Az Imádságoskönyv abszolutizált bűntudatszintje és az Önéletírás „józansága”
kétféle lelki állapotnak, ihlető ösztönzésnek felel meg. A Szent Ágoston és a puritanizmus hazai hullámverései közötti időben vagyunk, a nyilvános ima-gyónások újszerű, személyes vallásosság dokumentumai: önvizsgáló elmélke-dések. Az esendő, a bűnös, a tékozló fiú „ifjúságának nagy, forró, véres ere-jében” (II, 157) a meredély szélére merészkedik, de nem bódul bele, mint Istvándi, hanem Istennek ujjához, kezéhez, sujtó vesszőjéhez, lábához „békéll”
a megérdemelt büntetésért. „A lábomat ölelte, csókolta” (I, 210) – emlékezik nyomorult kurvafaló inasára Velencéből. Most ő teszi ugyanezt a Minden-hatóval: „csókolom a te […] ujjadat”; „csókolom, édes Atyám, azért a te vessződet”; „csudálom, csókolom és imádom én a te isteni kezedet”; „oda-békéllém isteni szent kezedhez”. (Böjti és vasárnapi imádság, II, 166, 168, 169, 172). Az Ecsedi Báthory-fohászok önemésztő elkomorodásaival, a Hajnal Mátyások, Nyéki Vörösök agitatív vízióival rokon indíték Bethlen álomlátá-sait is előhívja, s azok jól beleillenek az imádságszövegekbe.
A kéz–láb-imádság bizarr barokk analógiájával köti magát az Istenhez:
„a földre estem a te lábaidhoz, de azt bizony a te magad kezeddel általölelem, mert ez az imádság nem az én, hanem a te lelked keze, bizony, ha el nem rugsz és a te lelkedet el nem veszed tőlem” stb. (II, 186). Aztán: „Könyv-hullatásink a te tömlődben vannak, hadd mossuk lábaidat vélek, bűnös aja-kink tulkait, csókjait ne utáld, hadd töröljem szakálommal s hajunkkal” (II, 187). 1705. január 28-án reggel 7 és 8 óra között a penitenciatartás mélységes áhítatában „álom vagy látás” küldetik rá jutalmul: Krisztus jelenik meg neki
„kendermag és fekete színnel elegyes, selyem japonika forma hosszú mentében”.20 Amikor hiába keresi a sebhelyet kezén, hát Jézus „kinyújtja a köntöse alól a bal lábát mezítelenen, […] ott a sebhely, kicsidég veres, és mondá: Ne, a lábom! Én is fordulék, ráborulék a lábára és éppen a sebhely mellett kezdém csókolni”.21
A megváltó lábára bukó bűnös nem tisztulhat meg az Önéletírásban sem, de itt felegyenesedik. Az Imádságoskönyv penitenciatartó alázatát az Elöljáró beszéd öntudatos gyakorlatiasságaival, teologikus és filozófiai fejtegetéseinek ———
20 GYENIS Vilmosnál ezt olvassuk: „meglepő gondot fordít például a vígasztalására megjelenő isteni személy [Krisztus] realisztikus, életszerű bemutatására”. Bethlen Mik-lós Imádságoskönyve, ItK, 1957, 63–78.
21 BETHLEN, i. m.(1. j.), II, 190.
szakszerűségével váltja fel, s megfigyelhetjük ezt az érvelő, bizonyító, hivat-kozó jelleget az életrajz megválogatott eseményeinek előadásában is.
Ami ebből a szerelmet, az udvarlást, a szexualitást illeti, jórészt előkerült már a fenti paralellákban. A „Venus vagy fajtalanság” az Inclinatióim vagy haj-landóságaimról című Első Könyv 20. részében kap helyet a „vétkek, vitiumok”
között, és itt a haraggal egy rangban áll. Bethlen azt érti a maga fajtalanságán, hogy kamaszkorától „gyötörte vére magjának nagy bűvsége és melegsége, sóssága miatt”. Sokat „vélekedett ezen, consultált könyveket is, de beszélni róla tudós emberekkel szégyenlett és átallott”.22
Immár ne szégyenljük és ne átalljuk kimondani, amit Bethlen Miklós amúgy is ad posteros szánt Önéletírásában. Azt mondja ugyanitt: „az Isten kegyelme”, „a franctól való félelem” és „az mocskolódás [értsd: ‘a magnak önként való kiöntése’] vitte végbe azt, hogy soha két feleségén kívül senkivel sem közösült, annál inkább sodomiát vagy egyéb éktelenségeket nem köve-tett”.23 Ennek nem mond ellent imádságaiban sem. Ez az életprogram a „melancolico–sanguinicus” Bethlent öregségéig megőrizte szerelmi egész-ségben és frissesegész-ségben. Hallgassuk csak, és próbáljuk követni: valaki „háló-házamban s ágyban látott volna, bizony merő sanguinicusnak mondott volna”.
Igen, mert „a Venus énnálam nem bolond, buja és gyakor, hanem mértékletes, de buzgó, tenyésző és mindennapi volt, mely az által az Istentől adatott mértékletesség és erő által mai vénségemben is nem sokat fogyat-kozott”.24 Figyeljünk Bethlen gróf szerénységére is: „a Venus” nála nem
„gyakor”, hanem csak „mindennapi” volt! Büszkélkedhet azzal is: „a mű szerelmünknek buzgósága egymáshoz nemhogy meghült volna, de nem is változott, nem apadott szemmit is”.25 Ezt természetesen két feleségére érti.
Íme az abszolút ideális szerető és férj, a totális monogám: mindennap magáévá teszi a feleségét, s rajta kívül más nőt haláláig nem szeret.
Mily fontosságot tulajdonított Bethlen a maga tiszta erkölcsiségű életvite-lének, jellemző szerkezeti hangsúly mutatja ezt Önéletírásában. Az I. könyv utolsó része külön kiemeli, felnagyítja az Ifjúságom bűneiről című fejezetet.
A Velencét és az ottani kalandokat elbeszélő lapok után ismét tömény, sűrű, gyónó információkkal gazdagodunk.
„Nem szégyenlem Augustinussal, Petrarcával megvallani ifjúságom mocs-kait” – adja a méltó mottót confessiójához, de hozzá is teszi mindjárt: Isten kegyelmes gondviselését dicsőíti a vétkek elbeszélésével. És szaporán meg-ered szava a próbálkozáskísérletekről: egy dajka, egy árnyékszéken meglesett fraucimmer, egy hanyatt dőlt másik, „egy jószabású szászné” (bájos nyelvi félreértéssel: „kezét szorítám, tenyerét vakarám, s mondám, hogy szeressük ———
22 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 121.
23 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 122.
24 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 110–111.
25 BETHLEN, i. m.(1. j.), I, 111.
egymást, ő az én szómat nem érté, gyümölccsel kezde kinálni”); aztán a Sza-mos-parti filagóriás nagykaland csókcseccsel, tapogatással, Énekek énekével;
hasonló hosszabb flört Huszton egy öregférjes másik nemes hölggyel; egy szoptató menyecske „csecsének megtapasztása” szemmel; a londoni bordély-jelenet, a furcsa hármas parti Enyedi Nagy Gáspár asszisztálásával; leg-utoljára alkalmi felgerjedés öregember-barátja ifjú feleségére.
„Ezeket gyóntam meg Istenemnek az én leírt imádságimban, és itt is, a zabolázó Isten dicsőségére és az én pirulásomra és az olvasó tanulságára.”
Az imádságokat és az önéletírást (két főművét) összekapcsolva ezzel a pontos ítélettel zárja az I. könyvet.
A II. könyv incipitje Bethlen 1667. évi házassága. Azért az, mert a há-zasság Bethlen Miklós századában fontos időhatár: befejezés és kezdet. Stá-tusok, tisztségek, utódlások, szerepbetöltések függnek tőle. A házasság írói műfajok váltásával is járhat. A lírai költés (vagy túlsúlya) ettől kezdve több-nyire már nem illendő, a szerelmi költészet még inkább nem az. A fiatal házas Zrínyi erre a határpontra már eposza legelső soraival utal: „Én az ki azelőtt ifiu elmével / Játszottam szerelemnek édes versével, […] / Mastan immár…” stb. Még mintaszerűbb időhatárvers Balassi Bocsásd meg Úristenje:
házasságára készülve kéri bűnei bocsánatát.
A Bethlen-önéletírás I. könyvének zárófejezete éppilyen finis és incipit.
Elhullt a virág, eliramlott az élet, a sötét haj őszbe vegyül már. Jönnek a há-zasságok, özvegységek, jönnek a „királydrámás” évek, jön a török, jön a ger-mán, jön az orosz, a fényre a börtön sötétje, Koltóra Világos.