nál fogva váltja ki váratlan strukturá- Balassi Kiadó, Bp. 2000. 192 o.
110 NÉMETH ZOLTÁN
lis elem töri meg, hogy Pötyi kiesik a mik-robuszból. Az olvasó által természetes mó-don elvárt cselekvéssor (hogy tehát a társa-ság megforduljon, s megkeresse a szeren-csétlenül járt Pötyit) elhalasztódik, a bal-esetet követõ párbeszédek arra utalnak, hogy mintha minden szereplõ tudatában ott lenne valamilyen nevetséges gát, amely egész egyszerûen nem engedi az utazókat arra gondolni, pontosabban azt a cselek-véssort végrehajtani, ami ilyen esetekben elvárható volna, azaz hogy visszamenjenek Pötyiért. A szabadság hiánya által impli-kált parodisztikus jelentések a novella utolsó mondataiban válnak teljessé, Feri mono-lógjában: „Hetente ötször fogok erõsíteni!
Utána pedig pezsgõfürdõt veszek és sok gyümölcsöt, salátát, rostos táplálékot, bar-na rizst fogyasztok majd! Még az idén meg-tisztítom, kipucolom a szervezetemet az utóbbi évtizedben bekerült káros anyagok-tól – gondolta…” (14.).
A Keserû szerelem címû novellában az ígéretesen induló banális szerelemi románc és az általa elvárt eseménysorok egészen addig nem függesztik fel az ártatlan olva-sást, míg ki nem derül, a szöveg témája valójában nem a szerelmi kapcsolat (illetve annak a címben jelzett „keserû” befejezé-se), hanem valami egészen más. A statikus történetben hirtelen egy váratlan elem jele-nik meg, s általa a cím kétértelmûsége lep-lezõdik le. A „keserû” Piri hüvelykúpjának ízére utal, s ezzel a történet egy teljesen váratlan strukturális fordulatot vesz. A parodisztikus jelentést csak fokozza, hogy a szöveg végigviszi az ártatlan olvasás kód-ját, s azt éppolyan üresen tálalja a történet végén is, mint annak folyamán: „A további négy napban minden nap(!) találkoztak, és nemsokára szerelmesek lettek egymásba.”
(22.) Vagyis a történet üres kódja által imp-likált olvasás sehová sem jutott, nincs meg-oldása: a banális történet a szövegen túl is folytatódik, nincs vége. A keserû íz hüvely-kúp által jelzett konnotációja azonban ép-pen a váratlan elem megjelenésével kap
sajátos „perverzitást”: ha ugyanis végiggon-doljuk a keserû íz vándorlásának útját Piri hüvelyétõl Feri nyelvéig, majd onnét Piri nyelvére, úgy éppen ez a „keserûség”, pon-tosabban annak útja válik a tartós szerelmi kapcsolat zálogává. A váratlan szemantikai elem tehát megint csak nem indít elvárt (a cím által jelzett) cselekménysort, éppen el-lenkezõleg: a címben jelzett keserûség a kapcsolat tartósságának biztosítékává válik.
A bivaly, a tigris és az oroszlán címû no-vellában a cím által jelzett egyértelmûség, olvasói kód áll szemben a szereplõk, pon-tosabban Rezsõ olvasatával. A váratlan elem azáltal lép be a történetbe, hogy míg a cím két ragadozó állatot tematizál, illetve a sze-mélytelen narrátor (aki helyzeténél fogva kényszeríti rá az olvasóra saját értelmezé-sét) egyértelmûen tigrisrõl beszél, addig kiderül: Rezsõ az, aki képtelen eldönteni, tigriseket vagy oroszlánokat látott-e. Vagyis a cím a történetben reálisan nem létezõ helyzetre utal: hiszen abban csak vagy az egyik, vagy a másik ragadozó szerepelhet.
Innét érthetõ Feri kérdése: „Miért, szerin-tetek mi a lényeg?”, illetve Gergõ kérdést megelõzõ válasza: „Az a lényeg, hogy itt va-gyunk!” (32.) Gergõ mondata éppen arra utal, hogy a szereplõk nincsenek az igazság közelében, Feri megismételt kérdése pedig a félreértelmezés mindenkori erejét de-monstrálhatja.
A címadó novella mögöttes kódja is a Hazai-novellák gazdag táptalaját belengõ unalom toposzával telített, jelen esetben
„újgazdag” konnotációkkal. A váratlan, megoldást kínáló elem megint csak szokat-lan módon jelentkezik, a szexualitást jelen-tõ majom képében. Azaz a történet megint csak eltéríti azt az olvasói kódot, amely az aktusban látná az unalom feloldását. A zösülés a majom és a narrátor felesége kö-zött valósul meg, azaz a dinamikus elem semmit sem változtat a szöveg elején felve-tett problémán. Az aktus különlegessége annak egyediségére is utal: az egyszeri ak-tus semmit sem változtat a felrajzolt
újgaz-NÉMETH ZOLTÁN 111
dag világ belsõ problémáin. A paródia nem az állat esetlen mozgásán alapul, hanem annak a világnak a parodisztikus „törvénye-in”, amelyet az állat megjelenésével mint-egy felfed.
A referenciális és parodisztikus kódok közös nevezõje a kötetben az üresség, amelynek segítségével más irányokba is kiterjeszthetjük olvasásunkat. Az üresség poétikája Hazai mûveiben a szerialitással is érintkezik. A tucatszámra feltûnõ lapos jellemek, banális filozófiai problémák ha-sonlóképpen íródnak Hazai szövegeibe, mint ahogyan Andy Warhol rakta fel arca-it és levesesdobozaarca-it a vászonra. A hason-lóságot az is biztosítja, hogy Hazai novellái sem közelíthetõk meg a klasszikus esztéti-kai kategóriák segítségével, azaz a szépség eltûnése mellett annak ellentéte sem válik tapinthatóvá: e szövegek tétje egészen más-hol keresendõ. Mintha afféle halálszövegek jönnének létre: olyan szövegek, amelyek célja mindenféle jelentés kioltása (legnyil-vánvalóbban Az ötlet vagy a Stílus esetében, de ez a megállapítás Hazai egész kötetére kiterjeszthetõ). Ezért nincs értelme a per-verzitásról mint negatív minõségrõl sem beszélni: ez a kategória a textusban felol-dódva mindig a konkrét reális kód lehetõ-ségeként jelenik meg, azaz valószerûsége természetessé válik (nem úgy, mint példá-ul de Sade regényeiben). Perverznek inkább azt tarthatjuk, hogy a szövegnek mintha mindig csak egy darabját kapnánk: a tör-ténetek nem jutnak önmaguk végére, nincs megoldásuk, kitépett lapok egy másik, jó-val hosszabb szövegbõl (s erre talán nem a legmegfelelõbb kifejezés az, hogy Hazai novellái nem poentírozottak). Vagyis reto-rikai szempontból a parcialitás trópusával szembesítik olvasójukat.
Az üresség kódja által felülírt kódok abban a térben mozognak Hazai írásaiban, amelyeket Baudrillard elnevezése nyomán a szimulakrum terének nevezhetünk. Csak ennek a kódnak a figyelembevétele nélkül tarthatóak Hazai novellái realisztikusnak.
A szimulakrum tere azonban eltakarja és banálissá teszi a jelentések világát, kioltja a lehetséges jelentések tömegeit. A jelölõ-jelölt kapcsolat esetlegessége, a jelentéski-oltás poétikája megfigyelhetõ Hazai novel-láinak elsõ csoportjában is: például Pötyi valószínûsíthetõ halála nem von maga után olyan eseménysort, amely elvárható lenne, illetve, másfelõl nézve, a Pötyi balesetét követõ események a halál jelentésességé-nek kioltását textualizálják. A bivaly, tigris és az oroszlánban a vérengzõ tigrisek által felkeltett „iszonyú durva” jelenetsor csak a a képernyõn szemlélhetõ: Rezsõ, Gergõ és Feri világa a hétköznapi céltalanságba, azaz a jelentéskioltás egyedül érvényes területé-re vezeti a durva, felkavaró élményeket. A kötet címadó novellájában és a Keserû sze-relemben a szex konzervatív olvasata válik lehetetlenné. A szex nem céllá, hanem esz-közzé válik, éppen ezért nincs benne sem-mi perverz. A szex (nem létezõ perverzitá-sa) által rendezõdnek megnyugtató módon a szereplõk közti viszonyok, válnak rende-zetté, de egyúttal kioltódnak azok a jelen-tések is, amelyek – a romantika kódjának felhasználásával – felforgató erõt biztosít-hatnának számára. A szubverzív erõ kimo-sódása a szexualitás jelentéstartományaiból azzal a következménnyel jár, hogy az aktu-sok leírásakor gyakran a komikus, paro-disztikus hatás lehetõségei felé mozdul el a szöveg. A szimuláció által kimosott meta-fizikus jelentéstartományok után a szexua-litás toposza csak nevetséges formában emlékeztet saját hajdani erejére, szubver-zitására. A megvalósult utópia jelenik meg a szexleírások nyomán Hazai szövegeiben:
a mindent szabad logikája szervezi a pozi-túrákat. Ez azonban azzal a következ-ménnyel jár, hogy a szex éppúgy a hétköz-napi élet mûködésének kódjait veszi ma-gára, mint például a vacsora elkészítése, egy bevásárlókörút vagy a reggeli ébredés.
A jelentéskioltás mûveletei még nyilván-valóbbak azokban a Hazai-szövegekben (a kötet egy másik csoportjában), mint
112 NÉMETH ZOLTÁN
A mosoly felosztása, A logika felosztása és Az élet felosztása, amelyek eleve a jelentés ér-telmességének lehetetlenségébõl indulnak ki, s olyan szimulált környezetet állítanak elõ, amely önnön lehetetlenségének kiter-jesztését beszéli el. Az így létrejövõ „poszt-beszéd” túlhalad a metafizikai, értelmesnek tételezett textuson, s még ironikusan is alig értelmezhetõ: a jelenlét nyilvánítja ki aka-ratát, végtelen szövegeléssé nyújtva az idõt.
Az Irma néni leejti a kukoricakonzervet, Karcsi bácsi leejti a kolbászt, Kati néni leejti a habszifont címû írások (a kötet szövegei-nek harmadik csoportja) a referencialitás üres kódját textualizálják. A nonszensz élet-képek olyan abszurd olvasási technikát kí-vánnak a befogadótól, amelybe valószínû-leg nem sokan képesek belehelyezkedni. A permanens értelmetlenség blõd helyzetei azonban paradox módon éppen azt a szi-mulált teret és világot építik fel, amelynek tapasztalatával az olvasáson túl maga is ta-lálkozik, sõt benne léte lehetõségeire ismer-het.
A jelentéskioltás szimulációs techniká-jára ismerhetünk a kötet szinte minden szövegében. Ezek a szövegek csak imitál-ják a szépirodalmi stílust, de éppen így imi-tálják a magas irodalomból számûzött meg-szólalásformákat is: vagyis olyan eldönthe-tetlenségi mutatókkal operálnak, amelyek az olvasás elbizonytalanítását vonhatják maguk után. Jellemzõ erre a Zebrák és ét-termek bevezetése: „Akinek nincs múltja vagy csak mindent elfelejtett, vagy eszébe jutnak néha dolgok, de nincs megelégedve az emlékezetével, a sorsával, a jelenlegi ál-lapotával, annak bizony keserû a pillana-tok bágyadt füzére. Leginkább el kell gon-dolkodni azon, hogy merre megy a világ, merre megy a csapat.” (102.) A magas iro-dalom szempontjából ígéretesen induló, mély filozófiai gondolatok lehetõségeit föl-vetõ, érzékenységre játszó szöveg a máso-dik mondatban hibás grammatikai szerke-zetbe, tartalmilag pedig egy oltári közhely-be simul. Ezek az áltudományos
eszmefut-tatások is szerepet játszanak abban, hogy Hazai kötetét végigkíséri egy olyan irányult-ság, amelynek megjelenési formája egyfaj-ta pszeudotextus lesz. Pszeudotextus alatt olyan szövegeket értek, amelyek valamilyen metafizikai tartalommal bíró szöveget imi-tálnak, de már az imitációban potenciáli-san benne rejlõ iróniát is csak imitáció-ként tematizálják, vagy gyakran még úgy se. Ez a pszeudotextus magáért a jelenlét-ért jön létre, a beszélés, a mondás folya-matossága, rendje vagy éppen kényszere hívja elõ. Bármikor elkezdhetõ és folytat-ható, bármikor felfüggeszthetõ és abbahagy-ható. Leginkább a kötetzáró (a kötet írása-inak negyedik lehetséges csoportja) A lélek feszültsége, a Gondolatok, a Stílus, a Zebrák és éttermek építik fel az így értett pszeudotextust, de többé-kevésbé szinte a kötet összes novellája, valamilyen formá-ban, törekedik egy ilyen réteg megkompo-nálására.
Tény, hogy – éppen a szövegbe épített említett pszeudotextusok révén – Hazai majd minden írása valamiképpen a meg-szokottat támadja, fenntartva egyfajta anar-chisztikus jelentéstartományt szövegeiben.
A majommal lefolytatott közösülés megje-lenítése (Szex a nappaliban) éppúgy teret adhat az elutasító olvasói attitûdnek, mint A szar címû opusz, amelyben a szar büdös-ségének problémájára keresi a választ 21 sorban, vagy Az ötlet címû, Örkény-egy-percesekre reflektáló szöveg, amely érdek-telen információival nem is annyira az ab-szurd, ironikus-groteszk jelentéstartomá-nyokat szólaltatja meg, hanem inkább az üres kód abszolút uralmát terjeszti ki a szö-veg poétikája fölé.
Hazai szövegei minduntalan azzal a kér-déssel szembesítenek bennünket, hogy mit várunk el az irodalomtól, milyen elvárások-kal közelítünk a mûvészet, a szépirodalmi szöveg felé. Azért is provokatívak ezek az írások, mert több értelemben is a határo-kon helyezkednek el. Nemcsak arról van szó, hogy ezek a novellák keverik a magas
NÉMETH ZOLTÁN 113
és az alacsony irodalom regisztereit, hanem arról is, hogy sokszor próbára teszik olva-sójukat. Megbomlanak például az ok-oko-zati viszonyok, s ez azt eredményezi, hogy a legtöbb novellában (mint például a Vi-gyázz Pötyiben, az Emberrablás a Dob utcá-ban, a Reggeli Cruzutcá-ban, vagy A széles hátú férfi esete címû írásokban) az olvasó nem szembesülhet a lejátszódó események kö-vetkezményeivel, kénytelen a szövegek végi ürességet saját kreativitásának lehetõsége-ivel betapasztani. Éppígy provokatív lehet a szex tematizálása is bizonyos olvasói atti-tûdök számára, hiszen a gátlástalanság ter-mészetes állapotként való bemutatása erõ-sebb hatást képes kifejteni, mint akkor, ha a szöveg a gátlástalanságot a természetelle-nességgel hozza kapcsolatba. Ebben az eset-ben ugyanis a perverziók közé számûzve kitessékelné azt a hétköznapi életbõl, a hi-hetõség alakzataiból.
Talán nem túlzás az a megállapítás sem, hogy Hazai novellái a határokon helyezked-nek el. Legtöbbször a normalitás és az ext-rémitás közti határon egyensúlyoznak, az elvárhatóság, az ígéret, illetve a beteljesül-hetetlenség témáit variálják. Nyugodt, laza stílusa – annak ellenére, hogy a szereplõk lelkiállapota zaklatott lehet – egyfajta ciniz-must közvetít: nyugodt, laza õrületet. Ezzel a cinizmussal veti alá kísérleteknek a sze-replõket: mi történik akkor, ha Irma néni leejti a kukoricakonzervet, ha Karcsi bácsi leejti a kolbászt, ha Pötyi kiesik a mikro-buszból, ha Árpi állja a szavát… Ezek a különös kísérletek általában parodisztikus jellegûek, s csak a kísérlet tematizálásában emlékeztetnek a naturalista analízisre, a zolai kísérleti regényre. Néha sajátos ké-mia lengi körül a Hazai-szövegeket, belsõ folyamatok kémiája, manipuláció a külön-féle drogokkal; az Egy vérrög története pe-dig teljes egészében a Hazai-féle kémiának, kémiai látásmódnak van alávetve.
A tudományos beszéd imitálása egy másik stílusminõség. Hazai Beavis és Butthead módján dekonstruál, mint
példá-ul A mosoly felosztása, A logika felosztása, Az élet felosztása, A szar vagy A lélek feszültsége címû novellákban, s ezzel akaratlanul is egyrészt abszurd hatást kelt, másrészt a fel-színi, vagy éppen felszínes olvasást erõsíti, hiszen a szöveg arra játszik, hogy az olvasó ne vegye komolyan az állításokat, a felosz-tásokat, egyszóval azt az analízist, amelyet a szöveg eljátszik. Ebbõl a szempontból ol-vassa magát a szöveg Az élet felosztása címû novellában: „A megértés tisztázatlansága tehát tágítható, megszakítható és elérhetõ keretek között zajlik, ráadásul hatékony módon tágítható.” (89.)
A poszthumanitás baudrillard-i elképze-lése irányítja Hazai szereplõit is. Az euró-pai humanista klasszikus ideálja, az öntu-datos, cselekvõ ember képe kimosódik a Hazai-szövegekbõl, s helyébe a steril gép-ember lép. Hazai szövege nyugodt szívvel löki ki szereplõjét a huzattal az autóból, majommal hágatja meg a feleséget, szedi szét a testet, akár fizikailag, mint az Egy vérrög történetében vagy mentálisan, mint a Dávid a vonaton címû opuszban vagy A rózsaszín por címû drogos szövegben. Teli-találatok tehát a címek: nemcsak a logika, a mosoly és az élet osztható fel tetszés sze-rint, hanem a test és az agy is.
A szimulakrum-emberek történetei azonban nem különlegesek. Mivel a szimu-láció kora a megvalósult utópia, ezért Ha-zai hõsei és maga a HaHa-zai-szövegvilág is mindig a centrumban van („Itt a centrum-ban még nem tudom, még nem lehet tud-ni, mi fog következni.” [Zebrák és éttermek, 103.]), a centrum poétikája szervezi a narrációt, ezért is érezheti úgy az olvasó, hogy Budapesten vagy valamilyen nyugati városban (a Gondolatok például Frankfur-tot tematizálja) játszódnak a történetek.
Hazai novellái nem akarnak nagyot ütni, nagyot mondani: hiszen a szimuláció cent-rumában vannak, s a szövegek a kimondás vágyával, annak feltupírozott akarásával éppen provincializmusukat bizonyítanák. A megvalósult utópia ideológiája az egész
114 NÉMETH ZOLTÁN
kötetet belengi: minden úgy van jól, gyan van, minden éppen úgy van jól, aho-gyan éppen van. A legfontosabb életminõ-ség az élvezet (uniós próza), az élet élveze-te, de steril, hideg formában, nyoma sincs hedonizmusnak. A hedonizmus a cinizmus-sal kapcsolódik össze, s alakít ki új minõ-séget.
Hazai szövegei egyáltalán nem mellõzik a pongyolaságot és a hibás mondatszerkesz-tést mint lehetõséget: „De Karcsi bácsi ennek ellenére mindig úgy válaszolt erre a maga által feltett kérdésre…” (92/93.),
„Erre még ment egy nagyobbacska kört az õszi napsütésben, végig a vastagabb (széle-sebb? – megj. N. Z.) utcákon…” (93.),
„Leginkább el kell gondolkodni azon, hogy merre megy a világ, merre megy a csapat.”
(102.) A blõd okoskodás poétikája a köz-vetlenséget szituáló pszeudoreflexív megszó-lalásmódokkal keveredik: „Valami feloldó-dik, összeáll. Ön és te, mit gondolnak er-rõl? Milyen a stílusom? Hogy vetem fel ezt a problémát, mely engem olyannyira izgat?
Ez most persze személyes ügy, talán sze-mélyesebb írás, mint a többi. Vagy nem?
A többi is elég személyes, csak máskép-pen. Most Önök hol vannak? Most én hol vagyok? Melyek ezek az érthetetlen, ám el-képzelhetõ határok közöttünk? Te mit gon-dolsz errõl? Vannak benyomásaid?” (106.) Mintha a nyelv közvetítõ, kommunikatív erejét kiküszöbölve lehetne képes megszó-lítani az olvasót – ezt a paradox, abszurd lehetõséget imitálja a szöveg. Vagyis a szö-veg fõ irányává az a groteszk szituáció válik, amelyben a szöveg, hogy elérje az ide-álisnak tételezett közvetítetlenséget, meg-próbálja megsemmisíteni, kiiktatni önma-gát, a szöveg retorikai feltételét, hogy túl-lépve önmaga retorikai megalkotottságán kapcsolódhasson össze szerzõ és olvasó. Ez az abszurd vágy voltaképp a szöveg halálvá-gya, a tökéletes referencialitás és egyúttal a tökéletes értelmezés vágya. Hazai szövege-inek referenciális aspektusait itt kell keres-nünk: önmaga poétikai megalkotottságának
kiküszöbölésére használja fel a szövegen túli tapasztalat dimenzióit, a referencialitás fel-forgató lehetõségét: „István a Dob utcában lakott egy viszonylag levegõtlen földszinti lakásban, melynek egyetlen ablaka az ud-varra nézett. A ház fala piszkos világoskék, az udvar köve pedig sötétbarna vagy mály-vaszínû volt, a fasz se emlékszik már.” (61.) Harakiri-szövegekké válnak: mintha a szö-veg abból a célból jött volna létre, hogy ne legyen, hogy elháruljon a szerzõ és olvasó közül. Hogy egyúttal feltáruljon és elhárul-jon. Hogy kiküszöbölõdjön a szöveg mint határ, mint az elválasztás, az olvasótól való megfosztás tudatosításának eszköze: „Ho-gyan kezdjem el? Mit tegyek elsõként?
Mondjam azt, hogy átment a zebrán?
Mondjam azt, hogy átmentél a zebrán vagy hogy imádom, megõrülök érte? Persze olyan értelemben, hogy nem õrülök meg, hanem nagyon szeretem. Elég ennyi. Egy nagy frászt. Ebben a pillanatban azt sem tudni, hogy te miféle, s én miféle vagyok.
Valahogy közel kellene kerülni a közönség-hez. De van itt olyan? Közel szeretnék ke-rülni a közönséghez, a közönségességhez, az én közönségességemhez. Azt szeretném, hogy mellettem állj vagy ülj, és merjem kinyitni a számat és mondani valamit.”
(102.)
Ha a szöveget kiiktatva bele tud mászni az olvasóba, úgy a szerzõ elérte utópiszti-kus célját: eggyé válik az olvasóval. A reto-rika kiiktatódása válik feltételévé ennek az egyesülésnek. Talán ezért annyira szegények poétikai értelemben Hazai szövegei? A minimalista narráció talán képes kijátsza-ni a denotációt a konnotáció ellenében, mint azt Az ötlet címû szöveg próbálja?
„Három pár együtt nyaral, aztán két nap múlva az egyik pár lelép. A szomszédom vesz egy puskát, hazaviszi, megkér, hogy segítsek neki belõni, leülök és gondolko-dom. Egy fiatal lány bevásárol délután, este lecsót fõz, kétszer elvágja az ujját, megjön közben barátnõje, leülnek a konyhában és beszélgetnek.” (97.)
115
NÉMETH ZOLTÁN
Hazai szövegeivel szembesülve folyton felvetõdhet a kérdés: miért fontos ezt ol-vasnunk? Miért olvassuk ezt még mindig?
Gyakran teljesen érdektelen témák, didak-tikus és leíró részek váltakoznak egymás után. S ilyenkor ott érezzük a narrátor örö-mét, ahogy élvezi, hogy pertraktálhatja ol-vasóját. Mintha Hazai írásainak nem len-ne érdeke, hogy az irodalmiság, a kánon, a hatalom folytatásai legyenek, mint a meg-szokott szépirodalmi szövegek. Innét érez-hetõ Hazai szövegeinek irodalomellenes éle:
az önmagába írt nonkonformitás trópusa.
Ez az a trópus, amely szinte minden szö-vegben potens: a provokáció retorikája.
Nem túlzás tehát azt állítani: csak az válik Hazai bennfoglalt jó olvasójává, aki képes kitenni magát e szövegek provokációinak.
Ebben az esetben azonban Hazai szöve-gei végtelenül kiszolgáltatottak is. Hiszen egyrészt kötõdnek arra a mindenkori ká-nonra, irodalmiságra, amely ellenében ké-pesek csak az önmeghatározásra, s éppígy
Ebben az esetben azonban Hazai szöve-gei végtelenül kiszolgáltatottak is. Hiszen egyrészt kötõdnek arra a mindenkori ká-nonra, irodalmiságra, amely ellenében ké-pesek csak az önmeghatározásra, s éppígy