Szenczi Molnár Albert és Apáczai Csere János Gyöngyössi és Faludi nyílt-ságához képest jó évszázaddal korábban persze hogy magába zárkózóbb.
Venus triumfusának mégis ők a legmerészebb protestáns 17. századi magyar hősei „különös házasságaikkal”. Aletta van der Maet és Kunigunda Ferinari szerelmének felébresztése magyar protestáns férfidiadal; Aletta és Kunigunda eljövetele Németalföld és Germánia polgári komfortjából érzelemtörténeti szenzáció. Szenvedélyek és szerelmek címmel a Molnár redivivusban értelmeztem ———
2 Mesterkedők, kiad. KOVÁCS Sándor Iván, Bp., 1999, 184.
3 FALUDI Ferenc Összes prózai művei, kiad. VÖRÖS Imre, URAY Piroska, Bp.,1991, III, 658.
már Szenczi Molnár érzelmi válságait és házasságát.4 Most csak Apáczairól mondom el azt a fontosat, amire mégis következtethetünk.
Bán Imre, aki oly jól ismerte ezt a protestáns papvilágot, átélő mérlege-léssel rekonstruálta Apáczai-monográfiájában Aletta és János ébredező sze-relmét s különös házasságát:
„A »doctor sacro-sancte theologicae« újonnan elnyert rangja csak fokoz-hatta az irányában megnyilvánuló tiszteletet. A tisztelők között ott volt egy hűséges és szelíd leány, Aletta van der Maet, akivel Apáczai Csere János élete sorsát összekötötte. Apáczai életrajzírójának, ha kedve volna is, nincs joga, hogy adatok híján regényes feltevéseket kockáztasson meg erről a kétségkívül nem mindennapi frigyről. Adatunk csak annyi van ma is, amennyit H. G.
Kleyn utrechti egyetemi tanár közölt 1891-ben Gyulai Farkassal: Apáczai 1651. szept. 30-án vette nőül Aletta van der Maet utrechti hajadont a Kata-lin-templomban. A Van der Maet család Utrecht legelőkelőbb polgárságához tartozott. Hol ismerkedett meg a két fiatal, milyen okok bírták rá a fel-tehetően módos szülőket, hogy leányukat a messzi idegenből odavetődött magyar tudóshoz adják, minderre felelni nem tudunk. Nem lehetetlen azon-ban, hogy Apáczai Voetius vagy más holland professzora révén jutott isme-retségbe a Van der Maet családdal. Voetius körül a kegyes lelkek egész köre alakult ki, akik a puritanizmus szellemében tartott áhítatokon vettek részt, s köztük nem kisebb elme is, mint a világhírűvé vált tudós nő, Anna Maria Schürmann (1607–1678). Igaz, hogy ezek a bibliakörök nemek szerint tago-zódtak, de vezetőjük mindig lelkész volt, egynek esetleg éppen a fiatal teoló-giai doktor, Voetius kedvelt tanítványa. Apáczai talán itt ismerte meg Alettát, a leány pedig itt csodálhatta meg szellemi felsőbbségét, egyéniségének szug-gesztív erejét. A házasság feltétlenül Apáczai konvenciókon felülemelkedő erős egyéniségét mutatja: a legnagyobb ritkaság volt ugyanis, hogy külföldet járó magyarjaink idegen asszonyt választottak volna élettársul. Szenczi Mol-náron kívül alig is tudunk más Apáczaiéhoz hasonló esetet, Szepsi Csombor mulatságos félelemmel óvakodott tőle, hogy külföldön megházasítsák, Misz-tótfalusi Kis »hatvanezer forintos leány« kezét utasította vissza. Azt termé-szetesen bizonyosnak kell tartanunk, hogy Apáczai az egybekelés után apósa házába költözött és nagyrészt itt, a holland polgári család nyugodt és kelle-mes légkörében írta meg a Magyar Encyclopaediát. A tragikus sorsú Aletta éle-tének legboldogabb hónapjai lehettek ezek: a nagy tervek és szép remények időszaka. És mily kevés valósulhatott meg a fiatal asszony álmaiból!”5
4Szenczi Molnár redivivus, Bp., 2000, 55–68.
———
5 APÁCZAI CSERE János, Magyar Encyclopaedia, kiad. BÁN Imre, Bp., 1959, 138–139. – A különös házasság anyakönyvi bejegyzését ismerjük. Hasonmását lásd Kortárs, 1975, 1024. A tehetős Van der Maet család levéltári azonosítására azonban tudomásom szerint még nem került sor. Kizárt dolog, hogy a szülőket Apáczaiék nem keresték fel levéllel Erdélyből.
„A holland polgári család nyugodt és kellemes légkörének felidézésé”-hez azt szoktam hozzátenni (egyetemi szöveggyűjteményünkben írásba is adtam):
Apáczai Magyar Encyclopaediájával ennek a holland polgári családnak a hálószobájába is bepillanthatunk. A X. részben ugyanis az áll (XXXI, 44):
„Fejedet alváskor takard igen be, de ártalmas igen mezítelen is hagyni (mint nálunk szokás).”6 Az általam kurzivált „mint nálunk szokás” Apáczai személyes hozzátétele forrásához. Úgy értsd: a zsíros hajú magyar, aki hosszú évekig nem mosta vagy mosatta meg a fejét (vö. Bethlen Miklós ismeretes elszólásával: „A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták!”),7 a magyar tehát fedetlen fejjel fekszik az ágyba. A hollandoknál a hálósipka járta. Az öreg Rembrandt is hálósipkában botorkál önarcképén a homályból a fényre. „A clair-obscur, a sötétségből fellobogó ragyogás, az akkori holland művészet egyik jellegzetessége” – emeli ki Weöres Sándor Apáczainak Bökényi Filep Jánoshoz írt üdvözlő verse kapcsán. Azzal folytatja: jóllehet Apáczai talán „Rembrandt-képet sose látott, de clair-obscur kompozíciókat […] feltétlenül”.8 A kép a holland enteriőr része, apósa házában, ahol enciklopédistánk is hálósipkában aludt Alettával, biztosan megjártatta szemét lakberendezési tömegpiktúrákon.
———
Az Aletta-szerelemnek érdekes jeleit Bán Imre is tapasztalja az Encyclo-paediában. Ahogy Apáczai szerelemről és házasságról szól főművében, azt úgy hiába is keresnénk forrásai között – mutat rá a monográfus: „a fiatal férj nyilvánvalóan a saját gyöngéd hitvestársára gondol s önkéntelenül futnak tolla alá a magyar házasének költői kifejezései (X. rész, XVIII, 7, 9): »az ő ajándékának kútfeje s virágja« s »édes tanács«.”9 Még csak annyit az utrech-ti különös házassághoz: Aletta és János esküvője 1651. szeptember 7-én volt az utrechti Szent Katalin-templomban. Fiuk 1652 nyarán született. Éppoly szabályossággal, éppen kilenc hónapra tehát, mint Albert és Kunigunda asz-szony első közös gyermeke, akit a történeti érzületű protestáns német–ma-gyar szülők természetesen a Németországban eltemetett Manémet–ma-gyarországi Szent Erzsébet nevére kereszteltek.
Vannak-e mellékalakok, tanúk Apáczai és Aletta körül? A hollandiai ma-gyar alumnusok lehetnek: Bökényi Fileptől Komáromi Csipkés Györgyön át Miskolczi Csulyak Gáspárig. Azokra a magyar diákokra, akik „a hercyniai erdő túlsó oldaláról” a csatornán túli Angliába is eljutottak, Bán Imre szerint Milton is felfigyelt.10 A kolozsvári tanítványok közül az Apáczai-rajongó Bethlen Miklós a koronatanú: „Hollandiában meg is házasodott volt” áll az Önéletírás Apáczai-portréjában. Bán Imre úgy véli, Bethlen lehet a forrása az
6 Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, szerk. KOVÁCSSándor Iván, Bp., 1999, I, 503.
7 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 135.
8 WEÖRES Sándor, Három verébhat szemmel, I, Bp., 1982, 369.
9 Uo., 104.
10 BÁN Imre, Apáczai Csere János, Bp., 1958, 327.
állítólag tervbe vett utrechti Apáczai-professzorság legendájának is.11 Aletta van der Maetről azonban Bethlen név szerint nem emlékezik meg. Talán nem nézett jó szemmel az idegen, „az igen gyámoltalan belga feleségre”?
Bethlenre is idegenkedve tekintett családja, amikor beleszeretett a felföldi Osztrozith Erzsébet kisasszonyba, anyja pedig egyenesen megátkozta saját lányát (Borbálát, Miklós nővérét), amikor „pápistává lőn” Haller István, „az ura kedvéért”.12
Egyvalaki azonban mégis eszébe juttathatta külországban Bethlen Mik-lósnak Csere Jánost. Istvándi István, a maga velencei kalandjának mellék-alakja! Amikor a tragikus kursaneci vadászbaleset után Bethlen Velencébe viszi Zrínyi Miklós halálhírét, 1665 januárjában ott van kíséretében ez az Istvándi is. „Soha életében olyan haragja nem volt”, mint ekkor erre a kurvás Istvándira. Kis híján felkoncolja. De a tékozló fiú Bethlen lábához esve könyörgött, s gráciát kért neki az útitárs Rettegi István is: „az atyjáért, Ist-vándi Bálintért, ki Kolosvárott igen gazdag első református ember, és a ve-szett tékozló fiú egyetlen eggye volt”.13 Bethlen megkegyelmez hát vérmes inasának. Hogyne tenné, már csak azért is, mert Apáczai Csere János (ami-kor Bethlen az ő keze alatt tanult a kolozsvári kollégiumban), a kurvás té-kozló atyjának, Istvándi Bálintnak ajánlotta Disputatio de mente humana című értekezését (Várad, 1658).
A Velencéről szóló három–négy lap a Bethlen-önéletírás remekbe szabott elbeszélése, Németh László szavával az egyik legüdébb „szépírói sziget”. Mint egy Canaletto-kép, oly emlékezetesen láttatja Velence attribútumait. Csak az Istvándi-epizódot emelem ki belőle:
„Látván, hogy sereggel gyűlt körülöttem a bámészkodó nép a magyar köntös miatt, francia köntösbe öltözém és a farsangot ott töltém, mely bi-zony elég bolondság volt, bárcsak Páduát jártam volna meg. Ennek a bo-londságomnak valóságos okát és mentségét ma sem találom fel. Én ugyan, Istennek hála, nem kurválkodtam, ha Velence is; de a szolgáim, kivált Ist-vándi István, minthogy az atyja gazdag ember lévén, sok pénzt adott neki, felette igen elvetemedett; az én nevem alatt is fogott néhol járni, osztán nem fizetvén meg a kurvának, az engemet írás által supplicált (Lucietta volt neve), hogy fizessek én meg. Én megszidogattam Istvándit, kiverém előlem, fizes-sen meg; de nemhogy megfizetett volna, inkább házához menvén kardot vont, korsóit, üvegeit rontotta; ma is meg fog lenni a supplicatiója. Egykor én osztán el akarván indulni Velencéből, a hajóban vagyok mindenestől;
odajöve egy város szolgája, egy írás a keziben, mint a szolgabíró citatoria instructiója, Lucietta távol, fátyolboríték alatt, egy ház szegletinek veté a hátát.
Az ember az írásból meghirdeté nagy felszóval: hogy ilyen s ilyen Bethlen úr ———
11 Uo., 140–141.
12 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 165, 214.
13 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 156.
szabadon mehet, de Istvándi István nevű szolgáját semmiféle hajós el ne vi-gye nagy büntetés alatt, valamíg Lucietta asszonyt meg nem elégíti szolgá-latjáról etc. Soha életemben olyan haragom nem volt, ha a hajó fedele meg ne akadályozzon, hogy koszperdet ki ne vonhassam, és Rettegi István meg ne öleljen: megöltem volna Istvándit. Osztán ott akarám hagyni, veszszen ott örökké kurvástól Velencében; Rettegi szóla, hogy az atyjáért, Istvándi Bálintért, ki Kolosvárott igen gazdag első református ember, és a veszett tékozló fiú egyetlen eggye volt, és az atyám s az én híremért adta volt inasnak hozzám, ne hagyjam el; maga meg a lábomat ölelte, csókolta. Adék három aranyat néki, elméne az említett szegletnél álló kurvához, és noha sokkal több volt a praetensiója, de lehagyá csakhamar, kevés beszéd lévén közöttük, és azon tiszt által felszabadítá felszóval: Elmehet már Istvándi uram is.”14 Ahogy a vad magyar, a nemesi dühében kardot vonó Istvándi „korsóit, üvegeit rontotta” Lucietta budoárjának, ahelyett, hogy fizetett volna a kur-tizán szolgálataiért; ahogy a polgári jogaiban biztos „Lucietta távol, fátyol-boríték alatt, egy ház szegletinek veté hátát”, ez a két éles vonású emlék a képnek különösen mozgalmas, hiteles jelenete. Carpaccio festményein hű-sölnek ilyen nyugalommal a tetőteraszon az aranysárga hajú, fáradt kurtizánok.
A kerek elbeszéléshez didaktikus hozzátétel tartozik a kurtizán-kommen-dálásról (a főfelvilágosító Zrínyi Péter velencei gondolása), majd még egy Istvándi-történetet mond el Bethlen:
„Azon esküdt az az átkozott Istvándi, hogy az ő Luciettája néha hajnal-ban, mikor ő a hasán munkában volt, meghallván az Ave Maria szokott ha-rangozást, mindjárt felkapta feje alól az olvasót, és mondani kezdette; mely-ről ő, mint igen egybe-illetlen dologról, szitokkal intvén, azt felelte: Láss ahhoz te, én ehhez. Ezt nem hinném, de olvastam, Hispaniában is, hogy szokás. Úr Isten, szánd és térítsd, világosítsd őket.”15
Bethlen Miklós mint a 17. századi protestáns magyar udvarló és szerelmes világi prototípusa Istvándi István személyében a maga erkölcsről és szere-lemről vallott felfogásának antagonistáját örökítette meg.
„Utálatnak és bűnnek kerti s filagóriája”: Bethlen imádságos gyónásai
Nehéz odahagyni Bethlen Miklós pittoreszk Velencéjét; még inkább a be-idegződést, hogy Bethlenről mindent az Önéletírás információival és azok ér-telmezésével mondjunk el. Az emlékirat az utókori nyilvánosságnak szánt műve volt, az Imádságoskönyv korábbi gyónásai bensőségesebbek, titkosabbak.
———
14 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 210.
15 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 209–210.
Az imakönyv az ő Secretuma. Az Isten előtti leborulások mélyebb tárnáit nyitják meg erkölcsiségének és szerelemszemléletének.
Még szebeni fogságában írta Böjti és vasárnapi imádságát (1708)16 és a Min-dennapi imádságot (amelynek „egyes megjegyzései későbbi, bécsi átdolgozásra vallanak”)17; A léleknek Istennek magával és a testtel való beszélgetése már Bécsben készült. (Itt 1708-tól raboskodott, de még ez év májusában, Eszéken hozzá-kezdett önéletírásához.)
Az imádságok a bűntudat és a büntetés kínjával küszködnek. Az első megnevezett bűnt ragadom ki közülük ifjúkorából: „Jut eszembe keservesen, s orcám pirulásával megvallom, még az én gyermekségemben az én ifjúsá-gomnak szép virágát a sátánnak mint adám, mint valék a Te félelmedtől, fér-jéhez való hűségétől és minden tisztességtől elvont személlyel amaz bűnnek és fertelemnek ágyában, annál is inkább amaz bűnnek és gyalázatnak kertében, filagóriájában, a bűnnek mitőlünk felkeresett nagy alkalmatosságában, szabad-ságában.” (Böjti és vasárnapi imádság).18 „Ó én bűnös lelkem! ó én gyarló un-dok testem! jusson eszünkben amaz fertelemnek és gyalázatnak ágya, amaz utálatnak és bűnnek kerti s filagóriája. […] Jaj, mint rohantunk a fajtalanságra, minden bujaság és tisztátalanságra […]!” (A léleknek Istennel való beszélgetése)19 A „bűnnek kerti s filagóriája” helymegnevezés a ‘szerelem kertje’ toposz elágazásának tekinthető. (Még mintha Madách Évája is valami efféle lugassal pótolná, mindjárt a kiűzetés után, az elveszített Paradicsomot, I. szín, 3.) Az Imádságoskönyvben a „bűnnek kerti s filagóriája” valóban általánosító, topikus jelentést visel, az Önéletírás azonban nem sokkal később felfedi, és valóságos élménynek elbeszélésével világítja az első igazi majdnem-bűnbeesést. Égi és földi szerelem! Az imádságok confessiói ezt az égi, istenes vallomásréteget őrzik, az emlékiratok előadása földi történések jelentéssíkján marad. Amott
„a bűnnek kerti s filagóriája”, emitt a tényleges kolozsvári, Szamos-parti fila-gória, a gyönyörök kertje. Olvassuk hát az önéletírást:
„Anno 1659. Kolozsvárott láték egy igen szép, ifjú, de nem oda való, hanem másunnét való nemes asszonyt; egy igen jószavú inasomat küldém hozzá kántáló mendicans képében, ki is kész voltát meghozá. Elmenék egy éjjel hozzá, cselédét kitudta a más házba, lefekvék az ágyba szoknyában, én dolmányt, övet levetvén, egy nadrágban csak mellé fekvém, de nem fér ma is a fejembe dolga, a cselédház ajtaját nem vonta be egészen, hogy bézáródjék;
sőt az égő gyertyát is tartójában annak küszöbire tette; azonban az ágyban feküdtünk, csók, ölelés, melly-tapogatás mindkét részről megvolt, de annál ———
16 Hivatkozik „éjjeli látására” [BETHLEN, i. m. (1. j.), II, 173]: ez 1706 áprilisában volt (Uo., II, 191); említi 66. életévét (Uo., II, 158): ez 1708-ban jött el. Egyéb kormeg-határozó utalásai (Uo., II, 178–179) értelmezésre várnak.
17 BETHLEN, i. m. (1. j.), II, 225.
18 BETHLEN, i. m. (1. j.), II, 156.
19 BETHLEN, i. m. (1. j.), II, 224.
alább sem én, sem ő nem nyúltunk, annál inkább a Venus játékjára, hanem csak úgy válánk akkor el. Ígérkezék, hogy eljő hozzám a kertbe, el is jöve kevés nap múlva csak egy szolgálóval; messze a városon kívül volt ez a mű kertünk a Szamos mellett, szép filagória volt benne. Én is csak egyedül vol-tam, szolga nélkül, a szolgáló elméne a kertben messze, hogy a szót se hallja, mi ketten fel a filagóriába, voltunk legalább egy óráig ott. Csók csecsén, or-cáján sok volt, de le sem feküdt, egymás szemérmét nem láttuk, sem fogtuk, nem hogy Venus lett volna, pedig én úgy égtem mind az ágyban, mind itt a kertben, hogy a mag is elment tőlem. Csuda Isten zabolázásából lett ez, kivált az ő szemtelen bátorságát csak úgy megtartóztatta. Ez majd hihetetlen dolog; de hogy így volt, az Isten tudja, hogy inaszakadva méne el, mert igen szeretett. Egyszer szemtelenül csak bemenék hozzá, hát Bibliát olvas, én az Énekek énekét, mert szinte azt olvasta, kezdém rászabni, Isten bocsássa meg;
ekkor egy-két csókkal hamar elmenék, de elvégezők, hogy azután többre menjünk, de az Isten azt nem engedé” (I, 219–220).
Az Önéletírásban hasonlóképpen megvan a párdarabja az Imádságoskönyvbe foglalt eme két esetnek: „Londinumban […] a tűzbe majd félig bé is ug-rottam vala” (II, 156, vö. I, 221); „Jaj, mint rohantunk […] felebarátink tisztességes ágyaira” (II, 175, 224, vö. 221); talán csak az marad párhuzam nélkül az egyik imádságban: „Némely szolgálólányokat az Úr vacsorájától is eltiltottam, hogy az ördög asztalához annál bátorabban mehessünk egy-mással” (II, 175). Ezek közül is csak egyikre, a londoni esetre emlékeztetek.
Bethlennek London volt a Velencéje; ha antagonistája a Lucietta hasán mun-kálkodó Istvándi István, Bethlen „Luciettája” a londoni Szerecsen Király nevű bordélyházban alkalmazott „csak tizennyolc esztendős leány kurva”.
„Szép vala” – emlékezik rá Bethlen Miklós. „Evvel minden tisztátalan ta-pogatásra elmentünk mindketten” (ti. az egyik bordélykalauz londoni ma-gyarral, Enyedi Gáspárral). Aztán „Más házba menvén, ágyba feküdt ha-nyattán, felfedvén magát; de jól adta Isten, Enyedit bévitte volt vélem, és nem közösülék véle, egy dukatont adák néki” (II, 221). Valami eredmény (bár milyen furcsa, hogy Enyedi mindvégig vele van) mégiscsak volt: „Én olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vét-keztem kezével. Bocsássa meg az Isten, és áldassék, hogy tovább nem bo-csátott” (Uo.).
Az utolsó mondat („Áldassék, hogy tovább nem bocsátott”!) mind a nyers történéseket elmosó, általánosító, lírai hevületű Imádságoskönyvben, mind a részletezően pontos Önéletírásban jelenlévő kapaszkodás. Íme: „Fel-séged […] szemérmemet […] olyan csudálatosan megzabolázta, hogy egy testté nem lönk, sőt oly móddal sem munkálkodánk benne” (Böjti és vasárnapi imádság, II, 156); „Hát mely parázna vagyok, mert soha az én Istenem ke-gyelmetes zabolázása miatt paráznával egy testté nem löttem, […] meg-vallom, hogy engemet a tisztátalan rút élettől nem a Felségedhez való fiúi
engedelmesség, sem a szeretet és félelem” nem „tartóztatott, hanem amaz éktelen testi nyavalyától való félelem” (Uo., 175, vö. még: „a francutul való félelem”, I, 122). Ehhez a vallomáshoz az idézett imádságban azt teszi még hozzá: „A te szent igédet […] a bűnnek alkalmatosságára fordítottam. A te dicséretedre rendelt énekeket a bűn eszközévé, kerítővé csináltam” (II, 175). Az Ön-életírás I. könyve Ifjúságom bűneiről című fejezetének gyönyörkertje nem értel-mezhető „a bűnnek kerti s filagóriája” gyónása nélkül. Az Énekek énekére vonatkozó hely is más megvilágítást kap. Amott szerelmének, az udvarlás eszköze, emitt az Isten dicséretére rendelt ének, bűnre kerítő eszköz. Aki udvarolt véle, és „a bűn eszközévé, kerítővé csinálta”: ugyanaz a Bethlen Miklós. Az Énekek éneke égi és földi felfogása egyaránt lehetséges, s Beth- len mindkettőt átéli, de elsődlegesen gyónja meg, hogy az égi elsőbbséget
„a bűnnek alkalmatosságára” fordította.
Szauder mester szerette mondani, hogy Petrarca híres hegymászása nem
„turisztikai vállalkozás volt”, s hasonlóképpen nem az a Feronia nimfa for-rásához felkapaszkodó Janus Pannoniusé, hanem a földi szépségen ámulás helyett „a lélek szemeinek önmagára fordítása”. Petrarca kezében a találomra felütött Szent Ágoston Confessiói is ott nyíltak ki a Szeles Hegyen, ahol ez a figyelmeztetés áll. A Bethlen-confessio és az önéletírás két világirodalmi támasztéka: Ágoston és Petrarca összemérése is Szaudernek köszönhető. (Il
„Secretum” nel Seicento ungherese, 1961; Ciprus és obeliszk, 1963; Kövek és könyvek, 1977). Szauder József „az égi és a földi szerelem, a természet s a kontemp-láció harmóniáját”, az önmagával megbékélést tartja a Mont Ventoux-i hozadéknak. Az ifjúkor „szerelmi turisztikái” a Bethlen-imádságok gyónásai-ban nyernek hasonló értelmet.
Bűnbánó imádságaiban Bethlen a „Venusra nem mentünk” a ‘teste a tes-tében’ perfectumáig nem jutottunk előhelyzetébe kapaszkodik. Bűnrészessé-gének némi vigasza azonban csak látszat. Hogyne tudná ezt ő is, hiszen imái-val szólva az isteni ítélet „nagy vasfazeka a legfenekén, a tűzhöz legközelebb […] hétképpen sül, fő, ég, emésztődik szerelmeseivel együtt” (II, 164);
„földig, porig, pokolig, ganéig, szemetig, sőt a pokolig megalázott szívvel”
vall paráznaságairól „mocskos, bűnös ajkaival” (II, 174). Hogy elámult a je-leneten Németh László: a negyvennégy éves Bethlen Miklós és tizenhét éves második felesége, Rhédei Júlia a nászéjszaka előtt „térden állva imádkozának az Istennek, amint csak tudtak és úgy fekvének le” (I, 339). Az Önéletírásban Bethlen mindkét házasságát termően boldognak mondja, s Kun Ilona, az el-ső asszony betegségeinek éveit az önmegtartóztatás kiállt próbáiként fogja fel. Az Imádságoskönyv röntgenképe azonban ezt mutatja: „A házassági
vall paráznaságairól „mocskos, bűnös ajkaival” (II, 174). Hogy elámult a je-leneten Németh László: a negyvennégy éves Bethlen Miklós és tizenhét éves második felesége, Rhédei Júlia a nászéjszaka előtt „térden állva imádkozának az Istennek, amint csak tudtak és úgy fekvének le” (I, 339). Az Önéletírásban Bethlen mindkét házasságát termően boldognak mondja, s Kun Ilona, az el-ső asszony betegségeinek éveit az önmegtartóztatás kiállt próbáiként fogja fel. Az Imádságoskönyv röntgenképe azonban ezt mutatja: „A házassági