A MARXISTA JOGELMÉLETBEN

Az olvasó elsőként egy címmel találkozik. Megtudja ebből, hogy a marxizmu-son belül keres valamiféle változatot a szemlélet változatosságának síkján s egy eddig kevéssé ismerős olyasfajta irányban, amit organikusnak nevez. Ám az, ami e korrektül színtelen cím után következik, az utóbbi idők egyik legizgal-masabb olvasmányának ígérkezik, s mindenekelőtt egy valóban emberszabású, társadalmunkban égető aktualitású kérdés felvetésének köszönhető ez.

Miről is van szó? Társadalmi fejlődésünket immár több mint négy évtizede egy radikális diszkontinuitás-igény erőszakos érvényre juttatása jellemzi.

Hordozója egy türelmetlen, totális ellenőrzésű s távolról sem kiﬁ nomult esz-közrendszerű társadalmi kísérlet, amit úgyszólván máig szélsőséges modellkö-vetés, ugyanakkor valóságos közösségi kontroll és alternatívák hiánya jellemez.

Nem véletlen hát, hogy eredményében a negatív oldalak is – egyoldalúságok, torzulások, részben pusztán façade nyújtásában kimerülés s részben érték- és morális fedezet nélküliség is – szélsőségesen kiélezettek lettek. Az, amit jobb

* 1988 októberében született opponensi vélemény. Az alapmű S Miklós: Az organikus jogszemlélet lehetősége a marxista jogelméletben. [Kandidátusi értekezés.] (1987.) 247 + liii. {MTA Könyvtár} ill. S Miklós: Az organikus jogszemlélet lehetősége a marxista jogelméletben. Kandidátusi Értekezés Tézisei, Miskolc, NMI Sokszorosító, 1987. {Szegedi Egyetemi Könyvtár, KK/2 B125643}.

Másik oppenensre, magára a védésre nem emlékezem.

Nyilvánvalóan számítógépen írhattam már akkor, s emlékszem, a V Csaba:

Útkeresés. Kísérletek – kéziratban. Jogﬁ lozóﬁ ák, Budapest, Szent István Társulat, 2001. 167.

& http://mek.oszk.hu/15300/15346 gyűjteményébe szerettem volna ezt az írást is bevenni, de nem találtam; pusztán évekkel később került elő egy nyomtatott változat, amit akkor számító-gépbe újra beírattam, nyilván már akkor elhagyva a saját kifejtések szempontjából irreleváns opponensi javaslatot.

Arra még emlékezni vélnék, hogy meghökkentett s talán bizonyos csalódást is éreztem, hogy a szerző nem új, monograﬁ kus topika-kutatással állott alig néhány korábbi publikációja után elő; az opponensi vélemény azonban akkori áttanulmányozása benyomásait megbízható-an tükrözi: a szerző pontosmegbízható-an időben tette azt Miskolci Egyetemén, ami ott, megbízható-annak jogelméleti műhelyében, éppen általa ösztönzötten programszerűen formálódott.

I. A XX.

182

híján sztálinizmusnak kell mondanunk, mert minden eddigi egyéb nevesítése még ennél is alkalmatlanabbnak s lényeget leplezőbbnek bizonyult, nem csu-pán felszíni és nem is kizárólag okos vagy cáfolható tételekben kifejezhető hatást gyakorolt. Megnyilvánul mindama folyamatokban is, amelyek bármiféle hatáshoz, tételben kifejeződéshez vezethettek: magában a látásmódban, prob-lémaérzékelésben, fogalmiasításban egyaránt. Mivel a sztálinizmus átfogó és következetes kritikája mindmáig nem történt meg, meghaladási kísérletei is túlnyomórészt az elméleti és/vagy gyakorlati sztálinizmus reprodukciójával kísérten mentek végbe – egy-egy szűkebb területen vagy tételben hozva csu-pán újat. Járulékos hatásként tehát új és új (magasabb, elméletileg igényesebb) szinteken magát a rendszert konzerválták, még az (érték- vagy céltételezés szemszögéből) új kérdésekre is esetenként így adva új válaszokat.

Elméleti jogi gondolkodásunkra vetítve egy ilyen elnagyoltan felvázolt diagnózis azért mutat valóban traumatikus képet, mert egyfelől bármennyire szűknek is bizonyult ezen időszak(ok) reprezentáns műveinek látószöge, nem-zetközileg értékelhető tudományos eredményeknek éppen nem voltak híján (azaz az elméleti igényesség lehetővé tett fokát a kiemelkedő alkotások feltét-lenül elérték, és általában az itthoni megújulási kísérletek – mindenekelőtt a jogszociológiában, majd utóbb a jogﬁ lozóﬁ ában s a jogelméletben is – a tágabb politikai-ideológiai környezetben messzemenően élenjárók voltak, releváns eredményekkel közvetlenül hatva a nemzetközi mezőnyre), és mégis, ugyanak-kor s másfelől, a „szocialista normativizmus” gyanánt megbélyegzett teoretikus és praktikus magatartás meghaladásának vállalása lényegileg a régi szemléleten belül történt, változatlanul etatikus, szabályra redukált, formalisztikus, valósá-gos társadalmi tartalmakból kiüresített jogfelfogásra épülve, s jogintézményi tételezéseket és jogpolitikai vágyakat mint teoretikus alapokat kezelve, végső soron azok apológiáját adva.

Bár ha megfogalmazásban modernebb és oldottabb, kialakításában haladot-tabb módon is, sajátos közvetítések útján az köszönt végül vissza, amit a politi-kában Sztálin, a jogpolitikában pedig Visinszkij intézményesített. A marxizmus nevében az európai jogi tudományosságból végül is a legzártabbat, az egyetlen formalisztikus kifejeződésre leginkább redukáltat sajátítottuk el, ami elméleti termékenységét illetően a lehető leginkább sterilnek és szellemtelennek bizo-nyult, noha a modern formális jog intézményi berendezkedése elveinek – úgy tetszik – változatlanul kiválóan megfelel: a német jogpozitivizmus eszményét.

Ez a megközelítés azokat az elveket, amelyeket ez az önmagát zártként kezelő rendszer saját felépülése és működése formális elveként önmagáról formálisan tételez, axiomatikus elméleti alappá tette. Ezzel pedig azt, aminek egyébként

kizárólag egy rendszer-nézőpontú formális analitikus rekonstrukcióban van helye, közvetlenül ontológiai jellegű és jelentőségű tételekké emelte. Az önma-gukat elméletként bemutató marxizmusok militáns alapállása, arrogáns gőgje és öncsonkító magabiztossága ezeket (is) – a kiépített intézményrendszerbe s a mögéje posztulált történelmi-ﬁ lozóﬁ ai vízióba ágyazva – felülmúlhatatlan vívmányokként, az emberiség fejlődésében megnyilvánuló lényeg, úgyszólván a mindeddig rejtve maradt nagybetűs Ige megragadásaként aposztrofálta.

Mindebből talán az a legfontosabb, hogy ennek során és nevében magát a marxizmust is átütő sikerrel kiüresítette. Pontosabban kifejezve, elhatárolta és ezáltal elszigetelte minden egyéb megközelítéstől, szemlélettől és módszertani meglátástól – amik pedig az európai jogpozitivizmus klasszikus eszméjével egyidejűleg a múltban is, napjainkban is az európai jogi gondolkodásban olyannyira jelen voltak, hogy klasszikus eszményében voltaképpen ez a jog-pozitivizmus is csupán ezek közegében, ezekkel állandó vitában fejlődhetett ki és ma is ezek tükrében értékelhető. Ennek folytán maga a jogpozitivizmus is olyan emberhez méltó tartalomtól mentes torz képződménnyé, mint amilyenné a szocialista normativizmus képében sikeredett, kizárólag régiónkban, e közeg ellensúlyozó és kiegyensúlyozó szerepjátszása hiányában juthatott uralomra.

Ennek hatását láthatjuk egyebek közt abban, hogy régi és kortárs kutatások, amik pedig ma a nyugati eredmények javarészét adják, tájainkon többnyire csak az elhatárolódás reﬂ exét váltják ki, tehát mélységükben átgondolást, érdemükben megválaszolást, vagyis elméleti megtermékenyítést nem eredmé-nyeznek, hiszen az államiság merev egységén és formális beszámítottságán túlmutató bármiféle antropológiai, szociológiai, pszichológiai, természetjogi, értéktételező (pl. „a dolog természete” alapján kiinduló), kulturﬁ lozóﬁ ai vagy éppen a jogalkotás intézményi-jogpolitikai funkcióbetöltésének hagyományos felfogását meghaladó (a bírói szerep konstitutív hozzájárulását kibontó angol-amerikai realisztikus, avagy nyugat-európai hermeneutikai vagy retorikai) megközelítései eleve a nálunk rögzült jogszemléleten kívülre kerülnek. Ezekkel így elméletileg voltaképpen Közép- és Kelet-Európában nem is találkozunk;

sőt, még velük kapcsolatba kerülésünk is a tudományos helyett olykor harci (defenzív vagy éppen oﬀ enzív) terminusokban történik. Az eredmény ezért leg-alábbis paradoxikus. Mert egyébként kétség kívül igen jelentősnek s gyorsnak mondható előrehaladásunk egyszersmind nem csekély mellékhatásként éppen előítéleteink további rögzülését segíti, hiszen mindez paradigmáink nagyban-egészében változatlanul hagyásával megy végbe.

Nos, a disszertáció némiképpen iskolás címe pontosan azért rejti egy felsza-badító olvasmány lehetőségét, mert művében a disszertáns a marxista

jogelmé-I. A XX.

184

let radikális szemléleti megújulásának lehetőségeit, előfeltételeit, elgondolható gyökereit, fogódzóit, kimunkálható paramétereit, fogalomtárát (stb.) keresi.

Amit pedig keres és talál, címként kifejezve nem más, mint „Egy szemléleti váltás lehetőségei a marxista jogelméletben”.

Az értekezés mintegy kilenc és fél ívnyi szövegből és két ívnyi jegyzetből tevődik össze nyolc fejezetre tagoltan, s elemzése hátterében mintegy kétszáz címnyi, hazai és nemzetközi kitekintésben egyaránt reprezentatív gazdag iro-dalom áll.

A feldolgozás logikusan egymásra épülő nagy gondolattömbökből szerve-ződik össze. Nyelve jól követhető: helyenként rendkívül elvont, mégis világos.

Építkezése hasonló. Gondolatmenetét többnyire rokonszenves mélység, erőteljesen kritikus távolságtartás, magas absztrakciós szint jellemzi. Széles körű elméleti anyagból merítő elemzéseivel dolgozza ki azokat a lételméleti és ismeretelméleti vonatkozásokat s előfeltevéseket, amelyeket az olvasó számára egyúttal eredeti és előrevivő szerzői kritikával övezetten jelenít meg.

Gondolatmenete jól tagolt.

I. fejezete alapvetés jogszemléletünkhöz, a modell, fogalom, meghatározás, szemlélet fogalmi taglalásával, a történelmileg kifejlődött jogszemléletek pola-ritásainak s a mi égtájainkon hagyományosult jogszemléletnek a bemutatásával.

II. fejezete jogfelfogásunk dogmatikai korlátait példázza a nemzetközi jog problematikája alapján. A nemzetközi jog jól választott ürügy, példa és keret a szerző úgyszólván összes kérdésfeltevésének sűrített megfogalmazására. E körülhatárolt matérián úgyszólván minden későbbi gondolatát végigpörgeti, így az autoritatív és organikus jogszemléletekét, a jognak tény hivatalos elisme-réseként megközelítésében a tény társadalmi s csupán az elismerés hivatalos természetét, a látszólag a jog által végrehajtott konstitutív funkciókban a jognak voltaképpen csupán közvetítő s valójában a társadalmi praxis konstituáló sze-repét, valamint a jognak leginkább a jogalkalmazóra szabott s társadalmilag hatást általa kiváltó természetét.

III. fejezete a marxista, a szocialista és az amerikai ún. kritikai jogszemlélet átfogó bemutatását adja, érdekes elemzéssel azt illetően, hogy miként járul ehhez célfogalmával Kant és Rousseau, a történeti szükségszerűség eszméjével Hegel s a proletariátus instrumentumával Marx, és hogy mi módon s minő tartalommal lesznek kulcsfogalmakká e szemléletben az akarat, a társadalmi tény és a felépítmény mint – paradoxikusan – fogalmilag Marxnál termelésen kívüli, mégis a termelés társadalmi mivoltát meghatározó tényezők.

IV. fejezetében a régi felfogáshoz új alapként Lukácsot tárgyalja. A szerző korábbi dolgozataiból ismert fejtegetések követik itt egymást Hartmannról és lét- és társadalmiság-felfogásáról, a „mitől társadalmi a társadalmi?” kérdéséről, valamint Lukács munka- és eszközfelfogásáról. Lukács jogi ontológiai felhasz-nálásának kritikája éppúgy megfogalmazódik e körben, mint a jogot normaként azonosító, szubjektumtól tételezettnek látó és ezzel a teleologikus mozzanat közvetlen jelenlétével számoló hazai marxista jogﬁ lozóﬁ a bírálata. Mindebben a szerző nem csupán egy teoretikus zsákutca lehetőségét érzékeli, de a fentiek jegyében felépült teória védtelenségét is bárminemű voluntarisztikus felhasz-nálástól. Itt fogalmazódik meg felfogása a jogról mint közösségi reprodukciós mintákat rögzítő szimbolikus objektivációról, azaz mint a társadalmi gyakor-latból objektiválódó olyan szabványról, amelyet hivatalos mivolta speciﬁ kál jogként, vagyis az, hogy elkülönül, általános és kötelező.

V. fejezetében áttekintést olvashatunk a szemléleti megújulás szempontjából releváns örökség háború előtti előzményeiről, így mindenekelőtt Hajnal István, Erdei Ferenc, Horváth Barna és Bibó István munkásságának marxista jogszem-léleti összefüggésben hasznosítható összetevőiről. (E fejtegetések az örökség nagyszerűségéről meggyőzőek, ám koránt sem tetszenek annyira lelkesítőnek és időszerűnek, mint amennyire benyomásom és reményeim szerint lehetné-nek. Horváth Barna szinoptikus és processzuális elképzeléseinek bemutatása korrekt, ugyanakkor Horváth Barna egyébként megérdemelt hatásának egyik legnagyobb akadálya köztudomás szerint is önmaga volt: életműve javarészt – még emigrációs kiegészítéseit s teoretikus tovább-kirándulásait is ideszámítva – befejezetlen, mert erősebb benne az egyébként termékenységet ígérő nagysze-rű ötletek burjánzása, semmint ezek összefüggő elméletté emelt következetes végiggondolása és kibontása. Egy lehetséges teoretikus befejezésnek a legalább irányában és perspektívájában történő érzékeltetése és valamelyes vázolása nélkül ezért Horváth Barna életművének általában vett aktualizálása igazán időszerű ezért nem igazán lehet. Bibó István tárgyszerű bemutatása szintén korrekt, ám a bibói teoretizálás ekkor megszenvedett, ám a mából visszate-kintve valamelyest ezoterikusnak tetsző nyelvi és fogalmi többletrétegeit már nem bontja le, mának szóló tanulságaiban nem járja körül, ilyen módon pedig lényegi üzenete meg nem érdemelten hangsúlytalanná lesz.)

VI. fejezetében az emberhez visszavezető út gyanánt a fenomenológia kísér-leteit vizsgálja, mindenekelőtt Husserl és Schütz, valamint kiváltképpen az ún.

etnometodológia képében.

VII. fejezete a kezdetekhez visszavezető útként az evolúciót mint értelmezési keretet veszi szemügyre. (Amennyire indokolt és előrevivő az evolúció általános

I. A XX.

186

tanának felvetése s nagyban-egészében rendszeres és átfogó bemutatása, annyira kérdéses, hogy vajon az adott összefüggésben ez valóban téma-speciﬁ kusan történt-e. Kétségtelen egy általános biológiai fejlődéstan és egy rendszerelméleti megalapozottságú neuron-tan tényleges relevanciája, és annak lehetőségét sem tartom kizártnak, hogy a szerzőt esetleg ezek átgondolása vezette első ilyen irányú megsejtéseihez, netalán maga a szemléletváltás igényének megfogalmazásához.

Az olvasó számára azonban kérdéses marad, vajon az evolúcióelméletekből ezek nyújtják-e a legközelebbi és legszükségesebb evidenciákat egy organikus szem-lélet megfogalmazásához. Hiszen a kulturális antropológia s benne a jogantro-pológia széles körű és legalább egy évszázada egyre terebélyesedő empirikus le-írásokra és teoretikus feldolgozásokra támaszkodik, és mind Nyugat-Európában, mind az angol–amerikai világban makro-jogszociológiák sora dolgozik modern társadalmi evolúcióelméletekkel, amelyek közvetlenül is feltesznek kérdéseket, illetőleg bizonyító anyagokkal járulnak a joghoz. Vagyis e fejezet problematikája akkor lenne igazán indokolt és maximálisan meggyőző, amennyiben csakis ilyen összefüggésben elérhető olyan eredményeket mutatna fel, amelyek valóban a szerző által egyébként megalapozott szemléletváltás szükségének belátásához vezetnének – amit az itt bemutatottakból nem érzek beteljesítettnek.)

VIII. fejezetében történik meg az összegzés egy jogszemléleti váltás lehető-ségének és lehetséges tartalmának szintézisszerű vázlatával. Minden korábbi összetevő egyetlen összefüggő kép és látásmód elemeként szerveztetik meg újra itt. Fogalmi jelzésekként így a jogról megtudjuk, hogy nem más, mint mintaként szolgáló szupra-individuális objektiváció, mely szimbolikus és tipizált, s a környezeti komplexitást redukáltan kezeli. Mindenekelőtt döntési mintaként működik, mely társadalmi hatását túlnyomórészt sajátosan elkülö-nült szakjogászi – jogalkalmazási – felhasználásán keresztül fejti ki. Többnyire akkor működtetik, ha az általa elérni kívánt cél egyébként nem lenne elérhető, funkcionáltatásában tehát szubsztitutív. A norma-fogalomhoz mintázottsága, vagyis megformáltsága révén kapcsolódik. Sajátszerű rendezési köre közösség és egyén kapcsolatát (pozitív irányban a közjog, negatív irányban a büntetőjog), egyén és egyén kapcsolatát (polgári jog), s a rendszerhez mint ilyenhez való gyakorlati kapcsolódás módjait (eljárási jog) öleli fel.

A műben rejlő intellektuális vállalkozás időszerűségét és komolyságát, forrás-vidékét és célját, kivitelezésének szándékát és módját illető nagyrabecsülésem természetszerűleg elsődlegesen a szerzői összegzést illeti. Az a körülmény ugyanakkor, hogy a vállalkozás egésze üdvözlendő, korántsem jelentheti,

hogy gondolatsora valóban befejezett és ezért befejezhető lenne, azaz bármely okfejtési sor ne tenné lehetővé vagy ne ösztönözhetné más okfejtési sorok kapcsolódását, amik azt továbbviszik, új összefüggésekbe helyezik és ezáltal nemcsak tágíthatják, de korlátozhatják is – úgy nyitva új perspektívákat, hogy mind e közben más körben vagy vonatkozásban zárnak perspektívákat.

Az alábbiakban ezért csupán egyetlen fogalmi kapcsolási lehetőségre muta-tok rá, melyet a szerző nem tagad, de kifejezetten nem is állít, ám ami kardinális pont nem csupán a szerzői vállalkozást illetően, de a továbblépés teoretikus megalapozása és perspektíváinak körvonalazása szempontjából is.

Arról a kettősségről, amely a szemléleti váltás kapcsán vörös vonalként az ún. autoritativ és organikus jogszemlélet közötti választásban fogalmiasítva végighúzódik, a szerző az alábbiak szerint vélekedik:

„Ezt a választást azonban nem kerülhetjük meg, ha felismerjük, hogy a jog(tudomány) érték»mentesítése« nem annak »tisztaságá-ra«, hanem ember-telenítésére vezet.” (215. o.) Ezért „következteté-sünk az, hogy az ember emancipációjának mint értékválasztásának az organikus szemlélet felel meg (ez veszi vissza a jogot az ember számára az autoritástól), annak ellenére, hogy – sőt, éppen azért, mert – a fogalom szintjén nem felel meg adekvátan a fennálló helyzetnek” (246.).

Nos, e két idézet valamelyes ellentmondást sugall: kényszerű választást, sőt, mondhatnók, mintegy erkölcsi alapról kiinduló kvázi-zsarolást, nevezetesen azt, hogy az organikus jogszemlélet közvetlenül nem adekvát, úgyszólván elméleti alapállásoktól függetlenül mégis szükséges vállalnunk. Jelesül, azért nem tehetünk másként, mert e választás nélkül egész tudományunk fabatkát sem érne, hiszen be kell látnunk: az autoritatív jogfelfogás nem valamiféle tu-dományos minőséghez, például elméleti vagy módszertani tisztasághoz, hanem – akár tetszik, akár nem – ember-telenítéshez vezet. Ámde miből következik, hogy ezek kizárólagos vagy egyáltalán kizárólagosítható nézőpontok? Van-e bármiféle – elvi – alapja a szerző ilyetén szerénységének vagy éppen bizonyta-lanságának: „Ezek egymással inkább a szűkebb-tágabb viszonyában állanak.”?

A szerző vállalkozását s benne kérdésfeltevését a következőképpen tudom értelmezni: az organikusnak mondott szemlélet nem az autoritatívként jel-lemzett felváltásához, hanem éppen megalapozásához, társadalomelméleti (tehát értékszempontokat is magában foglaló) tartalmiasításához, s ennyiben korlátozásához szükséges. Nem kizárásról, hanem inkább kettős függőségről

I. A XX.

188

van itt szó: az „autoritatív” az organikus nélkül „csonka”, modern formális jo-gunkban elégtelen lenne, „organikus” háttér nélkül ugyanakkor az „autoritatív”

nyilvánvalóan tényleg ember-telenít(h)e(t)ne. Megjegyzem, szándékosan élek idézőjeles jelöléssel, mert valójában és elvileg nem közvetlenül a szerzőtől jellemzett tartalmakról van már szó. Érvelése hatékonysága érdekében a szerző nyilvánvalóan sarkít, egyfajta szemléleti hagyomány patológiájától vezet ben-nünket egy erre gyógyírt hozónak ígért szemléleti lehetőség felismeréséhez.

Márpedig a patológia kétségtelen, a gyógyír kívánalma úgyszintén. De az, ami itt patologikus, nem azonosítható egyszerűen a rossz és jó közötti manicheánus küzdelem negatív oldalával, mint megsemmisítendővel. Az, ami benne patolo-gikus, pontosan azért ilyen, mert visszaéltek vele azáltal, hogy kizárólagosként kijátszották – egy másik szemléleti lehetőséggel szemben. Nem önmagában rossz tehát, hanem hamis kizárólagosítottságában. Ezért éltem tehát idézőjeles jelöléssel, mert az, amit a szerző autoritatívként bélyegez meg, valójában nem más, mint szűkkeblű és szűk látókörű normativizmus, mely csupán vissza-élésszerű kizárólagosítottságával vált a voluntarizmus instrumentumává. Nem lehetséges tartalmai okán rossz tehát, hanem deformált – mert a maga részéről deformáló – használatában. Mint a modern formális jog felépülésének és műkö-désének rendszerszerű rekonstrukcióját megkísérlő szemléletmód, teljességgel jogosult, kellő és kívánatos. Mint ilyen, csakis tiszta lehet. Következésképpen ennek önmagában semmi köze sincs semmiféle telenséghez vagy ember-telenítéshez; ez csupán és kizárólag egy megkülönböztetetten speciﬁ kus ho-mogeneitást (ti. a jogét) a tudomány homogeneitásában tükröző jelleg. Azaz, e szempontból nézvést, eltérő síkokról, össze nem mérhető megközelítésekről van szó. Következésképpen az előbb idézett szemléletmódok ilyenként közvetlenül nem szembesíthetők, nem is ütköztethetők egymással. Különbözőségüket ennek megfelelően távolról sem állítólag kizárólagos vagylagosságú poláris értéktéte-lezettségük alapozza meg, hiszen – szemben a szerző állításával (246–247.) – ez egymás (de legalábbis valamelyikük) megsemmisítését feltételezné, s ennyiben közel járna egy demagógiával határos romantikus utópizmushoz. Bizonyosan a szerző sem így gondolja, és a sokszorosan leírható patológiákból – az ember történelmi praxisában gyakorlatilag eddig felbukkant marxizmusok iszonyatos korlátaiból, tehertételéből, károkozásából – való kilábalás szükségének átérzé-se, egyszersmind a teoretikus marxizmusban rejlő lehetőségek kibontásának a programmul tűzése vezette elnagyolt megfogalmazáshoz. Az emberellenesség gyakorlati attitűdjét nyilvánvalóan kárhoztatnunk és tételesen bírálnunk kell gyakorlati mozgalmakban s ezek ideológiai önigazolásaiban egyaránt; ez azonban teoretikusan semmilyen körülmények között nem azonosítható, sőt

közvetlenül nem is hozható kapcsolatba egy sajátos homogeneitás úgynevezett (mert e homogeneitás belső szerveződésével – azaz rekonstruálhatóságával – nem adekvát módon kifejezett) ember-telenségével. Hiszen látnunk kell:

teoretikus síkon minden ilyen kísérlet magának a homogeneitásnak

In document Varga Csaba (Pldal 182-200)