Mivel a vásároshely öt fontosabb út találkozásánál fekszik, már a 14. századtól kezdő-dően folyamatosan vonzotta az embereket. Kézdivásárhely legjelentősebb publikus tere a központi piactér volt évszázadokon át.87 Orbán Balázs, Székely János, Bakk Endre, Török Andor, Vámszer Géza és Incze László helytörténeti kutatásai révén számos tör-ténelmi adatot ismerünk a város térszerkezetével, múltjával kapcsolatban. Földi István 2004-ben megjelent könyvében pedig a piactér 20. század eleji hangulatát, jellegzetes-ségeit és használatát idézte fel (Földi 2004). Az eddigi eredmények ellenére a piactéren és a környékén zajló hétköznapi életről még ma is viszonylag keveset tudunk, számos településszerkezeti kérdés pedig újabb kutatásokra, megválaszolásra, illetve pontosí-tásra vár.
A piactér 19. század eleji arculatát Bakk Endre írta le szemléletesen a Jancsó csalá-dok történetét bemutató könyvében (Bakk 1895: 185–187). Munkájában azt emelte ki, hogy a tér központi részén, annak keleti felében állt egykor az úgynevezett kőköböl. Ez egy 3 lábnyi (kb. 1 méter) magas kő emelvény volt, melyről a városi kikiáltó tette közzé
87 Volt idő, amikor a város piacterét (Luxemburgi) Zsigmond, a két világháború között Mária királynő (Piața Regina Maria), a kommunista időkben pedig Vöröshadsereg térnek hívták.
© www.kjnt.ro/szovegtar
a helyi és a központi hatalom, adminisztráció által megfogalmazott, közérdekű hirdeté-seket és nevezetesebb döntéhirdeté-seket. A kőköböltől déli irányban (ma a múzeum felé) egy boltnyi távolságra volt a cigányok ketrece, vagy másképp a tolvajok kalickája, melybe a lopáson ért tolvajokat zárták. A kőköböl északi szomszédságában 4-5 bolt állt egymás mellett, a piactér közepe táján pedig egy kút foglalt helyet. A tér déli oldalán álltak a hivatali épületek. A református templommal szemben a tanácsház, mellette kelet irány-ban a II. székely gyalogezred várdaháza, vagyis az ezred főépülete állt. Ennek keleti részén volt a fogház, vele szemben, az út túloldalán, a keleti oldal zárásaként pedig a Jancsó-féle patikaház.
A Bakk Endre által bemutatott piacteret Pap István református lelkész tűzesetről írott feljegyzéseivel egészíthetjük ki. 1834-ben a tér nyugati oldalát déli irányból a re-formátus templom, az északit pedig Cserey Zsigmond fogadója zárta. Közöttük görög kereskedők boltjai álltak. A piactér északi részén is különböző üzletek és kocsmák fog-laltak helyet. A piactér központi részét, a kúttól északra, egészen az 1834-es tűzvészig, a kézművesek deszkából épített, födött bódéi foglalták el. Ezek és a korábban leírt épü-letek a nagy égésben gyorsan elpusztultak, mindössze a piactér északi vonalától lefelé lévő épületek, beleértve a Cserey Zsigmond-féle fogadót, élték túl a tűzvészt. A 19. szá-zad végén készült fényképekkel még sikerült ezeket megörökíteni.
A fentiek alapján a 19. század első felében Kézdivásárhely piacterét voltaképp két részre oszthatjuk: egy nyilvános és egy gazdasági oldalra. A nyilvános, adminisztratív térnek a református templom, a tanácsház, a mellette álló várdaház és fogda, valamint a szomszédságukban felállított kikiáltó hely és megszégyenítő ketrec záródását tekinthet-jük. A közszemlére kiállítottak ketrecétől északra, a piactér nagyobbik részét azonban a helyi kézművesek deszkabódéi uralták, melyek elsősorban a gazdasági, a kereskedelmi
Kézdivásárhely piactere a 19. század utolsó éveiben. (Háromszék Vármegye Emlékkönyve, 1899)
© www.kjnt.ro/szovegtar 185
A publikus tér alakulása és használata Kézdivásárhelyen a 18–20. században
és a vásári életben játszottak szerepet. Szerintem a piactér déli oldalának reprezenta-tív hellyé alakulásában elsősorban a Brassót Moldvával összekötő főútvonalnak volt nagyobb, meghatározó szerepe, ugyanis a városon áthaladó országút a legfontosabb adminisztratív épületek és a templom előtt haladt keresztül. Véleményem szerint a ko-rábbi századokban is ezt tekinthetjük Kézdivásárhely központi helyének, részének, sőt talán azt is meg lehet fogalmazni, hogy a település voltaképp innen nőtte ki magát.
Az 1850-es években bekövetkezett adminisztratív változások már jelentősebben módosították a piactér kettős tagolását. A hatóság, a tűzvészt követő években, elsősor-ban tűzbiztonsági szempontok miatt, már nem engedte visszaépíteni a fabódékat a pi-actérre, így helyüket könnyen szétszedhető sátrak vették át, de idővel ezeket is csak a heti vásárok alkalmával lehetett felállítani. A tűzvészben azonban végleg odaveszett a határőr gyalogezred parancsnoksági épülete, és nincs tudomásunk arról, hogy utána új-jáépítették volna bárhol is a piactéren. 1857-ben az új tanácsház felépítésével a piactér déli részéről az északi részére került át a város adminisztratív irányításának központja, ami a korábbi térhasználatban is csakhamar gyökeresebb változásokat eredményezett, ugyanis a tér társadalmi súlypontja gyökeresen megváltozott. A későbbi közintézmé-nyek megjelenése is ezt igazolta, erősítette meg.
A piacteret körülhatároló településszerkezet, közismert nevén az udvartérhálózat jelenti azt az életteret, ahol Kézdivásárhely mindenkori társadalma lakott. Ennek kiala-kulásáról a város településszerkezetének ismertetésekor már írtam, most csak néhány társadalmi vetületére kívánom felhívni a figyelmet.
Az udvarterekben sűrűn egymás mellett álló faépületek tűzbiztonsági szempontból jelentős veszélyt jelentettek. A már többször említett 1834. július 29-én bekövetkezett pusztító tűzvész Kézdivásárhely
fejlő-désében több éves visszaesést eredmé-nyezett. A város akkori épületeinek há-romnegyede hirtelen a tűz áldozata lett, és velük együtt a főtéren álló református templom is súlyos károkat szenvedett. Az anyagi kárt még az is tetőzte, hogy sok la-kosnak a tűzben végleg megsemmisültek (a kor szóhasználata szerint) az öröksé-get és szerzemény-javakat megörökítő, bizonyító tulajdonlevelei, valamint a vá-rosi tanács és a református egyház iratai is.88
A tűzeset körülményeit és következ-ményeit az utókor számára Pap István, az akkori helybéli református lelkész fogalmazta meg írásban, közvetlenül a szomorú esemény után, az újrakezdett presbiteri jegyzőkönyv első oldalain.89 A
88 KREkL – I/15, 1835., 1–4.
89 KREkL – I/15, 1835., 1–4.
A 17. udvartér hátsó része az 1970-es évek elején.
(Incze László, ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar
négyoldalas leírásból tudjuk azt, hogy a piactér keleti oldalán Szotyori Lajos háza déle-lőtt tíz óra körül, ismeretlen okok miatt kigyulladt, és a hathetes szárazság következté-ben a tűz gyorsan elterjedt. Eleinte a piactér északi irányába, a Kanta felé. A zsindellyel fedett faházak könnyen lángra lobbantak, de a szemtanúk szerint annak gyors terje-dését az segítette még elő, hogy a fellobbant tűz szomszédságában volt egy vegysze-rekkel teli patika és egy szesszel, olajjal, valamint puskaporral kereskedő görög boltos háza, ami csakhamar felrobbant. Annak következtében a tűz hirtelen átterjedt a nyugati oldalra, ahol végül a templomot is elérte. Mivel a férfi lakosság nagyobb része akkor éppen a mezőn volt, ahol árpakaszálással volt elfoglalva, ha tehette volna, akkor sem tudott volna idejében, gyorsan segíteni a tűz megfékezésében. Pap István mindössze 14 emberáldozatról számol be feljegyzésében, de a városi lakosság háromnegyedének minden anyagi java odaveszett. A lángokat közel három óra tombolás után a Nemere szél állította meg, amely felkelve visszafordította a tüzet a már elpusztított terület felé.
A tűz megszűnése és eloltása után a kézdivásárhelyiek több napon át a város határában, a mezőn alakítottak ki ideiglenes szállásokat, mindaddig, míg a leégett házak pincéjét annyira helyre tudták hozni, hogy oda visszaköltözhettek. A következő telet sokan a pincékben ideiglenesen kialakított szállásokon vészelték át. Az égés után a polgári és a katonai elöljáróság bizottságot állított fel a kár minél pontosabb felmérése végett. En-nek eredményeként a városi lakosságot ért kár pénzbeli összegét 1 166 297 váltó rénes forintra értékelték, míg a református eklézsia kárát 128 000 váltó rénes forintra becsül-ték.90
90 KREkL – I/15, 1835., 1–4. A Bakk Endre által közölt adatok szerint a teljes kár értéke 1142292 váltó R. frt.
volt (Bakk 1895: 271–272).
Országos vásár Kézdivásárhely piacterén az 1910-es években. (képeslap, ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar 187
A publikus tér alakulása és használata Kézdivásárhelyen a 18–20. században
A következő években a kézdivásárhelyi lakosság legfontosabb feladata és célja a vá-ros újjáépítése volt. Ebben segítségükre volt mind a polgári, mind a katonai vezetés.
Ugyanakkor a közeli falvakból szekérszám hozták a város lakóinak az élelmet, ruhákat és ágyneműket, magas rangú személyek pedig jelentős pénzadománnyal járultak hozzá az újjáépítéshez (Bakk 1895: 272–273). Tény, hogy a város lakói, a súlyos katasztrófa ellenére, nem fogadtak el minden támogatást. A településszerkezet bemutatásánál is említem, hogy a központi hatóság 100 ezer forint segélyét visszautasították, mert ez a telkek újraosztását jelentette volna, és ezt sem a városvezetés, sem a polgárok nem voltak hajlandóak elfogadni (Pál 2003: 56). Feltételezésem szerint a döntést jelentős mértékben befolyásolta azt a tény, hogy ekkor már a családi telkek fel voltak aprózódva.
Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az akkor felajánlott támo-gatás összege csak töredéke volt a több mint 1 millió forintra becsült kárnak.
Az említett támogatások, de főként a jelentős önerő révén az elpusztult városrészt, elsősorban a korábbi telekbeosztásokat követve, építették vissza. 1839-ben ürögdi Nagy Ferenc (1804–1876) református tanár Kézdivásárhelyről azt írta, hogy „építészeti mo-dorja a legszerencsétlenebb – akár gazdasági, akár szépizlési, akár közbátorsági oldal-ról vizsgáljuk”. Útleírásában megjegyezte, hogy a szűk telkeken lévő sikátorokban lakó-házak és gazdasági épületek állnak szorosan egymás mellett. Némelyikben 4–6, sőt 8 gazda is együtt élt, itt tartva gazdaságát, kereskedését és minden takarmányát. Szerinte
„ezen szorult lakásokban mindent keressen az ember, csak kényelmet ne”, hiányzik a tisztaság, peshedt a levegő és az udvar sárfészek (Nagy F. 1973 [1839]: 109, Pál 2003:
57). A városkép a 20. század elejére sem változott jelentős mértékben, ugyanis Földi István a Századelő az udvartereken című szociográfiai munkájában a következőket írja: „Az udvarterek sora a piacon kezdődött, és az onnan kiágazó négy fő útvonalon folytatódott az útvonalak mindkét oldalán. Ezen kívül néhány mellékutcában is vol-tak udvarterek, ahová alapos tájékozó készséggel lehetett bejutni, vagy kitalálni on-nan” (Földi 2004: 26). Továbbá szemléletesen jellemzi a kor társadalmát is: „Az ud-varterekben mindenki ismert mindenkit.
Nemcsak névleg, hanem teljességgel.
Még azt is pontosan tudták, hogy ki mit főz, mikor mos, mikor alszik, vagy mikor volt gyomorrontása. Olyan szoros ember-közelség, amilyen az udvarterekben volt, semmiféle bérházban nem képzelhető el.
Egymás szagát ismerték az emberek, s minden udvartérnek valóssággal megvolt a maga szaga. […] Vízvezetéknek, csator-nának nyoma sem volt. Legfeljebb nyitott kanálist készítettek, s ha sikerült, ez leve-zette a nagyobb utcákba a szennylevet, ha nem sikerült, az esővíztől kezdve minden felgyűlt egy-egy rossz kanálisöbölben, és ez adta az utca jellegzetes bűzét. Ebből a
szagtömegből aztán, különösen nyáron, A Ráczok utca egy része az 1970-es évek elején.
(Incze László, ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar
kialakult Vásárhely speciális »illata«, amelyet nehéz lenne pontosan meghatározni. Ál-latok, emberek, kocsmák, csizmadia-, asztalos-, tímárműhelyek, nagy vegyesboltok és a mindig füstölgő zsindelyes házak keverék szaga, ami annál jobban érvényesült, minél közelebb jutott az ember a város központjához” (Földi 2004: 26–27).
A Földi István által leírt állapotok Erdély-szerte általánosak és érvényesek voltak 19.
század végén. A csatornahálózat kiépítése és a házak ellenőrzött ivóvízzel való ellátása legelsőként Kolozsváron valósult meg a 19–20. század fordulóján (Gyarmati 2005: 19).
Nem véletlen tehát, hogy a kor társadalmának még a 19. században is számos egész-ségügyi problémával kellett megküzdenie, melynek megoldására később több állami és civil kezdeményezés született. Kézdivásárhelyen a csatornarendszer és ivóvízhálózat kiépítése csak az 1950-es években indult el, de még a 21. század elején sem mondható befejezettnek.91
A településen belül a fejlődés során a központi piactér mellett további kisebb terek is kialakultak, melyek elsősorban a különböző kereskedelmi célok lebonyolításának sa-játos színterei lettek. Kézdivásárhely és Kanta északnyugati határán, a mai Mesterek utcájának kiszélesedő részét napjainkban is szén-, ill. mészpiacként emlegeti az idősebb generáció. Annak neve is arra utal, hogy ott olyan termékeket árusítottak, melyek az élelmiszerekkel nem fértek meg egyhelyen. A faszén használatának háttérbe szorulásá-val a 20. század derekáig az építkezéshez szükséges meszet forgalmazták itt.
Az állatkereskedelem köztudottan külön erre a célra kijelölt helyen, a barompiacon
91 2011-ben a 8. és 9. udvartérben még nem volt kiépítve a városi ívóvíz- és csatornahálózat.
A Kovács-szer keleti része az 1970-es évek elején. (Incze László, ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar 189
A publikus tér alakulása és használata Kézdivásárhelyen a 18–20. században
zajlott. A 18. század elején még a piactér észak-nyugati részén álló telkek közé volt beékelődve (a mai Vigadó helyén), ahon-nan később a város Brassó felőli határába költöztették (Török 1905/98). Ezt köve-tően a heti, ill. országos vásárok alkalmá-val mindig a településen kívül tartották az állatvásárokat, azonban a barompiac-nak kijelölt későbbi helyek behatárolása, lokalizálása még további kutatásra vár.
Ugyancsak belső tér jellege van a fő-téri piac északkeleti végéhez közeli Ko-vács-szernek is, ahol néhány zsákutca egy kisebb térbe szalad össze, s még napjaink-ban is ott található az a kerekes kút, mely egykor vízzel látta el az ott lakókat. Olasz Gabriella kutatásai szerint a fazekas-ságnak is itt lehetett a központja (Olasz 1998: 67–68). A város vezetői 1864-ben Pesty Frigyesnek azt írták, hogy az ide települt első kovácsmesterek […] közül kellett, hogy a település kezdetét vegye (Csáki 2012: 74). A 18. századi
reformá-tus anyakönyvekben még kovácsszeri jelzővel illeték az itt lakókat. Ebben az időben többségében a Nagy, míg kisebb számban a Kováts családnevűek laktak itt, de a 18–19.
század fordulóján már egy Baka és egy Jantsó családnév is előfordult a Kovács-szerben.
A kovácsszeri megjegyzés jelentősége azért is fontos, mert abban az időben csupán az idegenből jöttek nevei után és alkalmanként egy-egy személy városon belüli azonosítá-sára írtak be kiegészítő adatokat.92 A Kovács-szer kiemelése feltehetően az azonos nevű családok közötti megkülönböztetést szolgálhatta, de az sem kizárt, hogy adminisztratív szempontból a 18. században még a közeli Kantához tartozott. A korábbi ismeretekkel ellentétben az anyakönyvekben nem találtam fazekas mesterségre utaló hivatkozást az itt lakókkal kapcsolatban, azonban néhány név után beírták a csizmadia, a varga, a szíjgyártó és a szűcs foglakozást.
A felvázolt városi téren belül négy szakrális jellegű helyszínt is elkülöníthetünk. A piactér délnyugati sarkában áll a református, attól északra lévő Kantában a római ka-tolikus, annak közelségében az ortodox templom, míg a főtér keleti végének szomszéd-ságában volt a zsidó imaház. A főtéri templom a 16. század második felében, híveivel együtt vált reformátussá, azóta a város többségének lelki és szellemi központja. A római katolikus közösség a 17. század végén Nagy Mózes esztelneki minorita szerzetes
Kan-92 SÁL Fond 105/612, 613. – Például ilyen bejegyzések a vizmelléki, kőköbölnél, kőházi vagy szarvas körnél, ill. szalában lakó. A kovácsszeri megjegyzést Nagy Kelemen (1750–1754), Kováts István szíjgyártó (1750–
1762), Nagy Mihály csizmadia (1751–1761), Nagy István varga (1742–1757), Kováts Mihály (1758), Nagy János (1759), Nagy Márton (1766), Kováts István szűcs (1767–1772), Nagy András (1772), Nagy József (1773), Baka Mózes (1796), Jantsó Sámuel (1802) nevei után írták be.
Kézdivásárhely piacterének északnyugati bejárata az 1940-es években. (Lénárd, ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar
tába települését követően kezdett el építkezni. A korábbi kápolna mellé a 18. század folyamán emelték impozáns templomukat, majd ezt követően a mellette álló rendházat.
Az ortodox románok, görögök és feltehetően kantai szerbek (rácok) a 18. század máso-dik felében építettek saját templomot egy kisebb kantai telek belső, utcától távolabb eső részén. Mivel a zsidó közösség Kézdivásárhelyen mindig viszonylag kis létszámú volt, nem épített nagyobb zsinagógát, ezért a piactérhez közel eső Mézesdomb alatt (ma az Apafi utcáról nyíló 6. udvartérben) működtetett imaházat (Dimény 2010: 450). El-sősorban a helyi közösség vallási életének voltak fontos helyszínei és hajlékai ezek a szakrális létesítmények, de számtalan esetben szerveztek bennük híveiket érintő világi eseményeket is.
A 16. század harmadik negyedétől sorra alakuló céhek tagjai közérdekű dolgaikat rendszerint a piactéren bonyolították, de belső ügyeik megbeszélését, intézését álta-lában már szűkebb körben, testületen belül vitatták meg. Mivel erre a célra még az egyházakhoz képest is szűkebb térre volt szükségük, a céhgyűléseket legtöbbször a főcéhmester lakásán tartották, mely ilyenkor ideiglenesen közösségi hellyé alakult át.
Tehát a mester családi, privát otthona ilyenkor publikus térré változott. A 19. század elejéig csak négy céh működött a városban, de a század közepére még hét mesterség nyert céhes kiváltságlevelet. Ezek a szervezetek, egészen az 1872-ben történt felszámo-lásukig, a régi, hagyományos életüket élték (Kovách–Binder 1981: 51–56).
A céhek számbeli gyarapodása, a gazdasági fejlődésen túl, a reformkori polgári esz-mék terjedésében is segített. A céhbeli kézművesek mindenkori elöljárói a városi és egyházi vezetésben is szerepet vállaltak, tehát szakmai tevékenységükön túl jól ismer-ték a város alapvető dolgait és gondjait is. Így napirenden voltak a kor követelménye-ivel, s azok hogyan valósíthatóak meg. Elég, ha csak az 1848–49-es háromszéki
önvé-Kézdivásárhely piacterének északkeleti látképe az 1940-es évek elején. (ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar 191
A publikus tér alakulása és használata Kézdivásárhelyen a 18–20. században
delmi harcban való részvételükre gondolunk. Ugyanakkor fontos szerepet töltöttek be a publikus térhasználat kiszélesedésében is.
Az 1842-ben megalakult Kézdivásárhelyi Társalkodó a város első polgári alapon szerveződő közössége, intézménye, melyet elsősorban az egyház, a város és a céhek ha-ladó gondolkodású vezetői hívtak életre. A társaság első székhelyét Tóth Mihály szesz-gyáros egyemeletes házának földszinti részén bérelték, rendezték be, de a tagság gya-rapodása miatt, még a szabadságharc előtt, azt nagyobbra kellett kicserélniük. Később a Nagy Jáfettől, nyugalmazott császári és királyi főhadnagytól bérelt házba költöztek, mely az egykori Szarvas fogadóval (ma a helyén áll a posta épülete) szemben álló épít-mény volt. A kommunista időkben milícia működött benne, ma vendéglőnek ad otthont (Vajna 1942: 7). A társalkodó (Kaszinó) több mint 100 éves fennállása során végül is nem épített saját székházat. Azáltal, hogy bérelt helységben kezdett el működni, a kö-zösségi térhasználat területén egy új korszakot nyitott. Kézdivásárhelyen a későbbiek-ben számos újonnan alakult egyesület hasonlóképpen járt el.
A város társadalmi életében elsősorban a fenti profán és szakrális terek jelentették a közösségi élet legfontosabb helyszíneit egészen a 19. század közepéig. Ugyanakkor a városi tanács a piactéren hirdette ki a közérdekű dolgokat, itt állították pellengérre a törvény és a helyi erkölcsi rend ellen vétkezőket. Mint a várost irányító testület hely-színe, a tanácsház is sajátos publikus térnek tekinthető. A helyi céhek is a főtéren, a nyilvánosság előtt felolvasva hitelesítették különböző privilégiumaikat, értékesítették termékeiket. A templomokon belül azonban már vallás szerint különült el a város tár-sadalma, de a felekezeti életen túl itt is hoztak nagyobb közösséget, illetve várost érintő fontosabb döntéseket, szerveztek világias eseményeket.
Kézdivásárhely publikus terei elsősorban az 1834-es tűzvészt követően válnak iga-zán kutathatóvá. Részben a források nagyobb száma miatt, de főként azért, mert a város azt követően jelentős átalakuláson ment át, s ezt a változást számtalan írott és vizuális forrás dokumentálja. A fejlődés során gyökeresen megváltozott a piactér arculata, illet-ve a polgári igényeknek megfelelően újabb és újabb publikus terek, objektumok alakul-tak, épültek a városban.