Izsák, a pátriárka
1. fejezet
„S ezek A brahám élete esztendeinek napjai, melyeket élt; száz hetvenöt esztendő. És kimúlék és megírnia A brahám , jó vénség- ben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez. És eltemeték őt Izsák és Ism áel, az ő jia i, a M akpela barlangjá
ban, Efronnak, a K hitteus Czohár fiá n a k mezejében, mely M am ré átellenében van. A bban a mezőben, melyet A brahám a Khéth fia itó l vett vala: ott temettetett el A brahám és az ő
felesége Sára.
”
(Mózes I, 25:7-10)- Boldog vagyok, hogy láthatlak, apám, de nem értem, miért üzented, hogy napjaid meg vannak számlálva? Azt hallom, jó kedvben vagy! - ölelte át Izsák apját, aki két hosszú markoló- rúd közé illesztett hordszéken ült.
- Igazat beszélnek, jobb kedvemben vagyok, amióta tudom, hogy már nem kell sokáig magammal hurcolnom ezt a vénsé
ges porhüvelyt. Ha hiszed, ha nem, már addig a sátorkaróig sem bírnám elvonszolni! Négyen cipelnek vállukon e nyomo
rult hordszékben - csak az egyiptomiak gondolhattak ki ilyen lehetetlen tákolmányt! A nagy fáraót is effélében hordozzák rabszolgái, csak az övé arannyal meg ezüsttel van bevonva, nehogy szálka menjen fenséges fenekébe... Nem a kedvem
mel van baj, Izsák, hanem a szívemmel. Nagy fájdalmat érzek itt - tette Abrahám mellére kezét. - Bár most éppen teli van örömmel, mert öreg szemem végre ismét benned gyönyör
ködhet. .. na, nem mintha többet látnék homályos körvona
ladnál. A nap melegét még érzem ugyan, de a fénye már dél
ben sem elég erős nekem ahhoz, hogy meg tudjam különböz
tetni a közeledő tevét a távolodótól. Igen, a szívem alaposan megkínoz, ha csak gondolni merek rá, hogy a lábamra álljak.
Különösen reggelente; tudom, legközelebbi ébredésemkor csakugyan végez velem, de ezen könnyen segítek: eszem ágá
ban sincs sem lefeküdni, sem fölállni...
Abrahámés Izsák
- De hát szükséged van pihenésre, apám! - szakította félbe Izsák aggodalmasan az erejét vesztett pátriárkát.
- Azért el-elszundítok ebben az átkozott székben, így az ébredés nem viseli meg szívemet. De beszéljünk inkább rólad, fiam! Hogy van Ezsaú és Jákob: M ég mindig annyira külön
böznek egymástól, mint nap a holdtól? Vagy inkább, mint bárány az oroszlántól? - nevetett föl Abrahám, mint ifjúkorá
ban szokott volt. De most nyomban a szívéhez kapott. - B e
szélj, fiam, mondj el mindent róluk, csak vigyázz, olyasmit ne mondj, amivel megnevettetsz! - kérte, amikor levegőhöz ju
tott.
- Igen, apám, egyre jobban különböznek! Amikor útnak indultam hozzád, Ezsaú éppen egy szarvas bikát cserkészett be, amelynek nyolcágú agancsával sok híres vadász szeretné sátorfáját ékesíteni. Nem csodálkoznék, ha Ezsaú sátrán lát
nám, amikor visszatérek.
- És Jákob?
//
- O otthon maradt az anyja szoknyája mellett, mint min
dig. Fél éjszakán át imádkozik Istenéhez, aztán másnap addig alszik, amíg a hasára nem süt a nap. O tt lábaüankodik az any
ja és a többi asszonynép körül. Főzni tud, azt meg kell hagyni.
Olvan lencselevest... - csúszott ki Izsák száján.
Ez a lencse-üzlet akkora keserűséget okozott neki, hogy előbb-utóbb mindenkinek elpanaszolta. Azt remélte, apja még nem hallott róla, de tévedett.
- Igaz, hogy Ézsaú eladta elsősziilöttségét Jákobnak egy tál lencséért? - szegezte homályosan látó, de még mindig paran
csoló tekintetű szemét fiára.
- Igen, apám, igaz. Nem tudom, mi üthetett belé...
- Nem tudod? Miféle o-maan vagy te? Ne azt nézd, hogy miről mondott le Ezsaú egy tál lencséért, hanem azt, hogy mit remélt elérni ezzel... És hogy van asszonvod, az én szere
tett Rebekám?
- O , Rebekának az égvilágon semmi baja, ha békét hagyok neki és drágalátos Jákobjának! Az a fiú már majd’ két tucat nyarat megélt, de még nem hozott haza egy árva nvulat vagy
Izsák, a pátriárka
szárnyast sem! Nem is mertem volna magukra hagyni az enyé
imet, ha Ezsaú nem gondoskodik róla, hogy éhen ne vessze
nek, amíg itt vagyok veled. Jákob csak...
- Fiam, én Rebekáról kérdeztelek! Jákobról már hallottam.
Olyasmit rebesgetnek, hogy azt mondtad a filiszteusoknak, Rebeka a testvérhúgod, és nem a feleséged. Nem tanultál az én hibámból? Milyen drágán megfizettem érte Egyiptomban!
És az vajon igaz, amit a feleségedről és Abimélek királyról hallottam? Az, hogy jó néhány évvel ezelőtt szövetséget kö
töttem Abimélekkel, még nem ok arra, hogy...
- Hogy igaz-e, amit hallottál, apám, az attól függ, hogy mit hallottál. Az emberek mindenfélét összehordanak. Sem én, sem Rebeka nem felejtettük el, mi történt veled és anyám
mal Egyiptomban, és azt sem, hogy még sok évvel később Gerár királyának is azt mondtad, hogy Sára csak a húgod. Ez adta az ötletet.
- Miféle ötletet?
- Hogy elhitetjük a filiszteusokkal: Rebeka a húgom. Neki jutott eszébe, de az már nem, hogy Abimélek király ágyasa legyen. Ráadásul a filiszteusok roppant erényesnek képzelik magukat... nem is gondoltam volna, m ielőtt a földjükre ér
keztünk, hogy egyáltalán tartanak ágyasokat.
- Altkor meg mit nyerhettetek volna ezen az ostoba játé
kon?
- Mindent megnyerhettünk, és nem veszíthettünk semmit!
De hadd mondjam el, apám, mi történt valójában. Neked tud
nod kell - kuporodott le apja mellé egy kőre Izsák.
- Te is tudod, apám, hogyan fogadnak a városlakók minket vándorpásztorokat, ha közéjük akarunk telepedni. Nem egy történetet hallottunk olyanokról, akik szerencsét próbáltak, az
tán életüket vesztették. Voltak, akiknek torkát metszették el az éj leple alatt, vagy...
- Igen, hallottam róla - vágott közbe Abrahám ingerülten, majd a semmibevesző láthatár ürességébe meredt és mély só
hajjal folytatta. - Nehéz, veszélyes időket élünk. Vénségemre be kell látnom, megvannak az előnyei annak is, ha egy nép
Abrahámés Izsák
letelepszik, talán az sem megvetendő, ha valaki háza fedele alatt hajthatja álomra a fejét, mégsem tudom, miként vethet
nénk ki szívünkből vándor természetünket. Ha Istennek az lett volna a szándéka velünk, hogy egy helyben rostokolva tölt
sük el életünket, olyannak teremtett volna bennünket, hogy gyökereink legyenek, mint a fáknak. Márpedig nem vágtáink olyanok, mint az erdő fái, sem mint a birkanyáj, hogy össze
zsúfolódjunk egymás hegyén-hátán... Talán akad köztünk is, akit arra ösztökél a természete, hogy gyökeret eresszen. Meg olyanok, mint a madár, amely az esős évszak elől kímélete
sebb tájra repül. Eljő az idő, még ha nekem nem is adatott meg, hogy lássam, amikor majd békesség születik örök ván
dorlók és letelepedettek között, de arra kérlek téged, aki né
pünk atyja, királya leszel, mire az új nap fölkúszik az égre, ha lehet, addig se hajtsd keresztül a jószágot a városokon, csak azért, mert azon az úton épült, amelyen valaha őseink haj
tották a nyájat. D e erről még szólunk, m ielőtt búcsút ve
szünk. Inkább meséld el, mi történt veletek a filiszteusok föld
jén.
- Elhitettük, hogy testvérek vagyunk és nem kívánunk lete
lepedni közöttük, csak néhány évet töltenénk ott sátrainkban, házat nem építünk - mondtuk, és ez ellen már szemlátomást nem volt semmi kifogásuk.
- Hogyan jutott eszetekbe, hogy akár csak néhány évet is ott töltsétek? - kérdezte Abrahám gyengülő, de sürgető han
gon.
- Mondhatnám, az aszály miatt, amely ismét nagy éhínség
gel fenyegetett. De bőségesebb időben is bizonyára odamen
tünk volna. Rebeka rokonságának nagy része rég letelepedett, megtanultak dúsabb gabonát, babot termeszteni, mint amit a legjobb vad mezőkről begyűjthetsz. O ugyan kedveli a ván
dorpásztor életet és a gyűjtögetést, de megpróbálkozott volna földmíveléssel is. Eladdig nem jutott sokra, mert ott, ahol tá
boroztunk, a többnyire száraz, köves földben csak gyom meg bozót termett. Rebekám sokat hallott a filiszteusok földjéről, és bizonyos volt benne, hogy Gát és Asdód környékén vannak
Izsák, a pátriárka
öntözhető mezők., amelyeken jobban megterem a bab, mint a mi legelőinkön. És igaza volt. Oly termő ott a föld, ha egy véka magot elvetsz, tíz-húsz vékát arathatsz!
Izsák remélte, apja ennyivel beéri, de az továbbra is kérdőn szegezte reá tekintetét. Beletörődve folytatta tehát, sőt, büsz
ke lelkesedést is öntött mesélő hangjába:
- Mindezekben sikeresek voltunk, a filiszteusok ügyet sem vetettek rá, hogy mit vetünk, aratunk. Csakhogy még a vénsé
ges Abimélek szeme is megakadt szépséges Rebekámon! E lő
ször el akartunk rejtőzni előle, de a nyúlszívű róka emberei ott bujkáltak minden bokor mögött. így hát egyenesen palota
kertjébe mentünk, ott enyelegtünk, Abimélek orra előtt! Ami
kor meglátott minket, dühbe gurult: „ím e, bizony feleséged ő! Hogyan mondhattad hát: a húgom őr” És hozzátette döly- fösen: „Miért mívelted ezt mivélünk? Kévésén múlt, hogy fe
leségeddel nem hált valaki a népből, és bűnt hoztál volna re
ánk!” - ordította a bolond, aztán összehívta népét: „Ha valaki ezt az embert vagy annak feleségét csak egy ujjal is illetendi, halállal lakói!”
- Érted már, apám, mit nyertünk? - Izsák hallani akarta apja hangját, mert behunyt szeme, kissé tátott szája, gyönge pihegése aggodalommal töltötte el. A halállal megbékélt pró
féta azonban jól figyelt fia szavaira, csak takarékoskodott cse
kély erejével, mert sok mondandója volt még. Szótlanul nyi
totta fel szemét, kérdőn nézve fiára, aki be is fejezte történe
tét:
- Tilalmával a filiszteusok királya személyesen gondosko
dott biztonságunkról! Egy évre rá már Hára közelében vetet
tünk, országuk legjobb földjén, és százszoros volt aratásunk.
Meggazdagodtunk, anélkül hogy a vén Abimélek egy ujjal is hozzáért volna Rebekához!
- Tehát még mindig úgy véled, fiam, te nyertél? Félek, na
gyobb bajod is származhatott volna, mint hogy Rebeka a vén félkegyelmű ágyasa lesz... Miféle o-maan vagy te?! Nem látsz messzebbre tulajdon feleséged orránál sem - tért vissza a pró
fétába az életerő. - Rebeka az akart lenni a számodra, ami
Abrahámés Izsák
Sára volt az én sorsomban! Tudod jól, Izsák, Kánaán asszo
nyai csodákat regélnek anyád tetteiről. Rebeka azt remélte, a te gazdagságod is annyit gyarapodik majd az ő segítségével, mint az enyém a Sáráéval. Ügyelj, fiam, nagyon, nehogy kö
zéd és fiaid közé álljon! És én még azt hittem, tanultál a hibá
imból! - fakadt ki Abrahám türelmetlenül, de aztán szelídeb
ben, oly halkan, hogy Izsáknak szinte a szájához kellett illesz
tenie fülét, így folytatta intelmeit:
- Azt reméltem, tanultál abból, hogy mennyire meggyö
törte anyád szívét és az enyémet az, ami közöttünk történt. A bölcs Omaan segítségével jó feleséget választottam neked. H o gyan engedhetted meg, hogy Rebeka... útja... keresztezze a tiédet? - Abrahám hangosabban, de akadozva tette fel feddő kérdéseit: - És hogy’ kedvezhetsz egyik fiadnak... a másik ro
vására?
- Én mindkét fiamat szeretem, és sose űzném el egyiket sem ... Bocsáss meg, apám, ez csak úgy kiszaladt a számon!
Tudom, csak azt tetted, amit tenned kellett, a feleséged kíván
ságát teljesítetted, mert Istened úgy akarta.
Izsák meggondolatlan szavait mély csönd követte. Mikor végül Abrahám megszólalt, fia meghőkölt: mintha gyermek
kori apjának erős hangját hallotta volna, csak lassabban, szü
netekkel:
- Egy szóval sem mondom, fiam, hogy azonos hibákat vé
tesz, mint én. Csak olyanokat... A vak is látja, hogy neked Ézsaú áll közelebb a szívedhez, s Rebekának Jákob. Talán még az is jobb, ha az ember egyik fiát a pusztaságba űzi, mintha az minduntalan érzi, hogy apja vagy anyja a másikat jobban sze
reti... Ha elűznék, legalább a saját lábára állna, új életet kez
dene, feleséget keresne... - Abrahám kifulladt. Megpihent, az
után inkább a próféta, mint az aggódó apa szólalt meg:
- Talán azoknak van igazuk, akik azt mondják, Kain és Ábel voltaképpen nem is valamely isten, hanem az anyjuk szerete- téért vetélkedett. És ha úgy esett minden, ahogy reánk ma
radt, akkor a versengés csakugyan vérre ment! Ha Éva volt az egyetlen asszony a földön, hogyan is remélhette Kain is és
Izsák, a pátriárka
Ábel is, hogy egyszerre sikerül elnyerni mindkettőjüknek ap
juk tetszését és anyjuk asszonyi szerelmét? Hogyan várhatták el apjuk asszonyától, hogy velük háljon, és anyjuk is legyen?
Hogyan becézgethették a keblet, amely szoptatta őket? Es mi
után kielégítették istenadta vágyukat, hogyan remélték kien
gesztelni atyjuk méltán támadt haragját méltatlan égőáldoza
taikkal? És végül, melyikük büntetése volt nagyobb? Ábelé, akit bátyja leütött, és talán nem is szenvedett, avagy Káiné, akinek fejére szállott öccse véréért az átok, és földönfutóvá lett?
Elmélkedése végeztével Ábrahám kémlelőn fiára pillantott.
Nem válaszra várt, csak tudni akarta, hogy gondolatmagvai termékeny talajba hullottak-e. Kiolvasta fia tekintetéből gyer
mekkora óta növő kíváncsiságát, s imigyen nyugtatta meg:
- Gondolkozz mindezen, fiam, de ne keress könnyű választ sem ezekre, sem bármely más kérdésedre, amely méltó értel
medre. Százhetvenöt esztendő múlott el fölöttem, de ma sem értem meg mindezt jobban, mint ahogy ifjúkoromban érteni véltem ...
Szavai megbénították Izsák nyelvét.
- Csak nem Jákob és Rebeka szerelmetes szeretetére céloz apám Ádám és Éva történetével? - hallotta bensejében a néma kérdést, bár nem hitte, hogy ezt önmagának feltette volna. - Csak nem hiszi, hogy irigylem a szeretetet, amelyet asszonyom tőlem vont el, hogy gyöngébb fiának adja?
Izsák jól tudta, hogy nem áll válaszra készen e kérdésekre, igyekezett hát megkerülni azokat, míg apja saját gondolataiba merült. ,yálaki bizonyára elhitette apámmal, hogy túl szigorú vagyok Jákobhoz. Az is vagyok, de nem mert kevésbé szere
tem, hanem mert azt remélem, talán még férfiút nevelhetek belőle! Rebeka azt mondogatja, hogy Jákob Isten szolgája...
Talán én nem vagyok az? Az istenfélő ember is ember: meg kell dolgoznia családja mindennapi betevő falatjáért, mert a Mennybéli nem arra teremtett bennünket, hogy csak imád
kozzunk, mint ahogy a halakat sem arra teremtette, hogy rö
püljenek. Nem az ember, hanem az égi angyalok dolga, hogy
Abrahámés Izsák
éjjel-nappal az Ő dicséretét zengjék. Nagyon is szeretem Jáko
bot, ezért akarom, hogy férfiú legyen!” - érvelt magában Izsák, de tudta, Abrahám ennyivel nem érné be. „Lehet, hogy nem is Jákobot szereted, hanem azt, akivé formálnád?”, kérdezné apám - dünnyögte Izsák, és tudta: ez mintha olyan kérdés lenne, amely magában hordja a választ, de a világon semmi sem ennyire egyszerű. Megfogadta, hogy aznap éjszakai el
mélkedésében az eddigieknél is mélyebben néz magába, hogy választ találjon minderre tulajdon szívében. Inkább apjára fi
gyelt, aki törődötten így szólt:
- Megróttalak, fiam, amiért inkább a példámat követed, semmint a tanácsomat. Lehet azonban, hogy ez a dolgok rend
je: talán mindnyájan arra ítéltettünk, hogy azok nyomdokába lépjünk, akik nemzettek bennünket. Ahogyan az új nap is örök
ké a tegnapi útját járja be, és nem indulhat útjára onnan, ahol elődje a tengerbe bukott, emberfia sem kezdheti földi útját onnét, ahol apja a magáét bevégezte. M ég ha nemzedékeken át követjük is az emberiség útját, megmondhatjuk-e vajon, hogy haladtunk-e akár lépésnyit is, avagy bármennyit fáradoz
tunk, mindvégig csak körbe-körbe jártunk, mint a csörlősök- rök, melyek Egyiptomban körbe járva húznak a magasba ná
luk súlyosabb faragott köveket. Talán nem is az számít, mi
lyen utat jártunk be a földön, hanem, hogy mit hagyunk hát
ra? Vagy talán nem őrzik a kör-körbe járó ökrök emlékét az építmény tetején álló kövek, míg az egyenes úton járó ember feledésbe merül?
Ábrahám hosszan töprengett. Azután újra fiához fordult:
- Jól figyelj, kedves fiam, a kérdéseimre, talán te megtalá
lod rájuk a választ! Én nem leltem meg. És ha csak újabb kér
déseket szülnek, gazdagítsd velük fiaid örökségét, ahogy én rádhagyom ezeket... Lehetséges, hogy fiaid fiait már nem elé
gíti ki a vándor élet? S hagyományaink, amelyeket egész éle
temben igyekeztem megőrizni, megőriztetni, egyszer majd úgy csüngenek rajtunk, mint mélybe húzó horgonykő? Lehet va
jon, hogy népünknek éppúgy rendre le kell vetkőznie szokása
it, ősi köntösét, ahogy a kígyók elhagyják levedlett bőrüket,
Izsák, a pátriárka
veszélyes meztelenségben, hogy tovább nőhessenek? És ahogy a gyermekek játéka sem mulattatja már a fölserdült fiút, és csak untatja a felnőtt férfit, talán nekünk is föl kell adnunk lassacskán azokat a szokásokat, amelyek jól szolgáltak népünk gyermekkorában, de gátolnak felnőttkorban? Rád hagyom e kérdéseket, keresd rájuk a választ, és ha nem fejted meg ma
gad, add tovább ezeket gyermekeidnek, tulajdon kérdéseiddel együtt... No és mondd, kaptál-e már valami jelet Istentől, hogy melyik fiadat szánta Jelenésem, és melyiket álmom beteljesíté
sére? - hajolt fiához a válaszért Abrahám.
- Ézsaú az erősebb. Igazi harcos, máris a nyílvessző meste
re. Attól tartok, ő váltja valóra rettenetes látomásod, és félő, hogy ő és sarjadékai hatalmas ellenségei lesznek Ismáelnek és magvainak. Jákob a gyöngébb, de van magához való esze. Iva
dékaiban talán meglesz a bölcsesség, hogy békét kössenek Ismáel ivadékaival...
- Azt kérdeztem tőled, Izsák, hogy kaptál-e már jelet a mi Urunktól. Te meg elmondod újból, mi a különbség két fiad között - bosszankodott Abrahám. - Talán azt hiszed, magunk
tól is rájövünk, mit tervez Isten gyermekeinkkel? Majd csak akkor tudod meg, ha Isten elárulja... ha ugyan megteszi. U tol
só leheletemmel is imádkozom az Úrhoz, hogy adjon jelet még halálod elő tt...
Végezetül, ereje fogytán, Abrahám ünnepélyesen így szólt fiához:
- M ost pedig, Izsák, halld végső akaratom: eredj, készítsd el legkedvesebb étkemet, hogy lelkem megáldhasson téged, mielőtt eltávozik tőlem. Imádkozom érted és Ismééiért, míg csak el nem nyom az álom, amelyből többé nem ébredek föl, mert szívem már figyelmeztetett, hogy útjára engedi lelkemet.
H írt kaptam, hogy Ismáel úton van, reggelre bizonyára meg is érkezik. Imádkozom érte, de szemem már nem látja őt, erre megesküdtem feleségemnek, Sárának. De ha esküm nem gá
tolna benne, akkor sem lennék méltó rá, hogy lássam elsődfia- mat, hisz nem áldhatom meg azt, akit elűztem m agamtól...
Megkapta ajándékaidat, és azokat a kincseket is, amelyeket én
AbrahAm és Izsák
küldtem neki. Es Ketúrától, második életem asszonyától való ' gyermekeimnek is adtam vagyonomból, jószágaimból. M in
den mást, mi birtokomban van, rádhagyom, összes juhomat, beleszámítva... - sorolta fel Abrahám fáradt, gyenge hangon, de szinte hadarva. Nem akarta végakaratának erre a hagyomá
nyos sorára pazarolni kevés idejét. Bevégezvén ezt, nyomaté
kosan így szólt:
- Azt kívánom, hogy mindenki szeme láttára szívélyesen üdvözöljétek egymást Ismáellel, hisz tudom, egyikőtök szívé
ből sem halt ki a testvéri szeretet. Az eljövendőkről azonban ne váltsatok szót, míg testem biztonságba nem helyeztétek, hogy ne érhesse az új napok fénye, amelyet az én szemem már nem láthat. S legyetek ti egymásnak az, ami én nem voltam Ismáelnek, és nem leszek többé számodra sem.
- Távozásod nagy szomorúságában is öröm tölti el szívem, hogy viszontláthatom szeretett bátyámat. De mondd, apám, miként tudok majd szólni hozzá annyi év keserű némasága után? Kitörnek-e majd a szívembe rekedt szavak? Ha pedig gátja vesztve árad belőlem a szó, elviseli-e vajon a hallgatag sivatag királya azt az ózont? Megtalálom-e benne azt az Ismáelt, aki úgy meg tudott nevettetni, hogy kacagásomtól táncra kel
tek a pillangók is, amint bátyám vállán ülve átcsörtettünk a virágos mezőn? Szeretettel magamhoz ölelem, de miféle sza
vakkal szólhatok hozzá? Fiú volt még, ha nem is gyermek, mint én, amikor utoljára láttam. Ha egyszerre érkeznénk Ai forrásához szomjunkat oltani, úgy üdvözölném, mint bármely idegent, akit mindaddig sosem láttam. Üressé mosódott arcá
ból néz rám szemének feledheteüen, sötéten csillogó moso
lya. M ost, hogy tudom: holnap viszontlátom, szívem duzzad a boldogságtól, de mit mondhatok neki, miután hetven év
lya. M ost, hogy tudom: holnap viszontlátom, szívem duzzad a boldogságtól, de mit mondhatok neki, miután hetven év