B itó L ászló
Abrahám és Izsák
i - A
l \ l
GO
< c
CD
Bitó László
Á brahám
és Izsák
B itó L ászló
Á brahám és Izsák
Biblia-regény
A szerző közreműködésével angolból fordította
Rakovszky Zsuzsa
•
2000
.A mű eredeti címe: Abraham and Isaac A fordítás kéziratból készült
Copyright © Bitó László, 1998
Hungárián translation © Rakovszkv Zsuzsa, 1998
A borítón: részlet Rembrandt Izsák feláldozása c. kepéből
M ásodik változadan magyar nyelvű kiadás
ISBN 963 446 158 1
A kiadásért felel Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő Bodor Pál
A borítót Ormódi Mária tervezte A tipográfia Császár András munkája
Szedte és tördelte a TiMac Bt.
Megjelent 15 A/5 ív terjedelemben Nyomta az Argumentum Kiadó nyomdaüzeme
Felelős vezető Roznai Zoltán
I. rész
Izsák születése
,yAz Ú r pedig m eglátogató Sárát
,
a m int mondotta vala, és akképen cselekedék az Ú r Sárával, a miképen szólott vala.M ert fogana Sára az ő méhében, és szüle fia t A brahám nak az ő rémségében, abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten. És nevezé A brahám az őfiának nevét, a ki néki született vala, a kit szült vala néki Sára, Izsáknak:
Es körülm etélé A brahám az ő fiá t Izsákot,
nyoleznapos kordában, a m int parancsolta vala néki az Isten.
A brahám pedig száz esztendős vala, m ikor születők néki az ő fia Izsák. Es m onda Sára: Nevetést szerzett
az Isten énnékem ; aki csak hallja, nevet rajtam .”
(Mózes I, 21:1-6. K ároli Gáspár fordítása)
Izsákszületése
1. fejezet
„E s [A brakain] felem elt az öszem eit, és látá, hogy íme három férfiú áll ő előtte. Es látván, eléjök siete a sátor ajtajából, és földig meghajtá m agát.” (Mózes I, 1 8 :2 )
„Es m ondának néki: H ol van Sára a te feleséged? O pedig fele
le: Im hol van a sátorban. És m onda: Esztendőre ilyenkor bi
zonnyal megtérek hozzád és ím é akkor a te feleségednek Sárá
nak fia lesz. Sára pedig hallgatózik vala a sátor ajtajában, mely annak háta m egett vala. A brahám pedig és Sára éleme- dett komi öregek valának; m egszűnt vala Sáránál az asszonyi természet. Nevete azért Sára ő m agában, m ondván: Vénsé- gem re lenne-égyönyörűségem? m eg az én uram is öreg!
Es monda az Ú r A brahám nak: M iért nevetett Sára, ezt mond
ván: Vájjon csakugyan szülhetek-é, holott én megvénhedtem?
Avagy az Ú rnak lehetetlen-é valam i? A nnak idején, esztendő
re ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának.
Sára pedig m egtagadd, m ondván: N em nevettem én ; mivel
hogy fé l vala. D e monda az Ú r : N em úgy van, m ert bizony
nevettél.” (M ózesi, 18:9-15)
- Esedezve kérlek, mutass utat a sátorhoz, amelyben a hébe
rek prófétája, Abrahám lakozik asszonyával, Sárával!
így szólította meg Maahárt, az egyiptomi szolgálóleányt mesterkélt udvariassággal a három váratlan utas közül a legif
jabb, aki a legmagasabb, ritka jó nemzésű teve cifra díszíté
sekkel ékeskedő nyeregkasából nézett le rá. Az idegennek ele
gendő volt egyetlen szempillantást vetnie a leányra - aki ép
pen akkor érkezett a kúthoz, hogy korsaját megmerítse ben
ne, és kinek büszke tartása meghazudtolta szellősen áttetszőre kopott, egyszerű ruháját - , hogy tisztában legyen vele: vala
mely ősi, Nílus-menti nép leszármazottjával lehet dolga. N e
mes család tagjával, aki megőrizte méltóságát, bár a fáraó ud
Abrahámés Izsák
varának újgazdag kalmárjai, adószedői és csillagjósai kiforgat
ták őket őseik földjéből és vagyonából.
A finom vonású, keskeny szemöldökű, világos-olaj barna bő
rű leány pajkos fekete szeme elárulta, hogy tudja a választ, de várakozóan megnyílt ajka szófián maradt. A fiatal kufár gya
korlott szemét nem kerülte el a leányzó kínálkozó szépsége, de mivel fontosabb ügyben érkezett társaival, bosszantotta an
nak gyanakvó némasága.
Nohaykemnek hívják, közölte oly jelentős hangsúllyal, mint
ha nem lenne élő ember Kánaán földjén, még ha történetesen a héber pásztorok szolgálóleánya is, aki ne ismerné e nevet.
Gyakorlott vándorkereskedő-mosolyát is ráragyogtatta a tar
tózkodó hajadonra, hogy szóra bírja, és mintha csak véletle
nül, engedte, hogy szétnyíló útiköntöse alól elővillanjon drá
ga, gondosan hímzett, színes öltözéke, amelyhez hasonlót nem
igen láthattak e vidéken.
K ét társa mellett, akik kissé hátramaradva követték jobb- és balfelől a maguk silányabb tevéjén, csak még ragyogóbban tündöklőit Nohaykem ifjonti, férfias szépsége, nagyvilági mo
dora. A két idősebb férfi csak ült némán, fekete kaftánjába burkolózva, és még rosszkedvű arcukat is megpróbálták fe
jükre húzott fekete takaróleplük kevéske árnyékába rejteni.
- Igen sietős a dolgunk! Fontos ügyben kell szót váltanunk Abrahámmal, a héber törzs királyával, mely mostanság ezen a vidéken vándorol. Talán te is az ő háza népéből való vagy?
Nohaykemen kezdtek a türelmetlenség jelei mutatkozni, amikor sem hízelgő szavaival és mosolyával, sem káprázatos öltözékével nem sikerült megoldania az őt királynői megve
téssel, bár talán egy mindennapi hajadon kíváncsi vágyával is méregető szolgálóleány nyelvét. - Azonnal vezess hozzá, ha tudod, merre találjuk! - förmedt végül a lányra.
- És Abrahám vajon ismeri a nevedet? Vagy talán már talál
koztál is vele? - kérdezte válasz helyett nyugodt, csak kissé gúnyos félmosollyal Maahár.
O a nomádok között nevelkedett, s tőlük tanulta, hogy ne bízzék meg senki idegenben. De nemcsak ezért óvakodott vá
Izsákszületése
laszolni, hanem azért is, mert félig-meddig maga is rokonság
ban állt azokkal, akiket az utasok ismeretlen célból, de nyil
vánvaló sürgősséggel kerestek. M aahár testvérhúga volt Hágárnak, annak az egyiptomi szolgálóleánynak, aki Kánaán- szerte ismert volt rendkívüli szépségéről és kedves természe
téről, s akit Sára - Abrahám meddő elsőfelesége és egyben atyai ágon féltestvére - ajándékozott urának másodfeleség gya
nánt.
Már csak azért sem árulta el szívesen Maahár az idegennek, merre találja úrnőjét, Sárát és annak férjét, mert amint Nohaykem megszólalt, Maahárnak feltűnt, hogy a délceg férfi is, akárcsak ő maga, a hatalmas Nílus vidékéről származik.
Arcvonásai, színpompás öltözéke, finom mívű ékszerei, és ahogy Maahárt a lány anyanyelvén szólította meg - igaz, ár
nyalatnyi idegenszerű kiejtéssel - , mindez emellett tanúsko
dott. Maahár azonban nagyon is jól tudta, Abrahám és fivéré
nek fia, Lót, nem egy zavaros históriát hagyott maga mögött Egyiptomban annak idején, amikor Sára elveszítette a fáraó kegyét és kiűzték őket Egyiptomból.
- Fivérének fia, akit Lótnák neveznek, küldött bennünket Abrahámhoz - magyarázta Nohaykem. - Még nem volt ré
szem a szerencsében, hogy szemtől szembe láthassam a híres prófétát, a nemrég megnyilatkozott mennybéli Egvisten evi
lági küldöttét, ám két társam jó néhány évvel ezelőtt már ta
lálkozott vele és asszonyával, Sárával. Mielőbb beszélnünk kell mindkettejükkel, mégpedig L ót személyes kérelmére, aki két leányával együtt csodálatos módon megmenekült, mikor Szo
doma városa elpusztult. De erről bizonyára te is hallottál... - Nohaykem nyilván úgy vélte, a leány tartózkodása fölenged, ha ő bennfentesnek mutatkozik Abrahám családi ügyeiben.
- L ót személyesen magyarázta el nekünk az ide vezető utat, és biztosított róla - tette hozzá már-már fenyegetően - , hogy errefelé bárki, aki az utunkba akad, fölvilágosít bennünket, merre találjuk szeretett rokonait. Ábrahámot és Sárát.
- Jó helyen jártok - válaszolt végül is Maahár tétován. Az idegen parancsoló hangja mégiscsak megtette hatását, sokkal
AbrahAm és Izsák
inkább, mint mesterkélt mosolya és kimódolt udvariassága.
- Amott a sátra... innét is jól láthatod, kimagaslik a többi közül - folytatta kelletlenül. - Az az őszhajú, hosszú szakállú öregember pedig, aki ott ül a sátor előtt, maga Ábrahám. Ha kívánod - tette hozzá végezetül, mert fúrta oldalát a kíváncsi
ság, mit akarhat Ábrahámtól ez a három idegen - , odavezet
lek hozzá, amint a korsómat megmerítettem a kútban.
De az ifjú pávakakas többé egyetlen szót sem vesztegetett rá. Intett társainak, és elviharzottak Abrahám sátra felé.
- Vajon mit forgathat már megint a fejében Lót? Figyel
meztetnem kell nővéremet! - határozta el Maahár, miközben már teli korsaját vállára emelte. De tüstént le is rakta maga mellé a mosókőre, mert észrevette, hogy egy roskatag öreg
asszony, Sára bennfentes szolgálója csoszog a kút felé, akit, habár héberebb volt bármely hébernél, mindenki csak az Egyip
tomból hozott nevén, Hafriként ismert. A karikalábú csorosz- lya, akiről tudták, hogy mindent kiszimatol, ami a táborban történik és mindenről hűségesen beszámol úrnőjének, döb
benten bámult a három tovavágtató idegen után. Az ügető tevék htjából kénytelen volt sietősen lehúzódni a keskeny ös
vényről, amely a legelők sziklás földjén kanyargott a gyűr fű foltjai között. A három férfi úgy száguldott el mellette, mint
ha meg sem látták volna.
- Hát ez a két kuruzsló mit keres itt? - tört ki Hafriból izgatottan, ahelyett, hogy Maahárt üdvözölte volna.
- Melyik kettőre gondolsz? A fiatal biztosan egyiptomi. Jól beszéli a nyelvünket. Az a két vén madárijesztő ki sem nyitot
ta a száját.
- Éppen arról a kettőről van szó! Azok egyszer már jártak asszonyomnál, Sáránál! Sok évvel ezelőtt... Már akkor is itt vándoroltunk valahol Kánaán földjén. H ol is? A raboki dom
bokon túl legeltettük akkor még soványka nyájainkat, valahol Lúz közelében. Talán éppen Lúz és Ai között, valahol a Negeb innenső táján! Igen, hát persze, ott történt, a negebi pusztá
ban. Nem sokkal azután, hogy Abrahám és Sára - vagyishogy Ábrám és Szárai, mert akkoriban még így hívták őket - el
Izsákszületése
hagyták családjukat és útra keltek, hogy kövessék Istenük hí
vó szavát. Abrahám akkoriban talált rá az ő Egyistenére - ha
darta a szószátyár Hafri s ez a két kuruzsló, aki az imént olyan gorombán leszorított az útról, nem sokkal azután keres
te föl asszonyomat. Hetekig nálunk lebzseltek, mindenféle báj- italokat meg ki tudja, miféle csodaszert tukmáltak asszonyom
ra, miközben esküdöztek, hogy azoktól fiúgyermeket hoz a világra. Akkoriban én még csak fiatal mátka voltam, de azért még ma is megismerném ezer közül is azt, amelyiknek arcán az a mély sebhely éktelenkedik. Na, és azt se fogom elfelejteni, míg élek, hogyan roskadoztak tevéik a sok aranytól meg min
denféle drágaságtól, amikor végre odébbálltak. - Hafri bána
tosan csóválta a fejét. - És az a rengeteg kincs mind kárba veszett! - folytatta. - Hiszen asszonyom nemhogy fiúgyer
meket, de még leányt sem szült azóta sem!
Hafri félkezével ellenzőt formált a szeme fölé, hogy jobban lássa, amint Abrahám földig hajol a három ismeretlen előtt, aztán betessékeli őket a sátrába. Némán rágódott a látotta
kon, aztán ismét megeredt a nyelve.
- Lehet, hogy szegény úrnőm még mindig nem adta föl a reményt? Hallottál már ilyet? - fordult Maahárhoz hitetlenked
ve. - Üssön belém a mennykő, ha nincs kilencven éves, már évekkel ezelőtt megszűnt nála az asszonyi természet. Még min
dig hinné szegényke, amit Egyisteniik ígért neki, amikor még az ifjúság heves vére lüktetett testükben? Csakugyan elhinné, hogy Abrahám magva megfogan még vénséges méhében? H i
szen urunk már évek óta nem is hált vele! Azóta bizonyosan nem, hogy a te szépséges nővéred az úrnőnk térdén szülte meg Abrahám fiát, Ismáelt. Hány éve is már? Legalább tíz... Ha
nem hogy az micsoda sikerült gyerek! Abrahám szemefénye! - Hafri fogatlan szája mézesmázos mosolyra húzódott. Azt re
mélte, Maahár talán marad még egy kicsit, ha égig magasztalja rokonságát, és előbb-utóbb majd csak kiböki, mit tudott meg azoktól a kuruzslóktól... Hafri oldalát annál is inkább fúrta a kíváncsiság, mert hosszú hónapok óta nem járt senki idegen a táborhelyük környékén - vagy legalábbis senki említésre méltó.
Abrahámés Izsák
- Akkor talán ezért emészti magát Sára... - töprengett Maahár félhangosan, de Hafrinak jó füle volt, meghallotta.
- Az sem lenne csoda - vágott vissza keserűen. - Szegény úrnőm számára nem sok marad férje idejéből, hát még szerel
méből, mióta Abrahám a nappalokat nővéred fiával, Ismáellel tölti, az éjszakákat meg a nővéreddel.
- Igen, tudom ... Olyanok, mint a bagzó macskák, csak ép
pen nem várják meg a teliholdat. Nem is csodálom, ha Sára már megelégelte, hogy minden éjjel Hágár kéjes sikoltozását kell hallgatnia. De hidd el nekem, Hafri, nem a nővérem tehet róla. Amikor Sára Abrahámnak adta Hágárt ágyasfeleségnek, mindnyájan könyörögtünk neki, hogy építtessen kettejüknek kőházat, ahol senkit nem zavarnának a szerelmeskedésükkel - kelt testvére védelmére Maahár - , de Sára hallani sem akart róla. És nemcsak ő. Igaz, néhány év múltán Abrahám beadta a derekát, és hajlandó volt fölhúzatni azt a vállmagas, mihasz
na kőfalat Hágár sátra köré, de közben mindvégig olyan ké
pet vágott, mintha ősei sírját szentségtelenítette volna meg az a kőrakás. Ráadásul még tető sem került arra a nyomorúságos falra. Ugyanúgy kihallatszik minden sóhajuk, Hágár végtelen gyö... - Maahár gyorsan elharapta a szót, amely kis híján ki
csúszott a száján. Nem akarta, hogy a vénasszony meghallja a hangjából kicsendülő irigységet.
Bár Kánaán földjén minden hajadon, sőt sok férjes asszony is Hágár és Abrahám olthatatlan szenvedélyes szerelméről áb
rándozott, sőt azt dalaikba is beleszőtték, Maahár mégsem akarta, hogy ez a nomád asszony észrevegye, mennyire irigyli nővére nagy boldogságát. Hogy elterelje figyelmét a befeje
zetlen mondatról, úrnőjük parancsoláshoz szokott hangját kezdte utánozni. - „Ti egyiptomiak meg a ti építményeitek!”, így' pörlekedett velünk Sára, amikor szóba hoztuk előtte a fa
lat. „Ti addig nem vagytok boldogok, amíg valami építményt nem emeltek, ami aztán még akkor is ott éktelenkedik, ami
kor ti már rég csak a holtak birodalmából gyönyörködhettek romjaiban.”
- Az úrnőm jól beszélt, Maahár! M i vándorpásztorok soha
Izsákszületése
nem hagyunk semmit magunk után. Amikor odébbállunk, még a kútjainkat is befedjük.
Hafri boldogan ragadta meg az alkalmat, hogy kissé kiok
tassa Abrahám egyik fennhéjázó egyiptom i szolgálóját:
mennyivel különb a nomádok élete. Hosszasan ecsetelte, mily csodálatos örökké úton lenni, míg valamennyien - férfiak, nők, gyerekek - mindvégig együtt vannak, osztoznak munkán és örömökön. - M i, pásztornépek - fújta Hafri a nomádok szo
kásos nótáját - , érintetlenül hagyjuk azt, amit az Ú r tulajdon örömére és a mi gyönyörűségünkre teremtett!
Szavainak nagyívű, széles mozdulattal adott nyomatékot:
Maahár tekintetét a napkelték s napnyugták végeláthatadan térségére terelte, a gyér füvű legelőkre, amelyeket csak itt-ott tört meg egy-egy nagyobb szikla szélvédett hónaljában meg
búvó, avagy vihar tépázta fa vagy bokor. Hafri tekintete is bejárta a tájat, s mintegy beleütközött a Hágár sátrát övező kőfalba. Keze erőtlenül lehanyatlott.
A szokásos, térdig sem érő kerítésnél jóval magasabbra hú
zott fallal Abrahám megpróbált mindkét feleségének kedvére tenni. Sára azonban nem sokat nyert vele: éppúgy eljutottak hozzá a szerelemittas pár gyönyörének hangjai, mint koráb
ban, vagy talán még ellenállhatatlanabbul, a kőfal ugyanis mint
ha visszavert és megkettőzött volna minden neszt és jajt és sóhajt. Csak Hágárnak sikerült elhitetnie magával, hogy töb
bé nem kell fogait Abrahám vállába vájva elnémítania gyö
nyörét.
Ebben ugyan tévedett Hágár, de tény, hogy a kíváncsisko
dó gyerekektől, akik azelőtt szüntelen a sátra körül settenked
tek, leselkedtek, többé nem kellett tartania. Nem is beszélve Abrahám hűséges tevéjéről, mely egy alkalommal gazdája ké
jes horkantását hívó jelnek vélte, és nemcsak a fejét dugta be a bejáró nyílásán, hanem - talán a bent látottaktól megdöbben
ve - addig táncolt körbe-körbe, míg az éjszaka kellős közepén rájuk nem döntötte az egész sátrat.
Ezek után történt, hogy Abrahám, bár bosszúsan morgo
lódva, beadta derekát, és felépíttette azt a híres falat. így Hágár
Abrahámés Izsák
és az egyiptomiak diadalmaskodtak, a héberek viszont úgy érez
ték, az ő becsületükön esett csorba az építménnyel. Látványa messziről is szúrta a szemüket, a sátrat pedig, amelyet körül
vett, elválasztotta az összes többitől.
Hafri sem tudott megbékülni az éktelen kőrakással.
- Mi nem építünk falakat, mert nincs rejtegetnivalónk egy
más előtt - közölte fensőbbségesen Maahárral. - M i, vándor
pásztorok olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Nincsenek titkaink egymás előtt. Ebben rejlik az erőnk: mindnyájan egyek vagyaink! Tudom én, Maahár, hogy te meg a nővéred, Hágár, meg ti mind, akik a Nílus partjáról kerültetek ide, lenéztek bennünket, vándorló, poroslábú pásztorokat...
- Én ilyesmit sosem mondtam! - tiltakozott Maahár. Nem szerette volna, ha Sárának efféle jutna a fülébe. - Csak azt akartam megértetni veled, hogy a mi szokásaink közt is akad
hat. ..
- Csakhogy én attól tartok, elég, ha valaki beteszi a lábát Egyiptomba, máris megfertőzik az ottani cifra szokások. Ab
rahám sem az többé, aki volt, mióta Egyiptom ot megjárta.
Ahogyan arról az ő Egyistenéről beszél! M eg arról, hogy az Ú r őneki ezt a földet szánta, meg azt a földet szánta... Úgy éljek, a végén még képes lesz letelepedni és egy darab kopár földért föláldozza vándoréletünket. Pedig a mi erőnk ember- emlékezet óta ebben rejlik! - sopánkodott Hafri, majd némán eltöprengett a vándorpásztorkodás gyönyörűségein, amikor az egész törzs egy emberként fölkerekedik, hogy friss legelő
ket keressen. Ahogy a távolba meredt, átélte annak a boldog izgalmát, amikor fölszedik a sátorfákat, majd napokkal vagy hetekkel később várják, hogy tevéjének magas nyergében áll
va mutassa a horizontból alig kihüvelyklő cserkésző felderítő
jük az irányt, ahol dús füvű mezőre, bővizű kútra bukkant.
Amikor azonban a vénasszony látta, hogy’ Maahár a korsó
jáért nyúl és indulni készül, fölrezzent ábrándjaiból, és ismét dőlni kezdett belőle a szó:
- Ti, egyiptomiak talán nem vagytok olyan forróvérűek, mint mi, vándorpásztorok - folytatta jóval lágyabb hangon,
Izsákszületése
majdhogynem bocsánatkérően, mintha csak kérlelné Maahárt, hogy maradjon még. - Nektek talán jobban megfelel, kedves
kém, hogy kőfalak között éltek... De ha a mi fékezhetetlen lelkű vándor fajtánk egyszer letelepedne, ki tudja, mi lenne belőlünk? Talán mi is olyanná lennénk, mint Szodoma és Gomorra népe. A férfiakat többé semmi nem érdekelné, csak egymás hátsó fele... - dohogott Hafri, szavait durva mozdu
lattal kísérve. - Sőt, még a nőkkel is ugyanazt mívelnék! - tette hozzá jóval kevésbé megrovó hangon. Maahárban feltá
madt a gyanú, hogy talán Hafri is kipróbálta már azt, amiről annyit suttognak, amióta L ót megfenyegette Szodoma és Gomorra lakóit: Abrahám Egyistene elpusztítja mindkét vá
ros parázna lakóit.
A pásztorélet néhány megrögzött híve váltig állította: mind
ez azért történt, mert Szodoma és Gomorra népe letelepe
dett, és zsúfolt városaikban egymás hegyén-hátán éltek az em
berek - ha ugyan ezt még életnek lehet nevezni. - És kivágják a legszebb fákat, hogy tetőgerendát ácsoljanak a házaikra! Ha ez így megy tovább, nem marad árnyék, ahol a jószág hűsöl- hetne a perzselő déli napsütésben! - panaszkodtak boldog
boldogtalannak.
Maahár megértette, hogy a pásztorokat aggasztja a terjesz
kedő, szinte fátlan pusztaság, de az már nem ment a fejébe, miért gondolják valamennyien, hogy városlakónak lenni egyet jelent a bujasággal, paráznasággal. Ezúttal sem tudta megáll
ni, hogy védelmébe ne vegye népét.
- Nálunk Egyiptomban sok helyütt már több nemzedék óta városokban élnek az emberek, mégsem mondhatja róluk senki, hogy Háthor kedvéért megfeledkeznének többi istenük
ről, hogy csakis a szerelem és a bujaság oltárán áldoznának!
Természetesen tiszteljük Háthort, a szerelem hatalmas isten
nőjét, és megtanítjuk lányainkat szolgálatának művészetére, de jobban szeretjük mindezt a házunk négy fala közt mívelni.
Ezért is mondom, hogy nem nővérem az oka, hogy Sára mit kénytelen hallgatni éjjelente...
- Nem sokat törődik úrnőm azzal, mitől sikoltozik éjsza
Abrahámés Izsák
kánként a nővéred. Nem a szerelmeskedés hiányzik őneki...
hogyisne, az ő korában! D e úgy látszik, még mindig nem adta föl szegényke a reményt, hogy egy szép napon fiat szül Ábra- hámnak. Talán ezért küldetett azokért a kuruzslókért. Hogy hozzanak neki vagy Ábrahámnak valami új varázsszert. E rő sebbet a régieknél...
- De hiszen nem is Sára küldetett értük! És nem is Ábra
hám! -M aah ár elégedetten látta, hogy e hír hallatán Hafrinak leesik az álla. „Csak hadd fúrja oldalát a kíváncsiság” - gon
dolta, és szándékos lassúsággal szántott ujjaival dús, fekete ha
jába, majd a vályú vizében szemügyre vette képmását, csak hogy húzza kissé az időt, mielőtt közölné az öregasszonnyal a legfontosabb hírt. - L ót küldte őket! - bökte ki végül. - Csak nem képzeli, hogy ha évekkel ezelőtt sem értek semmit ezek
nek a kuruzslóknak a varázsszerei, most használni fognak? - töprengett aztán fennhangon Maahár.
- Lehet, hogy most nem a varázsszereikre akarják bízni a dolgot! - vihogott Hafri, Maahárra hunyorítva. - Talán azt remélik, annak a szépséges pávakakasnak a magva még a szik
kadt földben is gyökeret ereszt! Talán...
- Jaj, ne beszélj már ilyeneket, Hafri! - kuncogott Maahár.
- Jobb, ha most a nővéremhez sietek! - mondta elkomolyod
va, aztán magában még hozzátette: „Akármit forgat is Lót a fejében, az aligha válik javára szeretett unokaöcsémnek, Ismá- elnek...” - Újra a vállára emelte a korsót, majd a rosszmájú öregasszonyhoz fordult:
- Te meg jobban tennéd, Hafri, ha asszonyodhoz sietnél és ezeken a kufárokon tartanád a szemedet.
❖
- Gyere már ide, Hafri! Nem fogod elhinni, mit hallottam! - suttogta Sára, csontos ujját vértelen ajkára szorítva, hogy csönd
re intse bizalmas háziszolgálóját. Hafri lábujjhegyen lopako
dott asszonyához, aki Ábrahám sátra m ögött hallgatózott.
- Beállít ide ez a három kuruzsló - suttogott tovább Sára - ,
Izsákszületése
és közli Ábrahámmal, hogy rövidesen megfogan bennem a magva! - Alig bírta visszafojtani nevetését. - De hiszen már annak előtte megszűnt nálam az asszonyi természet, hogy Áb
rahámnak adtam Hágárt, hadd szüljön neki fiat, ha tud. Őse
inek földjén ez a szépséges boszorkány bizonyára Hátkor pap
nője lett volna: tíz évvel megfiatalította Ábrahámot, ha ugyan nem hússzal. Újraélesztette férfiasságát. D e énbennem ugyan ki éleszthetné újjá az asszonyi természetet, és ha ezt meg le
hetne is tenni, ugyan mire mennék vele? Ábrahám már esz
tendők óta nem hált velem! Hogyan foganhatna új élet egy kiszáradt vázban, amely már rég megérett a sírra? Ugyan mi
féle bájitalokat akarnak ezúttal megitatni velem? Táltosmének tejét, vagy kobrakígyó vérét? Na és Ábrahám, ő vajon mit forgat a fejében?- hadarta Sára suttogva egyik kérdést a másik után, majd hozzátette:
- Remélem, nem várják tőlem, hogy örömmel fogadjam magamba, amikor csak gyötrelem lenne az ölelése, am ióta...
„Amióta eljöttünk Egyiptomból” - akarta mondani, hiszen tisztában volt vele, hogy Hafri amúgy is mindent tud. M ég
sem fejezte be a mondatot: szívét elöntötte a keserédes emlék azokból a gyönyörűséges évekből, amelyeket a fáraóval töl
tött a Nílus-parti palotában...
,yajon miért nem volt nekem soha olyan Ábrahámmal, mint a fáraóval?”, kérdezte magától ezredszer is, mióta elveszítette Egyiptom urának kegyét és kénytelen volt visszatérni férjével Kánaánba. Azóta pedig, hogy Hágárt a férjének adta, gyak
ran föltette magában a másik kérdést is: „Miért nem volt ne
kem soha olyan Ábrahámmal, mint a jelek szerint Hágárnak?”
Ezt a kérdést nem a féltékenység, hanem a kíváncsiság dik
tálta. Egyszerűen nem értette, miért nem válaszolt a teste úgy soha Ábrahámnak, ahogyan Hágáré, és mint ahogyan annak idején az övé is válaszolt a nagy fáraónak.
Sára csöppet sem irigyelte Hágárt, amikor éjszakánként a lány mámoros hangját hallgatta, pedig gyakorlott füle ponto
san megkülönböztette az egyiptomi ágyasok művészi fokra emelt sikongatását - amellyel félszeg borjúból is fékezhetetlen
Ábrahám És Izsák
bikát tudtak varázsolni - Hágár önkéntelen, egekig hatoló, Háthort dicsőítő, síri csendbe fulladó sikolyától.
„Hágár éppolyan jól ért hozzá, hogy minden suttogásával és sikolyával, testének minden rezdülésével szerelmesének ked
vére tegyen, mint ahogyan közülünk, a fáraó ágyasai közül a legjobbak értettek hozzá annak idején”, gondolta Sára. „És ő maga is éppúgy képes mind magasabbra és magasabbra hágni a gyönyör lajtorjáján, ahogyan én is megtanultam annak ide
jén a fáraóval...”
Jól emlékezett: milyen türelmesen vezette be őt a Nagyúr a kéj művészetébe. „O, Ábrahám! Miért is hagytál sorsomra az egyiptomi uralkodó karjában? Miért csak az Isteneddel törőd
tél, ahelyett, hogy átadtad volna magad azoknak a gyönyö
röknek, amelyeknek élvezetére teremtett bennünket? Vajon te is így hallgattad az én szerelmetes jajongásomat a Nílus-menti palotában, ahogyan én hallgatom most Hágárét? Vajon te is... ?”- Sára hirtelen abbahagyta a néma kérdezősködést, mert azon kapta magát, hogy a fáraóval töltött, régmúlt esztendők emléke bizonytalan, zsongó izgalmat ébreszt benne.
- Talán még csakugyan nem vagyok teljesen érzéketlen - folytatta fennhangon, Hafrihoz intézve szavait. - Hanem, hogy még gyereket is szülhetek?! A puszta gondolattól is nevetnem kell!
Ám ekkor - csudák csudája - mintha Sára szolgálója he
lyett egy férfiember mennydörgő hangját hallotta volna. Úgy tetszett, igen távolról érkezik, mégis, mintha egyszerre min
den oldalról áradt volna. Ez nem lehet más, csak Ábrahám Egyistene - gondolta Sára, miközben a hang ezeket a szavakat mennydörögte:
-M o n d d , Ábrahám, miért nevetett Sára, mondván: ,yájon csakugyan szülhetek-e, holott megvénhedtem?” Talán gúnyo
lódik rajtam Sára, a te feleséged, Ábrahám?!! Talán te magad sem hiszed, hogy énelőttem semmi sem lehetetlen, Ábrahám?
Sára most már bizonyos volt benne, hogy Isten hangját hallja, és rémülten igyekezett tagadni a vádat.
- Nem nevettem én - bizonygatta, de mindhiába, mert a
Izsákszületése
hang még fenyegetőbben folytatta, mint az imént, és most már egyenesen őhozzá intézte mondandóját.
- De bizony nevettél! - rivallt reá, és Sára jobbnak látta, ha hallgat. Intett Hafrinak, hogy kövesse a sátrukba, ott pedig ráparancsolt, hogy hozza elő a kencés tálcáját, és készítse föl rá, hogy alávesse magát Isten akaratának.
- Csak tudnám, hogy annak a fiatalabbiknak mi köze az egészhez? - Sára azt hitte, inkább csak gondolta, mint suttog
ta ezt. Válaszra sem várt, pedig Hafri hallotta úrnője szavait:
- Talán azért jött, hogy ismét asszonynak érezzem magam?
De nem, akkor sem fogok vele hálni! Csak nem fogadom a méhembe egy egyiptomi kufár ivadékát, aki jobb híján tulaj
don magvával házal! Ábrahámnak már amúgy is van egy fél
vér fia, Hágár méhéből. Senki magvát nem fogom magamba fogadni, csakis Ábrahámét, még ha Hágárt kell is megkérnem rá, hogy ébressze föl férfiasságát!
- Nem lesz szükséged Hágár segítségére, úrnőm! - Hafri illatos olajakkal és kénetekkel kezdte gyöngéden kenegetni Sá
ra valamikor kerekded, vénségére ráncokba borult, beesett ar
cát. Miközben mintha suttogó, egyre lágyabb hangjával is si
mogatni akarná úrnőjét, így folytatta:
- Férjed hallotta, mit kíván tőle Istene, és engedelmesked
ni fog az ő Urának! De azért szólok majd Hágárnak, hogy legyen kedves hozzá, mielőtt tehozzád küldi ma éjszaka. Tu
dom, hogy megteszi a kedvedért, mert szeret téged. Szeret azóta, hogy a te térdeden szülhette meg Ábrahám fiát, Isim éit. Azóta, hogy a karodban tartottad és a testedbe fogadtad az ő fájdalmát, hogy könnyíts vajúdásán. Mindig is szeretni fog, amiért elfogadtad Ismáelt a tulajdon fiadnak, de még ha nem így lenne, akkor is megtenné, Ábrahám iránti szerelmé
ből!
Hafri most már Sára vézna testét, száraz bőrét igyekezett életre dörzsölni, nem sajnálva a drága olajakat, és közben biz
tatta asszonyát.
- Hidd el, úrnőm, senkinek a segítségére nem lesz szüksé
ged! - Hangja éppolyan simogató volt, mint a keze: - Szépen
AbrahAm és Izsák
eltakarom a ráncaidat meleg gyantával, és céklával pirosított arcod és faszénnel sötétített szemhéjad láttán Abrahám ismét rálel benned arra a Száraira, akit a hajdani, még az Egyiptom előtti időkben ismert. Ismét olyan lesz irántad, mint azelőtt volt, hogy a fáraónak adott volna, hogy cserébe védelmet és gazdagságot nyerjen Egyiptom földjén.
Amire Sára ernyedt félálmából csak ennyit felelt, mély só
hajjal suttogva:
- Legyen meg Isten akarata!
❖
Miközben Hafri unszolására belémerült a még meleg kecsketej
jel teli dézsába, Sára élvezettel adta át magát az emlékeknek, azoknak az időknek, mielőtt elvetődtek Egyiptom földjére.
Látta Abrahámot, a harag tüzében égő ifjú prófétát, amint összetöri-zúzza az agyagbálványokat, amelyeket akkoriban még egész népük imádott. Lángoló tekintettel ostoroz mindenkit, aki nem az ő Istene útját járja, s tekintete ragyog, mint ifjú szerelmesé, amint az ő Egyistenét dicsőíti, az egyetlen Menny
béli Urat, aki néki adá Kánaán földjét, s megígérte, hogy bő
velkedni fog tevékben, kecskékben és juhokban, és öregsége napjaira gyermekek sokasága veszi majd körül, akiknek ágyé
kából nagy nemzetek fakadnak.
Sára arra is emlékezett, miként tette őt asszonyává Abra
hám, atyjuk akarata ellenére, aki nagy gazdagságot remélt nyerni legszebb lányáért. Emlékezett az ifjú prófétára, aki mellett egyik veszélyből a másikba, egyik megpróbáltatás
ból a másikba sodródott, de arra is, hogyan sikerült urának minden veszedelmet a tulajdon hasznára fordítani minden
ható Egyistenébe vetett hite segítségével. És arra, hogy míg Abrahámnak egyre hatalmasabb ellenségei támadtak szom
szédai között, úgy vált mind hatalmasabbá Abrahám Iste
ne is.
Hafri kiolvasta asszonya szeméből, hogy gondolatai messze járnak. Nem is nyitotta szóra a száját mindaddig, amíg maga
Izsákszületése
Sára meg nem törte a csendet, bár alighanem ekkor sem Hafrihoz szólt, csupán hangosan töprengett:
- Vajon Abrahám ismét hallotta volna Egyistenének hang
ját? Talán megújította egykori ígéretét, hogy fiút foganok tő
le? Talán ezért küldetett Abrahám ezekért a kuruzslókért?
- Nem a férjed küldetett értük, drága úrnőm! - vágta ki Hafri, büszkén, hogy ilyen fontos hírt ő közölhet úrnőjével. - L ót küldte őket! Ö t kellene megkérdezned: fivérednek fiát, hogy ezúttal miben töri a fejét.
- Vagy úgy, Lót! Akkor már mindent értek - fakadt ki Sára keserűen. - Ő aztán sosem adja föl! A tanítvány majd gondos
kodik róla, hogy prófétájának Egyistene megtartsa ígéretét, még ha neki magának kell is valahogyan nyélbe ütnie a dol
got! / / ,
Sára és féltestvére, Abrahám, együtt nőttek föl unokaöccsük- kel, Lóttal, aki már kicsiny gyermekkorában elveszítette az ap
ját. Sára úgy ismerte Lótot, mint a tenyerét, és vándorlásuk során Kánaánban, majd később Egyiptom földjén mind ke
vésbé és kevésbé szívlelte. Legkivált azért lett szálka a szemé
ben, mert L ót mindent kiszagolt, ami a fáraó palotájában tör
tént. Ahogy most mindez eszébe jutott, Sára hangja még ke
serűbben csengett, mint az imént:
- Abrahám is jobban tenné, ha nem adna tovább fivérünk fiának mindent, amit a Mennybélitől hall! Különösen azok után, hogy L ót személyesen gondoskodott róla, nehogy Szo
doma és Gomorra bűnös lakói ép bőrrel ússzák meg Istené
nek haragját! M ost arról is ő akar gondoskodni, hogy Urunk
nak ne csak a fenyegetései váljanak valóra, hanem az ígéretei is! Jobb szeretném, ha engem kihagyna a játékból.
- Úrnőm , ezúttal hogvan állapodott meg férjed ezekkel a kuruzslókkal? Csak nem tűri, hogy megint megkopasszák?
- Tulajdon ágyékukra és minden, már élő és eljövendő le
származottjukra eskiidöztek, hogy mire tizedszer látjuk a teli- holdat, visszatérnek, és nekem akkorra már fiú gyermek ada
tik. Remélem, Abrahám ezúttal csak akkor fizet nekik, ha va
lóra válik ígéretük.
Abrahámés Izsák
/ //
- Es a fiatal pávakakastól mi szavakat hallottál, úrnőm? O mi szerepet vállalt?
- Nem tudom, Hafri. Nem hiszem, hogy akár csak egyszer is szóra nyitotta volna a száját, de azért ne félj, rövidesen kide
rül, miben sántikál. Egyébiránt mindhárman itt töltik az éj
szakát. Abrahám nagy estebédet készíttetett.
- Akkor hát engedd meg, asszonyom, hogy téged is felöl
töztesselek a lakomára! Az istenek útjait csak minden váratlan fordulatra készen járhatjuk!
❖
- Gyere csak, Hágár! Menjünk ki a sziklák mögé, ahol senki sem hallhat bennünket! - Maahár karon ragadta nővérét, és a tábor m ögött elterülő mező felé vonta. - Találkoztam három idegennel a kútnál, és olyasmit hallottam tőlük, ami fontos lehet a számodra, és a fiad, Ismáel számára is - suttogta.
- Ha minden szóbeszédre odafigyelnék, egész életemet örö
kös aggodalomban tölthetném, ahelyett, hogy boldogan él
nék Ismáelemmel és apjával. Mindaddig, amíg Abrahám örö
mét leli bennem, mitől kellene tartanom? - Hágár azzal a bol
dog, nyílt mosollyal nézett testvérhúgára, amelynek láttán min
denkinek földerült a szíve. M ost azonban Maahár csak még jobban elkomorodott nővére gyanútlan arcának láttán.
- Tudhatnád, hogy nem szokásom holmi pletykákat elfe
csegni, de tulajdon fülemmel hallottam az egyik idegentől, a legfiatalabbtól a három közül, hogy maga L ót küldte őket ide!
És bármit forgasson is ezúttal fejében Abrahám úgynevezett fivére, alig hinném, Hágár, hogy javadat akarná!
- M it gondolsz, ezúttal miben sántikálhat?
- Hafri szerint L ót küldött velük valami varázsszert, amitől Sárában megfogan Abrahám magva!
- Sárában? Gondolod, megengedte volna, hogy az ő tér
dén szüljem meg Ismáelt, ha nem adta volna föl már réges- régen a reményt, hogy egy napon ő is fiat foganhat? Hiszen boldog, hogy a férje velem tölti az éjszakákat. Gondold csak
Izsákszületése
meg: Ábrahámnak második fiút szülni még én se tudok, pe
dig szinte mindig velem hál, amikor a holdam állása engedi.
Hidd el nekem, Maahár, áldanám az ő Egyistenének a nevét, és a mi Háthorunkét nemkülönben, ha véghezvinnék a cso
dát, s Ábrahám magva csakugyan megfoganna Sára aszott mé- hében! Ábrahám annyira szeretné, ha lenne még egy fia! És legalább Ismáelnek is lenne egy játszótársa, aki méltó hozzá...
- Te még mindig nem ismered az emberek kapzsiságát, ked
ves nővérem! Az örökségre nem is gondolsz?
- Ha Ismáel csak a felét, vagy akár csak az ötödét kapja Ábrahám gazdagságának, akkor sem szűkölködne. Az istenek sokféle tehetséggel áldották meg. Bármekkora legyen is az örökrésze, biztosan boldogul.
- És Ábrahám szerelme? Nem félsz, hogy elveszíted? S visszatér Sárához, ha az fiat szül neki?
- Igaz szerelemmel szeretem Ábrahámot, nem tudnám meg
tagadni tőle, ami boldoggá teszi. Ha még egy fiúgyermeket akar, és ha sem én, sem Sára nem tudunk fiút szülni neki, talál majd magának harmadik feleséget. Sokkal jobban tartok at
tól, hogy olyan asszony fordítja el tőlem a szerelmét, akit nem ismerek, mint attól, hogy az veszi el, akivel már évek óta együtt élünk! - Hágár fölállt, és rámosolvgott húgára. - Ne aggódj értem és Ismééiért, drága Maahár! De most mennem kell, hogy estebédet készítsek neki!
❖
- Kérlek, Ismáel, segíts felszítani a tüzet! - fordult fiához Hágár, mert tudta, hogy a gyermek szereti fuvallatával élesztgetni a parazsat, míg a láng bele nem kap a rőzsehalomba. Aztán, hogy kiverje a fejéből nővére szavait, dalolni kezdett: „Szerel
mem csordultig tölti szívem, ne engedd kicsordulni köny- nyem ...”
Népének dalát énekelte, mint mindig, ha Ábrahám nem volt ott. Szerette volna, ha Ismáel is megtanulja ősei nílusi szülőföldjének nyelvét. Ábrahám előtt kerülte az otthoni be
Abrahámés Izsák
szedet ezen a nyelven, mert bár az minden szavát értette, nem szerette, ha bárki és bármi az Egyiptomban töltött éveire em
lékeztette. M íg dalolt, Hágár bátorítgatta magát:
- Ha már mindenki nyugovóra tért, áldozatot mutatok be Háthornak, és imádkozom, hogy adjon Abrahámnak még egy fiúgyermeket - ha nem éntőlem, hát Sárától. Háthor és menny
béli Urunk segítségével egyikünkben csak megfogan a magva - reménykedett, mert jól tudta, milyen boldoggá tenné urát, ha teljesedne kívánsága.
Izsákszületése
2. fejezet
- Ismáel, gyere, és lásd újszülött kisöcsédet!
Abrahám nagy léptekkel, szinte rohanvást érkezett Hágár sátrához. Mennydörgő hangja hallatán még a mezőkön gyűj
tögető szolgák is fölpillantottak. - Atkozott fal - mormogta aztán, mint Hágár jelenlétében minden alkalommal, amint át
haladva a sátrát körülkerítő fal kapunyílásán, könyökét vagy kezét szántszándékkal a durva, faragatlan kőbe ütötte. Hadd lássa ágyasfelesége, mennyire útjában áll ez az éktelenség, ame
lyet kedvéért építtetett.
- Látom, Abrahám, majd szétvet a büszkeség - üdvözölte Hágár. - Nézd csak, itt van Ismáel, viheted is magaddal. R á
adtam ünneplő ruháját, amint meghallottuk a jó hírt, hogy megérkezett várva várt gyermeked - mondta Hágár derűsen.
- Bárcsak tudnám, miként eshetett meg mindez - tette hozzá magában, aggodalmasan fölsóhajtva, mert eszébe jutott, mi
lyen sokatmondóan mosolygott Hafri, amikor éjnek idején Hágár sátrához sietett, hogy felriassza Ábrahámot a jó hír
rel.
- Sárának fia született! - hadarta vagy féltucatszor is, mert nagy izgalmában elhallgatni sem tudott, de ennél többet mon
dani sem mert.
A vénasszony nyelve csak később oldódott meg, amikor Abrahám már nagy sietve elhagyta a sátort, hogy a saját sze
mével is lássa újszülött fiúgyermekét.
- Olyan egykettőre meglett az a gyermek, hogy asszonyom
nak még jajgatni, de még engem magához hívni sem volt ide
je! Annyi fájdalmat sem okozott neki, mintha egy pillangó szállt volna álmában a homlokára! Mire engem fölkeltettek, a kisded már úrnőnk karjában volt! - Hafri biztató mosollyal közölte mindezt, de Hágár szótlanul fogadta ezeket a részle
teket is.
„Jobb, ha nem firtatom, mit tudhat még ez a vén pletykafé-
AbrahAm és Izsák
szék”, gondolta akkor, és igyekezett úrrá lenni kíváncsiságán,
„Sára megkeserítené az életemet, ha a fülébe jutna, hogy fag
gatni próbáltam a szolgálóját, aki előtt nincs, vagy legalábbis eddig nem volt titka..
Még akkor is igyekezett elhessenteni, mi rejtőzhet Hafri titokzatossága m ögött, amikor Abrahám visszatért, hogy ma
gával vigye Ismáelt. Kérdezősködés helyett szokásos derűs, sugárzó pillantásával fogadta férjurát, bár hangjából ezúttal némi aggodalom csendült ki.
- Igen, Abrahám, vidd csak magaddal elsődfiadat... - a szót önkéntelenül nyomatékosan ejtette ki - , de ne engedd, hogy a kicsikét a karjába vegye! Tudod, olykor elfelejted: még csak gyermek. Ha nyilat adsz a kezébe, az a te dolgod...
- Méghogy gyermek?! Az én tízesztendős, nagy fiam?! - színlelte Abrahám a sértődöttet. - Te nem jössz velünk, Hágár?
- kérdezte, és ezúttal igaz csalódottság csendült ki a hangjá
ból.
- Később átmegyek hozzá, Abrahám! M ost pihenésre van szüksége Sárának. Képzelem, mennyire kimeríthette a szülés, az ő korában... - mondta férjének, mintha már el is felejtette volna Hafri szavait.
- Ne hidd, Hágár! Isten csodát tett vele: évek óta nem lát
tam Sárát ilyen nyugodtnak és kipihentnek. Igen, ez valósá
gos csoda! Minden úgy történt, ahogy Isten megígérte ne
künk: Sára fiút szült, pompás, erős fiúgyermeket, méghozzá fajdalom nélkül... Hafri legalábbis ezt állítja.
- És vajon szoptatni is tudja majd? - Hágár hangjából nem pusztán együttérzés csendült ki, hanem valódi aggodalom.
Nem ok nélkül, mert minden esős évszakban az első zápor lezúdulása után a törzs asszonyai valamennyien együtt fíiröd- tek, így Hágár saját szemével láthatta Sára aszott keblét...
- Ne aggódj, Hágár: a mi mennybéli Urunk mindenről gondoskodott! - Abrahám erős karjával átfogta másodfelesé
ge vállát, és magához vonta, mert jólesett neki, hogy szívén viseli az újszülött sorsát. - Történetesen L ót kisebbik lányá
nak bőven van teje. Hozzánk sietett, hogy a szülésnél segéd
Izsákszületése
kezzék, de boldogan velünk marad egy ideig. Hát nem csodá
latosak a mi Urunk útjai, ahogy mindent elrendez az ő böl
csessége szerint... Igazi csoda történt velünk!
- Te mindent csodának nevezel, Abrahám! Azt mondtad, csodát teszek veled, amikor hozzád érek. Én viszont nem hi
szem, hogy amit te velem teszel, az csoda lenne. Nem, Abra
hám, az egyszerűen csak csodálatos! Már alig várom, hogy visszatérj ágyamba...
- Sárával valóságos csoda esett. Isten csodát tett! - ismétel
gette csökönyösen Abrahám.
- Isten? És az a három férfi, aki itt járt a múlt évben? - szaladt ki Hágár száján, de azon nyomban meg is bánta. - Ne haragudj, Abrahám, sajnálom, hogy szóba hoztam...
- Értem , mire gondolsz. H át persze, ki kell majd fizetnem őket a megegyezésünk szerint. De hidd el nekem, Hágár: azok hárman az Ű r angyalaiként jöttek hozzánk, hogy hírül adják:
mennybéli Urunk csodát tesz velünk.
- Tudom, Abrahám, és úgy látom, nemcsak Sára fiatalo
dott meg, hanem te is. Siess, vidd magaddal Ismáelt, mielőtt még sátoromba ölelnélek... Te minden asszonyban föl tudod ébreszteni a nőt, Abrahám!
- De te vagy az egyeden asszony', Hágár, aki bennem föl tudja ébreszteni a férfit. - Abrahám rámosolygott az asszony
ra, akivel hosszú évek óta élt boldog frigyben, aztán kézen fogta Ismáelt, és elindult vele Sára sátra felé.
Ismáel fölnézett apjára, és szökdécselve igyekezett lépést tartani vele.
„Alighanem megint kérdezgeti apját, de szerencsére Abra
hám sohasem fárad bele”, gondolta boldogan Hágár. Nagy melegséget érzett a szíve körül, mint mindig, valahányszor együtt látta a fiút és a férfit, akiket életénél is jobban szeretett.
Amikor azonban eltűntek Sára sátrában, Hágár szívére mint
ha hirtelen fagyos árny hullott volna; eszébe jutott, mit m on
dott testvérhúga, Maahár, amikor elbeszélte találkozását a há
rom kuruzslóval a kútnál.
Hágár rettegett attól, hogy' a kétely vagy a keserűség gyö
AbrahAm és Izsák
keret verhet a szívében. A szív keserűségét az öregség legsú
lyosabb csapásának tekintette, és úgy küzdött ellene, ahogyan más asszonyok az éveik számáról árulkodó ráncok ellen. Hágár soha nem használt illatos olajakat és keneteket, amelyekre más ágyasfeleségek vagyonokat költöttek. Tudta, hogy igaz szép
sége mélyebben rejlik, mint ahol a kegyetlen sivatagi nap és szél kárt tehetne benne.
„Legjobb lesz, ha fölkeresem a bölcs Omaant, mielőtt a kétely megkeseredne szívemben”, gondolta. Kendőjét fejére borítva a méltóságos egyiptomi keresésére indult, akit a fáraó ajándékozott kedvelt ágvasának, Sárának gondviselőként és szolgái sáfáraként. Az egyik legbölcsebb o-maanra esett a ní
lusi Nagyúr választása, hogy az beavassa Sárát a palotai élet szokásaiba és tanítást adjon neki mindabban, ami nélkül a szép
séges jövevény hamarosan áldozatául esett volna az udvari ár
mánynak. Mindez persze még annak előtte történt, mielőtt a fenséges fáraó sejthette volna, hogy Sára nemcsak apai húga, hanem a felesége is Abrahámnak.
Omaan éppen útjára bocsátott egv kecske- és juhirhákkal felmálházott karavánt, amikor Hágár rábukkant. Saját nyel
vén szólította meg az egyiptomit, hogy a körülöttük ácsorgók ne értsék:
- Tanácsodra lenne szükségem, bölcs Omaan - mondta Hágár.
- Jö jj, kedvesem, üljünk le amott, a tamariszkuszfa árnyé
kában. Kérdésednek van valami köze Abrahám második fiú
gyermeke születéséhez? Izsáknak nevezték, úgy hallottam. Ez nevetgélőt jelent a nyelvükön. H át talán nevetve született?
- Nem hiszem, Omaan, habár Hafri szerint úrnőnk min
den segítség nélkül, szinte álmában hozta világra elsőszülött
jét. Sára nevetett, amikor a három kuruzsló hírül adta neki, hogy vén korára méhe megáldatik. Amikor aztán duzzadó ha
sa egyre világosabban mutatta állapotát, eleinte nagyon örült ennek az én szívem, Abrahám kedvéért. Aztán egyszer csak ráébredtem, hogy keserűség támadt bennem, vagy talán féle
lem. Félek attól, amit a jövő rejtegethet számomra és drága
Izsákszületése
fiam számára, de szeretném ezt a félelmet kiűzni a szívemből, hogy ne vessen árnyat Abrahám iránti szerelmemre.
- Tudod, hogy megbízhatsz Abrahám érzelmeiben, ő sze
ret téged és fiadat, Is máéit. M i aggaszt hát?
- Nem Abrahám, hanem Lót miatt aggódom. Tudom, ő küldte ide a kuruzslókat, habár nem értem, mi szerepük volt mindebben. Némelyek szerint L ót talán Sárával együtt forral valamit Ismáel ellen.
- Kedves Hágár, bölcsen teszed, ha nem a nábira gyanak
szol, hanem a tanítványára. A nábik, vagy a próféták hallják isteneik parancsát, ám a megvalósítás a tanítvány feladata. Lót már Szodom a és G om orra előtt magára vállalta, hogy Egyisteniik Abrahámhoz intézett szavait értelmezze számunk
ra. M ostanában pedig már egyenesen azt állítja, hogy mennybéli Urunk szavait nemcsak fivére ajkáról hallja, hanem tulajdon fülével is.
- Arról beszélsz, Omaan, ami azzal a két várossal történt?
És azt vajon elhiszed-e, amit Lótról és a leányairól rebesget
nek?
- Én nem adok a szóbeszédre, az után ítélek, ami történt.
Szodoma és Gomorra lakói odavesztek a nagy tűzvészben, csak L ót és két leánya menekült meg. Azt mondják, a felesége só
bálvánnyá meredt a félelemtől, amikor hátranézett és látta, hogy a lángok elborítják egykori otthonukat, majd egész Szodoma és Gomorra a tűz martalékává válik. Nem azt állítom, hogy' L ót maga gyújtotta volna a tüzet, ám a tűzvészt megelőző éjszakán ugyancsak furcsa dolgok történtek. A tömeg L ót há
za elé gyűlt és a két angyali szépségű ifjút követelte, akik vele töltötték az éjszakát. L ót helyettük fölkínálta nekik két leá
nyát, hogy azokon töltsék kedvüket. Hamarosan azután pe
dig, hogy Szodoma és Gomorra porrá égett, Lót két lányával a hegyekbe, Zoár fölött egy barlangba menekült, és ott mind
kettőt teherbe ejtette. Ez nem csak afféle mendemonda, Hágár, mivel bizonyos, hogy nem volt a közelben más férfi, a leá
nyok pedig mindketten ott estek teherbe, efelől semmi két
ség.
AbrahAm és Izsák
- Lót azt állítja, a lányai lerészegítették és tudta nélkül hál
tak vele - vette védelmébe Hágár Ló tót, mint ahogy bárki mást is a védelmébe vett volna, ha efféle szörnyű tettel vádol
ják. - Azt mondja, a nagyobbik leánya ment be hozzá először, a kisebbik pedig a következő éjjel - mondta Hágár kissé hitet
lenkedve. - Arra sem emlékszik, hogyan történt. Már sok fur
csa dolgot hallhattunk eddig is Abrahám szeretett fivéréről, de azt azért sosem hittem volna, hogy a tulajdon lányaival háljon, még ha a feleségét elveszítette is. Mondd csak, Omaan, csakugyan meg lehet ezt tenni egy férfival, ha olyan részeg, hogy nem tud magáról?
- Nem szívesen vallom be neked, kedves Hágár, mivel tu
dom, tisztelsz engem, de néhányszor én is lerészegedtem a magam idejében. Az ital olykor-olykor annyira elkábított, hogy nem emlékeztem rá, mi történt velem. Azt viszont nem hin
ném, hogy egy asszony, hát még egy tapasztalatlan leány ké
pes lenne erőszakot elkövetni egy férfin. Feltételezem, hogy L ót legalábbis készségesen közreműködött a történtekben. A lányai virgoncak és tetszetőseit, mint magad is tudod. Az a Zoár fölötti barlang pedig igencsak elhagyatott hely, különö
sen, ha valakinek rejtőznie kell embertársai elől.
- Tehát úgy véled, Lótnák benne volt a keze abban, ami Szodomával és Gomorrával történt?
- Nem hinném, hogy ő okozta volna a tűzvészt, de abban minden bizonnyal bűnös, hogy az ott lakókat nem mentette meg. Sőt, sok megfontolatlan beszédével és hangoskodásával lehet, hogy ő bujtotta fel a gyújtogatókat. Számtalanszor fe
nyegette a fajtalankodó lakosokat Isten haragjával, mert azok állatokkal éltek, férfiak férfiakkal és asszonyok asszonyokkal háltak. Úgy hallottam, a kénköves tűzvészt különös előszere
tettel emlegette. Az efféle jóslatok végül is mindig beteljesed
nek, mert valaki mindig akad, aki készségesen nyújt segédke
zet bármilyen kegyetlen, istenekre fogható büntetéshez. Soha nem fogjuk megtudni, nem szövetkezett-e L ót két látogatójá
val saját városának és Gomorrának elpusztítására. Azt viszont tudjuk, hogy L ót senkit sem figyelmeztetett a veszélyre, ami
Izsákszületése
kor látta, hogy kitör a tűzvész. M ég ha csakugyan Egyistenük rombolta is le a két várost, L ót meg sem próbált alkudozni az Úrral, hogy megmentse lakóit, ellentétben Ábrahámmal, aki bezzeg megvédte őket, amikor Istene vele beszélte meg, mit tervez.
- Egyedül Ábrahám képes szót emelni Mennybéli Egyiste- nénél embertársai érdekében! - szakította félbe Omaant Hágár.
- M it tudsz arról, hogy miként próbálta Abrahám megmente
ni Szodoma és Gomorra népét? - kérdezte Hágár mohón, mert mindig boldogan hallgatta, hogyan cselekedett jót pró
féta-férje még ismeretlen emberekkel is.
- Úgy hallottam, hogy amikor közölte vele Istene, hogy el fogja pusztítani a bűnös városokat, Abrahám arra kérte, ke
gyelmezzen meg lakóiknak, ha talál közöttük ötven igaz em
bert. Bár maga is jól tudta, hogy annyi aligha akad ott. M i
után Isten elfogadta ajánlatát, Ábrahámnak már csak az igaz emberek számát kellett lealkudnia. Sikerült is tízben meg
egyezniük. Aztán Isten talált is tíz igaz embert, és eltávozott.
Ám amikor Lótot fölkereste a két idegen, ő meg sem próbált alkudozni velük, bár úgy vélte, azok a délceg ifjak Isten an
gyalai - vagy legalábbis most ezt állítja. Egy szóval sem mondta az angyaloknak, ha azok voltak: „Mennybéli Uratok megálla
podott atyám fivérével, Ábrahámmal, hogy megkegyelmez a városnak, ha talál benne tíz igaz embert”. Lótnák elég lett vol
na ezt mondania, mert ő is találhatott volna ott annvit, hogy megmentse mindannyiukat. O azonban csak önmagával és két leányával törődött. Megmendiette volna feleségét is, ha ő is olyan szívtelen, mint az ura, és nem fordul hátra Isten intelme ellenére, hogy megkönnyezze városának pusztulását.
- Jellemző Ábrahámra, hogy még azokat is védelmébe vet
te, akik bűnben éltek egymással.
- Ábrahámban nyugodtan megbízhatsz, Hágár, de a fivé
rétől óvakodj! A próféta alkudozik Istenével, a tanítvány csak végrehajtja parancsait. L ót szeretné túlszárnyalni mesterét. Ha Isten azt mondaná Ábrahámnak: „Négy szolgád megbántott engem, kettőt közülük meg kell korbácsolnod, hogy elretten
AbrahAmés Izsák
tő példát mutass a többinek!”, Ábrahám ezt válaszolná: „En
gedd, Uram, hogy csak egyet büntessek meg, és ígérem ne
ked, hogy annak láttán a többiek is jó útra térnek.” Ha L ó t
nák mondaná Istene ugyanezt, ő azt felelné: „Megkorbácso
lom mind a négyet, Uram, mivel mindnyájan vétkeztek elle
ned!” Őrizkedj a tanítványoktól, mert azok nem nyughatnak addig, míg túl nem tesznek mesterükön.
- Voltaképpen azt szeretném kérdezni tőled, Omaan, mit gondolsz, L ót ellenem tudja fordítani Sárát?
- Úrnőm , Sára, jó asszony, bár meglehetősen kapzsi és ha- taloméhes. De annak semmi okát nem látom, miért fordulna ellened és fiad ellen, akit az ő térdén szültél meg és akit így jogosan tekint sajátjának is. Bizonyos vagyok benne, hogy nem veti ki szívéből Isim éit, csak azért, mert most csodálatos mó
don neki is fiúgyermek adatott. Ábrahám persze mindezért Istenének ad hálát.
- Igen, Omaan, tudom, de én tartok Lót fondorkodásától.
Ő sosem kedvelt minket, egyiptomiakat, és ott van még az örökség is... M eg aztán nem értem, miért tűri el férjem az ő fivére fiának örökös áskálódását. Senki mástól el nem tűrné!
M it tudsz te L ót és Sára viszonyáról?
- Erről sokat beszélhetnénk, de lehet, hogy miután min
dent feltártunk, akkor sem értenénk meg, most mit forgat a fejében. Lót Ábrahám családjában nevelkedett, mivel atyját korán elveszítette. Férjed úgy szerette őt, mint testvéröccsét, aki tulajdon atyja magvából sarjadt. Új istenük nagyon kedve
ző ajánlatát elfogadván, együtt vándoroltak Kánaánba, és ami
kor ott kitört az éhínség, mindhárman, Ábrahám, Sára és Lót, együtt menekültek Egyiptomba. L ót ott is mindig velük tar
tott. Amikor aztán a nagy fáraó rájött, hogy Ábrahám nem
csak a gyönyörűszép Sára fivére, mint ahogy ezt Ábrahám és L ót elhíresztelték-érkezésükkor, hanem annak ágyastárs férje is, kiűzte mindhármukat egész birodalmából. A mi szentséges fáraónk ugyanis nem tűrt meg férjes asszonyt ágyasai között, még akkor sem, ha Sára - némelyek szerint Ábrahám buzdítá
sára - a legodaadóbb, legkedveltebb ágyasa lett. így aztán
Izsákszületése
mindhárman visszatértek ide, Kánaán földjére, velünk, szol
gáikkal együtt, akiket a fáraó ajándékozott Sárának, még ami
kor az kedvére volt. Abrahám úgy határozott, itt maradnak Kánaán e vidékén, Istenük szavának engedelmeskedve. De amint az idő múlásával állataik jócskán megszaporodtak, nem jutott elegendő legelő mindkettejük nyájainak. így aztán Ab
rahám és L ót pásztorai összekülönböztek. Abrahám ekkor így szólt Ló thoz: „Azt szeretném, ha nem lenne vetélkedés köz
ied és énközöttem.” így hát elváltak útjaik. L ót ekkor telepe
dett le családjával Szodomában, és még akkor is ott éltek, ami
kor a Szodomái király, a gomorrai király, az admai király, a czeboimi király és a bélani király kivonult Sziddim völgyébe és szem beszálltak K h éd or-L aom errel, Elám királyával, Thidallal, Góim királyával, Amráfellel, Sineár királyával és Ariókhal, Elászár királyával. Négy király öt ellen. - Omaan mindezt Hágár feje felett a messzeségbe nézve mondta, mint
ha most is többekhez intézte volna szavait.
Az esős évszakban ugyanis az egyiptomi szolgáknak és fő
ként azok gyermekeinek gyakran beszélt a nagy fáraókról. Idő
vel a pásztorok fiúgyermekeit is ő oktatta: nekik a héberek és szomszédaik viselt dolgairól, különösen a hadvezetésről be
szélt. Ezt azonban s a csaták borzalmait most nem kívánta / részletezni. így folytatta:
- Amikor Szodoma királya és Gomorra királya menekülni kényszerült, a győztesek kifosztották mindkét várost. Lótot is elhurcolták, családjával és minden vagyonával együtt, mert ne
kik nem sikerült elmenekülniük. Egy menekülő viszont hírt h o zo tt erről a hébereknek. Abrahám ekkor az am orai Manrének, Eskol és Anér testvérének szomszédságában tábo
rozott, aki szövetségese volt. Mihelyt Abrahám meghallotta, hogy rokonai fogságba estek, mozgósította kipróbált szolgá
it. Uram engem bízott meg, hogy összeszedjem legjobb em
bereit. Háromszáztizennyolcad-magunkkal iramodtunk a rabló királyok csapatai után, és egészen Dánig üldöztük őket. O tt Abrahám megosztotta velem embereit, és éjnek idején újra megtámadtuk és H obáig üldöztük őket, ami még Damasz-
AbrahAm és Izsák
kúsznál is északabbra van. Győzelmünk után visszahoztunk minden zsákmányt s férjed minden rokonát és emberét, már
mint Lótot, minden vagyonával, az asszonyokkal és szolgák
kal együtt.
Omaan úgy gondolta, eleget beszélt Ábrahám és L ót dol
gairól, így elhallgatott. Csak amikor Hágár továbbra is kérdő
en tekintett rá, vette fel újra beszéde fonalát:
- A Kedor-Laomer és a vele szövetséges királyok fölött ara
tott győzelemből visszatérve, Szodoma és a többi kirabolt vá
ros királyai Abrahám elé jöttek Sávé völgyében, amelyet te talán a Királyok völgyeként ismersz. - Hágár bólintott. -M e l- kizedek, Sálem királya, aki valamely magasságbéli Isten papja volt - magyarázta tovább - , így fohászkodott: „Áldott legyen Ábrahám a Magasságos Isten előtt, aki az eget és a földet te
remtette. S áldott legyen a Magasságbeli, aki kezedbe adta ellenségeidet.” Ezek után Szodoma királya így szólt Ábrahám
hoz: „Add nekem az embereket, a zsákmányt tartsd meg ma
gadnak.” Ábrahám azonban így válaszolt Szodoma királyá
nak: „Kezemet fölemelem a magasságbeli Isten felé, aki az eget és a földet teremtette. Egyetlen fonalat és egyetlen saru
szíjat sem fogadok el, semmit abból, ami a tiéd. Ne mond
hasd: én tettem gazdaggá Ábrahámot. Nem viszek el semmit, csak amit a szolgáim föléltek, és azoknak az embereknek a részét, akik velem kivonultak: Áner, Eskol és Mamre. Csak ők vegyék ki részüket.” M int látod, Hágár, Ábrahám magának nem fogadott el semmit. Elég volt neki, hogy kiszabadította rokonságát és visszaszerezte jószágukat. Ábrahám még most, ilyen öregen is csatába szállna fivérének fiáért. Aki pedig L ót ellen beszél, azt elhallgattatja.
Omaan Hágárra tekintve várta, hogy az illendő módon el
ismerje a részletes választ. Nem is kellett sokáig várnia:
- Köszönöm, hogy ilyen alaposan megfeleltél a kérdésem
re, tiszteletreméltó és nagy tudású Omaan. De mondd csak, igaz, hogy Ábrahámnak nem volt ínyére, hogy L ót a szodo- miták között élt?