„Megszoktam, hogy az írók, filozófusok, Homérosztól és Platóntól fogva mindmáig, Te magad is a Tanúban, Iszonyban, Bolyaiban és a többiben: valamit elõadnak, amivel lehet egyetérteni vagy vitázni, vele úszni vagy ellenkezni. De ez a könyved merõben más lélektani szituációt, író-olvasó relációt teremt: aki olvassa, a Te fejedben bolyong, min-den distancia nélkül. Hát ez is lehetséges? Sejtelmem sem volt róla. Félelmetes. – Ez teljesen független attól, hogy a benne mondottakkal egyetért-e az olvasó; de ha vitázik vagy ellenkezik, olyasféle, ahogy önmagával is gyakran összeütközésbe jut. Könyvedben csak úgy lehet járni-kelni, mint valaki lakásában.” Weöres Sándor köszönte meg ezekkel a szavakkal Németh Lászlónak A kísérletezõ embert, 1964 januárjában. De ennél ponto-sabban nem lehet visszaadni azt az élményt sem, amelyet a Németh László élete levelekben köteteinek olvasója átél, ha nem csupán kutatóként keres valamit a több ezer levél vala-melyikében, hanem átengedi magát a szövegeknek, a helyzeteknek, járva-kelve az Iszony, A minõség forradalma, a Galilei írójának mindenkori lakásában. Sõt ennél bonyolultabb az élmény, mert ebbe a lakásba (ezekbe a lakásokba) azoknak a fejét is bele lehet képzel-ni, akik fél évszázad során szükségesnek érezték a maguk gondolatait – levelek és köny-vek formájában – eljuttatni Németh Lászlóhoz, tõle persze választ is várva. Második lányának, Magdának panaszolja (1966 elején): „Végül a naponta érkezõ levelek – szabá-lyos õrültek, jól-rosszul leplezettek, gratulálók, kézirat-küldõk stb.” (A levél nem találha-tó a nagy gyûjteményben, ez a Levelek Magdához 1988-as kötet 169. darabja.) Egyik írótársnak (Jobbágy Károlynak) pedig így fakad ki: „...hiszed, vagy sem: naponta több idõt fordítok levélírásra (legalábbis mostanában), mint például harminc év óta készülõ regényem, az Irgalom befejezésére. Ha Jókainak állítólag az egész ország segített, hogy regényeit megírhassa, engem – mintha összeesküdtek volna – az egész ország akadályoz.
Ki az elrekvirált házát akarja visszaszereztetni, ki a fordításairól íratna esszét, hogy bizo-nyos jutalmat megkapjon, ki az öt gyerekére hivatkozva (melybõl kettõ igaz) csikar ki interjút belõlem.” Az általános panasz után tulajdonképpen megköveti a levél címzettjét:
„A küldött könyvet persze akkor is meg illik köszönni.” És mivel Németh László tartja magát ehhez az illemhez, sûrûsödnek a felhõk, hígulnak a szövegek: az élete utolsó húsz évébõl fennmaradt, hozzá írt levelek némelyike – a Németh László élete levelekben négy kötetének részeként – csak mint kor- és kórtörténeti adalék érdemes az elolvasásra.
A döntõ természetesen az, ami a Németh László-életmû tartozéka, „a Te fejedben bolyong, minden distancia nélkül” értelmében. A nagy vállalkozások korának lelkesült-sége és hasonlóan nagy kiábrándultságok eluralkodása, idõrõl idõre. Tizenhét évesen
„Egy ifjú, aki fölmegy az Olymposra, hogy megnézze, laknak-e ott istenek.” Tizennégy évvel késõbb, a Tanura készülve, Gulyás Pálnak vallja, nem kis önbizalommal: „...én vagyok a magyar ifjúság: vagyis annak, ami bennem lefolyik, le kell folynia még nagyon sok fiatal emberben. (...) Ma már meg merem fordítani, követelménnyé merem fordíta-ni ezt a csodálatos hasonlóságot: a magyar ifjúságnak, ha becsülettel akar helytállfordíta-ni, bizonyos fokig hasonlítania kell hozzám, ha egyébben nem: szellemi magatartásban, a magatartás etikájában.” Kevéssel elõbb még a teljes elhallgatást fontolgatta, most 1932
Kántor Lajos
Az erdélyi adó(sság)
(Németh László levelezésében tallózva)
86 KÁNTOR LAJOS
júniusában, az optimizmus és pesszimizmus harcol benne: „Mit várhatok most? Az ink-vizíció modern eszközei hihetetlen változatosak. S ha ezt bírom is, kommunizmus, hit-lerizmus, Bethlen s még mi nem lóg a levegõben! Te is »üldözési mániáról« beszélsz, s ezért nem ismétlem elõtted, hogy nyíltan és burkoltan hányan ígértek nekem akasztófát.
Ha az életem túlságosan kedves volna, bizonyára nem indítanám meg ezt a folyóiratot, viszont ha egyáltalán nem volna kedves, akkor sem.” A folyóirat végleges címét keresve pedig, újabb vallomás következik: „Vélemény, Kortárs, Szemtanú vagy egyszerûen Tanú, hisz elég kevesen tudják, hogy a tanú görögül mártírt jelent.” Egész életét – egész levele-zését (a lányainak szóló leveleket csakúgy, mint a barátokhoz, tanítványokhoz címzette-ket) – végigkíséri e mondatba sûrített, tudattá fejlõdött érzés: „A jó nem ér hozzám; a rossz megkeres.” (Történetesen Kristó Nagy Istvánt részesíti a keserû felismerésben.) Az életmû önmeghatározását ugyancsak megtaláljuk a levelekben. Pályavégi összeg-zésként idézhetõ (a Veress Dánielhez írt sajkodi, 1969. júniusi hosszú levélbõl) „az ér-deklõdés vándorlása” csakúgy, mint az életcélként kitûzött világirodalmi kiegyenlítés;
mémethlászlói fogalmazásban: „hogy az oroszok, skandinávok után a magyar irodalom is belépjen a világirodalom vándorló erdõégésébe”. A bartóki törekvést említi párhu-zamként a maga kísérletének magyarázatában, Trianonhoz kapcsolva a magyar iroda-lom világirodairoda-lomba emelésének vágyát: „S nem menthetõ-e, ha a trianoni országdara-bolás után a történelemtanár fia is erre keresi a beléoltott patriotizmus revánsát.” És tovább: „Mondjuk azt, ami igaz, hogy a világirodalom az új világcivilizáció feladatait vállaló irodalom – tehát megcsinálandó valami, melyet a bartóki modell, vagy ha úgy tetszik, Minõség-isten kultuszaként kezdünk el szemlélni, szervezni”. Idegen ettõl a fel-fogástól a divat, „a világirodalmi klubtagság” elfogadása. (Külön kitér a sznobizmus, a
„mûvészetté fejlesztett hangulatcsinálás” következményeire.) A divatot, a tapsot nemzeti irodalmi viszonylatban, saját személyére vonatkoztatva sem becsüli. 1963-as levélfogal-mazásban (Jobbágy Károlyhoz címezve): „Az elõadó-emelvényekrõl írsz, amelyek elõtt tapsoltatok. Én semmit sem utáltam úgy, mint azokat az emelvényeket. Csak Móricz Zsigmond kedvéért léptem rájuk, hogy õneki segítsek, s mert idõnként elhitették velem, hogy ott kell a hazát megmenteni. Az úgynevezett ifjúsággal is tisztában voltam, már a Villámfénynél idejében. (...) S nem is csalódtam bennük; õk csalódtak bennem nemze-dékrõl nemzedékre; ezzel bizonyították az érettségüket. Ha valakinek nem tartozom hálával, hát a közben megõszült fiatal íróknak s literátoroknak nem. Ami lettem, az õ közegellenállásukkal szemben lettem.”
Nem a hála oldaláról tehát, hanem a letagadhatatlan tények közelítésével szóljunk egy külön-adóról is, amely végigkíséri Németh László útját, Nagybányától a Farkasréti temetõig. Sepsiszentgyörgyi elkötelezett hívét, tanítványát, Veress Dánielt nyugtatgatja 1962 júliusában, ezekkel a szavakkal: „Te az Én Magyar Atlaszom egyik alakja vagy (félig szín – félig – bogáncsos kórkép is, hiszen mind csomorkányiak vagyunk); azontúl Benned rovom az erdélyi adómat, melyet ifjúságom óta lelkiismeretesen fizetek.” Ezt az
„erdélyi adót” érdemes, ha csak néhány utalás erejéig is, a levelekbõl kimutatni. Bizo-nyára az Áprily Lajosnak „mint erdélyi vezéríró”-nak 1928 márciusában Budapestrõl Kolozsvárra küldött Németh László-levéllel kell kezdeni e vizsgálódást. A Napkelet irodal-mi pályázatának selejtezésével megbízott fiatal író-kritikus kéri Áprily segítségét, nép-szerûsítse az erdélyi fiatalok körében a pályázatot. Fontos a kéréshez fûzött magyarázat (magyarázkodás): „Az erdélyi fiatalokra különösképp számítok, bár nem vagyok az erdé-lyi irodalom fanatikusa, sõt egyáltalán nem ismerek erdéerdé-lyi, csak magyar irodalmat.
Számítok, mert tudom, hogy Önöket – a sors paradox – kevesebb külsõ és belsõ gátlás
87
KÁNTOR LAJOS
akadályozza, mint minket, akik a klikkszempontokat ránk erõszakoló ellenirodalmi áram s a Jaj-ezt-sem-szabad mimózaság undora ellenében akarjuk az új igazságainkat elrebeg-ni. A nagy szerencsétlenség, azzal, hogy rossz üzletté tette, féregtelenítette az Önök iro-dalmát. Nem gátfutás az érvényesülés, s nem önnön lelkiismeretük átugrása a gát. Épp ezért vagyok kíváncsi az erdélyi fiatalokra: van-e sok Tamási és Bartalis köztük?” Szeret-ne közvetlen kapcsolatba kerülni Tamási Áronnal. Ehhez a kéréséhez kapcsolja általáno-sabb irodalmi-irodalompolitikai, sõt politikainak mondható igényét, kérdés formájába öltöztetve egy demokratikus összefogás lehetõségének felvillantását: „Nincs mód rá, hogy az erdélyi írók s az ideát fuldokló fiatalok olyan táborba verõdjenek, amely lassan magá-ba szippantaná a nem író intelligencia demokrata, de magyar elemeit, s irányítója lehet-ne a középosztállyá özönlõ paraszt és munkás fiúknak? Úgy érzem, Önöklehet-nek kellelehet-ne kezdeni. Nem mert erdélyiek, hanem mert – horribile dictu – hatalmasabbak.”
Hatalmasabbak? Hogy miként alakult Németh László véleménye ebben a tekintet-ben, arról a Protestáns Szemlének írt bírálataitól a Magyarok Romániában cím alatt rögzí-tett úti tapasztalatain át a Korunk-beli vitákig sok minden kellene figyelembe venni (saj-nos, ez utóbbinak, Németh László és Gaál Gábor a Korunk kérdéskörnek levelezési nyomai nem kerültek elõ, külön kellene viszont foglalkozni a stószi kapcsolattal, Fábry Zoltánhoz fûzõdõ barátságával). Tamási Áron bizonyára a „hatalmasok” között maradt meg Németh számára. Ennek bár nem esztétikai jellegû, igen fontos dokumentuma az 1956. november 26-i levele – a bizalom és az együttgondolkodás életbevágóan jelentõs bizonyítéka. Az Írószövetség és 1956, Németh László erkölcsi magatartása és a politikai hatalom megítéléséhez alighanem nélkülözhetetlen ez az öt pontba foglalt szöveg.
A Németh Lászlót megszólító egykori erdélyiek és az íróból különbözõ válaszokat kiváltók sorában talán a legsûrûbben elõforduló név e levélgyûjteményben a rádiószer-kesztõ és irodalomtörténész Fodor Ilonáé. Valamiképpen az õ levélváltásaik is részét képezik az „erdélyi adónak”, minthogy a levelek a Bolyaiak öröksége, a megírandó Bo-lyai-dráma körül keringenek. A Németh László említette adó igazi begyûjtõje azonban a mindvégig Erdélyben élõ Veress Dániel; õ maga Németh László adósa, már csak a másfél évtizedet összefogó oda-vissza leveleknek hála. Kettejük levelezõ kapcsolata senki máséval nem hasonlítható; nem csupán és nem is elsõsorban a mennyiség (fõként a Szentgyörgyrõl érkezõ levelek száma és terjedelme), hanem a helyzet specifikuma, a
„kisebbségben” mély megélése üt át a sok személyes, családi mozzanatot is tartalmazó szövegeken. Ez a szinte kötetnyi levél õrzi az 1970. februári erdélyi út elõkészületeit is , a marosvásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi és a nagyváradi találkozásokat – és a ritka örö-möt, amelyre hazaérkezve is szívesen emlékezik vissza, felhõtlenül, az ünnepelt. Most a taps sem zavarta, a szeretetet és a tiszteletet érezte ki belõle Németh László – azt, amire tulajdonképpen mindig vágyott. „...ha a fáradtság lepereg rólunk, csak annál jobban tündöklik vendéglátóink szeretete, figyelme.” A tündöklik szó ebben a levélszövegben többet elmond, mint a köszönet egésze. Ha csak átmenetileg is, rövid idõre, az 1928-ban Áprilynak küldött levélben fölvetett szövetség mintha megvalósult volna. Túl késõn persze, mégis az irodalomtörténeti emlékezetbe illeszthetõen.
88 ERDÉLYI ERZSÉBET – NOBEL IVÁN
Németh László 1932-ben egyik, Gulyás Pálhoz szóló levelében írja: 20-25 számot akarok még a Tanuból kiadni, sajtó alá rendezni megelõzõ kritikáimat, három regényemet és színda-rabomat. Kikerekíteni a verseskötetemet, s a legfontosabb: megírni életrajzomat. Sikerült-e az a szándék, hogy kikerekítse verseskötetét?
Lakatos István: Az kétségtelen, hogy Németh László költõnek indult, és nagy bánata volt, hogy ebbõl a költõvé válásból nem lett semmi. Már az induló éveiben is sokat foglalkozott a költészet kérdéseivel, errõl tanúskodnak egy Oszoly nevû osztálytársához írott levelek is. De hogy mennyire szeretett volna költõvé lenni, sok más is igazolja, például a betegsége. 1971 után, amikor a hipertónia-betegség következtében féloldali látóterét elvesztette, sõt átmenetileg az írás-olvasás képességét is, és miután Juhász pro-fesszor úgy látta, hogy e képességek visszanyerése után várható állapotának általános javulása is, Németh László naponta végzett vékony füzetekbe írásgyakorlatokat, és ezek között lépten-nyomon elõbukkannak megírt versek vagy verspróbálkozások. Az egyik ilyen gyakorlat során írta le a következõ vallomást: „Tegnap (?) írtam egy verset. Rövid vers volt, alig két versszak. De ezen is több órát dolgoztam. Úgy látszik most már egyre nehezebben megy a versírás. A prózába vagyok számûzve. A versszakok egyre nehezen jutnak a nyelvemre. Pedig az volt a boldog korszak, amikor még aránylag könnyen írtam a verset. Ella megkereste két versemet, amelyeket én már elfelejtettem, de még ’22–’23-ban írtam. Csodálkozom, hogy milyen szép. Kár, hogy az akkori’22–’23-ban írt verseim nagy része elveszett, amit meg most írok rövid és szinte csak a kezdõ betûkig terjed. Ha ezeket a verseket megfejtjük – és ez nem könnyû, hiszen az írása egyre rosszabb lett, egyre kevésbé olvasható –, kiderül, hogy a lelke mélyén változatlanul él benne az a szán-dék és akarat, hogy a verseiben is alkosson olyat, amely maradandó lesz. Nagyon érde-kes egyik beírása, melyet akkor végzett el, amikor a Széchenyi címû drámáját hallgatta a rádióban. 1973 februárjában írta egyik gyakorlófüzetbe a következõ verset, csak az elsõ két strófája olvasható el, a harmadik már olvashatatlan és értelmezhetetlen. A fáradtság és a figyelem lankadása következtében ezeknek az oldalaknak csak a kétharmadán olvas-ható az írása. Ez a vers így szól:
Be van fejezve a darab.
Ki írta? Félve mondom: én, Ha rossz és elvetendõ is, De büszkén vallom: az enyém.
Nem mutatom meg senkinek se, Elég az, amit eddig adott.
Rég feléledt erõk folynak, S azt érzem, hogy költõ vagyok.
Tizennyolc évesen azt írta Oszoly Kálmánnak, hogy el kell temetni a verseit, mint az