JÁNOSSY GERGELY
Juan Carlos Onetti: Rövid az élet Fordította Tomcsányi Zsuzsanna.
Budapest, Európa, 2008.
Melyik volt a latin-amerikai új próza, a boom első nagy műve? Ha nem eleve értelmetlen ilyen kérdést feltenni, akkor Juan Carlos Onetti Rövid az élet c. regénye komoly esélyes erre a címre, még akkor is, ha A száz év magánnyal vagy Borges novelláival ellentétben nálunk eddig majdnem teljesen ismeretlen volt.
külföldi segítséggel szabadult, emiatt Madridba költözött, és ott is élt haláláig, ahol 1980-ban megkapta a spanyol nyelvterület legrangosabb irodalmi elismerését, a Cervantes-díjat. Nálunk A hajógyár c. regénye már a hetvenes években megjelent, akkortájt, amikor Magyarországra is utat találtak a boom szerzői, s kötetet kaptak Cortázar vagy Borges novellái és García Márquez. Míg az utóbbi szerző körüli sztárkultusz azóta folyamatos, Cortázartól már csak néhány kevésbé kísérletező mű talált utat magának a szocialista könyvkiadás útvesztőjében, addig Onetti recepciója messze elmaradt világirodalmi jelentőségétől. A szerkesztők és fordítók régóta próbáltak változtatni mindezen: a mostani, Európa kiadónál megjelent valamint négy kisregény Scholz László fordításában Egy névtelen sírra cím alatt, és a számos ford ító munkáját összegző elbeszéléskötet, A megvalósult álom.
A spanyolul 1950-ben megjelent regényben Borges világtól elidegene-dett író-fordító-tudós alakjai helyett a főszereplő, bár művész, de „a pro-paganda szolgálója” egy reklám-ügynökségnél tengődő író, Brausen.
Mivel megélhetési gondjai vannak, egy film forgatókönyvét kell szál-lítania barátjának, Steinnek. Ha nincs történet, nincs pénz: az írás így lesz létfeltétel, de mint az várható, írni nem is olyan könnyű.
Brausen alkotói válsággal küzd, és a forgatókönyv apró részletei, a hely-színek, a szereplők és a szituációk csak lassan bontakoznak ki képze-letében. Kulin Katalin, Onetti elemzője ír arról, hogy A hajógyár szövegében az ingerek, a szereplőket ért benyomások az elsődlegesek, nem pedig a jellemábrázolás. Ezért olyan hosszúak a végtelenségig hú-zódó egymás mellé rendelésekből, a jelzők metonimikus sorából álló mondatai, melyek átültetése ha-talmas feladat elé állította a fordítót.
Ilyen impresszió-sorozat révén ismerjük meg Brausen forgató-könyvének és Onetti több más regényének (Egy névtelen sírra, A hajógyár) „Macondóját”. Santa María egy képzeletbeli kisváros, tipikus posztkoloniális helyszín, ahol sze-gény őslakosok és gazdag svájci betelepülők néznek farkasszemet egymással. Mikor Brausen megraj-zolja a kisváros térképét, már tudja, hogy a történet végére maga is eljut az általa kitalált városba, és azon
egymást, vagyis hol Brausen Montevideójában, hol pedig Díaz Grey Santa María-béli rendelőjében vagyunk, és míg Brausen végül is átlép a fikció világába, addig hőse és tükörképe, Díaz Grey Santa Maríá-ból kiszabadulva a valódi Buenos Airesbe jut. Csakúgy mint a spanyol Unamuno Köd című regényében, a fiktív hős fellázad szerzője ellen, az olvasó pedig végképp elbizony-talanodik, amikor az utolsó fejezet narrátora már Díaz Grey, és most már az ő szemével látjuk az addigi elbeszélő, Brausen alakját. Feje-zetenként változó szinteken, az időt, a teret és a valóság-fikció határát megbontva halad az elbeszélés: az olvasó valóban az „elágazó ös-vények kertjében” jár.
Sokak szerint a latin-amerikai próza megújulása ott kezdődik, ahol a regény többé már nem a konkrét társadalmi-regionális problémákat hivatott ábrázolni, hanem egyetemes szintre lép: a gazdasági szükségsze-rűség, a terjeszkedő Észak-Amerika képét A rövid az idő csupán finom irónián keresztül festi. Brausen főnöke, Macleod átlátszó szerepet játszik, csak hogy túlteljesítse a New Yorki anyavállalat igényeit, mert ott
„már élvonalbeli költők verseiből is – Onettinek nevezett unalmas hiva-talnoktól bérelt fél-irodája csak álca. rutincselek-vések közt hitehagyottan sodródó – lény puszta ábrázolása.” (215) A lét értelme csakis a halál felé közeledve nyer értelmet: a regényben a halál egy értelmetlen gyilkosság formájá-ban történik: Brausen megteremti aktív, cselekvő és erőszakos prosti-tuáltat, a megközelíthetetlen szűzies nőt, vagy éppen a már nem szeretett feleséget mindig csak tárgyként mutatja be: a női nem mintha zárt világot alkotna, de a felszín hím-sovinizmusa mögött, a férfijellem hiátusaiban van jelen. A férfi és nő közti szerelem pedig mintha nem is létezne, vagyis hát pont az a baj, hogy létezik, de csupán ideaként, és ez a szerelem-fogalom Brausen szá-mára nem fér össze a folyton változó alteregókra és fikciókra töre-dezett személyiséggel. A főhős teljesen egyedül van, mindenféle kapcsolata megszakad a külvilággal, és egy idő után rájövünk, csakis maga a főhős létezik a regény világában, hiszen minden szereplő vagy az ő agyszüleménye, vagy személyiségének egy aspektusa.
Ebben az egzisztenciális kárho-zatban keresi Brausen a megváltást:
a gyilkosság (amit más hajt végre
helyette), önmaga megkettőzése a fikcióban (Díaz Grey, aki fellázad ellene) nem hoz megváltást, és a történet végül annak felismerésébe torkollik, hogy minden csak utánzás, jelmezbál. A regényben könnyen eltéved az olvasó, a szimbólumok rejtett összefüggései, az idősíkok egymásba játszása végül felszámolja az ok-okozat, múlt és jövő fogalmait. Minden tett megismét-lődhet más szinten és más időben, és, akárcsak Kunderánál, ez az örök visszatérés az oka annak, hogy az erkölcsi rend, a vallás vagy ideológia bizonyossága helyett csak egy Isten és rendszer nélküli világról ol-vasunk. Az e világba vetett ember számára csakis a jelmezbál, a szi-mulakrum tudatos felismerése, biztos pont hiányában a folytonos menekülés jelenthet megváltást.
Nem könnyű olvasmány, de érdemes próbát tenni Onettivel is.
Bár a regény hosszú, és mindent megtesz azért, hogy az olvasója dolgát megnehezítse, ha az figyelmét összeszedve mégis képes együltében végigolvasni néhány fejezetet, akkor hálából az utalások és szimbólumok kirakósjátékával örvendeztet meg, és azzal a pozitív csalódással, hogy e nehéz mű mégiscsak képes humoros és szórakoztató lenni. Talán jobb lett volna, ha a spanyol-amerikai szerzők egyenletesebben érkeztek volna el hozzánk is, habár még mindig Onetti járt jobban, hiszen például Cortázar legismertebb és a fordítót-olvasót nem kevésbé pró-bára tévő műve, a Rayuela [Ugróis-kola] továbbra is vár a magyar nyelvű megjelenésre.