Személyes emlékek felidézésére kérettettem fel, hogy – azon alkalommal, amikor a hagyatékból előkerült önéletrajzi visszaemlékezések és jegyzetek töredékes kéziratának és vázlatainak sajtó alá rendezett változata könyvként bemutatásra kerül1 – Kulcsár Kálmán későbbi, akadémiai szociológiai igazgatói pályafutásának és a kommunizmus összeomlását követő még későbbi, az MTA Politikai Tudományok Intézete létrehozatala körül játszott, immár emeritusi szerepének megidézése2 társasságában szólhassak arról, aki egykor személyes sorsomban és nehéz időkben pályán megmentőm, majd kollégám, és utóbb barát közelségű, a tudományművelésben nem egy tekintetben példaadással is szolgáló társam volt.
Amikor – jobb híján, mert fi lozófi ára az akkor kizárólagos pesti bölcsész-karra politikai okokból nem mehettem, de akkor végre boldogan – 1960 telén sikerült beverekednem magamat a pécsi jogi karra, és habár talán a római jogon és az akkori államjog, majd a büntetőjog, s végül a jogelmélet néhány tisztán teoretikus részén3 túl az egész oktatás bődületesen szellemtelen (leginkább vizsgára memorizálást, majd utána a lélek tisztasága jegyében gyors felejtést
1 K Kálmán: Út és tudomány. Elemzés a 20–21. század politikai és jogfejlődéséről a világ három nagy régiójában. Szerk. Gáthy Vera. Budapest, MTA Politikatudományi Intézet – MTA Társadalomkutató Központ, 2011. 387.
2 Gáthy Vera, egykori szociológiai intézeti munkatársa, valamint Bayer József, az alapító poli-tikatudományi igazgató tartottak még előadást az alkalmon.
3 A korabeli egyetemről Benedek Ferenc akkori római jogi tanársegédet, Bihari Ottó államjogász tanszékvezető egyetemi tanár akkori dékánt, Losonczy István büntetőjogi tanszékvezető egyetemi tanárt, valamint Szotáczky Mihály akkori jogelméleti adjunktust tekintettem jó lélekkel csupán a szellem olyan emberének, aki egyben inspirációul is szolgálhatott. Noha Csizmadia Andor tanszékvezető egyetemi tanár és a fővárosból lejáró Vargyai Gyula akkori tanársegéd jogtörténészek izgalmas entellektüel tudást és megéltséget sugároztak magukból, mindez csak magánbeszélgetések során törhetett át, merthogy – bizonyára döntően az 1960-as években még bőven jelenlévő 1956 utáni repressziós nyomásra következő általános félelem – unalmas tényhalmazzá silányította hivatalos megnyilatkozásaikat, így előadásaikat is.
I. A XX.
160
igénylő és feltételező) utálatosságúnak bizonyult, a harmadik évben immár a jogelméleti tanszékre bejárva hamarosan felfi gyeltem Kulcsár Kálmánnak a könyvére.4 Beszereztem magamnak, leggondosabban kipreparáltam, sőt (a mutatókat utóbb sem kedvelő, s ezzel művei közhasznát sajna sikerrel mérséklő szerzőnek átadva) név- és tárgymutatót is készítettem hozzá, és ezt az opust példaképként véve úgyszólván életprogrammul határoztam el, hogy magam is átrágom majd magam vagy azon, vagy egy aff éle gazdagságon, mint amit e jeles – és a kor dögunalmából mindenképpen kimagasló – szerző a hálás olvasó elé tárt ebben az országosan és nemzetközileg, legalábbis a szovjet-birodalom uralta térségben is roppant hatást kiváltó könyvben.
Bizonyára nem egyszerűen egy ifjú egyetemista olvasmányélményét szaj-kózom, amikor arra emlékezem, hogy e mű kimagasló teljesítmény volt a maga korában. Még inkább meggyőző, ha rögvest pontosbítok is: hatásában volt példátlanul kiemelkedő. Ez a hatás viszont természetszerűleg visszavetült a szerzőre, akiről ismeretlenül senki sem feltételezte volna, hogy maga is egy a harmincas évei elején-közepén járó és még a pályakezdés gondjaival bíbelődő kutató, aki maga szintén, mint utóbb megtudhattam, fi atalkori álmát öntötte – mert a bolseviki, úgyszintén szociológusként kezdett, de azóta kora és pártja parancsszavára hallgatva mindezzel szakító Szabó Imre feltétlen és ezúttal is tisztelettel megemlékezendő támogatását élvezve: önthette – e nagyszerű szin-tetikus formába.
A művet érdemben nézve kétségtelen, hogy jól megszerkesztett, kiegyensú-lyozott, a szerző gondolati igényességét visszatérően megcsillantó és bizonyító könyvről van szó. Ha a jogszociológia „problémáinak” tisztázását ígérő cím mögé nézünk, úgy rögvest kitűnik, hogy kettős vállalkozás testesül meg benne. Egyfelől a Magyarországon akkorra már a csupán öntömjénezést ismerő moszkovita barbárságtól ismeretlenné tett nyugat-európai és angol–amerikai szociológiai s jogszociológiai klasszikusok rendszeres, közérthető és csábítóan izgalmas feldolgozása, másfelől e feldolgozás szövevényében egy olyan akkli-matizálás, honosítás, vagy egyenesen akkulturáció – avagy, hogy egyenesebben szóljunk tán: re-ideologizációval véghezvitt transzplantáció – nagyszerűségé-nek lehettünk tanúi, amelynagyszerűségé-nek során a szerző voltaképpen egy alig felülmúlható bűvészbravúrt hajtott végre: a szociológiának szovjet mintát követő magyar politikai elutasítása ellenére fogadhatóvá tette – kizárólag a jogtudomány saját, immár szocializmusunkban is ismert és elismert, velejéig marxizáló
terminu-4 K Kálmán: A jogszociológia problémái. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1960.
269.
saival és szakmai érveivel élve – mindazt a lényegi üzenetet, amit a szerző a maga és olvasói számára egyaránt kihántott ebből az általa feldolgozott roppant hatalmas irodalomból.
Bátor tett volt, és hál’Istennek sikeres is. Egy olyan korban, amelyben már túl voltunk a sztálinizmus mint brutális közvetlenségű elnyomó hatalom rövid úton érvényesített ideológiai kényszerein, azonban 1956 reakciójaként a kádári megtorlás Hruscsov egyszerre nyitó és záró kétarcúságából elsődlegesen az erővel való fellépéstől remélte e szovjet-magyar rezsim majdani konszolidáci-óját, nos, e kellemetlen és csakis bizalmatlanságról árulkodó légkörben jogi tankönyveink, mögöttük a kérdéses időszak magyar jogirodalma, s mindezek közt az egyetemeken használt jogelméleti jegyzetek egyaránt leginkább unalmat árasztottak – üresjáratokba fojtott mondanivalóhiányukkal csakúgy, mint gusztustalan politikai igazodásukkal s ideológiai törleszkedésükkel.
Információs potenciáljuk azonban meglepően csekély volt. Ezzel párban pedig a szocializmus moszkovita béketáborának berendezkedésébe nem illő bármifé-le megnyilatkozás iránti megértő képességük teljes hiánya viszont úgyszólván kizárólag csakis mágikus időket idéző primitív ráolvasásokba torzult.5 Nos, ilyen környezetben az, amit A Kulcsárnak neveztünk, hihetetlen héroszként
5 Egyazon évben jelent meg két magiszteriális munka: a magyar elméleti jogtudománynak a korszakon átívelő pápája második igazi, nagy kitekintésű monográfi ája – S Imre: A jogszabályok értelmezése. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1960. 618. –, valamint egy kandidátusi disszertáció minuciózusan pontos (bár új perspektíva nyitásában csalódást okozó) elemzésekkel – P Vilmos: A jogviszonyelmélet alapvető kérdései. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1960. 219. –, amik olyannyira a rezsim légkörében s önkéntesen vállalt szolgálatában születtek, hogy értelmezhető üzenettel annak keretein túl már nem is igen szolgálhattak. Célzott kontrasztunkat tovább mélyíti S Imre: Állam- és jogelmélet.
Szocialista jog. (Egyetemi jegyzet.) Budapest, Tankönyvkiadó, 1961. 221. újrakiadása A szocialista jog. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1963. 454. alapmű igényével és a tárgyát piedesztálra emelő aktushoz illő csaknem ünnepi köntösben –, S Péter: Szabó Imre szocialista normativizmusa: Adalékok a szocialista normativizmus ideológiakritikájá-hoz. Jogelméleti Szemle, 2003/4. http://jesz.ajk.elte.hu/szilagyi16.html szerint „tartalmilag változatlan szöveggel”. E fenti műnek kellett egyébként kiindulópontomnak lennie Szabó Imrével folytatott minden későbbi legszorosabban szakmai vagy azon túlmutató beszélgeté-semben, mihelyst – hála néki és kivételes tudomány-központú éthosztól is diktált viszonylagos, ám tényleg fi gyelmes türelmének – az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetébe kerülhettem.
Örültem, hogy Szabó Imre teoretikus vénája megjelent ebben a könyvben is, habár tartalma egészében riasztónak – politikai értelemben programmatikusnak, azaz politikai ideológiára szakmai ideológiát építőnek – bizonyult.
Nos, egy ilyen háttér még inkább érthetővé teszi, hogy lényegében ugyanekkor az ameri-kai emigráns Csicsery-Rónai Istvánnak köszönhető fantasztikus panoráma – Gaëtan P : Korunk szellemi körképe. [Panorama des idées contemporaines.] Szerk. Juhász Vilmos.
Washington, D.C., Occidental Press, 1961. 539. – példányainak a fellazításra CIA-támogatta könyvküldési akció keretében beszüremkedése az országba miért és miként válthatott ki olyan frenetikus, lelkesítően felszabadító hatást, mint amit leírtam in V Csaba: Találkozások a nyugati irodalommal. Magyar Napló, 2010/5. 24–29. & https://www.academia.edu/6131268/
I. A XX.
162
egyszerűen kimagaslott. Paradoxikusan hangzik tán, de pontosan azért, mert csupán azt tette, ami egyébként feladata volt: csoportosított, idézett, ismertetett – egyébként olyan már akkor klasszikusnak számító opusokból, amelyeknek számottevő (jelesül: angol–amerikai) hányada tudományunk korábbi germán orientálódása okán hazai könyvtárainkban egyszerűen sem akkor, sem sokáig később nem volt hozzáférhető. Kulcsári feldolgozásuk mentessége a korban szokásos ideológiai beszennyezéstől azonban már önmagában üdítő erőként, felszabadítóan hatott, egyszersmind utánzásra, mintakövetésre ösztönzött.
Adatok, tudományos állásfoglalások, vitákból leszűrt következtetések úgyszól-ván végtelen tárházát szolgáltatta, amiknek maga a ténye – fennállása, ottléte, hivatalosan meg nem kérdőjelezett, be nem zúzott, voltaképpen nem is bírált elvi hozzáférhetősége – volt forradalmasító és egyúttal a kor intellektuális nyomorában vigasztaló. S habár talán igaztalanul, a tények ilyen halmazában az olvasó számára úgyszólván csak hab volt a tortán, ha mind e közben rá-adásul a mű még maga kínálta is azokat a fogódzókat, amelyekkel szerzője ezek lényegi visszautasítás nélküli átszűrésével egy új, marxista jogszociológia tudománytörténeti előzményeként ismertette el közel egy évszázad – azóta ak-kori számunkra elsüllyedtnek tetsző, távoli szirénhangjait pedig „a tőkés világ burzsoá imperialista válságaként” tőlünk elriasztani igyekvő, forrásaiban ezért el is záró – nyugati és atlanti vívmányait.
Azért hangsúlyoztam eleddig a kulcsári feldolgozás ténye és a mű megjelenése időbeliségét s csupán az akkori helyzetben érthető szoros kontextualizáltságát, mert abból kiemelve, annak körén kívül kerülve már törvényszerűen s nem csekély mértékben el kellett veszítenie eddigiekben hangsúlyozott kivételesen egyedi varázsát. Nem véletlen ezért, hogy az újabb generáció számára, mely már csak e mű Kulcsártól amúgy büszkén vállalt újrafogalmazását6 olvasta, az újdonság, az áttörés elemi élményének eltűntével ugyanez a textus – másfél évtized múltán – jobbára csak ismeretterjesztésre redukált szerepet töltött be;7
TALÁLKOZÁSOK_A_NYUGATI_IRODALOMMAL_Encounters_with_Western_
literature_
6 K Kálmán: A jogszociológia alapjai. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1976.
438.
7 Csupán az emlék szól belőlem, hogy e második kiadás megjelenésekor az örökös titkáraként általam mozgatott Magyar Jogászszövetség Állam- és Jogelméleti Bizottsága az ELTE tanszé-kén vitát rendezett a műről, melynek egyik exponense Sajó András volt, aki tárgyszerűen ér-tékelt, pályakezdőként inkább dicsérve, semmint bírálva kifejtéseit – de a tudományos dolgok természetességével, vagyis (generációnktól közel egy évtizeddel fi atalabban) nem érzékelve már ilyen mámorító hatást.
monografi kus kutatáson alapuló s csaknem ezzel egyidős könyve8 inkább kötelező obulus letételeként hatott a hatalom oltárán, semmint hosszú távon jóérzéssel vállalandó új teoretikus lépésnek; egyébként erényekkel telten, egy tudós életmű összefoglaló korpuszaként már a kommunizmus bukása után megjelenő tankönyve9 pedig eleve nem is tudta elnyerni azt a rangot – sajnálatos módon nem is használták saját alma materén és professzorátusának színhelyén, az Eötvös Loránd Tudományegyetem néki alapított tanszékén kívül –, amit a szerzői összteljesítmény egyébként megérdemelt volna. Mintha akkori kritikai megjegyzésekből kihangzóan az egyre gyengülő (bár újrakezdést ígérő) hazai jogi szociologizmusnak a különféle karokon tevékenykedő reprezentánsai szer-te az országban pontosan azt érezték volna immár szer-tehertészer-telnek, ami egykori csodálatom hímporát adta: empatikus frivolitását a marxizmussal.
A jog és jogtudományok körében valóban úttörő jelentőségű mű kettő született még Kulcsár Kálmán tollából: egyfelől ő vitte végbe a kérdőíven alapuló empirikus jogszociológiai adatfelvétel (akkori nemzetközi nevén KOL [Knowledge and Opinion about Law]) első komoly hazai vállalkozássorozatát,10 másfelől pedig szívós könyvtári tanulmányokkal megalapozta (és kiemelkedő akadémiai funkciói révén könnyített távoli utazásai során mindvégig gondozta) esettanulmányok összegzésén nyugvó jogmodernizációs monográfi áját,11 amit már a nemzetközi szakma is kellően értékelhetett.12 Ilyen esettanulmányainak zöme távol-keleti vagy egyéb jobbára egzotikus, jellegzetesen nem az akkori szocialista világbirodalomhoz tartozó (így személyes tanulmányozásában is, mondanivalójában is többletérdekességgel rendelkező) területekről kerültek ki; így hát csak karakterisztikusabb lett az ezekből levont következtetések-nek Magyarországra (és általánosítva: az egész szocialista táborra) Kulcsár
8 K Kálmán: A jog nevelő szerepe a szocialista társadalomban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1961. 347.
9 K Kálmán: Jogszociológia. Budapest, Kulturtrade, 1997. 358.
10 K Kálmán: A jogismeret vizsgálata. [Társadalom és jog 1.] Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1967. 43. + 47 tábla; és K Kálmán: A népi ülnökök részvétele a bírói ítélkezésben. [Társadalom és jog 2.] Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1971. 195.
11 K Kálmán: A modernizáció és a jog. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1989. 227.
Hasonlóképpen Kálmán K : Modernization and Law. Theses and Thoughts. Budapest, Institut of Sociology of the Hungarian Academy of Sciences, 1987. 198. ill. Kálmán K : Modernization and Law. Trans. Vera Gáthy. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 282.
12 Hallgatólagosan beleértve ebbe, hogy korábbi idegennyelvű kiadványa – Kálmán K : Rechtssoziologische Abhandlungen. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. 242. – nem keltett különösebb fi gyelmet.
I. A XX.
164
Kálmán számos írásában13 alkalmazott mondanivalója is, melyek kettős, az ún.
reformkommunizmus akkori szellemében egyszerre kritikai és építő üzenetet hordoztak. Mert kimutatták, hogy állami szerepvállalással mozgósított össz-társadalmi, változtató cselekvésre irányuló akarat, elszántság és siker esetén igenis van lehetőség lassú, tervezett, egymással koordinált lépések sorozatával olyan reformfolyamat beindítására, amely végpontjait tekintve valós és tartós változást alapoz meg. Egyszersmind azonban azt is bizonyították, hogy ennek bárminemű lerövidítése, egyszerűen törvénykibocsátással történő (ám egyéb-ként fedezetlen) helyettesítése (ami a későbbiekben honunkban a tanítványa által reformiparnak nevezett14 öncélúsággá és látszat-, majd pótcselekvés-sorba torkollott) nemcsak céltalan és improduktív, de egyenesen eredendő hivatása ellenében kontraproduktívként hat, mert csupán a jog addig sem magasan szál-ló presztízsét rombolja tovább, ezzel pedig eleve az esetleges még kínálkozó esélyeket rontja tovább.15 Az ilyen törekvés igencsak beleillett Kulcsárnak az akkori hatalomközeliséget ugyan nem megvető, de országa feltétlen javát akaró politikai arculatába. Pozitív üzenete az akkori bezártságban és eleve elrendeltetettségben reménysugarat biztosított, míg ugyanezen üzenet negatív vetülete a szocialista hatalmi voluntarizmus elé szociológiai adottságként magasodó korlátokat jelezte hatásosan és egyértelműen – nem tudván még,
13 Ugyancsak az ő tollából pl. K Kálmán: A jog hatékonyságának társadalmi feltételei.
Gazdaság- és Jogtudomány, 1974/8. 39–51.; K Kálmán: A politika és a jogalkotás Közép-Kelet-Európában: Kísérlet a magyarországi tapasztalatok elemzésére Magyar Tudomány, 1983/2. 84–98.; és Kálmán K : Law and Social Change: The Change of Law. In: Erhard M – Csaba V (szerk.): Rechtskultur – Denkkultur. Ergebnisse des ungarisch–österreichischen Symposiums der Internationalen Vereinigung für Rechts- und Sozialphilosophie 1987. [Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, Beiheft 35] Stuttgart, Steiner Verlag, 1989. 26–35.
14 S András: Az állami változásipar és a jog stabilizáló törekvése. In: H Mihály – S Tamás (szerk.): Értékek és változások. I. k. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1987. 91–102.
15 Ebben a körben volt fontos számomra, hogy a Kulcsár Kálmántól jogszociológiailag kimun-kált lehetőségeket s behatároltságokat magam a lukácsi társadalomontológia jogontológiai újrafogalmazásával bizonyíthattam, ti. az arra való rámutatással, hogy a társadalmi impetusok egymásra halmozódásában s bennük a jog folyamatszerűségében egyaránt az munkál, amit a fi lozófi ai nyelv irreverzibilis progressziónak nevez. Vagyis – a társadalomontológia alaptényé-nek, minden impetus tudati átszűrtségének s ezzel az emberi memóriából történő akaratlagos kitörölhetetlenségének köszönhetően – tényleg a cselekvési motívumként szolgáló tényezők egymásra rakódása valósul meg, amelyeknek tervezett, tudatos alakítása révén hosszú távú reformfolyamatok is előreláthatókká, elvileg kivitelezhetőkké lesznek. Vö. V Csaba: A jogbölcselkedés állapota Magyarországon. Állam- és Jogtudomány, 2006/1. 1–29. és In: J András – T Péter (szerk.): A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990–2005. Jog, rendszerváltozás, EU-csatlakozás. II. k. Budapest, Gondolat – ELTE ÁJK, 2007. 1132–1154., valamint V Csaba: Jogfelfogások és jogfi lozófi ák (A jogi bölcselkedés jövője). Valóság, 2008/10. 10–19. & <http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=1097&lap=0
hogy mindezzel nemcsak korának üzent, de egyszersmind a kommunizmusnak akkoriban még előrelátatlan vége utáni újjáépülés ma különösen átérzett egyik legfőbb és ma kiáltóan kezeletlen, sőt egyfajta cinizmussal éppen jogászkor-mányzók részéről tovább mélyített gondját is előrevetítette.
Magam sajnáltam – és számos baráti beszélgetés során fi noman, ám visz-szatérően korholtam is – a szerzőt azért, hogy nem internacionalizálta eléggé tudatosan és rendszerszerűen saját eredményeit. Nem csekély gyakoriságú kül-földi írásainak különlenyomatait bizonyára szétküldte barátainak, de azoknak a nemzeti gyűjteményeknek, külföldi szakkönyvtáraknak vagy éppen saját in-tézményi bibliotékájának16 nem juttatott, amelyek ezt az utókor számára együtt kezelve megőrizték volna. Bibliográfi áját nem gondozta, s teljesnek mondható saját kollekció hiányában még posztumusz módon sem sikerült irodalmát olyan teljességűként felgyűjteni, hogy az a bizonyossággal határos körképet adjon.
S noha legalább három évtizeden át ugyancsak kivételezett helyzetben volt (amellyel például utazásai megkönnyítése érdekében bőven élt is), nem küzdött annak lehetőségéért, hogy idegen nyelveken könyvek sorában összefoglaltan a külvilág számára is hozzáférhetővé tegye egyes cikkekben és egyéb írásokban megjelenő kutatásait.17 Pedig tanulmánykötetként ezek valóban átütőbbek le-hettek volna, mint egyes könyvek egyszerű átfordításai.
Mindannak igazságára, hogy mennyire egyetlen adott helyhez és időhöz, vagyis helyzethez kötődött Kulcsár Kálmánnak egész generációnk számára pedig revelatív, egyenesen ablaknyitó hatású teljesítménye – ami hallgató koromban pécsi fogadtatásakor professzorok sorának lelkesedését váltotta ki, midőn közelgő pécsi vendégelőadásának hírét vették, a Szovjet Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetében pedig az idősödő világháborús egykori katonai főügyész, Viktor P. Kazimircsuk, kiből időközben a jogszocio-lógia művelésének ottani megalapozója lett, emlékezem, miként hitetlenkedett, amikor beszélgetésünkből kiderült, hogy személyesen ismerem őt, sőt
úgyszól-16 Ilyen lett volna például az Országos Széchenyi Könyvtár és az Országgyűlési Könyvtár, vala-mint természetesen az akadémiai intézeti és az egyetemi tanszéki letéti gyűjtemények itthon, külföldön pedig mindenekelőtt a baszkföldi Oñatiban működő Nemzetközi Jogszociológiai Intézet, valamint a római »La Sapienza« Egyetem Giorgio del Vecchióról elnevezett Jogfi lozófi ai Intézetének, a Milanói Egyetem Jogszociológiai Tanszékének, valamint a Berlini Szabadegyetem Jogszociológiai Tanszékének Könyvtára.
17 Nem a szerénységet gondolnám fő erényének, így hát saját értelmezésemben inkább nemtörő-dömségből nem tette. Talán pályája második felének politikai szocializációjától is erősítetten, hiszen saját számos magas rangjában, kiküldetésként utazgathatott mindig a nagyvilágban, s külső támogatásra nem volt szüksége. Pedig az MTA főtitkárhelyetteseként döntő szava volt az Akadémiai Kiadó angol kiadási tervének kialakításában; egyebek közt saját monografi kus megjelenéseimet is nyomatékosan segítette.
I. A XX.
166
ván barátom, s nem egy a múltból ide felejtődött nagyszakállú bölcs (bár talán már roskatag) öreg, hanem egy őhozzá képest is javakorabeli, életerős fi atal az a nagyember, akinek úttörő műve pedig akkoriban Moszkvában éppen az ő gondozásában jelent meg18 – nos, minderre igazából csak most döbbentem rá, amikor évszázadok egyik legnagyobb nemzetközi vállalkozásában19 számomra megadatott, hogy a magyar jogfi lozófi a XX. századi körképét monografi kusan megrajzoljam; és rá kellett jönnöm arra, hogy a jogbölcselet és különösen jog-felfogásunk alakulása szempontjából pontosan ezekben a maguk idején átütő erejű művekben csak kevés olyan kifejtés, rádöbbentés, merőben új felismerés található, amely nemzetközileg is, a történelem ítélőszéke előtt is, tudomány-fejlődésünkben az elsőség igényével kizárólag hősünkhöz mint adott alkotóhoz kapcsolható.
Kulcsár Kálmán az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének egyik leg-kedveltebb és legsikeresebb kutatója volt. Ehhez mért sajnálattal vétetett tudo-másul távozása valamikor 1969 táján, immár a Szemere utca 10. alól a Várba, az Országház u. 30. alá települten, ám ehhez mért örömmel kísértettek azon alkalmak is, amikor új minőségei, tudományos vagy kormányzati közfunk-ciói ellenére jogtudományi s főként jogelméleti tanácskozásokon megjelent.
Tudományaiban igényes és következetes volt; mélyen és felelősséggel, nyitott érdeklődése mellett nagy olvasottsággal búvárkodó tudósként nyilatkozott meg közös dolgainkról. Bár gyökereinkben, értékvilágunkban nem egy közös elem volt, kései politikai arculatainak alakulásában nem tudtam, nem is akartam
Tudományaiban igényes és következetes volt; mélyen és felelősséggel, nyitott érdeklődése mellett nagy olvasottsággal búvárkodó tudósként nyilatkozott meg közös dolgainkról. Bár gyökereinkben, értékvilágunkban nem egy közös elem volt, kései politikai arculatainak alakulásában nem tudtam, nem is akartam