Közülük akár Iványi, akár pedig Bánfi római kutatásai önmagukban számottevõ-nek mondhatók. Végül pedig külön meg kell emlékezni arról, hogy a boldog emlé-kû Mindszenty József bíboros zalaegerszegi plébános korában írt történeti monog-ráfiájához szintén felhasznált vatikáni forrásokat.
334Noha a két világháború között mûködõ generáció munkásságát, húzzuk alá, a szer-vezetlenség és a rendszertelenség ellenére sem szabad lebecsülni, az eredményeknek a kortársak, sõt egymás általi fogadtatása a Monumenta Vaticánával és a Monumenta Romanával ellentétben meglehetõsen vegyesre sikeredett, ami részben persze a kuta-tások esetlegességével függ össze. A legkeményebb bírálatokat éppenséggel a legna-gyobb teljesítményt felmutató Lukcsics Pál kapta.
335De kijutott bõven – a dicséret mellett –Vanyó Tihamérnak is, akit fõként magyar nyelvû kivonatokat alkalma-zó közléseiért, pontatlan jelzeteiért és több, forrásaival kapcsolatos ügyirat
mellõ-dományi Osztályának Felolvasásai 2/1), Budapest 1929;A vatikáni levéltári fõiskola, LK 5 (1927) 264–271; és A gróf Széchenyi család leszármazása, Turul 41 (1927) 76–83; valamint mégGerevich,A Római Magyar Tör-téneti Intézet munkássága, 244–247. (Rövid leírása fentebb a 267. és a 280. jegyzetben.)
332 Lásd például:Kárpáthy-Kravjánszky Mór,Forgách Ferenc bíbornok-érsek történetéhez, Regnum 3 (1938/39) 169–176. (Vatikáni levéltári források alapján tisztázza Forgách születésének és katolizálásá-nak kérdését.) Emellett a kánoni kivizsgálási jegyzõkönyvekkel is foglalkozott. Vö. Századok 70 (1936) 445–450 és 81 (1947) 316–317. Itáliai kutatásainak súlypontja mindazonáltal Velencére esett, amelynek levéltárait a magyar történelem számára – némi túlzással, de nem légbõl kapottan – fontosabbnak tar-totta a rómaiaknál, s ezért egy „velencei magyar történelmi intézet vagy szeminárium” létesítésének gondolatát vetette fel.Kravjánszky Mór,A velencei állami levéltár, LK 4 (1926) 1–19.
333 Bánfi Florio,Gianfrancesco Aldobrandini magyarországi hadivállalatai, Hadtörténelmi Közlemények (HK) 40 (1939) 1–33 és 213–228; 41 (1940) 143–156. – Bánfi ugyanakkor, amellett hogy publikált a RMA kiadványaiban, az 1940-es évek végén annak titkára is lett. A még Holik Flórián néven anyakönyve-zett történész kutatásai – némileg Veress Endréhez hasonlíthatóan – messze túllépték Róma határait.
Egy példa:Báthory István és Domenico Ridolfino, HK 42 (1941) 22–37. Érdekességként jegyzem meg, hogy Bánfi szeretett volna az elsõ, 1924-es ösztöndíjasok közé kerülni, ám kérvényét a Bizottság „saj-nálattal” nem vehette figyelembe. MTAKK K 1591/28 (1924. jan. 5.). Hagyatéka:Függelék, I, n.xi.
334Pehm József,Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora(A Veszprémi Egyházmegye Múltjá-ból 2), Zalaegerszeg 1934, 18. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a korszak történészei közül többen is kértek és használtak fel adatokat a vatikáni levéltárból, így például Szabady Béla, Szarka Gyula stb.
335 Kritizálták bevezetõjét, kivonatolási módszerét, jegyzetelését, mutatóit, de még latintudását is.
LK 10 (1932) 141–145 (Dõry Ferenc); LK 10 (1932) 345–347 (Lukcsics Pál válasza) és 348 (Dõry vi-szontválasza); Századok 68 (1934) 426–429 (Tóth László). Lásd mégFüggelék, III, n. 30. – Tóth szerint Lukcsics József készülõ – végül meg nem jelent, vö. példáulFüggelék, III, n. 10 és 19 – önálló munkája sem
„indokolja, hogy L. miért tekintett el a többi egész[ti. kamarai]sorozatok átnézésétõl és magyar adatainak regesztázásától. Ezzel L. megint csak növelte a nem teljes oklevélkiadványok sorát, amelynek végzetesen nagy száma a magyar középkor történetére vonatkozólag lehetetlenné teszi az eredményes munkát.” – Pozitív elõjelû ugyanakkor Novák Lajos, igaz, csupán leíró jellegû ismertetése: KSZ 46 (1932) 236–237; va-lamint az egyik korábban napvilágot látott, már említett írásáról(Az esztergomi fõkáptalan…)megjelent re-cenzió. Századok 62 (1928) 820 (Peidl Ambrus).
zéséért kritizáltak.
336Kedvezõbb visszhangra lelt Galla két jelentõsebb mûve,
337va-lamint más szerzõk kisebb közleményei.
338A recenziók egyúttal lehetõséget nyújtottak a vatikáni magyar kutatások múltjának, aktuális helyzetének és feladatainak a tudományos publicisztika szint-jén történõ áttekintésére is. Az országos levéltár igazgatója, Dõry Ferenc például Fraknói és kollégái gyûjtésének ellenõrzésére, folytatására hívta fel a figyelmet:
„Nagyobb baj…, hogy – mint a munkában annak idején résztvevõktõl értesültünk – a vatiká-ni levéltár átkutatása nem történt kimerítõ pontossággal és rendszerességgel. A gyûjtés teljes-ségében – mint arról a jelen kötet anyagának összeállításánál Lukcsics is meggyõzõdött – nem lehet megbízni. A magyar történetkutatásnak tehát, ha igazán komoly munkát akar végezni, a Fraknói vezetése alatt átnézett nagy levéltári anyagot, mely idõközben elõkerült újabb köte-tekkel bõvült is, kezdettõl fogva újra és pedig rendszeresen át kellene nézni s a meglevõ máso-latokkal és regesztákkal összehasonlítani. Ennek a munkának a programját megállapítani és következetesen végrehajtani volna, nézetünk szerint, a most már állami támogatással új életre hívott Római Magyar Történeti Intézet legelsõ feladata. Úgy látszik azonban, hogy az inté-zõkörök a rendszeres felülvizsgálat helyett kiszakított feladatokat tûznek az intézetbe kikül-dött kutatók elé, akik így saját személyükre nézve hálásabb megbízatáshoz jutnak ugyan, mintha erejüket és idejüket az elõdök munkájának felülvizsgálatában õrölnék fel, a magyar
336APüspöki jelentésekrõl írva Bakács János például kijelentette, hogy „Morzsákat kaptunk a nagy kincs-bõl, ízelítõt s utalást a vagyonból, amelynek értéke csak növekedett szemünkben”. Nem tud egyet érteni a közreadó azon megjegyzésével sem, miszerint az ismétlõdõ, semmitmondó részeket hagyta el. Bakács szerint „Ez az ítélet azonban szubjektív meghatározás, mert lehetséges ugyan, hogy az egyháztörténész szemében egyik-másik csakugyan bõbeszédû s semmitmondó, de már kétséges, hogy a társadalomtörté-nész vagy az életrajzíró ugyanezt fogja-e állítani.” LK 12 (1934) 192–195. (A kivonatolásos módszerért, igaz, más összefüggésben, Áldásyék sem lelkesedtek. Vö.Függelék, III, n. 19.) Valamelyest szintén hasonló állás-pontra helyezkedett a piarista Balanyi György, aki a magyar nyelvû kivonatokat a teljes közléseknél ke-vésbé tudományos, bár fáradságosabb, ugyanakkor a tágabb közönséghez is szóló megoldásnak véli, és legfõképpen a már korábban kiadott relációk mellõzését kárhoztatja. Igaz, azt sem felejti el megjegyezni, hogy a „kiadó érdeme annál nagyobb, mivel a külsõleg is tetszetõs könyvet jórészben saját összekuporga-tott fillérein jelentette meg”. KSz 48 (1934) 60. Míg azonban a „fiatalos kiforratlanságot” felemlegetõ re-cenziók végkicsengése alapvetõen kedvezõ, addig Tóth Lászlónak aBécsi nunciusok jelentéseire is kitérõ bírálata egyoldalúan negatív szemléletû, még a kiválasztott idõhatárokkal sem tud egyetérteni. Századok 69 (1935) 205–210. Utóbbi munkáról viszont Málnási Ödön a teljes körû elismerés hangján szól. Szerinte Vanyó már addigi munkásságával is kijelölte a magyar egyháztörténet útját, a „Tridentinum és a késõbbi pápai rendelkezések alapján végzendõ adatértékelést”. KSz 51 (1937) 166–167.
337 APálos rend reformálását Félegyházy József ismertette: KSz 56 (1942) 284–285; a Tomkó-biográfiát pedig megint csak Tóth László. Gallát õ alapvetõen dicséri, és külön kiemeli a Hitterjesztési Kongre-gáció levéltárának jelentõségét a hódoltság történetének megismerésében. Egyedül a Tomkó bulla-ha-misítása kapcsán ad hangot saját nézeteinek. Századok 75 (1941) 97–99.
338Míg az õ Verancsics-füzetérõl Sármándi Sándor írt (KSz 48 [1938] 326), addig Meszlényi Szelep-chény-dolgozatát és Iványi Sennyey-könyvét szintén Tóth László recenzeálta (KSz 50 [1936] 210 és Századok 64 [1930] 774–776). Utóbbi kapcsán kiemeli, hogy milyen fontos lenne a Rómát járt magya-rok, kiváltképpen papok leveleibõl egységes kiadást készíteni. Egy ilyenopuselkészítéséhez Závodsz-ky Levente (Pongrácz Imre báró egri kanonok római útja és iskoláztatása, Religio 1901, 646–647 és 662–663) és Várady L. Árpád (Lonovics József római küldetése [Függelékül: Lonovics római naplója][Szent István Akadémia], Budapest 1924) kiadványai után Iványi munkáját igen fontos állomásnak tartja.
történetírás azonban ily módon, sajnos továbbra is nélkülözni fogja a vatikáni levéltár magyar vonatkozású anyagának kataszterét.”339
Az Intézetet 1929–1930-ban titkárként gyakorlatilag irányító, korábbi ösztöndíjas Tóth László pedig nemcsak a vatikáni levéltár anyagának történeti értékérõl érteke-zett
340és a Monumenta Vaticana folytatását sürgette, hanem egyúttal a kutatási felada-toknak a római intézetek között átfogó felosztására irányuló elképzelését is kifejtette:
„Más kérdés, s ez már elvi probléma, amelynek felvetésére L. kötete is késztet sok más, a Vatikán-ból származó részletpublikáció mellett, hogy nem érkezett-e már el a vatikáni, általában az egye-temes európai értékû történeti forráspublikációk intézményes megszervezésének az ideje. 1881 óta rengeteg, áttekinthetetlen, s még senkié sincsen lezárva.[Fontosnak tartja továbbá az azonos szempontok megállapítását, a forrásanyag pápák szerinti felosztását az egyes római intézetek között, melybõl a Római Magyar Történeti Intézet is kivenné a maga részét, és ezzel hosszú idõre terjedõ prog-ramot kapna tag jai és egyáltalán munkássága számára.]„De addig is, amíg ilyen nagyszabású programok ideje elérkezik, kívánatos volna, amennyiben az egyéni kutatásoknak a magyar történetkutatás mai helyzetében rendkívül fontos elõmozdításán kívül az Intézet, a jelenlegi-hez hasonlóan, nagyobb önálló munkálatokat is végeztetni kíván, az Intézet tevékenységét úgy irányítani, hogy az eddigi, erõsen tallózás-szerû munkálatok kiáltó hiányai egészíttesse-nek ki. Legalább a Monumenta Vaticana Hungariae középkori sorozatát kellene befejezéshez juttatni, ha nem is a régiekhez hasonló gazdag kiállításban, hanem széles látókörû bevezetésben egységes képpé összefoglalt regesztagyûjtemények formájában, gondosan ügyelve a lehetõ tel-jességre, vagyis arra, hogy egész anyagcsoportok ne maradjanak figyelmen kívül a feldolgozás-nál, amint az eddigieknél történt. L. nagy értékû forrásanyagot tartalmazó kötetének az vol-na a legszebb eredménye, ha az illetékeseket ilyen elhatározásra ösztönözné addig is, amíg az Intézet belekapcsolódhat a nemzetközi történetkutatás munkájába.”341
A Vatikánban szintén megforduló
342– és még éppen viharos jövõje elõtt álló – Málnási Ödön pedig, hangsúlyozva a forrásanyag szerves kapcsolódását, a bécsi és római kutatások összehangolásának fontosságáról szólt:
„A provinciális magyar egyháztörténetírást világegyházi távlatból átértékelõ szerzõ újabb munkájának olvasása közben nem lehet elhallgatni a magyar egyháztörténetírás teljes szerve-zetlenségének és magárahagyottságának kérdését sem. Ilyen munkával egyidejûleg egy más szerzõtõl egy ikermunkát kíván látni az olvasó a bécsi állami és udvari levéltárból nehézség nélkül feltárható római követjelentésekbõl és a császárnak római követeivel folytatott levele-zésébõl. Bécsben és Rómában levõ történeti intézeteinkben párhuzamosan lehet feltárni egy-részt a bécsi nunciusi jelentések teljes anyagát, másegy-részt a római követek jelentéseit és a császár utasításait. Amíg ez nincs elvégezve, addig a magyar katolikus egyháztörténetírás az utolsó négy évszázad anyagában csak az egyéni akciók területén topog. Vanyó Tihamér eddigi mun-kássága talán ilyen irányba tereli azokat a tényezõket, kiknek hivatása volna történetírásunk munkamegosztáson alapuló szervezése.”343
339LK 10 (1932) 141–145.
340Az újabb kori állagok feltárását annak ellenére fontosnak tartja, hogy aláhúzza: a reformáció utáni fondok tetemesen veszítettek egyetemes történeti értékükbõl. Századok 69 (1935) 205–206.
341Századok 68 (1934) 426–429.
342Lásd grandiózus monográfiáját:Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora (1672–1732), Kalocsa 1933.
343KSz 51 (1937) 166–167.
Végezetül nem feledkezhetünk el arról, hogy e korszakban ismét elkezdõdött a nem-zetközi kutatás eredményeinek számbavétele. Galla Ferenc a Hitterjesztési Kong-regáció archívumában található cseh és délszláv vonatkozású iratok közléseit is-mertette és ragadta meg közben az alkalmat, hogy már-már tanulmányszerûen kitérjen a fontos levéltár kutatástörténetére, szerkezetére és történeti értékének ecsetelésére.
344Tóth László Federico Borromeo bíboros erdélyi levelezésérõl emlé-kezett meg.
345Vanyó Tihamér a csehek 17. század eleji nunciatúra-kiadványait érté-kelte, csokorba szedte magyar adataikat, hiányolta az újabb hazai szakirodalom mel-lõzését, s legfõképpen a teljes iratközléseket terjengõsségnek bélyegezve lándzsát tört saját, nemzeti nyelvû kivonatokat alkalmazó metódusa mellett.
346Ugyanõ vet-te számba a belga kutatás újabb publikációit és ezek nyomán nemcsak az érdeklõdés homlokterébe emelte a konzisztoriális levéltárban rejlõ lehetõségeket, hanem be is jelentette a kánoni kivizsgálási jegyzõkönyvek módszeres feldolgozásának meg-kezdését a 18. század második felébõl.
347* * *
A II. világháborút követõ újraindulás kezdetben a két évtizeddel korábbinál is na-gyobb bizakodásra adott okot. Az 1930-as évek gyûjtésének nana-gyobb lélegzetû eredményei ekkorra készültek el.
348Galla közzétételükre – gyakorlatilag egyszemély-ben – elindította a Regnum Egyháztörténeti Évkönyv könyvmelléklet-sorozatát, ahol néhány kisebb munkát hozzáférhetõvé tett.
349Habár vállalkozása a vatikáni kutatások szemszögébõl nem mondható ideálisnak, mindenesetre a puszta magánki-adásnál méltóbb formát jelentett. Vanyó Tihamér – kollégája hasonló eredményeire reflektálva – hírül adta konzisztoriális anyagának elkészültét és publikálási alkalom-ra tartott igényt.
350Kicsit úgy tûnik, hogy már-már egészséges versengés indult
344Századok 62 (1928) 921–932.
345Századok 72 (1938) 393. A kicsiny füzetke (Oscar Márffy,Lettere inedite mandate dalla Trans-silvania al Cardinale Federico Borromeo, Milano 1935) kapcsán Tóth kitér a milánóiBiblioteca Ambrosiana átkutatásának szükségességére is.
346Századok 70 (1936) 204–206 és 72 (1938) 393–394.
347Elsõsorban a kánoni kivizsgálási jegyzõkönyvekrõl szól, s egyúttal számba veszi a szórványos ma-gyar elõmunkálatokat is. Századok 70 (1936) 445–450 és 72 (1938) 87–89.
348Lásd leginkábbFüggelék, I, n.x, 26. t. a–b.
349Magyar tárgyú pápai felhatalmazások, felmentések és kiváltságok a katolikus megújulás korából I (Regnum-Könyvek. I: Egyháztörténeti források 1 – Klny. a Levéltári Közlemények 1946–47. évi huszonnegyedik és huszonötödik évfolyamaiból), Budapest 1947;Fulgenzio da Jesi ferences misszionárius vitája a böjtrõl a gyön-gyösi jezsuitákkal. Fejezet a magyar katolikus restauráció misszióiból(Regnum-könyvek. II: Egyháztörténeti értekezések 1 – Klny. a „Regnum” egyháztörténeti évkönyv 1944–46. évfolyamából), Budapest 1947. – Mindezen kiadványok egyébként a korábbiakhoz hasonlóan valójában szintén Galla saját kiadásai.
350Századok 81 (1947) 316–317. – Mûve egy részét németül publikálta:Das Archiv der Konsistorialkongre-gation in Rom und die kirchliche Zustände Ungarns in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts, Festschrift zur Feier des zweihundertjährigen Bestandes des Haus-, Hof- und Staatsarchiv I, Wien 1949, 151–179. – Az idõs szerzõ kézirata – Borián Elréd útján adott tájékoztatása szerint – már nincsen közölhetõ állapotban.
meg köztük, Vanyó ugyanis némi malíciával számon kérte Gallától fõ feladata, a hó-doltság egyháztörténete római forrásokra épülõ megírását.
351Ennél is sokkal kedvezõbb fejlemény volt azonban, hogy sikerült okulni az elõ-zõ két évtized hibáiból. A volt ösztöndíjas Pásztor Lajos rövid, de alapos tanul-mányban áttekintette a vatikáni levéltár idõközben megváltozott szerkezetét, ala-pos könyvészet kíséretében összefoglalta az eltelt hat évtized eredményeit és nemcsak megalkotta, hanem közzé is tette a római magyar kutatások – lényegét tekintve ma is érvényesnek mondható – programját:
„…látható, hogy élesen elkülönül egymástól a Fraknói vezetésével kezdetben folyt és az õt kö-vetõ, az 1914–1918. évi világháború utáni magyar kutatómunka. Az elsõ jellemzõ vonása a rend-szeres, céltudatos forrásközlés; egész munkaközösség dolgozott Fraknói vezetésével. Második szakaszában azonban a magyar kutatómunka csak egyes egyénekre korlátozódott s azok közül is nagyobb, érdemleges anyagot voltaképpen csak négy kutató: a már elhunyt Bossányi Árpád és Lukcsics Pál, s az élõk közül Galla Ferenc és Vanyó Tihamér tett közzé. S amíg Fraknói s utána még Bossányi és Lukcsics is a forrásközlésre fektette a fõsúlyt, addig – úgy látszik – jelenleg a Vatikáni Levéltár anyagának nem a kiadására, hanem csak monografikus felhasználására tö-rekednek egyes kutatók. Pedig ez nem elegendõ. Így ugyanis elkerülhetetlen, hogy a tárgyhoz nem tartozó, az egyes határozott célkitûzésû mûvek felépítésébe nem illõ, de más írótól esetleg elsõrangúan értékesíthetõ adatok ki ne maradjanak. S az egyszer elhagyott anyag azután végleg elkallódhat. Külföldi levéltárak magyar tárgyú anyagának közlése csakis forrásközlés alakjában lehetséges, vagyis feltétlenül szükséges az egész anyag rendszeres felkutatása és módszeres köz-lése. A Vatikáni Levéltárban újonnan megindítandó kutatómunkával szorosan összefügg a Ró-mai Magyar Intézet s elsõsorban is a RóRó-mai Magyar Történeti Intézet mûködése. Hogy a kez-detben oly szép eredményt felmutató kutatómunka megakadt, annak nagyrészt ugyanis az az oka, hogy ezek az intézetek nem tudták betölteni azt a feladatot, amellyel Fraknói alapította õket, vagyis nem tudták kézbe venni a vatikáni levéltári kutatások irányítását. Pedig ezeknek az intézeteknek ez lett volna a legfontosabb feladatuk. A magyar történettudomány érdeke te-hát azt kívánja, hogy a Római Magyar Intézet élén a Vatikáni Levéltárban is jártas történész áll-jon, illetve ha az valamilyen oknál fogva nem történhetnék meg, akkor a valóságban is életre kellene hívni a Római Magyar Történeti Intézetet, amely jelenleg csak névleg áll fenn, de sem-miféle mûködést nem fejt ki. Eddig ugyan nem is igen fejthetett ki, hiszen évente csak két tör-ténész nyert oda ösztöndíjat, s azok egyike is rendszerint ókori törtör-ténész volt. Biztosítani kell tehát nagyobb számú történésznek a Rómába való kiküldetését s munkájuk irányítását a Római Magyar Történeti Intézet kinevezendõ vezetõjére kell bízni. Minden történészt, aki kikülde-tést nyer Rómába, kötelezni kellene, hogy egy bizonyos részt elvállaljon a Történeti Intézet munkaprogramjából, abban az esetben is, ha más, egyéni céllal óhajt is valamilyen irányban ku-tatni. Szükség volna természetesen olyan ösztöndíjasokra is, akiknek egyetlen feladatuk, hogy rendszeres munkával az Intézet programját megvalósítsák.352A munkaprogram pedig nem le-351 „Bizakodással várjuk a szerzõtõl a Congregatio Consistorialis levéltára magyar vonatkozásainak terje-delmesebb és módszeres közzétételét, legalábbis a XVIII. század közepéig. Eddigi munkálkodása ígéret arra, hogy e téren pótolni fogja a Kárpáthy Kravjánszky Mór és Gerendás Ernõ halálával bekövetkezett veszteséget. De még ennél a munkánál is jobban várja történetírásunk G.-tól a Hódoltság vallási viszonyai-nak földolgozását és okmánytárát a Congregatio de Propaganda Fide római levéltára alapján. Szerzõnk ugyanis ebben több éven át kutatott s még az utolsó nehéz években megjelent kisebb-nagyobb értekezései is – legalább részben – erre az anyagra támaszkodnak. ” Századok 81 (1947) 316–317.
352Az ösztöndíjasok kötelezõ intézeti feladattal való megbízása Miskolczy elképzelései között is elõ-kelõ helyet foglalt el.Függelék, III, n. 15 (második irat).
het más, mint a Vatikáni Levéltár törzsanyagának és a hozzácsatolt kisebb könyvtárak (Barbe-rini, Chigi, Ottoboni, Reginale, stb.), továbbá más római levéltárak és könyvtárak magyar anyagának rendszeres feltárása. Ennek irányítását az Intézet igazgatója – a történészekbõl ala-kított Római Magyar Történeti Bizottsággal egyetértésben – végezné. Ma is idõszerûek Fraknói szavai, amelyeket a «Monumenta Hungariae Vaticana»-bizottság alapításakor mon-dott: «Újabb idõben, Európa mûvelt államai úgyszólván kivétel nélkül belátták, hogy a történe-ti múltjok földerítésére szolgáló emlékek összegyûjtését és kiadását nem szabad egészen egyes tudósok vagy társulatok buzgóságától és áldozatkészségétõl tenni függõvé.» Ehhez még csak annyit tehetünk hozzá, hogy a külföldi levéltárak magyar anyagának a feltárása nemzeti ügy, s így a kutatómunka során egyetlen szempont érvényesülhet: a nemzet érdeke, nem pedig egyes kutatók egyéni célkitûzései.”353
Rövid ideig úgy tûnt, hogy Pásztor e meghirdetett programját valóra válthatja, hi-szen 1946-ban Keresztury Dezsõ kultuszminiszter õt nevezete ki a RMA-nak a Ró-mai Magyar Történeti Intézetet vezetõ titkárává, és elsõ számú feladataként Fraknói munkásságának folytatását jelölte meg.
354Ismerve a volt kecskeméti piaris-ta diák, Eötvös-kollégispiaris-ta képzettségét, munkabírását, addigi és késõbbi teljesít-ményét, biztosra vehetjük, hogy vele a vatikáni magyar kutatások újabb fénykora érkezett volna el. A történelem azonban ezúttal is közbeszólt. Alig két év múlva a kom-munista hatalomátvétellel párhuzamosan Pásztor kénytelen volt megválni pozíci-ójától. Ezt követõen az olasz fõvárosban maradt, XII. Pius pápa (1939–1958) a Va-tikáni Levéltár tisztviselõjévé nevezte ki. Állapotbeli kötelességébõl kifolyólag tudományos munkássága egyetemesebb kérdések felé irányult. A Vatikáni Levéltár
353 Pásztor,A Vatikáni Levéltár, 100–129 (az idézet 127–129). Mondanivalója középpontjába helyezett egyéb meglátásai szerint aMonumenta Vaticanafeltétlenül folytatandó, méghozzá úgy, hogy az anyagot fondok szerint kell feltárni, majd egyházmegyénként kiadni, amit véleménye szerint az egyes fõpásztorok messzemenõen támogatnának (120). Historiográfiai súlyában, témájában aligha túlbecsülhetõ áttekintésében Fraknóit követõen ismerteti Áldásy, Czaich, Érdújhelyi, Kollányi eredményeit és méltatja õket, mond-ván, hogy meghatározott évkörökbõl fondszerû teljességre törekedtek. Beke és Tóth Szabó munkásságát esetlegesnek véli, Bossányiét és Lukcsicsét azonban értékesnek. (Õ maga az 1492–1500 közötti szuppli-kációkat nézte át – ezt már tudjuk –, ahhoz azonban, hogy az anyagot közölhesse, további kutatásra van szüksége, mint ahogy a középkori anyag jelentõs részét újra át kellene vizsgálni – fejtegeti (120–122, vö.
azonbanFüggelékIII, n. 32, ahol az 1502-es évszám szerepel). Hangsúlyozza továbbá a feltárás továbbvite-lét a késõbbi századokra, hiszen egyfelõl a németek sokszor mellõzik a magyar vonatkozásokat, másfelõl pedig közzétételüknél nagyfokú bizonytalanságról tesznek tanúságot. E munkát tehát nekünk, magya-roknak kell elvégeznünk, vonja le helyes következtetését. A bécsi nunciatúra mellett számos egyéb fond jöhet még meglátása szerint szóba (az államtitkárságról aPolonia,Venezia,„Lettere”, továbbá aFondo Bor-gheseés aMiscellanea). Leírja Veress és Vanyó vonatkozó eredményeit is, majd rátér a kongregációk anya-gára (123–125). Kiemeli, hogy ezek Fraknói idejében még alig-alig voltak kutathatók, a Konzisztoriális Kongregáció gyûjteménye például csak 1907-ben került be a titkos levéltárba. Azóta viszont Kárpá-thy-Kravjánszky, Gerendás Ernõ, Vanyó és Galla nekilátott feltárásuknak. Úgy véli, a „kánoni pörök anyagát tartalmazó, Vanyó Tihamér és Galla Ferenc által ígért forráskiadványok bizonnyal igazolni fogják azt a reményt, hogy e levéltár teljes és rendszeres átkutatása esetén Magyarország is olyan gazdag anyagot nyer, mint Németalföld és Belgium…” (125–126). Nem lebecsülve Vanyóad liminajelentéseit, a legfontosabbnak szintén a Hitterjesztési Kongregáció levéltárát tartja, s (õ is) jelzi, hogy Galla innen készül a hódoltsági missziók történetét megírni (126–127).
354László Csorba,Storia dell’Accademia d’Ungheria a Roma dopo il 1945, Cento anni, 45–68, 48, 13. j.