69. és Illyefalva pedig a 86. helyet foglalta el. Az iparosok és kereskedők arányának alapján már sokkal jobb Kézdivásárhely besorolása, ugyanis 50,5%-kal a 8. helyet foglalta el. Ugyanakkor Nagydisznód volt az első 67,3%-kal, őt követte Szamosújvár, Szászrégen, Bucsony, Székelyudvarhely, Marosvásárhely és Kő-halom. A 65 települést tartalmazó besorolásba Háromszékről csak Illyefalva került be a 37. helyre. A lokációs koefficiens érték alapján is a 14. helyet foglalta el Kézdivásárhely a 72 település között. Háromszékről itt is csak Illyefalva szerepel jóval Kézdivásárhely mögött (Sonkoly 2001: 316–324).
Az 1786-os összeírás alapján Kézdivásárhely visszaesett a régió városhierarchiájá-ban, ugyanis 17-es városi mutatóval az „eléggé” városi, vagyis kisvárosi besorolásba ke-rült. A már említett középvárosok közül Torda, Erzsébetváros és Szászrégen is alább
© www.kjnt.ro/szovegtar 35
Kézdivásárhely urbanizációja a 18. századtól a 20. század közepéig
került a hierarchiában, de továbbra is megtartották korábbi besorolásukat. Szászse-bes és Zalatna Kézdivásárhelyhez hasonlóan a kisvárosok sorába tartozott, de Zalatna a későbbiekben fokozatosan még lennebb került az erdélyi városhierarchiában. Ezzel szemben Fogaras, Dés, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Székelyudvarhely és Szászváros enyhén előbb lépett. A korábbi kisvárosok közül csak Zilah, Déva, Abrudbánya és Kő-halom került be a középvárosok sorába. A másik három háromszéki város esetében ér-dembeli változás nem történt, mindössze Sepsiszentgyörgy megelőzte Berecket a városi mutatók tekintetében. A vizsgált időszak a nagyvárosoknak sem volt kedvező, ugyan-is Brassó, Beszterce, Medgyes, Segesvár és Szamosújvár ugyan-is vugyan-isszaesett a középvárosok közé. Erdélyben akkor mindössze Kolozsvár, Nagyszeben és Marosvásárhely számított nagyvárosnak (Sonkoly 2001: 325–327).
A városhierarchiában való visszaeséssel ellentétben Kézdivásárhely helyzete a né-pességszám alapján javult, a 48. helyre került. Ez a tendencia jellemezte Sepsiszent-györgyöt és Illyefalvát is. Bereck nem szerepel a táblázatban, feltehetően adathiány mi-att. Kézdivásárhely a nem mezőgazdasági népesség aránya szerint 1786-ban a 90 város közül a 39. helyet foglalta el. A táblázatban feltüntettet 9,1%-os arányszám feltehetően a határőr gyalogezreddel és a kisszámú polgári lakossággal hozható kapcsolatba, ugyanis korábban láthattuk, hogy 1750-ben az iparosok és kereskedők a város lakosságának a felét alkották. A két adat alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy 1786 körül Kézdivásárhely lakosságának több mint 30%-a növénytermesztéssel és állattenyésztés-sel foglalkozó agrárnépesség volt. 1786-ban a városban élő idegenek aránya alapján Kézdivásárhely az előkelő nyolcadik helyet foglalta el az erdélyi városok sorrendjében (Sonkoly 2001: 325–336).
1857-re Kézdivásárhely visszanyerte korábbi középvárosi helyét az erdélyi városhi-erarchiában. A 15 pontos városi mutatójával a 21., de egyben az utolsó helyet foglal-ta el ebben a kategóriában. A középvárosok között első helyen Székelyudvarhely állt, őt követte Medgyes, Szilágysomlyó, Dés, Nagyenyed, Segesvár, Zilah, Erzsébetváros, Szászrégen, Torda és Fogaras. 1786-hoz viszonyítva Szilágysomlyó a 37. helyről a 11-re került, de a korábban nagyvárosi státuszukat elvesztő települések is visszasze11-rezték helyüket a hierarchiában. Látványosan fejlődött Sepsiszentgyörgy is, tekintettel arra, hogy a 42. helyről a 32.-re emelkedett, s ezzel a városhierarchiában elérte a kisvárosi besorolást. Azonban Bereck és Illyefalva estében már nem történt érdembeli változás (Sonkoly 2001: 337–339).
A népességszámot figyelembe véve 1857-ben Kézdivásárhely a 84 erdélyi város kö-zül a 25. helyen állt, ami jelentős előrelépésnek számít az 1786-os adatokhoz viszonyít-va. Sepsiszentgyörgy és Bereck is jelentősen fennebb került a városok sorrendjében, de Illyefalva népességszáma is enyhén növekedett. Kézdivásárhely a nem mezőgazdasági népesség arányának alapján 1857-ben a 13. helyre került a városok sorrendjében, ami azt igazolja, hogy a város polgári foglalkozású lakossága a 19. század közepére jelen-tősen megnövekedett. Sepsiszentgyörgy esetében azt láthatjuk, hogy ebből a szempont-ból 1786-hoz viszonyítva a városok sorrendjében alig változott a helye, továbbra is a 41.
a sorban. Bereck és Illyefalva viszont a lista végére kerültek. Az idegenek aránya alapján azonban Sepsiszentgyörgy 1857-re már megelőzte Kézdivásárhelyt. Az előbbi a 27., az utóbbi pedig a 31. helyet foglalta el a listán (Sonkoly 2001: 340–348).
A három összeírás összegzéseként elmondható, hogy Kézdivásárhely 1750–1857
© www.kjnt.ro/szovegtar
között kisebb-nagyobb ingadozással megőrizte középvárosi besorolását. Mindezt a né-pességszám növekedésével, főként az iparos és kereskedő réteg, valamint a polgári és a katonai (nem mezőgazdasági) foglalkozású személyek gyarapodásával sikerült elérnie és megtartania. Ezt a helyet a városba betelepedett idegenek is elősegítették, melynek kutatását egy későbbi fejezetben, a református egyházi anyakönyvek segítségével fo-gom bemutatni. Ugyanakkor a háromszéki négy város viszonylatában is folyamatosan megőrizte elsőbbségét, mindössze 1857-ben előzte meg Sepsiszentgyörgy az idegenek számarányának tekintetében.
Az 1850-től induló hivatalos statisztikai felmérések eredményeinek köszönhetően a népességszám gyarapodásából is képet formálhatunk az erdélyi városfejlődés alaku-lásáról. Az alábbi táblázatban az 1750–1857 közötti időszakban középvárosi besoro-lásban lévő települések népességszámának alakulását láthatjuk az 1850–1948 között időszakban Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–2002 között című munkája (2010) alapján. A településeket az 1948-ra elért népességszám szerint csökkenő sorrendben láthatjuk, viszont a korábbi adatokból kitűnik, hogy a közel száz év alatt ez a sorrend változó volt.
Erdélyi középvárosok népességszáma 1850–1948 között
Középvárosok 1850 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1948 Torda 7691 9434 11079 12117 13455 15059 20023 30668 25905
Dés 4196 6191 7728 9888 11452 12500 15110 19242 14681
Gyulafehérvár 5408 7338 8167 11507 11616 9645 12282 15489 14420
Sepsiszentgyörgy 2302 5268 5665 7131 8665 11189 10818 14365 14224
Déva 2129 3935 4657 7089 8654 7237 10509 15585 12959
Zilah 4290 5961 6474 7639 8062 9369 8340 8546 11652
Székelyudvarhely 3209 5003 5438 8045 10244 10192 8518 11929 10366 Szászsebes 4456 6244 6692 7770 8504 7425 9137 9389 10080 Szászrégen 4227 5652 6057 6552 7310 8074 9290 10179 9599
Nagyenyed 3098 5362 5932 7494 8663 8108 9478 9810 9535
Fogaras 3930 5307 5861 6457 6579 6852 7841 10482 9296
Szászváros 3961 5451 5650 6934 7672 7144 7337 9751 8817
Kézdivásárhely 3559 5183 4700 5638 6079 4800 5107 6615 5424 Erzsébetváros 2224 2500 2795 3903 4408 3926 4067 4262 4562
Kőhalom 2538 2778 2775 2968 2941 2567 2809 2781 ––––
Abrudbánya 2210 2869 2993 3341 2938 2226 2468 2847 2656
Az erdélyi középvárosok népességszámának alakulását tükröző táblázat adatai azt jelzik, hogy a 19. század közepétől kezdődően általában folyamatos a népesség növe-kedése a települések többségében. A legjelentősebb gyarapodást azonban Tordán fi-gyelhetjük meg, mely 1890-ben már 10 ezer fölötti lakossággal rendelkező várossá vált, majd 1941-re a 30 ezret is meghaladta. Majdnem hasonló ütemben fejlődött a 19.
szá-© www.kjnt.ro/szovegtar 37
Kézdivásárhely urbanizációja a 18. századtól a 20. század közepéig
zad végére 10 ezer fölötti várossá Gyulafehérvár is. Azt követte a 20. század első három évtizedeiben Dés, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Déva. Azonban egészen 1948-ig, Szászrégen, Szászsebes és Zilah kivételével, a többi településnek már nem sikerült elérnie a 10 ezer fölötti népességet. Megjegyezem, hogy Abrudbánya és a szász többségű Kőhalom lakosságának számaránya alig változott 100 év alatt.
0 2000 4000 6000 8000 10000 12000 14000 16000
1850 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1948
Székelyföldi középvárosok népességszámának alakulása 1850−1948 között