• Nem Talált Eredményt

Nem édes, nem is fáj az ébredés

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Nem édes, nem is fáj az ébredés "

Copied!
122
0
0

Teljes szövegt

(1)
(2)

Főszerkesztő KAPOSI MÁRTON

Főszerkesztő-helyettes LENGYEL ANDRÁS

A szerkesztőbizottság elnöke TÓTH BÉLA

A szerkesztőbizottság tagjai

Berényi Bogáta, Besenyi Sándor, Borvendég Béla, Csatári Dániel, Kaposi Márton, Szentpéteri István

A szerkesztőség tagjai

Csatári Dániel, Nikolényi István, Szabó Tibor, Tóth Béla, Zsoldos Sándor

(3)

Tartalom

XLI. ÉVFOLYAM, 9. SZÁM 1937. SZEPTEMBER

LADIK KATALIN versei: Álom zúzott gyümölcsön;

Nem édes, nem is fáj az ébredés; Zúzmarába öltözött szárnyakkal; Ökörnyál; Szentivánéji álom; Csont

előtt virradat 3 VERESS GERZSON versei: Az elfuserált piramis; Aleg-

hetedik évszak 4 KERÉK IMRE versei: Mintha nem lenne semmi ok;

Apollinaire-változatok; öböl madárral; Decemberi al- kony .;...,.... ...;... 6 KONCZEK JÓZSEF versei: A fa és a hajó; A jázmin-

bolygó 8 ANKERL GÉZA: Az oszlop (elbeszélés) 9

BERKOVITS GYÖRGY: A barátom regénye (regény-

részlet) 13 BELÁNYI GYÖRGY versei: Az éjszaka szobái; A vi-

lág ágán; Mintha mégis; Jobb is 23 LABANCZ GYULA versei: Életjel; Nem tesz munka-

nélkülivé 25 MÁRVÁNYI PÉTER: „Én hiszek abban, hogy fölfelé

megyek." Beszélgetés Bari Károllyal 27 ÖRÖKSÉG

SZŰRÖS MÁTYÁS: Ópusztaszeri köszöntő 40 TANULMÁNY

TAKÁCS IMRE: Néhány szó a jeltisztaságról és a jövő-

ért váló jelenkoriságunk értelmezéséről 45 ZSOLDOS SÁNDOR: Az Éden vermei. Dobai Péter köl-

tészetéről „ . . . . V . . . , „ . . . 48 HAZAI TÜKÖR

Szegedi műhelyek

DOMONKOS LÁSZLÓ: Lélekmentő szolgálatban. Be-

szélgetés Farkasinszky Térézzél 55

(4)

ESZMECSERE

AGÁRDI PÉTER: A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt irodalompolitikája 1945—1948.

Standeisky Éva tanulmányáról 66 MŰVÉSZET

BODRI FERENC: Képzőművészeti krónika 74 KELET-EURÓPAI TÜKÖR

LIPCSEY ILDIKÓ: A román kommunista párt a nem-

zetiségi kérdésről (1921—1945) 79 KRITIKA

TROGMAYER OTTÓ: Erdély története I. kötet. 1.

A kezdetektől a honfoglalásig 99 KORDÉ ZOLTÁN: Erdély története I. kötet. 2. A hon-

foglalástól 1606-ig 103 IFJ. BARTA JÁNOS: Erdély története II. kötet 107

RUSZOLY JÓZSEF: Erdély története III. kötet 111 ILLUSZTRÁCIÓ

Szenti Ernő grafikái a 44., 54., 73., 78. oldalon.

A műmelléklet I—IV. oldalán Takács Imre faszobrai.

A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.

Felelős kiadó: Kispál Antal — 87-3216 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető:

Surányi Tibor igazgató. :

Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12r'570. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben és;a Hírlapelőfi- zetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96-162 pénz- forgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 16 Ft. Előfizetési díj negyedévre: 48, fél

évre 96, egy évre 192 forint.

Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

ISSN 0133 1167

(5)

LADIK KATALIN

Álom zúzott gyümölcsön

Kéken, hosszan zuhantam.

Mintha felhőt öleltem volna át kétségbeesetten, szájamba csapódó

kihűlt madarakat ropogtattam, tüdőmbe havazott az alattam sistergő hegygerinc,

gyönyört söpört belém a jeges szél, s zuhantam némán, boldogan, zúzott gyümölcs

égi abroszon.

Nem édes, nem is fáj az ébredés

Felsebzett vállán A létra húsába fúródik.

Már nem felhő, nem hegy.

Szaga erősödik.

Felhasított, süvítő ég alatt Pléhkrisztust cipel.

Zúzmarába öltözött szárnyakkal

A befagyott tóban csapkod.

Két szemgolyója Véres nádszálon csillog.

Ökörnyál

Egy nagy szeg van a holdban Az tartja fenn a faágon.

Ejtőernyős hattyú.

(6)

Szentivánéji álom

Sápadt arcán véres maszk, Rovarok lepték el az égboltot.

Kiissza saját tükörképét a mocsárból.

Csont előtt virradat

Hideg késsel kettészeli a látóhatárt.

Fakul, vékonyul a seb az égen.

Az átok rég beteljesült:

Az utolsó férfi is meghalt, az asszonyok megöregedtek.

Nincs éjszaka és nincs nappal — örök szürkület van.

Egy didergő madárijesztő virraszt az égen.

VERESS GERZSON

Az elfuserált piramis

Kányádi Sándornak Anyát, hont, nyelvet, arcot, nemzedéket

— édes béklyót? billogként viselt éket? — mást-másmilyent már nem választhatok.

Glaciális históriánkban én így vagyok konok.

Nem perelem vissza a múltat, s nem ragozgatom jövő időben

a fényárban fényükvesztett igéket:

édes béklyót? billogként viselt éket?

Köröttem hősök futnak meg a bronzból, márványból, fából...

A történelem menekül magából.

A jelent kérem számon magamon:

a részesek-részvényesek jogán.

Mert gránátalma függ a körtefán.

Fejünk, fejed, fejem — szívünk fölött, s a táj,

a szunnyadásba öltözött, húnyász, még retteg kiharsogni a tavasz rügypattanásig feszült himnuszát.

%

(7)

Mekkora egy korszak fesztávolsága, meddig lapít még Fáráónia?

Meddig, hogy minden kardalt-éneket egyszólamúvá kell hangolnia?

E jelent kérem számon magamon:

a részesek-részvényesek jogán.

Ládd: gránátalma érik körtefán!

...Csak fájsz nekem, hasonult nemzedékem, s magam is sajgók, amiért nem vádlók, amiért értetek föltörpülök

egy-egy versben, s tőlük leóriáslok.

A léghetedik évszak

Szakács Enikőnek Kiáltlak! — madárakna robban:

az ég csupa csőkarepesz.

Szerelmünket kibiztosítom:

véghelyzetek évada ez...

A csőre töltött puska-létben felhúzott kakasú idő

sor(s)olt mellém a szenvedésben, s ládd, iker-végzetünk kinő, kitüntet kölcsönös sebekkel e csókbogáncsos itt-velem, búvunk dideregni egymásba meddig-idejű teleken

s szakadt oroszlán(?)körmeimet élesítném érdes falon:

kettőnk egymásnak megtörténte már kötelező hatalom.

Józan életűvé szerettél!

— s vagyok diadalittasan, felcsillantottad: egy igének végtelen ragozása van,

s hogy kristályrácsaink izzása leg-eken túl fokozható...

— dereng a bennső szemhatáron a negyedik dimenzió:

Aláaknázott tájamon jársz.

Életveszélyes itt, velem.

Ez már a leghetedik évszak:

harmincon túl a szerelem.

(8)

KERÉK IMRE

Mintha nem lenne semmi ok

Jó volna kicsit játszani, a sodrásban megállani legalább pillanatra csak, hallgatni fűneszt, madarat, míg elforog velünk a föld:

kizökkenteni az időt,

mintha nem lenne semmi ok rágondolni, hogy meghalok, mintha lehetnék boldog is, egyszerű, mint az ég, a víz, az öntudatlan állatok;

magamat elengedni, hogy ne csak a tények, részletek — járja át minden sejtemet a befoghatatlan egész, élet helyett a létezés;

de nem lehet, hát nem lehet, pörgők tova, mint a kövek örvénylő folyó fenekén, hová álig jut el a fény.

Apollinaire-változatok

Letéptem ezt a hangaszálat Egy ravatal az őszi táj

Görnyedő vén fák zsolozsmáznák Gyöngypermeteg eső szitál

E-földön többé sose látlak Kilobbanó kikerics-lángok Csörgő rézfillér-levelek

Varjúcsapat kár-kár-ja szállong A fakósárga domb felett

ó idő szaga hangaszálák Lombtalan ágán a Te jutnák Dideregnek a csillagok Árva kóró a szélbe sóhajt A földet belepi a hó majd És várlak téged tudhatod

(9)

Öböl madárral

Egry képére szétnyitott-kagyló-álákú part páros karéja mögött két domb egymásba lüktet vitorlát bont a fény

a tó rángó izomkötegei partnak feszülnek nádizenéből suhogó sás közül figyel egy madár karcsú törékeny alig látod parányi pont a mérhetetlen mindenség erővonalai közt mégis e gyönyörű

színjáték érte van csupán féllábon áll

szűri szemén át a lélegző világot

Decemberi alkony

A hó alatt megroskad a pőre fák ezernyi gallya. Varjak: elátkozott

lelkek keringenek suhogva, kósza haduk feketéll a parkok fehér bundájú bokrai, zúzlepett

virágcsontvázák gyér szövevénye közt, egy-egy felszáll a hősi emlék-

mű tetejére, tipegve szétnéz.

Fagyott harangszó bukdos a háztetők között. Kémények orgonasípjain

mélyhangú dallam száll magasba, durva decemberi szél zenéje.

Hamuszín égből hull, szakad egyre csak, sudár fenyők tűlombozatán megül.

Utcai lámpák fénykörében mintha libegne ezernyi lepke.

(10)

A hókoloncos úton a gépkocsik

zihálva.nyögnék, meg-megákad, forog egyhelyben a kerék, motor bőg,

bömböl, akár a verembe hullt vad.

Eltévedt kóbor eb szimatolva fut a járdán, villanyoszlop előtt megáll,

lábát emelinti, vizel, majd usgyi, eliszkol a vaksötétben.

KONCZEK JÓZSEF

A fa és a hajó

Gallyait a víz alá meríti,

göcsörtös ágból, mintha tenyér —

ott áll a fa, talpán túl leérő ősmajom-kezekkel, s nyög. Hallom a hídig.

ő pedig hagyja, hogy ága, mint az elnehezült élet, társa lehessen a hullámok csobbanó rendszerének.

Végetér a nap.

Elcsobognak a fények.

Elzsivajog a zsivaj.

Elcsikordül az üvegcserép a murvakavicson.

S amint öble nő a lassú hajó torokmély hangjelének, úgy komólyítja magát, úgy gomolyog, mintha fészket panaszkodna magának a hang,

mint tollászkodó bőség, mely szárnyas, mint a lomb.

Így alkotják együtt az alkonyatot.

S én érző őre vagyok minden résznek.

Ügye, magából és másból minden így teremt egészet?

(S mint égy kozmosz-kutya ugatása,

annyi minden hullik át a végetérhetetlen zuhanásba...)

100

(11)

A jázminbolygó

Éjjel-nappal virágzik a jázmin.

Illatával eltakarja lábujjhegyig önmagát, magán túl a kerítést, a fölszáladott zöldbab indáját, a kacsacsőrformájú babvirágok gyenge csokrát, s lenn a frissen lobbant csipkés szélű mezei csalán

leveleit. Virágzik a jázmin.

S mint valami új bolygó, ha fordul,

surrog maga körül, zajdül, formálja magát, gömbölyödik, s lehet, nem is tudja,

milyen törvény cselekszi vele,

hogy éjjel-nappál virágzik és mindent, amit elér, magával ragad,

s elborít mindent az illatával.

...Éjjel-nappál virágzik a jázmin, szinte sóhajt, amint arcom éri, mert amint járkálok, láthatatlan hatol belé arcom, mintha vajba gyermek ökle nyomódnék, így őriz üres helyet, amíg tovább lépek, s mint valami álagútszerű sáp, húzódik a gömbölyű illatban...

ANKERL GÉZA

Az oszlop

Kiss Vincze kőművesmester huszonöt éve dolgozott a szakmában. Fiatalon, míg betört, alig lehetett a szavát hallani. Később se lett bőbeszédű, és a sza- márlétrán se sietett felfelé. Tízévi segédmunka után lett betanult kőműves, s csak nemrég önálló művezető.

A munkát aznap reggel se kezdte másképp, mint évek óta. Különben se történt semmi különös, csak valahogy a kedve nem volt az a rég szorgalmas, stabil, beletörődős. Isten tudja, miért. Aztán úgy tíz óra tájt eszébe jutott egy beszélgetés az előző délutánról, s az motoszkált a fejében.

Régi kedves időtöltése volt, hogy szép vasárnap délutánokon, estefelé a meccs után, valamelyik szomszédjával mászkált a városban, s betért egy-egy fröccsre. Ilyenkor itt is, ott is megálltak egy-egy ház előtt. Rámutatott, s csak annyit mondott: ezt is én csináltam. Tegnap indult először az új lakóval, aki vagy két hete költözött föléjük, erre a kis terepszemlére, s mikor a sarokhoz értek, újra elkezdte mondókáját, mint máskor.

(12)

— Látja ezt az ötemeleteset ott. Ezt is én raktam ide. Karay, a szabó ilyen- kor meg szokta ropogtatni a hátát, s végigmérte az építményt párkánytól a járdáig, még ha mindennap arra járt is, s aztán kis idő múlva előre nézett és hümmögve bólintott. De ez az új csak rápillantott úgy félvállról és mosolyogva mondta:

— Már hogy rakta volna maga? A mérnök, az építész és istentudja, mi- lyen nagyobb pénzes hatalmasságok emelték. Higgye el Kiss, maga csak az idé- jét töltötte, hogy kapjon kenyeret.

Akár kötődve, akár rosszkedvből, akár pedig az igaz szó kedvéért be- szélt így, megszúrta a szokatlan szó, mint a fullánk, s több szó alig jött ki a száján. Most is háborgatta még az agyát, mikor a terven éppen az oszlop he- lyét méregette.

Ott állt már a bódé ajtajában a két tömzsi olasz, apró szicíliaiak, várták az ukászt, hogy az oszlopot kitűzzék. Míg ő nem szólt, meg se mozdulhattak: a munkagödörnek se a mélységét, se a szélességét, de még a helyét se tudták.

Erre a gondolatra Vincze mestert némi bizsergés fogta el, és szerette volna, ha most itt lenne az az új lakó. Megint a rajzra hajolt. Pontosan kellett mérni, s néha a beírt méret sem egyezett. Ettől a tervrajztól azonban valami undort érzett és visszahőkölt, hivatalokban is elő szokott ez fordulni a bosszantóbb aktáknál. Ez az oszlop régen bökte a szemét, mindjárt, mikor a terveket át- vette. Meg is említette a nyurga mérnöknek, aki a részvénytársaságtól éppen erre csellengett, de az a rajzra alighogy ránézett, meg se várva mondandója végét, már kész volt a válasszal: úgy csinálja pontosan, ahogy a rajzon van.

Nem is tudhatta, mi bántotta az ő arányérzékét. Pedig annál az oszlopnál valami nem volt rendben. Egyik fele más volt, mint a másik, és olyan közel volt a falhoz, hogy szinte hozzásimult. A tövében meg olyan karcsú volt, mint egy őzláb. Épp múlt évben a Confédérationnál volt egy ilyen alaprajz, s ak- kor is az oszlop majdnem középen volt, épp a fal alatt. Az ember ezt mind tudja, s még sincs joga kijavítani — zsörtölődött magában, s úgy fel is dü- hödött, hogy csak na. Hát hiába szívta ő huszonöt éve az épülő házak mész- porát majd' minden áldott nap. De különben ki tudja őt megakadályozni ab- ban, hogy valamin változtasson. Valamit, amit egész biztosan tud, hiszen nem először látott.

Körülnézett. Az olaszok türelmesen támogatták az ajtófélfát, ahonnan a világosság bejött. Az egyik ásított, a másiknak is csak félig voltak nyitva sze- mei, mint a tollászkodó tyúknak. Nem bántotta őket ez a kis pihenő. A rajz- ról a méretek idegesen néztek rá, remegtek a nagy sietségtől, amiben készül- tek. Kiss Vincze nyugodt, vaskos kezét melléjük fektette, aztán vastag ceruzá- jával rájuk mászott, áthúzta őket — miket ott fenn a hivatalban kottáknak becéznek —, és föléjük írta az újakat úgy elterpeszkedve, hogy még az Űr- isten se tudta volna elmozdítani azokat. Minthogy pedig számot szám szül, hogy egymással megbékéljenek, más számokat is újakkal kellett helyettesíteni. Hogy azokat a vézna, fekete számokat ott fenn hogyan szülték, nem tudta, de nem is érdekelte túlságosan, ő az övéit összeadással és kivonással számította ki, s ezek stimmeltek keresztül-kasul.

Persze mindjárt tudta, hogy mégis merész dolgot művelt, esküvője óta talán a legmerészebbet. De legalább majd megtudják ott fent is, mit ér a

„tapasztalás".

— Ez itt rossz volt, mondta az olaszoknak csak úgy magyarázatképpen;

de mikor azok bamba arcán a figyelem legkisebb jelét se találta — az egyik

(13)

épp fütyürészni kezdett, s a másik sem mutatott hajlandóságot, hogy örömé- ben, tettében és felelősségében osztozzon, igaz őket nem is ezért fizették —, nem folytatta, hanem csak rájuk rivallt:

— Mit érdekel az titeket! De nem is értetek hozzá! Eridjetek a dolgotokra!

Itt a rajz! Neki! Mehettek vele, most már rendben van!

Hazafelé Kiss Vincze azon kapta magát, hogy fütyörészik. A Kartongyár- nál meg a kitóduló lányok felé is kacsintott, a könyvesbolt ablakában pedig megakadt a szeme egy szakkönyvön, és elhatározta, hogy egyszer majd be- megy, s megkérdi az árát. A nagy elégedettség azonban estére, a konyhalámpa megszokott sárga fényénél valahogy elpárolgott. Az asztalnál valami belső szé- delgés fogta el, valami bizonytalanság, mint mikor az ember nem találja a lépcsőházi karfát. Vacsoránál rámordult a gyerekekre, s az ágyban csak ke- rülgette az álom, de nem tudta végleg elnyomni, pedig máskor hamar elaludt még a legnagyobb perpatvarok után is. Az asszonynak nem szólt az egészről semmit, hiszen az úgyse értett az ilyesmihez. Aztán úgy alkudott meg magával, hogy a gödör még úgyse mély, és holnap másíthat rajta, ha éppen akarja.

Reggel a két olasszal futott össze először. Velük aztán igazán nem ásatta újra a gödröt — s különben is miért tette volna, mikor az a jó helyén van, jobban, mint ahogy ott fenn kijelölték.

A gépesítés óta az építkezés gyorsan haladt, s a másik héten már egy eme- letet is húztak rá, s az oszlopokat ki is zsaluzták. Tetejükön vígan gurigáztak a munkások tele talicskákkal. Kiss Vincze újra jókat aludt, s olyan széles ked- ve volt, hogy az asszony azt hitte, valami turpisság van a dologban, vagyis az embere félre jár.

Egy hónap múlva egyik délután újra kijött a részvénytársaságtól a nyur- ga, szemüveges mérnök, s összemászkálta az épületet. A tervekért befutott a barakkba, aztán a colstokért meg újra a tervekért.

— Hű, Vincze bácsi, nem értem ezt egészen, nincs az az oszlop, a B 6-os rossz helyen? — kérdezte.

— Nem hiszem — mondta ő, és oda se nézett.

De az a bizonyos csak nem nyugodott. Sokáig futkosott még fel-alá, és az egyik munkás mondta, hogy mielőtt elment, még őt kereste.

A következő napokban megint nem történt semmi, de szombat_reggel, mi- kor senki se volt az építkezésen — s ennek utólag örült —,. behívták. Egy egész kis konzílium volt együtt. Mérnökök különböző helyekről, fontoskodó technikusok, akiket körülcsipogott néhány rajzoló.

— Hű! Még szerencse, hogy észrevette — mondta a szemüvegesnek egyik kollégája —, s hogy az utolsó két héten a másik épületszárnyon dolgoztak.

— De hát hogy mérte így el magát Vincze bácsi? — mondta a plénum előtt a szemüveges leereszkedő, ünnepélyes hangon.

— Nem mértem én el magamat, kérem!

— De hát nézze, két méterrel van odébb!

— Én mértem oda a fal alá.

— De hát ki mondta ezt magának? Ki adott utasítást? Megkapta a ter- veket? — mondta idegesen a főmérnök. Legyintett és a választ be se várta.

— Hogy jutott magának eszébe, csak úgy a saját szakállára! De ilyet még sohasem művelt! — sajnálkozott a statikus, aki már régen volt a válla- latnál. Akkor egy másik ismeretlen odébbragadta az egész társaságot, s vége is volt a kihallgatásnak. Oda már nem hívták, ő meg nem ment utánuk, hogy védje magát. Már csak szófoszlányokat hallott.

(14)

— Mekkora blamázs! — mondta egy technikus a többiekhez fordulva, de rá se hederítettek. Egy másik, egy idősebb mérnökféle hangosan szólt oda a kollégáinak, akik már mind a tervek hátlapján logarléccel babráltak:

— Nem maradhat ez így?

De alig figyelt rá valaki, s a nyurga meg is rótta megjegyzéséért a szem- üvegje mögül.

A számok, a fi-k és az F vasak csak úgy röpködtek. Csak egy szó tudott rendet tartani a hangzavarban, ami újra meg újra ismétlődött: többletköltsé- gek!

Délre mindennek vége volt. A rákövetkező vasárnap meccs se volt, és a nap végtelenbe nyúlott. De a hétfő és a kedd se hozott semmit. Talán a több- letköltségek? — fordult meg a fejében. Még sincs elég pénzük hozzá, hogy lebontsák az oszlopot, meg ami rajta áll. ő élt a megszokott módon, csak éj- szaka többet forgolódott. S a részvénytársaságnál pedig telefonáltak, sürögtek és intézkedtek. Az ő oszlopa mindennap szóba került. Tárgyaltak. Kiadásokat és kompetenciákat igyekeztek egymás vállára hárítani. A hatalmasok kicsiknek mutatkoztak — ki-ki behúzta a vállát —, de ahol a részvénytársaság valamit nem vállalt, kisegítette az építtető — követelt és ígért —, s ahol mindketten csődöt mondtak, ott a biztosító nyitotta ki pénztárcáját a maradék költségek fedezésére, ez a Société Anonyme-nál is személytelenebb szörny.

Kiss Vincze ezalatt még szótlanabb lett a munkahelyén, és este szorongva gubbasztott a vackában. Biztos volt benne, hogy ott fenn az ő büntetését for- ralják; minél később éri el, annál súlyosabb lesz.

Mikor a költségek el voltak osztva mind egy szálig, eljöttek újra. Nem hoztak magukkal semmit. Egy vastag gumival kiradírozták Kiss Vincze szá- mait, aminek csak az árka maradt meg. Az oszlopot még Kiss Vincze állította az olaszokkal, kik közben megszaporodtak, arra a helyre, hová az a nyurga szemüveges, az ő főnöke vagy tudj' Isten, ki szánta. S mert akkorra lett elég fedezet is, még igazán bosszút sem álltak rajta. Egyszerűen elküldték nyug- díjba, hisz eleget szolgálta a részvénytársaságot.

ö értett a szóból. Következő ősszel visszaköltözött falura, ahonnan valami- kor felkerült. Az asszony morgott is érte, nem tudta, miért kell menniök; de viszont, mit tartozik az már rá, ha az embernek van valami regénye.

A városba be se ment többet — ha csak nem hívták valahová kemencét rakni, ott ült az állomáspadon az öregekkel. Kérdezgette az utasokat, hogy megvan-e még a Nagyáruház, s nincs-e repedés a falán. Sokan furcsán néz- tek rá, mások tréfálkozásnak vették és mosolyogtak.

Pedig nem volt rajta mit mosolyogni. Egy oszlop lent a pincében rossz he- lyen állt. Megmondta az az ősz mérnök is, hogy hagyják a helyén — csak ő is félt a kollégáitól és nem mert mellette kiállni...

így van az..., s ki tudja azt elfelejteni, ha valamit alkotott, még ha csak egy oszlopról is van szó.

(15)

BERKOVTTS GYÖRGY

A barátom regénye*

Boroczkó Tamás — Ckó, így becézem, a . . . czkó-ból származtathatóan —, a barátom, huszonhét éves, nőtlen, „mert sok baj van a nőkkel, Győző, öreg- fej", szokta mondogatni nekem, ha idétlenkedik és sokszor idétlenkedik. 1969 október elején, egy kora reggel, félálmában, mintha — mintha, tehát nem biz- tos — ilyesmit motyogott volna: „ . . . m o s t , most azonnal felhívni... Esz- tert . . . és elmondani n e k i . . . amit még soha senkinek..." így, ilyen szenvel- gően kezdődött Ckónak az az októberi napja. A barátom mentségére, csupán félálmában kezdődött így és állítólag — tehát csak állítólag.

A félálom, a félálmok reggel, rendszeresen negyed hétkor látogatták meg Ckót, aki a hallban aludt. Tudniillik pontosan negyed hétkor cihelődött fel Gizella nagymama a belső szobában, kibotorkált a sötét halion, pontosabban az előszoba után következő, a helyiségek előterét alkotó, ablaktalan szobafélén át a vécébe — . . . zubogott. . . . —, visszabotorkált a sötét halion át a fürdőszo- bába, minduntalan beleütközött valamibe — . . . ütődött . . . koppant . . . . folyt . . . csobogott . . . —, ismét a sötét halion botorkált át a szobájába, a bel- sőbe — . . . recsegett . . . —, újra kicsoszogott a sötét halion keresztül — . . . nyikorgott . . . — a konyhába — . . . kattant . . . csörömpölt . . . csörgött . . . csorgott . . . —, hogy elkészítse a reggelit.

Ckó edzett volt, nem riadt fel, nem, hanem először háromnegyed, igen, körülbelül csak háromnegyed álomba zuhant.

Felkelt Menyhért apa is az erkélyes szobában, elindult a sötét halion át a vécébe, majd a fürdőszobába, aztán a sötét halion át vissza az erkélyes szo- bába — minduntalan beleütközött valamibe, a régi parketta recsegett, s a többi.

A barátomat akkor már nem háromnegyed, hanem félálmok kerülgették.

Kibújt az ágyból Ibolya anyu is az erkélyes szobában, megtette ugyan- azokat az utakat, ugyanazokba az irányokba, mint a férje és az anyja — . zubogott . . . ütődött . . . koppant . . . folyt . . . csobogott . . . nyikorgott . . . kat- tant . .. csörömpölt . . . csörgött . . . csorgott . . .

Ckó most már csaknem felriadt, de még sikerült megőriznie úgy egy kis negyedálmot, igen, kábé negyedálmodott, ha jól számolok visszafelé.

A barátom éppen azt félálmodta — mert maradjunk csak a félálmoknál

—, hogy Eszternek hajtogatja: „ . . . szeretlek... és akár ma az oltár elé vezet- nélek..."'

Ckónak ezek a félálmai rövid ideig tartottak, mivel hamarosan felgyulladt a villany a hallban, s Menyhért apa letelepedett reggelizni a hall közepén ál- ló asztalhoz, amelyet kerülgetni kellett, s amely világoskék színű, nyolcszemé- lyesre is kihúzható, ügyesen célszerű asztal volt. Menyhért apa természetesen a helyére, az asztalfőre telepedett és társalogni kezdett. Ckó félálma nyom- ban elröppent, mint egy madár, s teljesen felébredt.

— Nincs rossz dolga egy ilyen fiatalembernek manapság — jelentette ki Menyhért apa, és feltörte a lágytojást.

De a barátom befordult a fal felé, úgy tett mintha aludna. Mindenesetre

* Részlet egy regényből.

(16)

azon igyekezett, hogy felidézze újból Esztert — „valódi nyúlánk... klassz, hogy olyan fiús . . . még sincs nála lányosabb . .

Ckó egészen a falhoz tapadt, ugyanis, ugyanis azt el kell árulnom, hogy a pirosas mintázatú huzattal kárpitozott rekamiéja, pontosabban ágydíványa és az asztalfő közötti távolság, történetesen, egy méter húsz centire rúgott, hozzávetőleg, ezt a távolságot viszont kitöltötte a szék, a négy világoskék színű, kárpitozás nélküli szék közül az egyik, Menyhért apa széke, s mivel a fekvő barátom feje éppen ennek a széknek a vonalában és ülőkéjének ma- gasságában pihent a párnán, így bátran mondhatni, hogy Menyhért apa szé- ken nyugvó hátsó felétől néhány centiméter választotta el Ckó fejét a pár- nán, pontosabban választotta volna el, ha nem tapad a falhoz.

— Veled szót váltani... tőled megtudni valamit... ugyan . . . — és Meny- hért apa beleszürcsölt a teába.

Ckó magában ismételgette: „Eszter... mennyire kedves . . . milyen kis természetes . . . ugra-bugra lány . . . "

Megtörtént, úgy hébe-hóba, hogy ilyenkor, miközben Menyhért apa reg- gelizett, s hátsó fele néhány centire nyugodott a barátom párnán pihenő fejé- től, a paplan alatt Ckó egy hölgyet rejtegetett. Elaludtak, s arra ébredtek, hogy már késő, felkelt a család.

— Ha valaki á-t mond, te biztos azt mondod, hogy b é . . . ellentmondani, azt tudsz... azt tudtok — és Menyhért apa paprikás szalámit tett a szájába.

A barátom Eszterrel foglalatoskodott — „ . . . hű, micsoda naiv kislány .. . tiszta lelkű . . . teljesen romlatlan . . . kedves, kedves ..."

Hihetetlen, hogy soha nem fedezték fel a Ckó takarója alatt bujkáló höl- gyeket abban a legendás hallban. No persze, a hall félhomályba burkolózott, mert az öt villanykörtés csillárnak, csak az egyik, a középső égőjét gyúj- tották fel ilyenkor reggel. S amikor Menyhért apa eltávozott, Ibolya anyu vá- sárolni ment, Gizella nagymama a konyhában sertepertélt, Ckó a fürdőszobába csempészte a hölgyet, hogy villámgyorsan öltözzék fel, addig ő maga a fürdő- szobaajtó előtt strázsált, de fogalma sem volt, mit is csinálna, ha a nagyanyja történetesen, be akart volna nyitni a fürdőszobába. Aztán egy óvatlan pil- lanatban a barátom kimenekítette a nőt az előszobába, onnan a lépcsőházba, ez már gyerekjátéknak bizonyult, hiszen Gizella nagymama érzékelő szervei, koruknál fogva, már csak vénasszonyosan működtek.

— Nemcsak a hibákat kell észrevenni, a hibák kijavításában is részt kell venni — és Menyhért apa dzsemet kent a vajas kenyérre.

A barátom egyre csak Esztert képzelte maga elé — „ . .. ez fogsor... ez fogsor... Eszter fogsora ..."

Ckó második nagy szerelme, Gránát Rózsi — Zsizsi, beceneve a . . . zsi megkettőzéséből keletkezett —, ahelyett, hogy remegett volna a paplan alatt, mint a kocsonya, majd megpukkadt a hangtalan röhögéstől, legszívesebben be- lecsípett volna Menyhért apa hátsó felébe, amely, mint tudjuk, néhány cen- tire nyugodott tőle a széken. A barátomról csurgott a verejték, hogy az a fél- nótás, gyépés Zsizsi még elárulja magát.

— Aki többet tanul, az többet tud, aki többet tud, az többet keres, aki többet keres, az jobban él, aki jobban él, az boldogabb ember... általában így van, mert a tények ezt bizonyítják... de nálad minden a feje tetejére á l l . . . minden fordítva van — és Menyhért apa, végre, végre, eloltotta a villanyt, mert eltávozott.

Ckó első nagy szerelme, Boga Judit is — Jut, a . . . d i . . . elhagyásából jött

(17)

létre, —, mintha elfelejtett volna egyszer időben távozni a barátom ágyából, de meg vagyok arról győződve, hogy Jut nem viselkedett olyan felelőtlenül, mint Zsizsi, bár mit tudom én, érte sem tenném tűzbe a kezem.

Amikor a barátom egyedül maradt az ismét sötét és csendes hallban, megint félálomba zuhant, s állítólag — tehát csak állítólag — újra megjelent előtte Eszter „ . . . el kellene Eszterhez rohanni... igen . . . s megmutatni a gyerekkori fotóimat... és elmesélni..." Ckó egyre csak félálmodott, és mint- ha — mintha, tehát nem biztos — ezt motyogta volna: „ . . . A gyerekkori fény- képeimet együtt nézegethetnénk . . . Eszterrel... ahogy sütkérezek . . . hófehér, finom, csipkés pólyában, Miki-egeres díszítésű mélykocsiban... a fekete-fehér kockás kövezetű nagy teraszon, amely virágoskertre és terebélyes cseresznye- fára n é z . . . Belátni nem lehet a szekerektől kátyús orosházi utcáról... Bé- késen szunyókálok, egy hónapos vagyok . . . látod, Eszter . . . 1942 júniusát ír- j á k . . . hirtelen felsírok . . . legalábbis a családi legenda szerint... amikor az apám fölémhajol... ,Hamarosan hazajövök, kisfiam'... bizonyára ezt suttogja, s megcsókol... Menyhért apa elegáns . . . világosszürke, nyárias, finom, köny- nyű ruhában, fehér ingben, enyhén csíkozott bordó nyakkendőben, egy hival- kodó hajóbőrönddel, meg egy ócska hátizsákkal bevonulni készül... a búcsúz- kodásnak nem akar vége szakadni... Menyhért apa mindig visszaül és rá- gyújt egy utolsó cigarettára, Memphisre... Ibolya anyu, Gizella nagymama, Margit nagynéni, Lajos nagybácsi beszélnek, beszélnek összevissza... én ordí- tok, állítólag. .. egyszer csak mély csönd lesz... mindenki szótlanul ül a fe- hér fonott karosszékekben... én elalszom . . . bizony, Eszter . . . Menyhért apa felugrik, de már lekéste a vonatot, taxival kell útnak indulnia..."'

Másfél évvel később, Tomi kedvenc helyén üldögélt, a Blüthner, páncéltő- kés, kereszthúros zongora tetején, ahol a fekete szempillás alvó- és hajas babá- jának udvarolt, egyáltalán nem érdekelte, hogy az anyja könnyezve öleli, úgy, mintha nem is akarná elengedni soha. Csengettek, élesen. A barátom, miköz- ben Ibolya anyu magához szorította és bizony szorította, csak arra összpontosí- tott, hogy azon a méteres, hétköznap is báliruhás, fehér csipkekalapos babán, azon a tiszta delnőn egy gombot nyomogasson, hogy a japán legyezőjét mű- ködésbe hozza. „Remélem, még viszontlátlak, Tomikám." A barátom sikon- gatott örömében, mert a műhölgy kecsesen legyezte magát, Ibolya anyu meg fájdalmasan és olyan vontatottan, mint egy lassított filmfelvételen, de mégis- csak elengedte a fiát. Az anyának mennie kellett, hivatalos közegek várták.

Gizella nagymama, Margit nagynéni, Lajos nagybácsi ölelgették, simogatták, cirógatták a félelemtől, a bánattól görcsös arcú Ibolya anyut, aki már-már szá- nandóan, mindenesetre furcsán festett fekete fejkendőben, hiszen kalapot vagy szőrmesapkát szokott hordani. Az anya, mintha fuldoklott volna. Tomi nem volt hajlandó arra, hogy integessen az anyjának az ablakból, hogy lesse a kísérőjével gyorsan távolodó alakját abban a sűrű, pelyhes, fehér, friss, gyönyörű hóesésben. Januárt mutatott a naptár, 1944-ben. A barátom letépte a delbabáról a tüllruhát, de mivel a nappali négerbarna kandallójában vígan lobogtak a fahasábok, így nem kellett félteni a babát a megfázástól pucéran sem — úgy tűnik, némely férfipalántánál, már a szobatisztaság kialakulása előtt megnyilvánulnak a női meztelenség iránti, tehát az érettebb hímnemű ösztönök, bár kísérletekkel még nem igazolták.

A kétéves születésnapjára kapott ajándékától, a piros, sárga, zöld csíkos, bádogból készült búgócsigájától Tomi ritkán vált meg, azon a napon is, ami- kor én már nem játszhattam a barátommal, sem a búgócsigájávai, mert egy

(18)

zsúfolásig megrakott kézikocsi tetején kellett ücsörögnöm, s várnom kellett, vajon az anyám és a nagyanyám képes-e megmozdítani azt a taligát, szóval, bár Tomi kiszaladt az utcára, ahhoz a taligához, de továbbra is csak a csigá- jával foglalatoskodott. Gyönyörűen sütött a májusi nap. A barátom bosszanko- dott, mert azon az egyenetlen, téglaköves járdán a csiga csődött mondott, búgni persze búgott az, csak pörögni, forogni nem akart, így aztán Tomi bőgni kez- dett, tulajdonképpen mindenki bőgött rajtam kívül, én voltam az egyetlen, aki férfiasan viselkedett. Milyen furcsán sírnak a felnőttek. Lajos nagybácsi, aki szokatlanul festett koszlott nadrágban, divatjamúlt zakóban, ócska kalapban, a feje fölé lendítette Tomit, ahogy máskor is, most viszont búcsúzóul, de hiába, annak ugyan nem lehetett elterelni a figyelmét a csigáról, mennyire szeret- tem volna én a helyében lenni ott a magasban. „Nagyra nőjj, fiatalember...

h á t . . . akkor szervusz." Lajos nagybácsi ezután nekifeszült Margit nagynéni és Gizella nagymama segédletével, egy zsúfolásig, még egy sezlonnal is meg- terhelt kézikocsinak, hiába, ez az ő taligájuk sem akart megmozdulni. Meg kell hagyni, hogy átkozódni, azt aztán sikerült nekik. Miközben a barátom a csiga-biga körül tevékenykedett, mi összefogtunk, Lajos nagybácsiék a mi szánalmas taligánkat, mi meg az övékét segítettük megtolni, bizony, ha nem lakunk egymás mellett, inkább szerény, mint hivalkodó családi fészkekben, de, legalábbis a környező házakhoz viszonyítva, olyan majdnem villaszerűekben, akkor nem tudom, hogyan indulunk el. Az utca népe összecsődült, de csak bámultak, elfelejtettek segíteni. Gizella nagymama sírdogált és integetett ne- künk a kapuból, de Tominak persze kisebb gondja is nagyobb volt, hogy inte- gessen, ránk se hederített, nem törődött azzal, hogy én, a legjobb barátja, meg a nagybátyja, elmegyünk, eltűnünk, ő csak búgatta azt a rohadt csigabigát, mi meg toltuk, húztuk azokat a kézikocsikat, persze én nem, én továbbra is csak ücsörögtem a miénk tetején, miközben a fatelep felé haladtunk, és a ba- rátom kis ponttá zsugorodott, aztán láthatatlanná vált a sokat tudó csigájá- val együtt. Az ismerősök nem ismertek meg. Aztán Margit nagynénit feltar- tóztatták a gettó kapujában, hiába sírt, átkozódott szegény, hogy ő a szeretett férjével akar lenni jóban, rosszban, nem és nem, a kakastollasok kitessékelték, a mi családunk az anyám, a nagyanyám és én simán bejutott, de Tomi ro- konai közül csak egyetlen, Lajos nagybácsi, mert Margit nagynénire azt mond- ták, hogy ő nem jogosult. A szerencsétlen nagynéni nem rendelkezett sárga csillaggal. Később hallottam, hogy amíg én a gettóban éltem világomat, a bú- gócsiga elromlott, és a barátom hallatlanul elkeseredett, azonnal kellett volna neki egy másik, de nem ment a dolog — azt mondják, olyan idők köszön- töttek be, hogy már a búgócsiga hiányával is számolni kellett.

Nappal nem mutatkozott semmi rendellenesség Tominál, kívülről fújta a Saláta Sára című híres mesét, de éjjel az a rosszcsont kölök mindig bevizelt, hol Gizella nagymamát, hol Margit nagynénit pisilte oldalba, annak ellenére, hogy az orvos nem állapított meg nála hólyaghurutot. Egyre sűrűbben szi- rénáztak. No persze, ha nem egy ágyban aludtak volna mind a hárman, még- pedig a barátom szüleinek elárvult, bordó bársonyhuzattal bevont, dupla fran- ciaágyán, hanem külön, akkor Tomi bizony nem lett volna képes átáztatni csak saját magát. Egyré közelebbről hallatszott a különböző fegyverek ropo- gása és dörgése. Az egyik éjjel, tél elején, borzalmasan ronda idő járta, havas- eső esett, no meg aztán, hogy, hogy nem, betörték a hálószoba kulcsra zárt ajtaját, a barátom éppen Gizella nagymamát pisilte oldalba, a betörők kö- zeledtek a franciaágy felé, a két meglett korú hölgy, rémületében, pajzsként

(19)

tartotta maga elé a bevizelt és az álmosságtól bömbölő Tomit. Orosházán már túljutott a front. A behatolók megsimogatták az ordító gyereket, s éjsza- ka lévén, alkalomhoz illően, altatónótába kezdtek, érdekes, oroszul, de sajnos ezen a nyelven Tomiék nem értettek. A barátom bömbölt tovább. A házba beszállásolt két szovjet tiszt, a hirtelenszőke kapitány és a ferde szemű főhad- nagy azonban kitartott, rendületlenül dalolt tovább, térdelt az ágy mellett, simogatta a vigasztalhatatlan Tomi fejét, nem csüggedtek, nem vesztették el a türelmüket, s csodák csodája, a barátom elaludt. Gizella nagymama és Margit nagynéni reszketett. A szovjet tisztek udvariasan elköszöntek, dalolva kihátráltak a szobából, de ahogy kitették a lábukat, Tomi a nagynénjét is meg- tisztelte egy kis pisivel, szokásává is vált, hogy többé ne elégedjék meg egyet- len oldalba pisiléssel éjszakánként •— lehetséges, bár még bizonyításra szorul, hogy egy kisgyerek annyiszor vizel be álmában, ahány felnőtt alszik vele egy ágyban.

Ahogy ismét kitavaszodott, Tomi a baromfiudvaron ütötte fel a tanyáját, űzte, hajtotta a csirkéket, tyúkokat, történetesen akkor is az állatokat zargatta, ami- kor egy ismeretlen asszony rohant felé, kiszikkadt arcú, fáradt szemű nő, sántítva szedte a lábát, mintha nem tudta volna elhelyezni a lábfejét ócska cipőjében. „Tomi, Tomikám." Az a nő felkapta a barátomat és csókolta, ahol érte, Tomi megijedt, ki akarta tépni magát az asszony karjaiból, de nem sikerült neki, egy hároméves gyerek még gyengécske. Mégis hamar megta- nulta a barátom, hogy ez az asszony az anyja. S attól kezdve Ibolya anyu nem mehetett el sehová a fia nélkül, mert Tomi nem engedte, ordított, a földre vágfca magát, fetrengett, hisztériázott, vagyis kóros érzékenységgel vi- selkedett. Véget ért a háború. Tomi alig várta, hogy Ibolya anyu elővegye, a gramofont, a His Master's Voice márkájút, s kedvenc lemezeire, legtöbbször a „Meggy vagy cseresznye" című híres slágerre, amely úgy folytatódott, hogy

„édes rózsám szeretsz-e", táncolni kezdjen, ilyenkor a barátom kényelmesen elhelyezkedett, szopta az ujját, s figyelte az anyját, ahogy körbetáncolja az ovális ebédlőasztalt. Ibolya anyu mindennap táncolt egymagában. Néha meg- jelent egy alacsony, kopaszodó, rossz fogú, sovány férfi, első alkalommal nyomban felkérte Ibolya anyut táncolni, de Tomi, se szó, se beszéd, odaug- rott, sípcsonton rúgta azt a férfit, az anyját meg elrángatta, így aztán Ibolya anyu továbbra is egyedül táncolt, de rendületlenül. 1945 tavaszától 1947 nya- ráig Ibolya anyu tánc közben mindig könnyezett. Éppen táncot lejtett akkor is, amikor betoppant Lajos nagybácsi, csontsoványan, teljesen megkopaszod- va, aztán mi is megérkeztünk, s az hagyján, hogy a nagybátyjáról nem tudta Tomi, hogy kicsoda, de hogy rólam se — ki hallott már olyat, hogy az em- ber kénytelen bemutatkozni a legjobb barátjának szégyenszemre.

Akkoriban akadtak még igazi szép nyarak, ugye, sokszor elcsatangoltunk Tomival a szomszédos utcákba, kertekbe, egyszer is sárgabarackot szedtünk egy még mindig elhagyatott gyümölcsösben, jól telezabáltuk magunkat, Tomi oda is kapott a hasához, s máris rohant haza. Ibolya anyu egy férfival ölelkezett.

A barátomnak földbe gyökerezett a lába, mellettük téblábolt egy darabig, de észre se vették, csak amikor kezdett jönni belőle, a végbélnyílásából, de az az egészen lágy ürülék, jött, mit jött, folyt, akkor aztán felfigyeltek, biztosan az illat miatt. „Hű, de megnőttél Tomikám... h á t . . . gyere ide..." A bará- tom meghökkent, honnan tudja ez az ő anyját ölelő ember az ő nevét, bero- hant a világoskék fiúszobába, felmászott a nagy világoskék szekrény tetejére, hiába kérlelték, jöjjön le, üdvözölje szépen az apját, ezt a majdnem fekete,

(20)

nagyon sovány, bajuszos férfit, aki félig civil-, félig katonaruhát viselt. Tomi már betöltötte az ötödik évét. Nem és nem, a barátom még a gondolatára is összeborzadt, hogy kapcsolatba kerüljön ezzel az idegen férfival, akinek olyan ijesztően fekete és hiányos a fogsora, s a bőre annyira, de annyira rá van szá- radva az arccsontjaira, még órákig kucorgott a szekrény tetején, s közben teljesen beszart. „Hű, hát ez a gyerek becsinált." Az az ismeretlen férfi el- vesztette a türelmét, felállt egy székre, s erőszakkal leszedte Tomit, aki csen- desen, de elszántan védekezett, ütötte, csípte, karmolta azt az idegen szagú fér- fit, ahol érte — pedig egy gyerek még nem lehet tudatában, hogy létezhet ne- ki egy tudatalatti, ráadásul elfojtott és gyilkos vágya, ösztöne, vagyis Oidipusz király-komplexusa.

Abból az alkalomból, hogy megkapta élete első bizonyítványát, Tomi le- velet írt nekem, igen, írnia kellett, ugyanis elköltöztek Szegedre, sajnos, Gi- zella nagymama ócska, falépcsős, emeletes bérházába, egy rossz szagú, elhanya- golt, komfort nélküli lakásba, amelyet a régi bérlő, akit sikerült a rendőrség- gel kilakoltatni, mint nyilas múltú egyént, bosszúból még fel is gyújtott, bár ezt sohasem sikerült bebizonyítani. Azok a szép, kellemes bútorok, a világoskék kivételével, elégtek. „Szeged 1949 I 31. Édes Gyözö ma ki kaptuk a bizonyit- ványt meg is irom hogy mijén volt magaviselet 3 példás hit és erkölcstan 7 beszéd és értelem gyakorlatok 6 olvasás 6 irás 6 számolás és mérés 6 rajz 4 ének 3 testnevelés 6 általános tanulmányi eredmény 5. Remélem hogy elég jo a bizonyítványom. Már korcsojázni megint járok már tudok is Gizela nagyma- mám vet a kis szobába szekrényt meg szőnyeget sirt a nagymamám azt monta a nagymamám hogy el veték a házunkat ot rohagyanak meg ezt is monta az apukám azt monta örüljön a Mama mert ez a ház egy rom. Én segítek ebéd után el mosogatni. Mosmár majnem rendbe vanak apukámék uj bútor is van nagyon ügyes ember az apukám oda ata az üzletet nekik a nagy- mamám szita miért ata oda úgyis el veték volna azt monta az apukám. El hozta az üzletből az apukám az árut nagyon ügyes ember azt monta az anyu. Most tele van zoknikai és harisnyákal a szekrény teteje nekem rosz mert a szekrény tetejére nem tudok felmászni ezért. Hogy van Margit néni? És Lajos bácsi?

Már nincs ojan meleg a szobába mint mikor Margit it volt és tüzelt mindig el felejtenek rá teni a kájhára voltam uszo tréningen most nem én kaptam a kis labdát hanem aki gyözöt kétszer voltam szinházba a csend háboritás és a csár- dás kirájnő egyszer pedig moziba mese a tüzmadáról és egyszer koncerten az evangélikusoknál. Nagyon örültem hogy kültél két orosz béjeget. Van sok féle béjegem fel is sorolom 6 Afrikai 1 Lengyel 1 Vatikán 8 Angol 3 Olasz 3 Osztrák 5 Francia 1 Görög 1 Norvég 3 Jugoszláv 5 Csehszlovák 4 Román 4 Amerikai 3 Orosz és 128 Magyar összesen 176 béjegem van. Sokszor csokolok mindenkit Tomi. El felejtetem irni hogy uj barátom van egy Sikk András csak síiknek csufoljuk mert kancsal". Tomi különösen a budit rühellte ebben a bérházban, visszavágyott az angolvécére, hát nyilván, de még a bilire is, hát igen, mert a folyosó végi, sötét, bűzös budi szegleteibe elrémülve képzelt pó- kokat, svábbogarakat, patkányokat, s érdekes, képzelődése, nem is egyszer, valósággá vált — tehát igazuk lehet azoknak a mély gondolkodóknak, akik szerint, a képzelet egy tükör, amelyben a valóság viszontlátja magát, csak még az a fontos, hogy dialektikusan, vagyis az anyagi mozgások legáltalánosabb közös törvényei szerint működtessük.

Körbe álltak felnőttek, gyerekek és egy karikát dobáltak egymásnak, To- mi is kapta, dobta, kapta, dobta, nevettek, viháncoltak felnőttek, gyerekek.

(21)

A május l-jét ünnepeltük, 1950-ben. Tehát dobálták azt a karikát felnőttek, gyerekek, szólt a zene, énekeltek, sütött a nap, járt kézről kézre az a karika és a barátomban az öröm, az elégedettség csak úgy terjedt a sarkától a feje búb- jáig, akkora, de akkora boldogságot érzett, amekkorát addigi és további. éle- tében is csak kevésszer. Ibolya anyu meg néptáncolt, a színpompás néptánc- csoportjával vonult fel, tánclépésben. Menyhért apa is beállt, hogy dobálja azt a kis karikát, azt a kis téglaszínű gumikarikát, de akkor Tomi ezen sem, sem- min sem csodálkozott, sőt még azon sem, hogy az apja fehér kötényt öltött ünnepi öltözéke fölé, és gulyást főzött szabad tűzön a vállalat összes dolgozó- jának. „Nahát, a Boroczkó kartárs, ki gondolta volna." Hogy aztán miért és miképpen okozta a barátomban azt a leírhatatlan, csodálatos érzést az a kari- kadobálás, hát azt máig sem érem fel ésszel, de hát úgy tűnt, hogy aznap min- denki boldog volt, mindenki, Lázár elvtárs is, akiről az a hír járta, hogy „él- munkás", ő is beállt dobálózni, igen ő is, az igazgató elvtárs, s mindig Tomi- nak dobta a karikát, így aztán a barátom nagyon megkedvelte Lázár elvtársat, pedig félt a részegektől, s Lázár elvtárs nyelve alig-alig forgott már. „Ha ez a Boroczkó Menyus... az istenit... nem lenne... az istenbe i s . . . ki kéne ta- lálni ..." Tomi mindig várta, hogy majd megismétlődik ez a májusi élménye, de hiába reménykedett, egyetlen május l-jén sem ismétlődött meg, sőt április 4-én sem, november 7-én sem, de még húsvétkor, vagy egy Luther Márton-év- fordulón sem — hogy aztán az ünnepek közötti időszakban valaki boldog-e vagy sem, azt roppant nehéz megállapítani, mert, ugye a hétköznapok olyan egyformák.

Tomi szenvedélyesen vitázott alsó tagozatos korában Dezső nagybácsival, apja bátyjával, mert például a barátom a „hős koreai nép igazságos ügye" mel- lé állt, ahogy olvasta a Szabad Nép-ben, már harmadikban olvasta a párt köz- ponti lapját, s Dezső nagybácsi gurult a nevetéstől, kéjesen élvezte unoka- öccse fejtegetéseit az imperialistákról. Ez a nagybácsi, ugye bizonyára „vissza akarja fordítani a történelem kerekét". A testes, nagyfejű, kopasz Dezső nagybácsi, akit Tomi különben igen kedvelt, mert tetszett neki, hogy meghall- gatja, s hogy vagánykodik vele, szóval a nagybácsi nagyon bírta unokaöccse szövegét, például nem tudott betelni Tominak az első úttörőtáborozásból írt levelével sem. „Mátrafüred 1951. Édes Dezső bácsi és Olga néni! Nagyon jól ér- zem magam, magam tömtem ki a szalmát és kétszer hoztam vizet, már fölvan- nak állítva a sátrak, nagyon jól aluttam. 8 vagyunk 1 sátorban. A Sikk András alszik mellettem és olyan hűje mindig verekszik. A mi Örsünk lett az első a ha- zánk nem rés, hanem erős bástya a béke védelmében versenyen, minden kér- désre tudtam válaszolni, az úttörő vezető pajtás azt mondta, hogy otthon biz- tos példát mutatnak a szüleim. Mégis a Sikk Andrással kivételeznek. A bics- kám elveszet de már meglet, még mindenem meg van. Sok szeretettel Tomi".

Hirtelen, egyik napról a másikra Dezső nagybácsi nem jelentkezett többé, a barátom hiába kérdezgette a szüleit, mi lehet vele, azok csak a vállukat vono- gatták, Menyhért apa különben sem szerette a bátyját, krakélernek és elvi- selhetetlenül nagyképűnek tartotta, de Tominak nagyon hiányzott a nagy- bátyja, egyszer be is csöngetett, csak úgy, a lakásába, egy ismeretlen, lompos asszony nyitott ajtót, elzavarta a barátomat, s utána kiabált: „Elvitték, hála istennek." Tomi rohant haza, izgatottan kérdezősködött, de Ibolya anyu zseb- kendőt szorított a szájára, és kisietett a szobából, Menyhért apa meg elhárítóan kijelentette, neki fogalma sincs, hol lehet a bátyja, viszont, aki, ugye, nagy- kereskedő volt, aztán kulák lett, azzal mostanában minden megtörténhet. „Po-

(22)

fázik az állat... pofázott mindig... politikai kijelentéseket is tett az ál- lat ..." Menyhért apa teljesen magától felajánlotta, hogy vesz Tominak egy futball-labdát, igazit, bőrből, ha a fia megígéri, hogy nem hozza szóba többet a nagybátyját itthon se, de főleg idegenek előtt nem. A barátom hallgatott, mindenki hallgatott, hallgatózott. Telt-múlt az idő, rúgtuk Tomi bőrfociját a téren, minden délután, ha esett, ha fújt, rá se rántottunk, mintha mi is ki- tartóan készültünk volna az angol—magyarra, a csapat már régen kiegészült velem, mi is átköltöztünk szerencsére abba a nagy városba, Szegedébe. 1953-at írtunk, szeptembert. Rúgtuk a labdát, egyszercsak Tomi, ahelyett, hogy a felé szálló lasztit levette volna, könnyelműen elszalasztotta, az a nagyszájú Sikk oda is ordított neki, hogy „te állat", de Tomi rá se hederített, rohant egy fér- fihoz, aki a pálya szélén álldogált, megölelték egymást, igen, Dezső nagy- bácsi előkerült. „Megjöttem . . . külföldről... tanulmányút v o l t . . . fiatalem- ber ..." A barátom nem hagyta annyiban a dolgot, őt nem lehet átverni csak úgy, ő egy ötödikes, nem dedós, jól tudja, hogy külföldre csak az élsportolók, leginkább a focisták járnak. „A kulákokat meg kitelepítették." Dezső nagybácsi bizony lesoványodott, megráncosodott, az arca sárgásfekete színt öltött, sán- tított is egy kicsit, de azért látszott rajta, hogy most is kedvtelve hallgatja uno- kaöccse fejtegetéseit arról, hogy hozzá, a Dezső nagybácsihoz hasonló emberek mostanában Sztálinvárosban szoktak kikötni, az első szocialista, a rendszer jelképévé magasodó magyar várost felépíteni — sokan nem értik, azóta sem, miért engedték meg az osztályellenségnek, hogy részt vegyen a szocializmus bizonyos nevezetes vívmányainak megteremtésében.

Vendégeket vártak, de Tomi, nem tudni miért, roppant megmakacsolta magát, akadtak ilyen dolgai, s nem volt hajlandó a trafikba elszaladni cigaret- táért, leszegte a fejét és csak állt, állt az apja előtt, mint egy szobor. Menyhért apa pofon ütötte. A barátom legszívesebben kámforrá vált volna szégyenében, sértődöttségében, bánatában, dühében, még sohasem ütötte meg az apja, le- rohant a térre azonnal, csak azért is, bennünket persze ott talált, Sikk And- rást, Rubint Gábort, a félszenű Sadát, a kis Szélt és jómagamat, éppen vi- tatkoztunk, hogyan is nyomja a mén a kancába a gecit, s persze Sikk rögtön úgy tett, mintha ő mindent tudna, de a legkisebb, a kis Szél mutatkozott a legfelvilágosultabbnak. „Hát, ugyanúgy basznak, mint a felnőttek." Miután megjöttek a vendégek, Tomit erőszakkal felcipelte a térről Menyhért apa, de nem sok köszönet volt benne, mert a barátom némán ült a fehér damaszt- abrosszal megterített asztalnál, lesunyta a fejét, kitartóan szemlélte a herendi étkészlet mintázatát, játszadozott a valódi alpakka evőeszközzel, s lapos, utálkozó pillantásokat lövellt a két testes, szürke öltönyös minisztériumi emberre, akik- nek a kedvéért még a kristálypoharakat is előszedték, s akik jó tanácsokkal látták el Menyhért apát. „Egy kizárt párttag ne járjon a Virág cukrászdába, szemet szúr." Persze azonnal felfaltak mindent és nem győzték eleget mondo- gatni, hogy azért vidéken csak más, itt még ismerik a libát, s a szerencséseb- bek a libában még egy nagyobbfajta májat is találhatnak, meg lehet disznót hizlaltatni, meg ez, meg az, s a többi, bár az is igaz, hogy jobban szem előtt van az ember, mint a fővárosban, tehát faltak és dicsérték a háziasszonyt, de Ibolya anyu alig várta már, hogy elpucoljanak és a fiát magához vonhassa. „Apád most nagyon ideges, Tomikám, baj van a káderlapjával." A barátomnak a ká- derlap, ugyan, mit neki, rohant vissza a térre, pontosabban rohant volna, ha az egyik lépcsőfordulóban nem vette volna észre, de hát ilyen az élet, észre- vette a hatéves Adriennt, hirtelen átvillant rajta, kipróbálja, amit a mén szo-

(23)

kott a kancával, felcipelte a kislányt a sötét padlásfeljáróba, de nem sikerült a dolog — szerencsére, bizony, mert a szakemberek szerint, ha valaki korán kezdi, véres lesz a szeme.

Zuhogott az eső, Tomi hamar átázott, de hősiesen küzdött, mivel mást nem csinálhatott a lucskos, sáros, vendégmarasztaló szántófölddel, amely dús agyag- tartalma révén, mindenáron le akarta rántani a bakancsát, a hatodikosok mar- harépát szedtek, kivezényelték őket, érezzék a téeszparasztok, hogy az általá- nos iskolások is mellettük állnak. Kolorádóbogarak, amerikaiak, lepték el a krumpliföldeket. A barátom hiába gürcölt egész nap, képtelen volt egyetlen egy marharépát is kirántani, a talaj alsóbb rétegei már keményre fagytak, csak a répa levelei maradtak elgémberedett kezében. Fehér szövőlepkék, ame- rikaiak, lepték el a fákat. Három osztálytársát dicséretben részesítették, mert nekik sikerült néhány marharépát kiszedni, rá is szerkesztették őket másnap a faliújságra, mint élmunkásokat, ők véletlenül túlkorosak voltak, az egyik nemrégiben verte meg az osztályfőnököt, külön kasztot alkottak, előjogait fél- tékenyen őrizték, például Sikk hiába hencegett, hogy neki sikerült egy répa, nem kerülhetett közéjük. Nyulak, mezeiek, üregiek, magyarok, lepték el a ré- paföldeket. A felügyelő tanár, elvesztette a fejét, magas, szőke fiatalember, magyar szakos, az egyik kezét mindig a nadrágzsebében tartotta, állítólag azért, hogy „hokizhasson" a tojásaival, szóval ez a Hoki kivörösödve üvöltö- zött. „Olyan nincs, hogy nem megy, kisfiam, ez szabotázs." Szilvái, a jól meg- termett, reszelőhangú tornatanár nyomban a tettek mezejére lépett, sorba ál- lította azokat a gyerekeket, akik még egyetlen marharépa kihúzásával sem dicsekedhettek, megragadta a halántékon növő hajszálaikat, s tépni kezdte, tép- te, tépte, kitartó türelemmel, beleérzéssel, nagy-nagy szakértelemmel, s aki a fájdalomtól ordítani merészelt, az ráadást kapott. Az iménti eljárást „atom- pirulának" nevezték jól értesült tanári berkekben. Tomi visszafojtotta kitörni készülő jajgatását, csöndben tűrt, félt a ráadástól, csakhogy azzal nem számolt, hogy a csöndben tűrőket, mint gyanús elemeket, akiknek semmi se fáj, se az, ha a répa a földben marad, se az, ha tépik a hajszálaikat, a tornatanár átadja a túlkoros élmunkásoknak. A barátom most már üvöltött. Próbálta elhessegetni a fájdalmát azzal, hogy majd este színházba mennek, de jó lesz, szépen felöltöznek, meg is fürdenek persze és helyet foglalnak a páholy első sorában, látcsővel az ismerősöket kukkerolják, s milyen jó darab megy ma, szerencsére nem az a szomorúan riasztó Ármány és szerelem, mint a múltkor, hanem a zenés, táncos Dohányon vett kapitány, azzal a szőke primadonnával

— különben azt a tételt, hogy színház az egész világ, megdöntötték, mert ma- napság sok minden más is van, amely az egész világra tart igényt.

Tomi felmentést kért az énektanártól, Feketétől, egy szombat esti zenekari fellépés alól, tudniillik az úttörőházi zenekarban játszott, mint második hege- dűs, arra hivatkozott, hogy a szülei a házassági évfordulójukat ünneplik, a tizenhatodikat, s ilyen alkalmakkor együtt szeretne lenni a család, könnyű kiszámítani, hogy akkor 1955 novemberében történt mindez. „Füldugóval jársz, mi, hogy még nem hallottad, s szemellenzővel, hogy még nem vetted ész- re, első a mozgalom." Fekete, ez a vörös hajú énektanár üvöltött, annyira fel- hergelte magát, hogy durr, felpofozta a barátomat az osztály színe előtt, s per- sze Tomi, szégyenében szeretett volna megsemmisülni, de énekóra lévén, éne- kelni kellett. „Ej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet." Másnap a fa- liújságon díszelgett Tomi torzképe Rákosi fotója mellett, a legújabb magyar és szovjet címer társaságában, a „Halál az ellenségre" vezércikk felett, s az

(24)

„Előre az MDP III. kongresszusának szellemében, a pártélet lenini elveinek következetes betartásáért, a szocializmus győzelméért" jelszó alatt, szemellenző- vel és füldugóval, meg gúnyszöveggel. „Boroczkó a szobagyerek, illa berek, ná- dak, erek, ilyen az ellenség, ha gyerek." Az osztály visongott, a barátom kö- rül ugrándozott, röhögték, gúnyolták, lökdösték, heccelték, Sikk is elemében volt, csak Rubint, az éltanuló és rajtanácselnök különült el fennsőbbségesen.

Tomi mereven maga elé bámult a padjában, mennyire szeretett volna nullává válni. De a hajánál fogva felemelték a fejét, kirángatták a padból, lökdösték egymásnak, ahogy a labdát szokták passzolni, amíg el nem zuhant, valódi kar- neváli légkör uralkodott a hetedik á-ban, a gyerekek, a csaknem százszázalé- kos többség, felszabadult és lelkes hangulatot árasztott — ne felejtsük el, hogy akkoriban már mutatkoztak az egyik nevezetes pedagógiai alapelvünk, az ak- tivitásra, cselekvésre, mint képességre nevelés első eredményei.

Tomit éppen felszólították, hogy diktálja be, milyen származású is, rejtély, miért, de a barátom ilyenkor mindig elvörösödött, pedig már megszokhatta ezeket a kérdéseket, mégis valahogy viszolygott attól, hogy a családja felől, még ilyen ártatlannak látszó témákban is, nyílt színen valljon. „Értelmiségi. ..

nem, n e m . . . alkalmazott." Gerecsei tanár úr, az osztályfőnök, nagyot sóhaj- tott, látszott, nem szívesen tudakol kényelmetlen dolgokat, s azt is utálta, ha nem odavaló ügyekkel ment el a fizikaóra, most is bosszúsan szólt a zavart Tomira. „Miért nem jegyzed meg már fiacskám a származásodat?" Hát ez az, tudta azt az osztályfőnök, az igazgató, a tanács, a pártbizottság, a rendőrség, az Ávéhá, mindenki, akire tartozott, ki kicsoda, de azért mindig megkérdezték.

„Egyéb, most már tartsd észben fiacskám!" A barátom arca bíborvörösben játszott, a fene, mintha otthon azt hallotta volna, hogy ők tulajdonképpen ér- telmiségiek is lehetnének, de alkalmazottak mindenképpen, hát, ezek szerint elbolondították, most kiderült, hogy még azzal sincs tisztában, kicsoda, micsoda is ő, összezavarták, nyolc tanév alatt sem tudta megtanulni, hová tartozik.

„Fiacskám, te lehetnél alkalmazott is, intézzék el a szüleid, mert a továbbta- nulás szempontjából nem közömbös." Tomi, mintha megkukult és megzavaro- dott volna, csak álldogált, pedig már rég leülhetett volna, s miközben hazafelé mentek, Sikk piszkálta, ha ilyen pipogya, szégyellős fráter marad, ezt már Énekes Jutka is észrevette, akkor mindenki, mindenhol rajta fog szórakozni az életben. „S olyan hülye vagy, miért zabálsz tojást, ha attól kipállik a szád."

A barátom szenvedett, észre sem vette, hogy már kizöldült a fű, csicseregnek a madarak, rügyeznek, sőt virágoznak a fák, s egyetlen felhő sem homályosítja el azt a szép tavaszi napot az 1955—56-os tanév végén — bizony, az érzék- szervek eltompulhatnak, ha az érzékelő és az érzékelendő közé gyakran beikta- tódik valami, v a l a m i . . . .

„ . . . a gyerekkori fényképeimet együtt nézegethetnénk . . . Eszterrel... ni csak, erre emlékszem, erre a matrózruhára... Abban a házban, ahol Szege- den laktunk, mindenki ordított és veszekedett... az a ház . . . Eszter... látod ezen a fényképen . . . kopár udvar . . . fáskamrákkal... Jött az angol tanárnő, Bella n é n i . . . kopogás az ajtón .. . ,come in, please'... belép Bella néni . . . ,good afternoon'... kórusban, Gizella nagymama, Sikk András, meg én. . . ,good afternoon'... együtt tanultunk hárman . . . hahaha . . . Eszter .. . Akkor már nem kancsalított a Sikk, állítólag — tehát csak állítólag — valahogy el- múlt neki..." Ckó félálmában, mintha — mintha, tehát nem biztos — mosoly- gott volna, s azt motyogta volna: „ . .. most, m o s t . . . azonnal felhívni Esz- tert . . . és elmondani neki... amit még soha senkinek..."

(25)

GYÖRGY

Az éjszaka szobái

Majd leomlanak még az éjszakák. A szemünkben látható lesz, milyen szorongató volt egy barna ölelésből kifordulni némán, vagy megnyílni csak arctalanul egy másik arcban. Tágas szobák- ba húz be majd a szívünk, ahol elhalkul még a tekintet is, ahol egy furcsa kiállításra

sorakoztak fel csupán a tárgyak. Csont a csonton lüktet majd, hogy tán hallani. De az ég többé már nem simul a földre vissza és nem hagyja magát súlytalan az ágra, bár egy könnyű érintés oly boldoggá tehetné. Ablakot nyit körben a szél.

Bemutatják, hogy mégis, most mégis csak az a jó, ami megtörtént, miközben én már angyalokat szólítok szobádba.

Ne higgy nekem, amikor a fák egy egész madárcsapat hallgatását őrzik, hogy pontosabb legyen holnap velük az ég. Tudni sem kell erről, míg az álom csak súlyunkkal nyugodt igazán, s a beszéd sokkal szebb szótalan. így lesz megbocsájtható az is, hogy két embernek most már nem elég egy élet, s hogy az éjszaka szobái

itt újra és újra bezáródnak az arcukba.

A világ ágán

Fölnevelem magamban a fákat, hogy szavam legyen végre az elmúlásra is. Tán jobb, hogy a kezedről olyan könnyen fordult le az arcom, mintha elérni csak egy súlytalan eget illene már, vagy mintha csak az ág alól kibújt volna egy tétova széllökés.

Terhüket egyre melegebben viselik a tárgyak, és egyre áldottabb a földön minden súly. Mint kövek a simogató fű közt, fekszünk a világban, külön-

külön, a lomb őszi kegyelmére várva. S fény hull, meg a szív fala —, hasonlat ennyit ér. Már nem szólalunk, mert a beszéd csak halkabbá tenné a csöndet, már

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

A kötetben igyekszünk képet rajzolni részben az európai ifjúságsegítő (youth worker) képzésekről, részben pedig a magyarországi ifjúságsegítő képzés tör- ténetéről.

No, mondok, elolvasom én már csak ezt a Homéroszt, mivelhogy az én időmben se- hogyse volt énnekem arra érkezésem, részint, mivel az egész határ kötésig állt -

Már csak azért sem, mert ezen a szinten még nem egyértelmű a tehetség irányú fejlődés lehetősége, és végképp nem azonosítható a tehetség, tehát igen nagy hibák

A kaland mindig is az ifjúsági irodalom immanens alkotóeleme volt, aho- gyan Komáromi Gabriella mondja: „Az ifjúsági próza egyenesen kalandtár.” 4 A kortárs

Fölfele indult, én meg utána, a negyedik és az ötödik emelet között egyszer még visszanézett, gyorsan felmérte, hogy nehéz meccs lesz, ha ne- kem jön, inkább szaladt

zőelvvé műveikben, legalább is geopolitikai és nemzeti értelemben, és így az irodalomban megvalósulhat a titói utópia, amely ha nem is hamvába, de derekába holt

Szöveg és cím viszonya itt egészen másrendű, mint a Perzsiában vagy a Jézus meny- asszonyában, s legjobban talán még Az unokaöcshöz hasonlít, csakhogy A szakács „refe-

Az ELFT és a Rubik Nemzetközi Alapítvány 1993-ban – a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával – létrehozta a Budapest Science Centre Alapítványt (BSC, most már azzal