A 16. század végére a Székelyföldön 10 település nyerte el a mezővárosi rangot. Az első időszakban még a székely székek joghatósága alá tartoztak, ami bonyolult függőségi viszonyt jelentett a székekkel szemben. Az évszázadok során azonban folyamatosan próbáltak kikerülni ebből a helyzetből, de áttörő változást csak a 16. század végére értek el. Ekkor taxális helyekké nyilvánították a mezővárosokat, ami annyit jelentett, hogy az adózás szempontjából a központi fennhatóság alá kerültek. Ennek eredményeként részben függetlenedtek a székektől, s követeik az országgyűlések munkálataiban is részt vehettek (Pál-Antal 2009: 291).
Az akkor elnyert jogrend egészen a 18. század második feléig már nem változott jelentősebben. Kézdivásárhely urbanizációs folyamatát viszont nagyban befolyásolta a város 18–19. századi adminisztratív, gazdasági és társadalmi átalakulása. A Székelyföld militarizálása (1764) után a Csík- és Háromszéket ellenőrző katonai hatalom Kézdivá-sárhelyt sem kerülte el. Az új katonai adminisztráció az egész régióra rányomta bélye-gét, de elsősorban azokat a településeket sújtotta, ahol létrehozták a határőr ezredek központjait, vagyis Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt. Az általános katonai rendelkezések mellett Kézdivásárhelyen a városi önkormányzatnak még arra is ügyelnie kellett, hogy megtartsa korábbi önrendelkezési jogát, egyrészt a Habsburg ka-tonai hatalom képviselőivel, másrészt pedig a mindenkori széki joghatósággal szemben (Cserey 1997: 38, 2009: 159–172).
25 SÁL Fond 105/612, 613.
© www.kjnt.ro/szovegtar
A két hatalmi rend, annak ellenére, hogy más-más érdekek mentén szerveződött, az osztrákok 1711 utáni berendezkedését követően, hasonló módon, a császár iránti hű-ségen alapult. Korábban a székely székek teljhatalmú vezetői elsősorban a nemesek, ill. a katonai renden lévők közül kerültek ki. Az előbbiek közül választották a főkirály-bírót, aki a polgári élet minden vonatkozásáért felelt, vagyis ő testesítette meg a széki önkormányzatiságot. Az utóbbiak közül nevezték ki a katonai ügyek intézéséért felelős főkapitányt, de ez a tisztség 1711-től már szükségtelenné vált, mert az új hatalom meg-szüntette a székelyek általános hadkötelezettségét (Cserey 2009: 7).
A Mária Terézia rendeletét követő határőrség bevezetésével a szabad székely társa-dalomra egy addig ismeretlen katonai rendszer épült, nehezedett rá. Az önkormányza-tisághoz szokott székelység hirtelen szembe találta magát egy eszközeiben erőteljesebb katonai struktúrával, uralommal. Ennek bevezetésében jelentős szerepet vállalt az ak-kori háromszéki főkirálybíró, gróf Mikes Antal. Egy 1802-ben készült összeírás szerint 358 kézdivásárhelyi család tartozott a katonai igazgatás alá. Mindössze a főbíró, a fő-jegyző és a hat tanácsos mentesült a katonai szolgálat alól. Az iparosok leginkább azt sérelmezték, hogy az általuk is elfogadott szabályzattal ellentétben, idegen földön foly-tatott háborúk alkalmával is kötelesek voltak hadba állni (Cserey 1997: 38–40, 2009:
20). A császári udvar és a széki vezetés között azonban nem volt mindig egyetértés. A császári katonaság toborzása, felszerelése és ellátása az 1793-ban kitört és közel két
Az 1819–1823 között épített Székely Katonanevelde, 1851 után Magyar Királyi Honvéd-gyalogsági laktanya. (képeslaprészlet, ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar 49
Kézdivásárhely urbanizációja a 18. századtól a 20. század közepéig
évtizedig tartó francia háború miatt jelentős emberáldozatot, rengeteg pénzt és anya-gi javakat követelt, ami csakhamar a helyi társadalom minden rétegét elégedetlenség-gel töltötte el. A legtöbb szenvedés elsősorban a szülőföldjüktől távol harcoló székely katonáknak jutott, de az események következményeit megszenvedte az itthon marad jobbágy- és parasztlakosság is, ugyanis rájuk hárult a katonaság és a tisztek teljes el-látása és elszállásolása (Cserey 1997: 40–42, Pál 2003: 559–560), illetve őket tették elsősorban katonává is. Ezzel szemben a nemesség továbbra is közteherviselési mentes-séget élvezett, de a hosszú hadiállapot esetén már rájuk is érvényes volt az insurrectio, vagyis kötelességük lett volna pénzfelajánlással, értékek gyűjtésével és saját katonaság-gal támogatni a háborút. A kényszerű támogatás azonban többnyire a nemesi felkelők összehívásában merült ki. Tekintettel arra, hogy a Gubernium által elrendelt nemesi insurrectiot nem mindig tartották be, és a rendelkezés is kétértelmű volt a begyűjtendő összegekre vonatkozóan, a főkormányszék a szabad városi polgárságot is arra kötelezte, hogy anyagilag támogassák a nemesi felkelést. 1810-ben a kézdivásárhelyi kereskedők a főkormányszékhez fordultak, és a számukra elviselhetetlen, igen jelentős hozzájárulás alóli felmentésüket kérték, de a városi magisztrátusnak megküldött válaszlevél határo-zott és elutasító volt (Cserey 2009: 35–46).
A háromszéki mezővárosok a szabad királyi városokkal ellentétben szerényebb ön-kormányzati joggal rendelkeztek, és ez által önállóságuk gyakorlásában jobban ki vol-tak téve a széki joghatóság zaklatásainak. A két hatalmi erő közötti feszültség végül is az 1840-es évek közepén tetőződött. Az ellentétek egyik oka az volt, hogy 1845-ben a széki joghatóság a szék területén lévő hidak javítása érdekében olyan határozatokat hozott, mely a városokat jelentős anyagi hozzájárulásra kötelezte, de azok csakhamar hevesen szembeszegültek a rendeletekkel. Ugyanakkor a szék vezetése is jelen szeretett volna lenni a városbírák megválasztásánál, mert szerintük a tisztség nem csak főkormányszé-ki, hanem széki alárendeltséggel is bírt. A székely városok azonban továbbra is csak a főkormányszéki alárendeltséget fogadták el (Cserey 2009: 62–63, 228).
Az ellenségeskedés elsősorban Kézdivásárhelyen éleződött ki leginkább, ahol a fő-királybíró a város pénzügyi és vagyoni helyzetébe is bele szeretett volna avatkozni. A város vezetői végül úgy látták, hogy a szék zaklatása alól a kiutat csak az jelenthetné, ha a település a taxás városi besorolásból királyi városi rangra emelkedik. Ez a besorolás kedvező hatást gyakorolhatott volna a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatokra, nem utolsósorban pedig menekvést jelentett volna az egyre nyomasztóbb katonai hatalom-mal szemben is. Az 1841-ben benyújtott kérést az országgyűlés még abban az évben jóváhagyta, de Háromszék követeinek ellenállására a határozatot felfüggesztették. A végső döntést csak az 1846. augusztus 10–11-i gyűlés hozta, amikor a rendek egysége-sen elutasították Kézdivásárhely kérését (Cserey 2009: 93–94).
Az 18–19. században a bécsi udvar több alkalommal próbálkozott a székely székek közigazgatási különállásának felszámolásával. Az első kísérlet 1785 és 1790 között tör-tént, amikor II. József közigazgatási reformjának egyik intézkedéseként Erdély terüle-tét 11 vármegyére osztották, belefoglalva a székely és a szász székeket is. Ezzel egy idő-ben a vármegyéket három közigazgatási kerületbe csoportosították Szeidő-ben, Kolozsvár és Fogaras székhellyel. Háromszéket, miután egyesítették Bardóc- és Kászonszékkel, Fogarashoz csatolták. A vármegyék irányítását főispánok látták el, de a kerületek élére egy-egy alispánt is kinevezett a hatalom. 1790-ben II. József halálával közel hat
évtized-© www.kjnt.ro/szovegtar
re helyreállt a korábbi közigazgatási rendszer, azonban 1849-ben, a szabadságharc le-verése után újrakezdődött a délkeleti határtartomány különállásának megszüntetése és a vármegyerendszerbe való beolvasztása. Erdély akkori katonai és polgári kormányzója első intézkedésként a kormányszerv székhelyét Kolozsvárról áthelyezte Nagyszebenbe, majd az etnikai viszonyokat részben szem előtt tartva, Erdélyt hat kerületre osztotta.
Az udvarhelyi kerület (Aranyosszék kivételével) a Székelyföldet foglalta magába, ezen belül körzeteket és alkörzeteket jelöltek ki. A hat nagy kerület élére katonai parancs-nokokat, császári biztosokat neveztek ki, a polgári vezetést pedig a nekik alárendelt civil hivatalnokokra bízták. 1861 tavaszán, az abszolutizmus enyhülésével, az uralkodó elrendelte a megyék és a székek korábbi, önkormányzati alapon történő vezetésének visszaállítását (Cserey 2009: 239–240).
Az 1867-es kiegyezéssel úgy tűnt, hogy a császári udvar okozta sérelmek megol-dódnak, és megvalósulhat Erdélyben a polgári és a politikai egyenjogúság. Erdély Ma-gyarországgal való egyesítése megszüntette a Guberniumot, melynek teendőit a bel-ügyminisztériumnak utalták át. Ezzel egyidejűleg azonban felszámolták a kolozsvári országgyűlést és helyette 75 erdélyi képviselőhelyet biztosítottak a magyar országgyű-lésben. A központi hatalmat képviselő főkirálybíró kivételével, szabad választási jogot kaptak az alkirálybírók és más tisztviselők megválasztásában (Szentiványi 1899: 141–
146, Cserey 2009: 240–241).
Az 1870-es évek közepén azonban újra felmerült a vármegyék területi határainak átalakítása. Az egyik sokat vitatott kérdés a Háromszék Brassóval, vagy Brassó Há-romszékkel való egyesítése volt, de a székeken belüli járások adminisztratív határainak átrendezése is elégedetlenséget váltott ki. A hosszúra nyúlt vita végül 1876 szeptembe-rében rendeződött, amikor országgyűlési jóváhagyással Brassó és Háromszék megye
A kézdivásárhelyi albíróság 1851. március 23-i körrendelete az adózásra vonatkozóan. (ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar 51
Kézdivásárhely urbanizációja a 18. századtól a 20. század közepéig
különálló törvényhatósággá alakult. 1877-ben Háromszéket hat szolgabírói járásra osz-tották. Kézdivásárhely a Kézdi-Felső járás központja lett. Az 1876–1877. évi közigazga-tási átrendezés során Erdélyt 15 vármegyére osztották fel, melyekbe a székely és a szász székeket is betagolták. A megyék vezetését ezután a főkirálybírók helyett már a főis-pánok látták el. Háromszék utolsó főkirálybírójának, Szentiványi Gyula helyére 1877 nyarán főispánnak Hatolykai Potsa Józsefet (1836–1905) nevezték ki (Cserey 2009:
243–249).
Az igazságszolgáltatás átszervezése is része volt az előbb ismertetett újjászervezés-nek. 1872. január 1-én királyi törvényszéket állítottak fel Sepsiszentgyörgyön és Kézdi-vásárhelyen, de három év után, 1875 őszén a sepsiszentgyörgyit megszüntették, így a vármegye egyetlen törvényszéke Felső-Háromszéken maradt. A döntés azért esett Kéz-divásárhelyre, mert időközben Sepsiszentgyörgy lett a megyeszékhely, és a kormány ez-zel akarta biztosítani a két város közötti egyensúlyt, ellenpontozni a köztük lévő versen-gést. Ez a döntés azonban heves elégedetlenséget váltott ki a sepsiszentgyörgyiekben, ami a két város között újabb, több évtizedes adminisztrációs küzdelemhez vezetett. A megyei vezetés által is támogatott székhelycsere végül 1913-ban, Kézdivásárhely gaz-dasági visszaesésével oldódott meg (Pál 2003: 553–554, Cserey 2009: 242, Tóth Sz.
2009).
A közigazgatás modernizálásával egyidőben növekedett a hivatalnokok száma is. A kor törvénykezése is hozzájárult létszámuk gyarapodáshoz, ugyanis számos olyan köve-telményt írt elő, amit a rendezett tanácsú városoknak szigorúan be kellett tartaniuk. A Pál Judit által összegyűjtött adatok szerint Kézdivásárhely összlakosságához viszonyítva 1857-ben 6,01%, míg 1910-ben már 8,86% volt a hivatalnokok és az értelmiségiek ará-nya. A statisztikai adatok alapján 1857-ben a 4102 lakosból 245 személy, a foglalkozás vagy a társadalmi helyzet szerint, a fenti kategóriába tartozott (Pál 2003: 557–559 és
1917-ben a kézdivásárhelyi tanácsház előtt IV. Károlyt fogadja a vármegye és a város vezetősége.
(Guzbeth Béla, ILCM)
© www.kjnt.ro/szovegtar
639–641). 1910-ben a 6079 lakosból már 538 körül volt a számuk. Sepsiszentgyörgyhöz viszonyítva, ahol megyeszékhelyként hirtelen megnőtt a hivatalok száma, Kézdivásár-hely fokozatosan lemaradt, azonban a korábban említett törvényszéknek köszönhetően 1910-ben a két városban még majdnem azonos volt a hivatalnokok százalékos aránya (Varga E. Á. 1998: 127, Pál 2003: 558). A számok kizárólag a férfiakat, vagyis csak a családfőket tartalmazzák, tehát ha ezt legkevesebb hárommal megszorozzuk, ez az elit réteg akkor is a kézdivásárhelyi társadalom 20-25%-át alkotta az említett időszakban.
Kutatásom szempontjából azért tartom fontosnak ezt kiemelni, mert elsősorban ez a társadalmi réteg, közeg tette lehetővé a polgári értékek meghonosodását Kézdivásárhe-lyen.
A polgári életvitel kialakításában egyaránt jelentős szerepet vállaltak a megyei és a helyi vezetők. Kézdivásárhely tisztviselőinek jegyzékét Bakk Endre gyűjtötte össze és tette közzé 1895-ben (Bakk 1895: 429–438). A táblázatba szerkesztett jegyzék a 16.
század közepétől egészen a 19. század végéig követi nyomon a város elöljáróit. Habár számos adat hiányzik a jegyzékből, de az általam kutatott időszak vizsgálatához nagyon jelentős segítséget nyújtott. A városok irányítását egészen 1848-ig a főbírók és a főjegy-zők látták el, ezt követően a főbírót már polgármesternek, a főjegyzőt pedig polgármes-ter helyettesnek nevezik a közigazgatásban.
Mint rendezett tanácsú város, Kézdivásárhely képviselő testülete választott és virilis alapon kiválogatott tagokból állt, hasonlóan más ilyen jellegű településekhez. A virili-sek, vagyis a legnagyobb adózók képviselték a város elitjét, így a polgárosodott elemek döntő hányadát is közöttük kell keresni. Ennek a polgári elitnek és középosztálynak a vizsgálata folyamatban van, de a részleges adatok kapcsolatháló elemzés hiányában még kevésbé értelmezhetőek. Továbbá a legnagyobb adózók levéltári és sajtóban meg-jelent jegyzékeinek, valamint a helyhatósági választásokon megválasztott személyek vizsgálatával elvégezhető társadalomtörténeti rekonstrukció mutathatja meg számunk-ra a későbbiekben a helyi polgárosodott vezető réteget.