1981 tavasz
dám Ottó olvasta a megjelent jubileumi cikkemet, s most is alkalmat kerített arra, hogy beszélgessen ve-lem. Nem elküldeni akart színházából, de ismételten hangsú-lyozta, hogy ő az én koromban már vezető volt - főrendező, előbb Szegeden, aztán a Madáchban -, s nem szeretné, ha itt a Madáchban elkényelmesednék. Szerinte, ugyanis, sokkal több-re vagyok képes. Gondolkodnom kellett tehát azon, hogy vala-hol másvala-hol, milyen komolyabb pozíciót szeretnék betölteni.
Az igazgató úr jó ember, s tudtam, igaza is van. A főiskola színházi főtanszakának vezetőjeként pedig kötelessége is, hogy a hallgatók egyszer majd megtalálják helyüket a szakmában.
A Madáchban talán már elfogadott vagy tehetségesen leple-zett szemlélődő, visszahúzódó természetem miatt tökéletesen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy bármiféle pozíció nyűgét a nyakamba vegyem. A gondolattól pedig, hogy a Ma-dáchtól megváljak, szorongások kerítettek hatalmukba.
Ellentmondások egymásnak feszülő küzdelmei dúltak a lelkemben, mert az írói munka vált számomra az egyetlen le-hetséges megoldássá, de íróasztalomnál megülni hosszabb ideig még képtelen voltam.
Néhány óra múltán, mint a gályarab: szökni próbáltam, csa-varogni a világban, tengerre szállni, színházi próbákon ülni...
85
S elképzelni nem tudtam volna, hogy ez majd elmúlik, s tizenöt év múlva minden fordítva lesz. Hogy amibe menekül-tem, az válik túlcsordult edénnyé, s szövegszerkesztőmnél ülve majd meglelem alkotói nyugalmamat.
Amíg az írói honoráriumok lassan csordogálnak, az ember nem sokáig vándorolhat nomád beduinként egyedül, mert el-pusztítja a gyilkos forróság.
S ha oázist lel végre a sivatagban: megmenekül. Megpihen-het a sátorban, megmondják: mi a dolga, aztán terelgetMegpihen-heti a tevéket.
A Madách meg ráadásul olyan oázis volt, hogy nem üzen-gettek állandóan az embernek, hogy be kéne már lépnie a KISZ-be, aztán még máshová... Vándorlások közepette, tevék között az ember amúgy is belelép másba, de azt legalább ki lehet szárítani, és éjszakánként jó meleget ad a más néven nem is nevezhető teveszaros kályhában.
Igazán semmi kedvem nem lett volna más sátorba átköltöz-ni, ahol nem az a karavánvezető, aki ismeri az utakat, hanem aki tagja valamelyik sivatagi alapszervezetnek.
Ádám Ottónak mégis mondanom kellett valamit. A szín-háztörténet területén kötöttünk ki, az igazgató úr hivatalból a televízió vezetőivel vette fel a kapcsolatot, s napokon belül értesítést kaptam, hogy színháztörténeti szerkesztő-riporter munkakörben foglalkoztatni szeretnének, s alkalmazásom ügyében dr. V. Gy.-t keressem fel.
A Madách színház múltját jól ismerők körében közismert történet jutott az eszembe.
Kádár János, felesége társaságában, szeretett a Madáchba járni, ahová Aczél György kísérte el őket. Egyszer a Kamará-ban az egyik előadáson véletlenül dr. V. Gy. is a nézőtéren ült,
86
sajnálatosan Kádár János látókörében. A szünetben ez a ki-egyensúlyozottnak látszó, szerény országvezető idegesen for-dult Aczél Györgyhöz:
- Nem azért jöttem ide, hogy még itt is őt nézzem!
Aczél György értett a szavakból, tudta, hogy főnöke Váradiról beszél, és egykori börtönéveire céloz. Amikor még -talán mert televízió még nem volt - dr. V. Gy. nem a színház-történet múltjában kutakodott, hanem a bebörtönzöttek lelké-ben.
Volt akkor egy neve ennek a foglalkozásnak.
Hát, a helyet, ahová mennem kellene, még a karavánok is elkerülik, gondoltam.
V. Gy.-t mégis fölkerestem, mert már tudtam a helyzet megoldását.
Kinevezésem aláírása előtt még életrajzom néhány részleté-ről érdeklődött, s amit addig titkoltam, most szándékosan meg-említettem. Beszéltem szülőanyám családjáról, kitelepítésük okáról, rokonaimról, bácsikámról, aki az ötvenes években egy börtönben működő kutatóintézet koncepciós perben elítélt, mára rehabilitált tudósa volt...
S itt szünetet tartottam. Barátom s afféle „pótatyám" dr.
Wermer Tamás orvos véleménye adta nekem e helyzet forga-tókönyvének folytatását.
Wermer munkaszolgálatos volt, s a Holocaust elmúltával, úgy harminc év után, egy beteg jelent meg urológiai rendelőjé-ben, akiben felismerte az egykori keretlegényt. A férfi proszta-tafájdalmakról panaszkodott, s Wermer, csakúgy, mint mások-nak, masszázst volt kénytelen alkalmazni. A beteg feljajdult, amikor az orvos az egyedül járható úton megközelítette a duz-zadt dülmirigyet, és azt nyomkodni kezdte.
87
- Fájt?
- Nagyon - mondta a férfi.
- Nekem is, amikor puskatussal verte a fejem! Most még-sem bosszúból kotorásztam a seggében! Hanem, hogy meg-gyógyuljon, s ezt még néhányszor valaki mástól el kell tűrnie!
S ahogy a férfi arca fehéredni kezdett, úgy V. Gy.-é is. Ak-kor most folytatom, gondoltam.
- Aczél György, amikor börtönbe zárták, ennek a kutató-intézetnek a könyvtárosa volt...
- Igen!? - vett nagy levegőt V. Gy.
- És tudja - folytattam azonnal -, dobban is mindig nagyot a szívem a Zeneakadémián, mert eszembe jut családunk egyik büszkesége, gróf Apponyi Albert, akinek Deák Ferenc jelen-létében elhangzott országgyűlési beszédére szavazták meg azt az összeget, amiből a Zeneakadémia felépülhetett...
S leendő munkaadóm ettől már végképp megilletődött. Meg sem találta a szerződésemet.
Aztán, ahogy Kádár János soha többé nem találkozott V.
Gy.-vel a Madáchban, úgy én sem.
Szerencsémre, nem alkalmazott a tévében, mert talán azóta is a szerződésemet keresi.
S Ádám Ottó sem beszélt elhelyezésemről ezután soha töb-bé.
Egy-egy egzotikus, feltűnést keltett utazás után, ha a m/ül érdeklődött utánam, Ádám Ottó nem küldött el. Huszti Péterrel üzent, vagy ő maga kérte Löffier István titkári szobájában:
- Valamit vissza kell fogni! - és mindketten tudtuk, hogy semmit.
88
18
Hidegzuhany
1981 tavasz
Márkus László az Andrássy úton látott egy tolóko-csit. Láb nélküli, piramis formájú törzsön nyugvó fej
„ült" benne. Az írók Boltja előtt tolta maga előtt egy néni.
A gyermekét.
- Ehhez képest lehet nehéz valami az életben?
Ma mást észrevenni nem is volt képes.