A NÉPFRONT KORA

Adolf Hitlernek, a Német Nemzeti Szocialista Párt vezetőjének kineve-zése birodalmi kancellárrá, majd kormányalakítási megbízatása 1933. január 29-én, szociális és gazdaságjavító ígéretei ellenére kétségtelenné tette, hogy vele Németország politikája kommunista- és szovjetellenes, valamint revansis-ta és egy új háborút előkészítő irányt vett. Ez nemcsak az érintett országok

— Franciaország, Anglia, Szovjetunió stb. — politikusait és haladó erőit be-folyásolta abban az irányban, hogy Európa biztonsága érdekében hatékony védelmi rendszert építsenek ki (lásd Briand, Lavale, Benes, Maniu, Bajcsy-Zsilinszky együttműködései és föderációs stb. terveit), hanem a kommunista mozgalom vezetőit is arra késztette, hogy a párt számára új stratégiát dolgoz-zanak ki. A népfrontmozgalom létrehozása, megerősítése érdekében új prog-ramot fogadott el a JKP, a CSKP és a KRP. Ennek jegyében az eddigieknél is nagyobb fontosságot tulajdonítottak 1. a munkásegységfront létrehozásának (szociáldemokraták, kommunisták, szakszervezetek); 2. a paraszti; 3. a nem-zetiségi tömegek megnyerésének. A helyzet azonban rendkívül bonyolult volt, e politikai célkitűzések realizálását több tényező akadályozta. 1. Csehszlovákia kivételével a kommunista párt illegalitásban tevékenykedett. 2. 1928—33 kö-zött a frakcióharcok, 1934—38 kökö-zött a trockista perek, s nyomában a „tiszto-gatás" során a nagy tapasztalatokkal rendelkező pártvezetés megtizedelése, sú-lyos károkat okoztak a mozgalomban. 3. Nem szűnt meg a vádaskodás a szociáldemokrata párt iránt. 4. Megmaradt a gyanakvás a polgári és paraszt-pártokkal szemben. 5. Az országhatárok, a területi integritás megvédése a revansista, revizionista célokkal szemben, s egy valóságos nemzeti egység-front egyre sürgetőbb lett. 6. Bár kifejezetten nagy súlyt helyeztek arra, hogy a nemzetiségek körében növekedjen a párt befolyása, éppen a status quo, a határok sérthetetlensége miatt, módosult a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspont, és e szerint háttérbe szorult az elszakadás, az önrendelkezés jogának követelése! A korra jellemző másik jelenség: a magyarországi revizionista politika hatására Romániában felerősödött a kisebbségellenes irányzat. Ahogy nőtt a jobboldal részéről a magyarok, zsidók stb. veszélyeztetettsége (lásd

nu-merus clausus, nemzetvédelmi törvény, „Román Front", Vasgárda), úgy toló-dott balra az említettek egy része, úgy tekintett a korábbinál nagyobb biza-lommal a kommunista pártra, mint a társadalmi haladás, a nemzeti egyenjo-gúság egyedüli letéteményesére.

A KRP már az V. kongresszusa után felülvizsgálta szövetségi politikáját.

1932 nyarán 7-ről 11-re emelték a területi szervezetek számát. Kohn Hillel, Nicolae Goldberger és Wanda Nicholski Kolozsváron megbeszélést tartottak több magyar baloldali szimpatizánssal egy magyar nyelvű legális kiadvány megjelenése érdekében. [25] Az 1932, szeptember 30-án napvilágot látó Fal-vak Népe 10-12 000 példánya Csík, Udvarhely, Nagybánya, Máramarossziget, Nagyvárad környékére is eljutott. A lap megjelenésének néhány röpke hó-napja alatt nemcsak a „falvak népében", hanem a diákok, értelmiségiek kö-zött is szerzett olvasókat és támogatókat. 1933. februárban történt betiltása után a KRP erdélyi bizottságai úgy határoztak: nem hátrálnak meg. A párttal szimpatizálók bevonásával széles körű akciót indítottak Csík, Udvarhely, Há-romszék s Bihar megyékben az .Országos Magyar Párt demokratikus elemei-nek megnyerése és a pártból való kiválásuk érdekében. Az ellenzék elsődleges kifogása az volt, hogy az OMP nem. képviseli a romániai magyarság széles népi rétegeinek érdekeit. A Falvak Népe olvasótáborából alakult ki — egye-temi hallgatókból, fiatal értelmiségiekből, munkásokból — a Falubarátok Szövetsége, akik egyetértésüket fejezték ki, nyílt levél formájában, amikor 1933. április 2-án az OMP Kolozs, Szamos és Torda megyei összejövetelén többen bejelentették kiválásukat. Az Ellenzéki Közlöny kiadójaként már a Magyarpárti Ellenzék Központi Irodája volt feltüntetve. Nem véletlenül álla-pította meg a KRP az év nyarán: egyedül a magyar nemzetiség körében si-került elvetni egy demokratikus népmozgalom csíráit! [26]

1933. június 19-én a mozgalom hivatalosan is bejelentette létezését Ko-lozsváron. Az Országos Magyarpárti Ellenzék szeptemberben új lapot indított Népakarat címmel — világra segítésében a KRP Erdélyi és Bánáti Titkársága bábáskodott. Ebben tette közzé programját is, amely lényegét tekintve, meg-egyezett a CSKP 1935. szeptember 22-i pozsonyi kiáltványával! [27]

„Az erdélyi magyar a nemzeti és gazdasági elnyomás olyan fokán áll, m.ely egész létének alapját veszélyezteti. Másfél évtizede a kormányok egy-mást váltogatják az elnyomás különböző módszereiben. Liberális, avareszká-nus vagy nemzeti parasztpárti kormányok, egyek voltak az elnyomó rend-szerben, amelynek útjelzői: a magyar nyelv használatának megkötése, a ma-gyar közigazgatási és bíráskodási nyelv elgáncsolása, a mama-gyar iskolák egész sorának bezárása és megszüntetése, a magyar tisztviselők tömeges elbocsátása, az állami, városi és községi hivatalokból, üzemekből, vállalatokból, CFR-től, a magyar nyugdíjasok ügyének rendezetlenül hagyása stb. stb. [...]

Az OMPE harcot indít

olyan rendszerért, am,ely a nemzetek egymás közti viszályait és támadá-sait megszünteti,

mindenfajta fasizmus ellen, mely a mai Románia különböző politikai klikkjeinek elnyomó eszköze,

a szabadságjogok általános korlátozása ellen,

a magyar közigazgatásért és jogszolgáltatásért, magyar hivatalnokokkal a magyar megyékben és városokban,

azért, hogy a magyar tisztviselők, munkás és szakemberek minden kor-látozás nélkül felvetessenek. az állami, városi és községi hivatalokba,

üzemek-be, munkálatokhoz, vasúthoz, postához az agrárreformnak a magyar lakosság-ra sérelmes intézkedései ellen,

annyi és olyan magyar nyelvű iskola állami fenntartásáért, ingyenes ok-tatás elve alapján, magyar tanerőkkel, amennyit a magyarság szüksége meg-kíván, magyar vezetéssel,

magyar tanító- és tanítónökképezdékért, a kolozsvári egyetem magyar szekciójáért,

a magyar nyelvhasználat általános szabadságáért, minden erőszakos ro-mánosítás ellen,

a magyar kulturális, gazdasági, egészségügyi, sport- és egyéb szervezetei-nek és egyesületeiszervezetei-nek elnyomása ellen, ezek támogatásáért.

Kelt Kolozsvárt, 1933. június 19-én

Az Országos Magyarpárti Ellenzék központi vezetősége" [28]

(Megjegyzendő, hogy bár a KRP V. kongresszusán felszámolták a ,,Luxi-min-frakciót", vezetője: Marcel Pauker, aki jelen volt 1933 nyarán az OMP Ellenzéke kialakulásánál, még mindig ultrabalos javaslatokkal látta el az El-lenzék készülő programját. Ennek tudható be, hogy a Népakarat 1933. ok-tóber 14-i számában fasisztának minősítették Groza Ekésfront ját.)

1933 szeptemberében jelent meg az RMP KB brosúrája az „Űj háború veszélye" címmel, [29] ebben nyomatékosan mutattak rá: a Szovjetuniót új támadás fenyegeti. A világ népei elismerik a Szovjetunió jogát a honvédelem-re. A kommunista párt Románia elnyomott nemzetiségei felszabadításáért harcolva támogatja önrendelkezési jogukat, egészen az államtól való elszaka-dásig. De — húzták alá nyomatékosan: „A Román Kommunista Párt a romá-niai elnyomott nemzetiségek önrendelkezéséért folytatott harca során soha-sem harcolt Erdélynek Magyarországhoz és Dobrudzsának Bulgáriához való csatolásáért, és sohasem segítette a magyar és a bolgár kapitalisták revizio-nista háborús terveit." (Kiemelés tőlem — L. I.) Jogosnak egyedül a bessz-arábiai és bukovinai nép Romániától való leválását és a Szovjetunióhoz való csatlakozását tekinti.

1933 decemberében a Komintern 13. plenáris ülésén kimondották, hogy a KRP-nak fokozni kell a harcot az antifasiszta népfrontmozgalom megszer-vezése érdekében. 1934 és 38 között így lett ez a fő feladata a Hazai Politikai Bizottság tagjainak: Gábriel Birtâçnak, Breiner Béláinak, Fóris Istvánnak, Szenkovics Sándornak (Alexandru Sencovici), Constantin Pîrvulescunak.

1934 augusztusában Marosvásárhelyen egyesültek az országszerte meg-szaporodott ellenzéki csoportok, Magyar Dolgozók Országos Szövetsége néven.

Programja világos volt: küzdelem 1. önálló politikai, gazdasági, kulturális szervezetekért — tehát a sajátos nemzetiségi jogokért; 2. a román—magyar nép testvériségéért; 3. a Duna-medence békéjéért. Ebben a harcban azonban

•=— húzta alá a MADOSZ nevében Bányai László — a román népre kívánnak támaszkodni, és nem értenek egyet a hivatalos magyarországi revizionista politikával — azaz elismerték a román nép történelmi jogát egész Erdélyre. 1935 februárjában a KRP KB-ja kidolgozta a népfront megalakítására vonatkozó taktikát, és 1935 szeptemberében a MADOSZ és az Ekésfront szövetségkötése révén hivatalosan is megalakult Romániában az antifasiszta népfront. Társa-dalmi haladás, nemzetiségi egyenjogúság és háborúellenesség vonatkozásában nézetazonosságról tanúskodott a román és a magyar baloldali szervezet.

En-nek ellenére 1935. február 8-án a Komintern román szekciójának Noi vrern pámint címen megjelent lapjában, a Munkás-paraszt kormány című cikkben nem szerepelt a nemzetiségi kérdés. A február végi központi bizottsági hatá-rozat azonban ismét elismerte: „az elnyomott kisebbségek harca, akik Romá-nia lakosságának kétötödét alkotják, és akiket különösen érint a román fa-sizmus megsemmisítő szándéka, az antifasiszta népfront egyik meghatározó tényezői kell legyenek." Az 1936. júliusi, Prágában megtartott KB-ülésen a német és a magyar fasiszta, revansista és revizionista veszélyről volt szó. Még szélesebb demokratikus programot hirdettek meg, szigorúan ügyelve a nem-zeti érdekekre, a területi egység fenntartására — erre az időre esik az SZKP-n belül is a nemzeti vonal felerősödése —, nem feledkezve meg a nemzetiségek egyenjogúságának hangoztatásáról sem, beleértve az egyenjogúság feltételei-nek tény- és tételszerű felsorolását.

A MADOSZ jelen volt a haladó erdélyi magyar erők 1937-es Marosvásár-helyi Találkozóján. 1938-ban tiltakozott a királyi diktatúra életbelépése miatt, és ott volt minden haladó, háború-, fasizmus- és németellenes tiltakozásnál.

Azt is el kell azonban mondani róla, hogy míg kezdetekor az erdélyi ma-gyar társadalom minden rétege képviselve volt benne, radikális programja, a kommunista párt melléfogásai egyes jelenség és kérdés megítélésében, a szektás és balos elemek jelenléte meggátolta a szervezetet, hogy valódi tö-megmozgalommá alakulhasson át.

A MADOSZ így 1938-tól tulajdonképpen a Román Kommunista Párt legális (fedő) szervezete lett.

Ebben a minőségében nyújtotta be emlékiratát 1938. november 14-én az első bécsi döntést követően a kormánynak, melyben már megfogalmazódott a MADOSZ későbbi (1945 utáni) magatartása a fennálló határviszonyok meg-változtatásával kapcsolatban: „A Duna völgyében mind jobban tért foglaló imperialista törekvések az itt lakó kis népek függetlenségét egymás után sem-misítik meg, belső nyugalmukat feldúlva s a világbékét veszélyeztetve. Egye-netlenkedést szítanak a népek között, hogy könnyebben taszítsák vissza őket abba a szolgaságba, amelyből évszázados küzdelmek árán szabadultak fel.

Bennünket, erdélyi magyarokat, ezeréves múlt köt e földhöz és annak más nyelvű lakóihoz, elsősorban a román néphez. A századok folyamán min-dig egymás megbecsüléséből és kölcsönös támogatásából sarjadt a két nép társadalmi felvirágzása, míg a viszálykodás, a fajgyűlölet, az egymás rovására törő nemzeti kizárólagosság mindig a közös elnyomatásnak egyengette az útját. [...]

A testvériség szellemének intézményes kiépítése az egyedüli kötelék, amely az ország népeit elválaszthatatlanul összefogja, amely ellenáll minden külső ékverésnek. Az egyenjogúsítás az egyedüli eszköz, amellyel az itt élő népek összefogásának hívei meggátolhatnak minden olyan törekvést, amely a sokat szenvedett erdélyi magyar nép békés érzelmeinek megzavarását cé-lozza." [30]

A második bécsi döntés után pedig, november 7-én ötezer röpcédula adta tudtul a MADOSZ (azaz a párt) tiltakozását.

A MADOSZ, az összes párt és szervezet betiltása után 1938 márciusától, a diktatúrák Romániájában, a kettéosztott Erdélyben különböző akadályok ellenére is létezett, az Erdélyi Magyar Szó (1939. január—1940) című hetilap az 1941 februárjában alapított március 15-i Állandó Bizottság; a Népszabad-ság (Temesvár, 1942), a BánNépszabad-sági Magyar Szó (1944), az Erdélyi Enciklopédia, 100

a Munkás Atheneum stb. keretei között. Dél-Erdélyben négy központban (Temesvár, Brassó, Arad, Bukarest) folyt szervezett munka, Észak-Erdélyben a Szociáldemokrata Párt, a Békepárt, a Független Kisgazdapárt és a magyar-országi demokratikus lapok nyújtottak legális lehetőséget az erdélyi magyar kommunistáknak. 1938-ban a kolozsvári, 1939-ben a brassói „Népi Találko-zó"-n — a vásárhelyi találkozó öröksége — mindannyian jelen voltak.

Egy párton, egy mozgalmon belül többféle vélemény férhet meg egymás mellett, többféle álláspont, szándék — így érvényes ez a kommunista pártra is, még akkor is, ha a pártfegyelemnek minden párttag alá kellett hogy ves-se magát. A második bécsi döntésves-sel a Kommunisták Romániai Pártja ketté-vált. 1940. szeptember 10-én Álláspontunk címmel a párt a következőket hoz-ta nyilvánosságra: „Bizhoz-tató szavunkat küldjük annak az egymillió román munkásnak és parasztnak, akiket a román imperializmus kiszolgáltatott a magyar grófok igájának és felhívjuk őket, hogy közösen harcoljanak a ma-gyar munkásokkal és parasztokkal a Kommunisták Mama-gyarországi Pártjának vezetésével az ottani kapitalista földesúri kizsákmányolás, reakciós is imperia-lista rendszer ellen. Csak a magyar proletariátussal vívott közös forradalmi harc vezetheti győzelemre a magyarországi román munkások és parasztok nemzeti felszabadulását. Míg a romániai proletárok és parasztok foarradálmi felszabadító harca a Kommunisták Romániai Pártja vezetésével, a győzelmes népi forradalom útján lehetővé teszi majd, hogy a magyar imperializmusnak átadott, több mint egymillió román munkás és paraszt egyesüljön Románia dolgozó népével, a szabad Romániában." [30J

A KRP KB 1942 januári A román nép pusztulása és megmentése címen közreadott határozatában, melyet Erdély kettéosztása ellenére, mind az észak-erdélyi, mind a dél-erdélyi párttagság figyelmébe ajánlottak, fontos helyet kapott a nemzetiségek megnyerése: „Meg kell mutatni mind a román, mind pedig az erdélyi és bánáti magyar népnek, hogy Romániában Antonescu, Ma-gyarországon Horthy [...] egyaránt Hitler terveit szolgálja." [31]

Az eltérő helyzet — Magyarországon a nemzeti gondolat egyfelől, az er-délyiek önálló Erdély-koncepciója másfelől; Romániában a magyarság kisebb-ségi helyzete, majd törvényen kívül helyezése — a magyar baloldal útját is meghatározta. Mégis, függetlenül attól, hogy Magyarországon tevékenyen részt vállaltak az erdélyi háborúellenes frontban, Romániában az Anti-hitlerista Hazafias Arcvonal soraiban, valamint attól is, hogy a jövőt hogyan képzelték el — voltak, akik 1. elfogadták a románok úgynevezett „történelmi jogát" egész Erdélyre; 2. mások bíztak az etnikai határok megvonásában; 3.

megint mások pedig egy közép-európai föderáció keretei közötti autonóm Er-délyt akartak (Észak-Erdély autonóm közigazgatását — 1944. november 14. és 1945. március 6. között — Dél-Erdélyre is szerették volna kiterjeszteni) — a román kommunista pártnak a két világháború között a nemzetiségi kérdésben elfoglalt állásfoglalása s a közös román—magyar társadalmi és nemzeti harc alapján minden reményük megvolt arra, hogy a felszabadulás után Romániá-ban a nemzetiségi kérdés egyszer és mindenkorra a teljes és valós egyenjogú-ság alapján megoldást nyer.

UTÖSZÖ

Tudjuk, a román kommunisták több ízben hoztak határozatot arról a két világháború között, hogy a munkásmozgalom aránytalan elosztását — az ipar

s a bányászat fejlettebb volta miatt a munkásosztály is fejlettebb és szerve-zettebb volt Erdélyben — a Regát és Örománia javára megváltoztassák. Az

1944. augusztus 23. után, az illegalitás nehéz körülményei között megtizedelt kommunista pártot [32] semmiképperi sem lehet a maga körülbelül kétezer tagjával tömegpártnak nevezni. (1945 februárjában már 17 000-re nőtt a tag-létszám.) A nemzetiségek a hagyományoknak megfelelően országos számará-nyukat messze meghaladva képviseltették magukat benne. Bizalmuk még job-ban megerősödött a párt iránt, amikor 1944 novemberében Észak-Erdélyben a kommunisták közbenjárására szűntek meg a magyarok elleni terrorcselekmé-nyek^ Dél-Erdélyben pedig ismét csak a párt vezetői — Vasile Luca, Ana Pau-ker, Grigore Preoteasa — voltak azok, akik visszautasították a követelést, hogy a magyarságot a németekhez hasonlóan kollektíve vonják felelősségre, amikor számukra a lakosságcserét, kitelepítést helyezték kilátásba egyes pol-gári politikusok. S a párt vezetői már az első időktől kezdve nagy jelentősé-get tulajdonítottak a Romániában élő magyarság egésze megnyerésének, meg-nyugtatásának. Nemcsak azért, mert a Szovjetunió kormánya a román köz-igazgatás bevezetését Észak-Erdélyben ahhoz kötötte, hogy demokratikus és a nemzetiségek jogegyenlőségét szavatoló kormány alakuljon, hanem amiatt is, mert a történelmi pártokkal — Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Liberális Párt — szembeni politikai, hatalmi harcban létfontosságú volt megnyernie a közel kétmilliós magyarságot. A magyar értelmiségieket, írókat, közéleti sze-mélyiségeket, az egyházak, az EMGE, EMKE, EGE, ETI, EME, a Szövetség és Kaláka szövetkezeti központot, a Szociáldemokrata Párt Magyar Bizottságát és a magyar kommunistákat tömörítő politikai, kulturális, gazdasági tömeg-és érdekképviseleti szervezetet, a félmillió tagot számláló Magyar Népi Szö-vetséget. Egyébként is, koalíciós korszakról lévén szó — s a két nagy rivális történelmi párt között — a veszélyesebb ellenfél a Maniu-féle Nemzeti Pa-rasztpárt volt. Egyrészt azért, mert a kiugrásban játszott szerepe és nyílt német- és diktatúraellenessége miatt a Nyugat szemében is a legtekintélye-sebb román politikusnak számított. (A kommunista párt szemében Groza parasztpártjának 1933-tól éppúgy Maniu kiszorítása volt a célja, mint az OMP ellenzékének, a MADOSZ-nak, egy magyar ellenzéki párt létrehozása végett.) Másrészt a 75-80 százalékban földműveléssel foglalkozó románság körében természetszerűen nagy volt a befolyása. A kommunisták együttműködtek a két nagy pártból korábban kivált disszidensekkel, „társutasokkal". S a nem-zetgazdaság helyreállításához nélkülözhetetlenek voltak a két világháború kö-zötti gazdasági élet (főként a liberális pártba tartozó) vezetői is. De a béketár-gyalások sikere szempontjából is számított a román nemzeti egység — a koa-líciós partnerek gyanújának eloszlatása — éppúgy, mint a nemzetiségek bi-zalmának megnyerése. Ez utóbbi azonban ekkor már végképp nem az önren-delkezés jelszavával történt, hanem „a legteljesebb egyenjogúság biztosítása",

„a román—magyar vámunió", a „határok ellégiesítése", a „szellemi értékek és személyek szabad forgalma és cseréje" emlegetésével.

Mindazonáltal 1945—46-ban valóban úgy látszott, hogy a román baloldal részéről hangoztatott nemzetiségpolitikai elvek — amelyeket a nemzetiségi in-tézményrendszerek szabad, akadálymentes működése, fejlődése kísért (így az MNSZ-en keresztül a magyarság elismerése partnernek, szövetségesnek) — valóban nem taktika, hanem egyszer és mindenkorra örök, megváltoztathatat-lan érvényű elvi politika.

így volt ez egészen 1947 elejéig, amikor a külpolitikai viszonyok

meg-változtak. Nemcsak arra kell gondolnunk, hogy 1946 májusa—augusztusa kö-zött lezárultak a párizsi béketárgyalások, ahol nem volt tanácsos egy zűrza-varos, a nemzetiségi kérdéstől megterhelt rendszerként bemutatkozni, hanem arra is, hogy a világ két részre szakadt. Nőtt a feszültség az antifasiszta koa-líciós partnerek (a Szovjetunió és a nyugati országok); a népi demokratikus országok között, s a feszültség 1947 végére, 1948 elejére nyílt szakításhoz vezetett. Pontosan olyan helyzet alakult ki, amilyenről Sztálin a már említett 1913-ban írott, Marxizmus és nemzetiségi kérdés című tanulmányában beszélt (amely egyébként 1946-ban Kolozsváron is megjelent az RKP kiadásában meg-lehetősen nagy példányszámban). Kiéleződött, fokozódott és egyre csak foko-zódott az osztályharc; s ennek a jegyében felléptek ,;a Gestapo", az an-gol—amerikai imperialista kémek", a „Vatikán ügynökei", a kulákok, a román nacionalisták, a magyar soviniszták, a titóisták, jobb- és baloldali elhajlókkal szemben. Ekkorra már nemcsak a „társutásokkal", hanem a szövetségesekkel;

sőt egyes, a kommunista párton belüli csoportokkal, személyekkel szemben is bizalmatlanság uralkodott.

így szándéktalanul bár, de ingatag talajra építkeztek (akár az önrendel-kezési jog, akár a nemzetiségi jogegyenlőség elvét nézzük) azok a román, ma-gyar és más nemzetiségű kommunisták, akik őszintén hittek abban, s küzdöt-tek, dolgoztak, szenvedtek azért, hogy Közép- és Kelet-Európában megszűnjék a nemzetiségek hátrányos helyzete, megkülönböztetése.

A Román Munkáspárt 1948. június 12-én határozatba foglalta az osztály-harc kiéleződésének elméletét. Sztálin tanítása szerint ez azt jelentette a nem-zetiségek szempontjából, hogy nemzetiségi törekvéseik problematikussá vál-tak. Mert Sztálin szerint: 1. az osztályharc feladása nemzeti elkülönüléshez;

2. nacionalizmushoz vezet; 3. az osztályharc éleződésével megszűnt a nemze-tiség társadalmi egysége, ahogy írta:, „a munkásság és polgárság kultúrközös-sége"; 4. a nemzetiségi egyenjogúság hangoztatása, a sajátossággal járó felté-telek teljesítésének igénye pedig elvonja a figyelmet a népi demokratikus forradalom befejezésétől, a szocializmus építésétől.

Ezt azonban, és ezzel együtt Gheorghe Gheorghiu-Dej személyi kultuszá-nak kialakulását — erről lásd az RKP KB 1968. áprilisi plénumán elhangzot-takat — már egy másik történet, egy másik tanulmány tárgyalja.

JEGYZETEK

1.A kiáltvány a következő gondolatokat tartalmazza: „Az erdélyi magyarság meg kívánja valósítani a népek önrendelkezésének jogát, oly értelemben, hogy nem akar idegen nemzetiségű polgárok felett uralmat gyakorolni. De nem ismeri el senki fiának azt a jogát, hogy felette önrendelkezési jogának megsértésévél más gyako-roljon ilyen jogokat."

2. Nicolae Iorga írta a Neamul Románesc 1933. április 21-i számában: „ . . . Románia rendkívül nehéz helyzetet él át [....] létrehoztunk egy országot. De amikor az úgy-nevezett Óromániát, Erdély, Bukovina és Besszarábia mellé helyeztük, ez nem jelenti, hogy egységes országot hoztunk létre. Ez azt jelenti, hogy nagy áldozatot hoztunk, s hogy az egyetemes történelemmel összevetve, páratlan szerencsénk volt."

2. Nicolae Iorga írta a Neamul Románesc 1933. április 21-i számában: „ . . . Románia rendkívül nehéz helyzetet él át [....] létrehoztunk egy országot. De amikor az úgy-nevezett Óromániát, Erdély, Bukovina és Besszarábia mellé helyeztük, ez nem jelenti, hogy egységes országot hoztunk létre. Ez azt jelenti, hogy nagy áldozatot hoztunk, s hogy az egyetemes történelemmel összevetve, páratlan szerencsénk volt."