Állambölcseleti jegyzetek 12 - SOMLÓ BÓDOG ÁLLAMBÖLCSELETI FELJEGYZÉSEIHEZ

SOMLÓ BÓDOG ÁLLAMBÖLCSELETI FELJEGYZÉSEIHEZ

3. Állambölcseleti jegyzetek 12

Somló Bódog eszménye, csaknem görcsösen vágyott célja egy külvilágtól nem zavart, csendes könyvtárszobában való nyugodt kontempláció, a következetes végiggondoláson nyugvó teoretikus megalapozás, a gondolatoknak szigorú játékszabályokat betartó diszkussziók eredményeként történő fejlesztése volt.

Ennek az eszménynek áldozott mindent, és amikor úgy érezte, hogy mindez végképp lehetetlenné válik, ennek oltárán feláldozta életét is.

A doktriner magatartást az eszmény tagadásának vélte; így az mélysége-sen taszította. Ady Endre hajdani felkaroltja, a Huszadik Század ihletője, a Társadalomtudományi Társaság egyik megalapítója, Jászi Oszkárnak, Kunﬁ Zsigmondnak és Vámbéry Rusztemnek évtizedeken át volt barátja nemcsak a gyakorlati politikától retten vissza, mikor a felvilágosító hit tettekbe fordul és a jobbító szándékot testbe kell önteni, de a marxizmus is elidegeníti, mikor a korabeli marxizmus ökonomista-mechanikus levezetési kísérleteit s ezek akkor uralkodó elméleti általánosításait túlságosan is leegyszerűsítőnek – bizonyítat-lannak s bizonyíthatatbizonyítat-lannak – találja.

Fokozatosan eltávolodik egykori barátaitól, akik egyre radikalizálódva már a gyakorlati cselekvés útjára léptek. Arra az időre viszont, mire addig tervezett művét befejezi, a világháború és a nyomában következő bomlás már a hátországnak, élete eddigi terének, így Kolozsvárnak és Budapestnek is min-dennapi megdöbbentő tapasztalata lesz. Menekülése egyre reménytelenebb:

tudósi eszménye újramegvalósítását mégis megkísérli. A háború katasztrofális végződése; a nemzetiségi agitáció és az elszakadást előrevetítő szervezkedés;

az egyre fenyegetőbb fegyverszüneti feltételek s ezek egyre megalázóbb, a

12 Első megjelenésében mint bevezetés a szövegközléshez in V Csaba: Somló Bódog végső summázata: az ismeretlen Állambölcseleti jegyzetek. Állam- és Jogtudomány, 1985/2.

359–363.

kész tények erőpoltitikájára építő megsértése az utódállamok részéről; majd az ennek nyomában járó szervezett idegen fosztogatás – ez akkor a történelmi Magyarország valósága. Miközben volt barátai a gyakorlati politika terepén a tűzmentéssel foglalkoznak, nem kisebb kétségbeeséssel, de görcsös elszántság-gal újrakezdi, hogy a megvadult, törvényeit vesztett világban világképét az Első Filozófi a művében mint maradéktalanul igazolható világképet megalapozza.

Miközben Jászi a Károlyi-kormány tagjaként tárgyal, hogy órákkal az utolsó óra ütése után a nemzetiségekkel megegyezzék, a Duna-menti történelem keretét népek közösségeként, egy Keleti Svájc mintájára megalkossa, Somló menekül: el az utcától, annak zajától, el a sajtó hangoskodásától, az egyetem immár szintén izgatott világától, hogy a tudós számára méltó valóságot, a gondolatban vágyott kapaszkodót – mely e világban biztos fogódzóul szolgál-hatna – létrehozza. Ám bukik a Károlyi-kormány, szeretett Erdélye ellenséges megszállás alá kerül, és – mint naplójában január 10-én, majd április 11-én írja –

„a bolsevizmus óriás léptekkel közeleg”, amihez képest „az első forradalom csak nyugtalan álmodozók naív kísérlete volt”.¹³ Félelmetes egybeesés, hogy Somlónak ﬁ lozóﬁ ai megalapozási kísérlete is ekkor mindörökre megszakad.

Érzékeny idegrendszerű, vibráló alkatú, a suicidium gondolatával ﬁ atalsága óta vívódó ember ő, aki mint gondolkodó a történelem kelepcéjéből próbál meg menekülni. Menekülne, de egyre bénultabban – hiszen ki az, aki semmibe vehetné hazája történelmének agóniáját? A krízist, amit nemzete sorsában lát, személyes válságként éli át. Teszi ezt erkölcsiségéből, igazságkereséséből, szűkebb pátriájának döbbenetet kiváltó sorsából fakadóan. És teszi egy olyan ember belső életével terhelten, akinek személyes sorsában is a szálak egyre összébb kuszálódnak. Bizalmas társa, szeretett anyja meghal; házassága végleg zátonyra fut; majd az egyetemi életben is, mikor a kommünnek még az emlékét is eltakarítva sorra menesztik professzortársait, roppantó választásra kénysze-rül. Tudjuk: nem látott, nem érdemesített a maga számára kiutat. Összeroppant, s anyja házsongárdi sírjánál végzett magával.

A megértés érdekében fogalmazzuk meg még egyszer: mi is történt e néhány év alatt? Olyan kataklizma, a sokakat mámorító – bár objektíve kényszer hajtot-ta – előrerohanásban olyan bukás, amit nagyobb erőhajtot-tarhajtot-talékokkal rendelkező, egészségesebben fejlődött nemzetek is csak nehezen heverhettek volna ki.

Jelesül: nemcsak egy háború elvesztése, nemcsak a haza évezredes állami ke-reteinek felbomlása, nemcsak népességében s hagyományaiban legsajátabban saját területeknek is elvesztése, nemcsak megalázó, zsaroló, a szerződésszegő

13 S Bódog naplója. [OSzK Kézirattára, Quart. Hung. 3038/4.]

I. A XX.

előrenyomulást a maradék területek kifosztására felhasználó idegen katonai megszállás, de egyszersmind négy, a maga idejében elvileg egyaránt lehetséges politikai alternatívának és az ezek megvalósítására hivatott vezető rétegeknek is a teljes lehetetlenülése: olyan csőd, minden addigi értéknek olyan űrje, ame-lyet tragikus módon az egyetlen megmaradt – és éppen a legkevésbé hivatott – erő tölthetett ki csupán. Mert ne feledjük: Horthy uralma, a kényszerpályákon mozgó politikai cselekvés, a polgári progresszió minden további lehetőségé-nek a bedugulása csupán azért következhetett be, mert négy alternatíva már lehetetlenült: Tisza a háborúvesztéssel menthetetlenül megbukott; Károlyi sikerének hite csupán az antant támogatásának hiú reményén nyugodott; a Szovjet-Oroszországi Tanácsköztársaság és a Magyar Tanácsköztársaság kö-zötti katonai kapcsolatfelvétel meghiúsulásával ez utóbbi politikailag és a nem-zetközi erőviszonyok szempontjából egyaránt vákuumba került és megbukott;

és – mintegy záróakkordként – a kommunistákkal korábban egyesült szociál-demokrácia képtelennek bizonyult arra, hogy önmagát hatékonnyá szervezve a kezében maradt hatalommal tartósan sáfárkodjon. És tudjuk, amit a kortársak is láttak: ami a politikai küzdelmek évtizedei, a világháború s a forradalmak véráldozata után jött, rosszabb és kilátástalanabb volt, mint ahonnan az egész folyamat a századelőn elindult.

A Somlóról eddig megfogalmazott pályaképekkel szemben a tudós végső kísérlete az új ebben: az a magatartás, amely bukásában is az eszményeihez való hűséget, a gondolkodó egyedül méltó válaszát jelezte.

A már megrajzolt pályaképek íve teljesnek mondható a polgári forradalom, az Első Filozófi a kísérletének időszakáig. Mint láttuk, ekkor már egyre hatá-rozottabban, ám egyre feloldatlanabb konﬂ iktusokat is hagyva, a történelem elől menekült. Nos, amikor a tragikus tapasztalatokkal szembesülve ﬁ lozóﬁ ai útkeresése végképp gyengének, gyermetegnek bizonyult, mert – Litvánnal szól-va – „a megbomlott világról szerzett tapasztalatait és soha fel nem adott etikai álláspontját többé nem tudta összhangba hozni”,¹⁴ mintegy kitörési kísérletként a történelem elől – a történelemhez menekült. Ennek korpusza kéziratos hagya-téka, az Állambölcseleti jegyzetek.¹⁵ Céljuk szerint ezek a politikai gondolkodás történetébe ágyazottan, azaz a valóság szublimált formájába oldottan keresték az elveszett bizonyosságot, azokat az alapokat, ahonnan kiindulva szerzőjük a valóságot a maga számára elméletileg újra felépítheti. Úgy vélem, több, mint

14 L i. m. 41.

15 OSzK Kézirattára, Quart. Hung. 3039. és 3040. (358 és 258 kisalakú kéziratoldal terjedelem-ben.)

szimbolikus jelentőségű e gesztus: nem más, mint a realizmus diadala. Somló módszertani alapállását tehát így összegezhetném: a tudomány lényegével ösz-szeférhetetlen bármiféle zárt tételrendszer képzete, a dubito ergo sum tételében összefoglalható meggyőződés visszaszorítására vagy korlátozására irányuló bármilyen kísérlet. A Somlóra jellemző gondolkodói út éppen a hitt bizonyos-ság megrendülésekor vezet el a pozitivista szociológiától, hogy a puszta meg-történést jelző kauzalitás helyett irányításra is képes fogódzót az etikában, a ﬁ lozóﬁ ában, majd – a nemzeti fejlődésnek személyes válságként átérzett csődje pillanatában – magában a történelemben, pontosabban a történelem ﬁ lozóﬁ ai tanulságaiban, a politikai gondolkodás fejlődéséből leszűrhető tapasztalatok-ban találjon. Pályafutásának legállandóbb vonása tehát épp a tudományhoz, a tudomány függetlenségéhez való etikai viszony, ami mögött egyértelműen a tudomány folyamatként történő értékelése rejlik. A józan szkepticizmus, a racionális előrelátás természetes korlátainak felismerése így módszertanilag szükségképpen fontosabb volt és maradt számára, mint hogy a gondolkodót a demiurgosszal összetévesztve a doktrinerekre jellemző pyrrhusi győzelmeket arasson.

Összefüggő gondolatokat rögzített Somló, valamint jegyzeteket, melyek Xenofóntól Machiavelliig tudósítanak vizsgálódásairól. És szándékáról, hogy a kétségbeesett szubjetumtól mint magánérdekűtől leválassza a gondolkodót, aki

„jón, rosszon túl” áll,¹⁶aki számára minden valóság alapvető meghatározásában egynemű, amennyiben nem személyes vonatkozás ez, hanem csupán hűvös vizsgálódások tárgya. Ez, a személyes és a tárgyszerű közötti distanciálási igény olvasható ki egyik utolsó, április 11-i naplóbejegyzéséből is: „Néhány napon belül kommunista társadalommá alakultunk át. És tovább tekerődzik a vörös tűz köröttünk. Tanácsköztársaság Bajorországban, Braunschweigben.

Nyugtalanság Szerbiában, Prágában, Olaszországban, Párizsban. A legérde-kesebb idő egy állambölcsész számára.” Ugyanezzel a tárgyszerűséggel szól naplóját záró legutolsó bejegyzése is, április 15-ről, melyben lejegyzi, hogy éppen Lenintől A szovjethatalom soron következő feladatait olvassa.

Nos, ilyen állambölcseleti számvetést kívánt megalapozni félbeszakadt munkája. A rendszeres történeti áttekintés csak építőkövekként szolgált volna ehhez. Még az életében sajtó alá rendezett írások Platónról és Machiavelliről is inkább olvasónaplók – a múltat és jelent érintő reﬂ exiókkal, tanulságok le-vonásával. A hátramaradt kézirat arról tanúskodik, hogy Somló végig kívánta

16 M Imre: Somló Bódog útja. [1972.] In: M Imre: Akik előttem jártak. Bukarest, Kriterion, 1976. 114.

I. A XX.

járni a nyugati civilizáció politikai gondolkodásában bejárt utat, kijegyzetelve magukat a szerzőket s a rájuk vonatkozó irodalmat. Ha Somló a maga számára életmentő kiutat talál, bizonyára nem hagyja abba Machiavellinél. A kéziratha-gyaték rendezése során a rendszeres doktrínatörténeti feljegyzések, valamint említett két tanulmányának nyomdai kézirata került a második részbe, Az állambölcsészet történelme címmel,különféle tárgyú összefüggő gondolatai pedig Állambölcseleti jegyzetek címen ezt megelőző első részként gyűjtettek ki. Az elgondolt műhöz viszonyítva mindez nyersanyag, számunkra azonban – a tragikus tett visszavonhatatlansága okán – a tudós utolsó gondolkodói megnyilatkozása. Mint nyersanyag, az egész együtt mégis sejteti a vállalkozás viszonylagos teljességigényét, abszolút tudományos becsületességét, lenyűgö-ző monumentalitását. Mint önálló megnyilatkozás pedig az aktualizálásokra jellemző sajátos kettősséget mutatja. Hiszen hűvös, tárgyszerű megállapítások sorozata, melyeken mégis minduntalan átcsillan a jelen nyomorúságának átélé-se s csüggesztő hatása.

Ezek a jegyzetek nem csupán a somlói életmű megítélése szempontjából és kordokumentumként jelentősek; meglepő felismeréseket hordoznak a politika-tudomány, az államelmélet, sőt a jogelmélet szemszögéből is. Közös jellemzőjük egyfajta „alkotó” konzervativizmus vállalása, ami – ahogy egy jellemzésből¹⁷ már kitűnt – ismét csak a Széchenyi István és Kemény Zsigmond által követett eszményeknek és döntéseknek az ő saját feltételei közötti újrafogalmazása. Ez a konzervativizmus – a „nagyon megfontolt és óvatos haladás” – Somló egész életútját végigkíséri; ennek során egyre határozottabb megfogalmazásokat kap; hattyúdalában már nemcsak „egészséges tempó”, de egyenesen „az állam természetéhez tartozik”, sőt maga az „államiasság” szinonimája. Ezzel egyet jelent persze – immár nemcsak az Arisztotelésztől nyomon követhető gondol-kodói hagyomány, de legszemélyesebb tapasztalatok nyomán is – a forradalmi mozgás dialektikájában rejlő nagyszámú meghatározás felismerése, és ezek egy részének határozott bírálata. Tisztán elméleti nézőpontból szembetűnő a poli-tikumnak eredendően gyakorlati kategóriaként való kezelése, s a közvélemény – és általában a tudati jelenségek – súlyának, a mindenkori társadalmi össze-függéseket formáló és ennyiben éppen meghatározó ontológiai jelentőségének a felismerése. Meglepő egy sajátos totalitásszemlélet kibontásának az igénye is, mely kora marxizmusának leegyszerűsítéseire vetítve mutatja ki, hogy a jogászi világnézetnek a normát piedesztálra emelő és mindent magyarázó elvvé emelő

17 N Endre: Erény és tudomány. Vázlat Somló Bódog gondolkodói pályájáról. Világosság, 1982/12. 764–772.

formális idealizmusát az ökonomizmus nem meghaladja, hanem csak tagadja, pontosabban más előjellel, egy másik leegyszerűsítéssel mint mindent ma-gyarázó elvvel helyettesíti. Somló igényében, hogy a gazdálkodás formáiban, szervezeti kereteiben s intézményeiben, és mindezek tudati alapjában, környe-zetében és lecsapódásaiban („a vallás, a társadalmi hagyomány, a közfelfogás, a tudomány, a »pozitív morál«”, és ezen túl – roppant érdekes konkretizálás-ként – maga a „sajtó”, mint társadalmi jelenség) egy olyan társadalmi egységet lásson, amely minden meghatározás közege, szervezője és szűrője, amelynek tehát a politika és az állam csak – mint összefüggő egységnek – sajátos vonat-kozása, a jog pedig speciﬁ kus célú formalizált absztrakciója. Nos, tehát ebben az igényben a mindenkori összkomplexus és összfolyamat mozgásából adódó meghatározások elsőbbségének a megfejtése rejlik, s ebből fakadóan az a felis-merés is, hogy a társadalmi történés csakis a maga egységében és folyamatszerű voltában ragadható meg. Ez pedig nemcsak Bernstein és mások ökonomista vulgarizálásának kortársi bírálata, de egy szintézis irányában történő meghala-dása a stammleri – később Max Weber gondolatrendszerében újrafogalmazást nyerő – kritikának, mely az egyirányú gazdasági determinizmust a mindenkor konkrét feltételezettségei szerint változó súlyú és irányú kölcsönviszonyok determinizmusával kísérelte meg felváltani.¹⁸

Ezért is kár, hogy Somló műve torzó maradt. Hallatlan nyeresége lehetett volna a magyar tudományosságnak egy politikaelméleti szintézis. Még inkább, ha ez egy következetes – szociológiából, etikából, ﬁ lozóﬁ ából, majd a történe-lem vallatásából egymásra épülő – gondolkodói életút megkoronázása lehetett volna. És ha mindez egyáltalán tovább fokozható: talán még inkább, ha egy ilyen vállalkozás egyszersmind a lukácsi törekvésekkel egyidejű, polgári gyökerű, ám ugyanakkor a marxizmus felismeréseivel és módszertani megfontolásaival is számoló totalitásszemlélet következetes kibontása lehetett volna.

18 Rudolf S : Wirtschaft und Recht nach der materialistischen Geschichtsauﬀ assung.

Leipzig, Veil, 1896. viii + 668. (5., zárótanulmánnyal bővített kiadás. Berlin, de Gruyter, 1924.

viii + 706.)

A XX. század tragikus sorsfordító eseményei aligha kíméltek bárkit is, aki komolyan vette hivatását, s hivatásában a közért, népéért kívánt áldozni. A zsarnokság felőrli, az igaztalanság letaglózza azt, aki az értékek s evilágunk materiális zsarolásainak konﬂ iktusában végső eligazítóul a szellemet választja.

A brassói evangélikus főesperesi családban felnőtt Moór Gyula¹ kolozsvári egyetemi évei egybeesnek az első világháborúval. Élettapasztalatra tüzérségi

1 Született 1888. augusztus 11-én Brassóban, meghalt 1950. február 3-án Budapesten. Kolozsvári tanulmányok után harctéri szolgálatából főhadnagyként szerel le, átmeneti eperjesi (1914–) és kolozsvári (1918–) kinevezések után 1921-tól Szegeden, majd 1929-től Budapesten egyetemi tanár. Több alkalommal dékán (1924/25., valamint 1935/36. és 1945/46. és 1947/48. tanév), ill. prodékán; akadémikus (levelező tag 1925–, rendes tag 1942–); egyeteme képviseletében a főrendiház póttagja (1937–, tíz évre választottan); moszkvai nagykövet-jelölt (1945), majd az 1945. november 29-én tartott első nemzetgyűlési ülésen közvetlenül megválasztott tizenkét országos notabilitás egyike. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke (1945), majd elnök híján további éven át „helyettes elnöke”; ugyanígy a Pázmány Péter Tudományegyetemnek rektora (1945/46-os tanév), majd rektor híján további tanéven át „helyettes rektora”. 1947.

július 23-i és október 8-i nemzetgyűlési beszédeire a Magyar Kommunista Pártot képviselő Weil Emília december 10-én interpellál, amire Ortutay Gyula egykor újító szellemű néprajzos, szociáldemokrata színekbe bújtatott kommunista ágensként vallás- és közoktatásügyi minisz-ter 1948. március 4-én válaszol.

Ellene támadó megmentettje Vas Tibor volt, legkíméletlenebb kritikusaként pedig élte vé-géig S Imre – A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955. 533. és 2. jav. kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. 471. – lép fel. A kari tanácsülés jegyzőkönyvéhez lásd V Csaba (sajtó alá rend.): „A Horthy-fasizmus állam- és jogbölcselete”: Az ELTE ÁJK tanácsülésén 1955. január 29-én rendezett vita Szabó Imre készülő könyvének IX. fejezetéről. Jogelméleti Szemle, 2004/3. http://jesz.ajk.elte.hu/varga19.

html

Közismert művei: Stammler „Helyes jogról szóló tana”. Magyar Jogászegyleti Értekezések III, Budapest, Pfeifer, 1911. 87.; Bevezetés a jogfi lozófi ába. [Filozóﬁ ai Könyvtár] Budapest, Pfeifer, 1923. 356.; Zum ewigen Frieden: Grundriss einer Philosophie des Pazifi smus und des Anarchismus. Leipzig, 1930. 101.; A jogi személyek elmélete. [A Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Bizottságának kiadványsorozata] Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1931. 379.; Szociológia és jogbölcselet. [Filozóﬁ ai értekezések] Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1934. 59.; A szabad akarat problémája. [Értekezések a ﬁ lozó-ﬁ ai és társadalmi tudományok köréből] Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1943.

149.; A jogbölcselet problémái. [Kincsestár] Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1945. 81.;

Jogfi lozófi a. [Jog- és államtudományi jegyzetek] Budapest, Magyar Élet, 1935. 287.; Tegnap és holnap között: Tanulmányok. Budapest, Révai, 1947. 172. Nemzetközi termésének kései

I. A XX.

önkéntesként tesz szert a fronton. Mestere, majd atyai barátja Somló Bódog, a jogﬁ lozóﬁ a és jogszociológia hazai és nemzetközi úttörője. Ám a progresz-szív liberális köröktől itthon egykor messzehangzóan ünnepelt Somló Bódog ekkor éli át élete csődjét. Egykori elvtársai, kik valaha vállukon hordozták, saját eszméiktől megittasulva immár a forradalomba hajszolt leszerelők őszi-rózsás győzelmein munkálkodnak, miközben széteső országában Somló a románoktól fenyegetett, szeretett Erdélyét félti. A jog pozitivitásába, a tények uralhatóságába, a szociologikum és a ráció egymásra találásába vetett büszke hite összeomlik. Régmúlt klasszikusokhoz – platóni ideákhoz, a lélek Szent Ágostoni elvágyódásához, a teremtett világ rendjének Szent Tamási kemény realizmusához – menekül; Kolozsvár ékében és erdélyi pantheonjában, a legen-dás házsongárdi temetőben lesz öngyilkos; maradék vagyonát az országunkat a mesterségesen létrehozott utódállamok közt felosztó trianoni békediktátummal intranzigensen szembeszegülő Területvédő Ligára hagyja. Somló reá hagyott nagyszerű személyes könyvtára mellett ez lesz az a szellemi hagyaték, ami majd indítani fogja dr. vitéz Moór Gyulát Eperjes után Kolozsvárott folytatódó s végül Szegeden át Budapesten kulmináló professzori pályáján.

Ott indul, ahol Somló abbahagyta. Somló akkoriban feltűnést kiváltó német és angol–amerikai orientációjával szemben a hagyományos német–francia–olasz irányban tájékozódik. Igényesen, mint mestere, a legnagyobbakkal veszi fel a

újranyomásaként pedig ld. Julius M : Schriften zur Rechtsphilosophie. Szerk. Csaba Varga.

[Philosophiae Iuris] Budapest, Szent István Társulat, 2006. xxii + 485. http://drcsabavarga.

wordpress.com/2011/01/02/julius-moor-schriften-zur-rechtsphilosophie-hrsg-csaba-varga-2006/

A hivatkozott szlovák mű Vojtech T : Die Rechtssysteme: Grundriß einer Rechtsphilosophie. [Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie Beiheft 37] Berlin, Limbach, 1941. 273., bírálata pedig M Gyula tollából Athenaeum, 1942/2. 211–218.; ill. Tuka’s Rechtsphilosophie. Zeitschrift für öﬀ entliches Recht, vol. XXII., no. 4–5. (1943), 370–382.

Könyvtári hagyatékának sorsára – annak idején a szerző általi megmentésére – nézve ld. V Csaba (hrsg./szerk.): Aus dem Nachlaß von Julius MOÓR Gyula hagyatékából.

[Philosophiae Iuris] Budapest, ELTE “Comparative Legal Cultures” Project, 1995. xvi + 158. http://drcsabavarga.wordpress.com/2011/01/02/aus-dem-nachlass-von-julius-moor-hrsg-csaba-varga-1995/; és J Károly: A Moór–Somló-hagyaték. In: J Károly – V Katalin: Az Országgyűlési Könyvtár története, 1870–1995. Budapest, [Magyar Országgyűlés], 1995. http://www.ogyk.hu/e-konyvt/pdf-konyv/konyv05.pdf, 5.39. pont.

Mai áttekintésként ld. S József: Moór Gyula: Egy XX. századi magyar jogfi lo-zófus pályaképe. Budapest, Osiris–Századvég, 1994. 199.; és S József (vál.): Moór Gyula. Budapest, Új Mandátum, 2001. 241.

A Magyar Örökség elismerő címét – javaslatba hozója, majd a Bíráló Bizottság tagja-ként előterjesztője magam voltam – 2003-ban ítélik meg számára; laudatiojára ld. V Csaba: Moór Gyula emberközpontú jogﬁ lozóﬁ ája és jogi ethosza MAGYAR ÖRÖKSÉG.

In: P Géza (szerk.): Magyar Örökség – Laudációk könyve II. 2001–2005. Budapest, Magyar Örökség és Európa Egyesület, 2009. 276–279.

kapcsolatot. Az azóta is meghatározó kontinentális európai elméleti jogmagya-rázat, a jogpozitivizmus bécsi iskolájának szellemi társa és bírálója egyidejűleg.

Az alapító Hans Kelsennel együttgondolkodóként kiindulópontul elfogadja a jogban a normatív legyen-tételezéseknek a lét tényeitől különválasztását, ugyanakkor kritikusként már sem az értékrelativizmus, sem az értékek csupasz formaiságokra történő visszavezetése (mint például az igazságosságnak pusztán egyenlő elbánásra meztelenítő felfogása) nem elégíti ki. Szilárd fogódzókat keres, s ezt a jog egész építményét illetően egyre inkább a természetjogban, egy-egy működő jogi berendezkedés talaján pedig a tudatos, érték-vezérelt jogi politika kialakításának és mindenkori formálásának szükségességében találja meg.

Ódzkodik a szélsőségektől, a doktriner teoretizálástól, s arra bízza magát, amit a természetes értelem fényében az adott hely és idő feltételei közt is meg-fogalmazhat morális igazságként.

Azok, akik majd utókorában, a kikényszerített kommunista hatalomátvétellel siettetett halála után, mint a berendezkedő moszkovita hatalom letéteménye-sei fognak triumfálni, bírálják eklektikusként s kurzuslovagként egyaránt.

Eklektikusként, mert az élet aranyfáját, pontosabban értelmes, mert emberies alakíthatóságába vetett hitét többre becsülte a csiszolt élek, a kockaszerűség, a pusztán teoretikus következés száraz ágainál. És kurzuslovagként, mert élnie és alkotnia ott és akkor – a két világháború közti idők Magyarországán, a német Harmadik Birodalom és a szovjet-orosz Harmadik Róma egyidejű fenyege-tettségében – adatott, s mert legszélesebbkörű megbecsülés övezte törekvését.

In document Varga Csaba (Pldal 49-92)