FESTŐ ALBUMOK — ALIGHA KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Emlékezem másfél-két évtized előtti gazdagságunkra, amikor az esztendők vége felé a hazai könyvesboltok kirakataiban meg-megjelent néhány külhoni kiadású, kitűnő művészeti album: a párizsi Somogy vagy a Flammarion, a mi-lánói Rizzoli, a londoni Thames and Hudson, a müncheni Knaur és mások nem-zetközileg ismert és elismert monográfiái, albumai.
De napjainkra a magyar művészeti könyvkiadás szinte versenyre kelt a külhonival, néhánnyal éppen szövetkezett. így a Rizzolival való összefogásból A művészet klasszikusai sorozat néhány nagyszerű albuma már magyar nyelven is olvasható. Világszerte ismert képeskönyvek ezek. lapjaikon az európai pik-túra legjelesebb mestereinek hasznos dokumentációja és gyönyörű művei.
A szinte teljes festői életműveket feltáró sorozat talán öt nagy hírű kiadó ösz-szefogásából született és él napjainkban is, a közel száz albumból a Corvina eddig hetet jelentetett meg az elmúlt öt esztendő során. Rendszerint ,,az aján-dékozási fókuszokban'", bár a remek képeskönyvek bizonyára gazdára találná-nak a csendesebb hónapokban is. Hiszen tudományos alapossággal és hosszú idők során szerzett tapasztalatokkal kiérlelt alapművek ezek, kitűnő és gondos szerkesztői munka gyümölcsei a művészetkedvelők, akár „a hivatásból kutatók"
előtt. A röviden is alapos bevezetők után a kötet festőjének írásos megnyilatko-zásai következnek (levelek, cikkek, vallomások), a modernebbeknél pedig az egyidejű kritikai fogadtatás (néha eléggé furcsa ítéletű) visszhangjából való válogatást olvashatunk a jobbára szépen és híven színezett táblák előtt. Alapos ismeretű, többnyire olasz művészettörténészek írják az előszavakat és válo-gatják a dokumentációs fejezetek anyagát.
Az elmélyültebb kutatást szolgáló adattár a színes képtáblák után követ-kezik: itt irodalomjegyzék és gondos életrajzi kronológia olvasható, majd a fellelhető művek listája, képi és írásos bemutatása tudományos alapossággal és felső fokon. A színes táblák után mintegy ráadásként több száz apró képecs-ke látható: akár a teljes oeuvre tehát.
A helyrajzi mutatókban buzgalommal keresgetem Budapestet, nem cse-kély öröm, ha a Szépművészeti Múzeum fel-feltűnik egy-egy alkotás őrzőhe-lyeként. De akad szomorúság is. Például akkor, amikor az egykori Nemes Marcell-gyűjteményben őrzött Botticelli-kép, a Krisztus sírbatétele már nem is fényképen, csupán egy „újkori rajzmásolat" reprodukcióján látható, a kép-nek nyoma veszett valamikor az első háború után. Vannak örömtelibb „hun-' garológiai vonatkozások" is: a budapesti Gioűto-képet (Szűz Mária megkoroná-zása), a közismert Goya-képeket, a megkerült Raffaellókat említeném, a többi helyrajzi katalógusban Budapest nem fordul elő.
A Kiadó egy régebbi és egy újabb kori művész albumát vállalta éven-kénti váltásban, a „modernebbek" közül eddig Matisse és Monet „fénykorá-nak" (1904—1928, illetve 1870—1889), Renoir „impresszionista korszaká„fénykorá-nak"
(1869—1883) albumát jelentette meg. Róluk nem a teljes életművet nyújtják a
kötetek, hiszen az újkori gazdagság nyilván szétfeszítené a megszokott kerete-ket. Utóbb egy másik Matisse-, Monet- és Renoir-bemutatással válhat teljessé az életmű a lapozgatok számára, hasonlóképpen így lesz a további modernek albumaiban.
És bár a kiadás üteme a magunk méreteire szabott, a szándék és az ered-mény figyelmet, megbecsülést egyaránt érdemel: a képeket szemlélőn, a doku-mentációkat böngészve egyként gazdagodunk. Az albumok „kézikönyvek", többször elővehetők, a „topográfiai mutatókból" az utazni szándékozók lát-nivalóikat böngészhetik, ez még játéknak sem silány. Bár elszomorít, hogy egy-egy kép „láthatási vágyamtól" mennyire messze került — így csupán az album táblája az egyetlen találkozás. Hasonlóképpen sajnálatos, hogy a szí-nes nyomatok és a papíranyag „napi minősége" gyakran, olykor előnytelenül változó, talán nemcsak a nagyszerű felépítésben, de az albumok nyomdai meg-formálásában is egységet lehetne teremteni. Ha már az árak körül amúgy sem lehet.
És bár a monografikus értékű albumok önmagukban is nagyszerűek és példaadók, valamiféle „honosítási vágy" legalább a dokumentációkat illetően fellobbant bennem, a „Duna melléki laurea", akár a „magyar nyelvű aureóla"
legalábbis számomra hiányzik az irodalomjegyzékekből és a bevezetőt váltó antológiák lapjairól. Majdhogy a magam szórakozására kíséreltem meg ezt a feltehetően csupán a „kisnépekben felbuzgó hiányérzetet" egy korábbi és a legutóbb megjelent album mellékleteként, egy régebbi és egy újabb kori festő e táji reputációját illetően eloszlatni, kielégíteni. Példáim önkényesek, hason-lóképpen a róluk megidézett válogatás — másokról ugyanígy, bővebben bár-mikor elvégezhetők.
RAFFAELLO
„...Régi és új, múltbeli és jelenkori: hagyjuk hát az efféle szavakat, s mondjuk általánosabban: minden műalkotás felidézi számunkra a művész egy-kori hangulatát..." — állítja már 1818-ban az Antik és modern látszólagos ellentmondásait feloldani szándékozó, a maga életelveit összegző Goethe —
„ ... Cézanne csendélete ugyanolyan jó és tartalmas, mint Raffaello Madonná-ja, mivel a művészi eredmény nagysága végső soron attól függ, mennyi a né-zőre sugárzó világnézeti energiát tartalmaz az alakított anyag... — vallja tudományosabban Erwin Panofsky, a művészettörténész 1931-ben, ekkor még a hamburgi egyetem professzoraként. Az egybehangzások nyilvánvalók.
Ügy tűnik, hogy „a kiváló és ugyanolyan kedves" (Giorgio Vasari), „a leg-nagyobb modern görög" (Goethe), „az aranyködben fázó istenség" (Passuth László), egyben „a fölség optimista" (Lyka Károly) — és ki győzné tovább so-rolni, mi még! —, Raffaello „világnézeti energiái" talán éppen a sokféle mó-don jellemezhető, többrétű, egyenértékű és életgazdag tulajmó-donságokban mu-tatkoznak meg legkivált. Hiszen „rajta kívül alig lehetett festő, aki ilyen je-lentős munkásságért, mint az övé volt, ennyire ne szenvedett volna meg..." a kései utód, Bernáth Aurél már-már irigykedő vallomása szerint. De még Mi-chelangelónak is „a kétségben, vénségben bús dühében az urbinói ifjú járt eszében, ki játszva és dúdolva alkotott...", mint ahogy egy másik e táji
„utód", Juhász Gyula egy 1934-es szonettjében olvasható.
Bár ez a „meg nem szenvedettség" természetesen aligha vonhat le
vala-mit a rövidke életű Raffaello Santi (1483—1530) művének értékeiből. Vala-mint az sem talán, hogy „nagyúr módjára élt", csak a szerelem fűzte „boldog és néma rabságba", mint erről egy szonettjéből, Rónai Mihály András szép magyar szaván értesülhettünk. No meg a néhány regényes és legényes, olykor már negédes életrajzi feldolgozásból az igények és idők változása során.
Művészetét magyarul először talán a Honderű (1846), utóbb a Hölgyfutár (1857) mutatta be, majd cikkek szép sora a kerekebb évfordulók körül (Beöthy Zsolt, Farkas Zoltán, Lázár Béla, Komis Gyula, Jajczay János és mások), Wollanka József kiskönyve után (1906) Lyka Károly esszéjének sorjázó újabb kiadásai. Móricz Zsigmond remek útibeszámolója a Nyugat lapjain (1926), a Magyar Csillagban Bernáth Aurél „Petőfi és Rafael" párhuzama (1944). A sor bőségesen folytatható, takaros kis „Raffaello-antológia" kerekednék a magyar nyelvű irodalomból az „urbinóiról". Bernáth Aurél a festő levelét közli kom-mentálva egy Francesco Franciával való képcsere körül (Magyar Művészet, 1948). Pülszky Károly tanulmányai (Vasárnapi Újság — 1883; Akadémiai Ér-tesítő — 1887), Meller Simon könyve (Az Esterházy Képtár története — 1915) elkerülhetetlenek a hazai műveket illetően, majd utóbb a „szomorú aktuali-tás" a képlopás körül.
Raffaello műhelyei reneszánsz udvarocskák voltak maguk is, a „Maestro"
szép számú festőszemélyzetet tartott, és ma már nehéz megkülönböztetni — többnyire az időrend segít —, hogy a vatikáni stanzák és a loggia alkotásain mi viseli az életmű gazdagságának és az életút rövidségének szembesítésében a Mester és a legjobb' tanítványok áldott és munkás kezenyomát. Hiszen a szellem a mesteré, a kéz akár egy keleti istenségé lehet: megsokszorozta ön-magát. Lessing ijesztően morbid parabolája — „Raffaello nem lett volna a leg-nagyobb festőzseni, ha szerencsétlenségére kéz nélkül születik? — szerencsére csak skolasztikus kérdésfeltevés, és csupán így marad értelme gyanúim sze-rint. Mi már kételyek nélkül fogadjuk el Hauser Arnold többekkel vitatkozó, többek által vitatott ítéletét, amikor „az újkori klasszikum első képviselőjé-nek" állítja Raffaellót. Akinek „jelenségléte" a felbomló reneszánsz cinquecen-to jában könnyedén magyarázható, így a kortársak ambivalenciái nehezen ért-hetők. Csupán a megbízók és a költők értették igazán az üstökösélet sugalla-tos és örök érvényű ajándék jellegét. No meg a Hölgyek és a mindenkori Ifjú-ság: a római Pantheon nagy halottjának sírján naponta friss virág illatozik.
Működése „nem tartott tovább húsz esztendőnél, hiszen Raffaello halála után nem beszélhetünk többé klasszikus művészetről mint kollektív stílus-ról . . u g y a n c s a k Hauser Arnold szerint. így aztán aligha feltűnő, hogy
„Raffaellel Európa-szerte baj van..." vallja egy naplótöredékében Bernáth Aurél sajnálkozón. Utal itt Bernáth egyben sírra is, hogy az elmúlt századok géniuszteremtő igyekezetét a barokk Michelangelo-kultusza, majd a klassziku-mot követő nagy kiábrándulás e század elején ugyancsak megtépázta, ekként
„az utolsó reneszánsz klasszikus" nimbuszát. A fiatal és szép ifjú még, szinte teljes pompájában, maga is megdicsőülten áll Ingres képén, csekélyke hódo-lattal a Homérosz apotheózisán (1826—27), de a későbbi franciák és főként az érzelmek klasszikumát tudatosan kétlő németek pozitivista tróndöntögetése majdhogy elperelte a festő értékeit. Kissé devalválódott a Szépség feltétlen hódolata, a fejedelmi műhely alkotásteremtő gazdagsága ugyanígy. Az újkor pedig ismételten felelevenítette a két feltételezett rivális, Michelangelo és Raf-faello vetélkedését, mindegyre valamelyikőjük javára billentve a mérleg egyen-legét. Pedig hát a reneszánsz teljessége éppen a két (és .több) szuverén
pár-harcaiban és rivalizálásában lesz érthető és tetten érhető: „tanító mestere, Pe-rugino és vetélytársa, Michelangelo nélkül nem, létezne Raffaello — de a rene-szánsz sem lenne a renerene-szánsz s Róma sem Raffello nélkül..." ismét csak Hauser szerint. így igaz, hiszen minden kor igénye a komplexitás. Minden igazság a sokféle komparációban és termékeny kölcsönhatásokban, a teremtés és teremtődés kollektív vágyaiban érvényesül. Különösképpen a reneszánsz idején.
Raffaello híre és szelleme nálunk előbb az Itália-járó festők és utazók naplói és útibeszámolói (Wesselényi Polixénia — 1842; a Petőfit támadó Csá-szár Ferenc — 1844; Széchenyi István, Wesselényi Miklós és mások), a festők másolatai és leírásai révén ütött tanyát, utóbb az egykori német rajongók — Lessing, Winckelmann, Goethe stb. — e táji hatása font babérkoszorút, nem ritkán rajongó glóriát a festő feje köré. A leírások ismertté és nosztalgikus úticéllá tették alkotásait, egyenértékűvé Rómát a Vatikán festői csodáival.
Az Esterházy-gyűjtemény arcképe és Madonnája már a 18. század végének lel-tárkönyvében megtalálható, utóbb az izgalom a képek állami tulajdonba ke-rülésének idejében (1870), nemrégiben a „század hazai műkincsrablásának"
gyötrelmei.
1920-ban Beöthy Zsolt ugyan a „Rafael-babérok" foszladozásáról ír (Üj Idők), de a vita már eldőlt: a csodálat emelkedőben ismét, a Róma-járók in-tenzív szaporodása, Lyka Károly remek kis könyvének több kiadása (korábban tanulmányai: Új Idők, 1933, 1940) a régi fényekbe vonták a festő hírnevét.
Csillaga is emelkedőben, helye töretlen a reneszánsz piktúra szentháromságá-ban, levelét Bernáth Aurél több ízben közölte varázsos lényének írásos bizo-nyítékaként. Sikere akár a Passuth-regény olvasottságából, többszöri kiadásá-ból mérhető. A kerekebb évfordulók ismétlődőn a közérdeklődés fókuszába állítják művét és nevét, Giorgio Vasari életrajzgyűjteményének ismétlődő ki-adásai, a Szépművészeti Múzeum emlékkiállítása (1970) ugyanígy. Vasari élet-rajza mintegy alapmű Raffaello körül, művei akárha „szellemi köztulajdonba"
kerültek a képlopás idején.
Lehetőséget mindezek elmondására a Raffaello festői életműve című al-bum magyar változatának megjelenése adott, Michele Prisco, Pierluigi de Vecchi, Jean-Pierre Cuzin közös munkája a színes képekkel és a dokumen-tációval, a „nyugat-európai honosítás" itt megtalálható.
Egy kissé mindig Raffaellót sejtjük a költők „pictor ignotusa" (Róbert Browning, Babits stb.) mögött, angyali szelídség, fények és örömök áradnak képeiből. Ebben az albumban a lehetséges teljességigény mellett főként a va-tikáni freskók részleteinek közelsége a reveláció. Az áradó raffellói gazdagság itt úgy tárul elénk, ahogy rohanó turistalétünkben sohasem elevenül. Akárha Stendhal vagy Ingres társaként vizsgálódnánk el-elidőzve a Szent Péter kisza-badítása falkép részletei, Az athéni iskola és mások szereplőinek teljes tablója és arcmásai felett. Vagy éppen Csontváryt követően, aki minden bizonnyal alaposabban megnézhette a Főlignói Madonna „elnagyolt" hátterét, hiszen az itt közölt nagyítás erősen emlékeztet a dalmáciai képek festés- és fényviszony-lataira. De Ingres-hez hasonlóan „láttak rá" Raffaellóra már a múlt század magyar festővándorai .— Balassa Ferenc, Barabás Miklós, Libay Károly, id.
Markó Károly és a többiek —, „az utolsó modern görög" számukra a képírás klasszikus nagymestere volt.
Az album helyrajzi mutatójában pontos adatokkal és leírásban szerepelnek a budapesti Raffaello-képek, amelyek gazdagabb elemzése Vayer Lajos (Az
itáliai reneszánsz művészete — 1982), Tátrai Vilmos (Közép-itáliai cinque-cento festmények — 1983), Garas Klára (Olasz reneszánsz portrék — legutóbb 1981) és mások könyveiben, adattáruk Pigler Andor katalógusaiban megtalál-ható. Jacob Burckhardt (1978), André Chastel (1973; 1984), René Berger (1984) és mások magyar nyelvű könyvei a témáról akárha ráadásnak tekinthetők.
A szép képtáblák fölött meditálva örömmel adhatunk Goethének igazat, amikor arról ír — ő pedig igencsak lassú turista volt! —, hogy Raffaello Ma-donnaként „mindig az ő szerető édesanyját festette elsőszülöttjével", és abban is egyetérthetünk, hogy Raffaello képein a tiszta gondolkodással a tiszta tö-kély párosul. Majd ismételten megejt Ingres élménye, bár az ő Raffaello és Fornarina című képe ebben az albumban természetesen nem látható. Róma ugyancsak magához láncolta egykori ösztöndíjasát, és ezen az 1814-ben ké-szült képen Ingres valóságos „rembrandti pózban" ülteti hölgyét festője ölébe
— előttük pedig elkészülten a szégyenkező félakt („La Fornarina") portréja látható. Romano feltételezett műve színesen mégis a Raffaello-albumba ke-rült, bár „raffaellóságát" erősen vitatja a szaktudomány. De a legenda mégis-csak meghatározó: a Hölgynek festője társaságában a helye, a legszebb ké-pek között.
A raffaellói reminiszcenciák különben szembeötlőek más Ingres-képeken is, az egykori kritika jól látta valóban ezt a „hatást". Miként a magyarok is a Csontváry-képek előtt.
Örömmel forgatjuk újra és újra az albumot, és fájlaljuk végül, hogy el-maradt a remélt „hazai adaptáció". Mindaz, aminek töredékeit soroltuk az imént. Az „örök művek világát" csodálta Illyés Gyula egy Giotto-kép előtt
— ez a világ Raffaello művei előtt is csodálható.
A nemzetközi kitekintésű irodalomjegyzékben örömmel fedeztem fel An-tal Frigyes nevét. Majd később elbúsulok: az 1980-ban megjelent posztumusz tanulmány eddig csak németül olvasható.
BODRI FERENC