De Iunone regnorum dea (DMC 4)

Iuno, a De mulieribus negyedik fejezetének címadójaként számos, a Genealogia hatását tükröző elemet tartalmazó leírást kapott. Továbbra is Saturnus és Ops lányának tartja őt Boccaccio, illetve beépíti leírásába azt is, hogy Iuppiter ikertestvére volt, ám az már nem kerül említésre, hogy Iuno született korábban kettőjük közül. Összekapcsolja a két művet, ám mégis jól szemlélteti a köztük lévő különbségeket, hogy Iuno regnorum deaként való értelmezése a De mulieribusban hangsúlyosabbá válik, ugyanis nem csupán az istennő egy lehetséges funkciójaként jelenik meg, hanem a fejezet címét is adja.²⁹⁸ Közös elem még, hogy Iuno isteni mivoltáért továbbra is a pogány embereket okolja Boccaccio, ám az error gentilium mellett a poetarum carmen, vagyis a költők verseinek felelőssége is felmerül. Mindez azonban a Genealogiával ellentétben csupán kiindulópontja annak, hogy Boccaccio a Iunónak érdemtelenül kijutott hírnevet kifogásolja. Felháborodva jegyzi meg, hogy még az idő vasfoga sem volt képes megakadályozni azt, hogy ennek, az egész világon talán leghíresebb pogány nőnek a híre eljusson az ő koráig is. Ám amiatt, hogy ez mégis sikerült neki, Boccaccio kivételes szerencsét tulajdonít Iunónak. Ez a kivételes szerencse pedig egyben az indok is, ami miatt a gyűjteménybe illesztése mellett döntött. Itt ugyanis kimondja azt, amit a Genealogiában nem, vagyis, hogy Iuno egyetlen említésre méltó tettet sem hajtott végre.

A fejezet további részeiben is visszatér, sőt a teljes terjedelem meglehetősen nagy részét foglalja el Iuno isteni voltának cáfolata, az euhémerisztikus hagyományhoz való kapcsolódás, és nemcsak Iuno kapcsán, hanem Iuppiter esetében is, akiről szintén megjegyzi Boccaccio, hogy az antik világban tévesen tekintettek rá istenként. A leírás második felében visszatérő elemként ismét megjelenik az antik emberek balga szabadosságának, valamint a költői fikciónak a hibáztatása, amiért az ég királynőjévé tettek egy egyszerű földi halandót. Ezt követően az istennő néhány, a Genealogiában már szereplő funkcióját említi meg Boccaccio (a gazdagság, a házasság és a szülő nők védelmezője) egytől egyig inkább nevetségesnek, mint hihetőnek tartva a felsoroltakat („ridenda potius quam credenda”).²⁹⁹

A leírás utolsó bekezdésében pedig az istennő kultuszának egyes elemeit állítja be úgy Boccaccio, hogy azokat mind az emberi faj ellensége sugallta. A De mulieribus soraiba tehát nagy valószínűséggel azért kerülhetett, amiért a gyűjtemény valamennyi egyéb istennőalakja, vagyis, hogy a boccacciói euhémerizmus alátámasztását szolgálja. Megítélése Opshoz

298 A címadás kapcsán vö. Myth. Vat. 3, 11, 23: „Iuno dea regnorum et divitiarum”.

299 ZACCARIA (1967: 487) felhívja a figyelmet arra, hogy ez a megfogalmazás nem egyedi eset Boccacciónál, az Esposizioniban a következőképpen ír: „Il che mi par più tosto da ridere che da credere”. (1, Esp. All. 103-105).

109

hasonlóan nem tekinthető pozitívnak. A De mulieribusba bekerülő valamennyi istennő esetében visszatérő elem az antik világ emberének oktalansága, amely isteni mivoltot tulajdonított egyszerű földi halandóknak. Ez a megállapítás változó terjedelemben és hevességgel állandó része a leírásoknak. Ami egyfajta „felmentést” hozhat ezeknek az istennőknek a boccacciói sorokban, az az emberiséget előrevivő találmányok sora, így esik például Ceres valamivel pozitívabb megítélés alá Iunóhoz vagy Opshoz képest. Ami pedig a gyűjteménybe kerülés mögött feltételezhető okokat illeti, az Opsnál kifejtett hipotéziseket, mint a véletlenszerűség, vagy a puszta hírnév, Iuno esetében is relevánsnak tartom.

De mi került a feltételezett családfán és az euhémerisztikus felfogás többszöri hangsúlyozásán túl a fejezetbe? Mit emelt át Boccaccio a Genealogia rendkívül gazdag és a legkülönfélébb antik és középkori forrásokkal gazdagított, az istennő valamennyi aspektusát változatosan elemző Iuno-fejezetéből? Egyetlen, a két műben közös istennő esetében sem ennyire jól körülhatárolható és elkülöníthető a válasz, ami ugyan így látszólag egyszerű, ám mégis számos kérdést vet fel. Ugyanis Boccaccio a GDG 9, 1-ből kizárólag a fejezet utolsó információit vette át és illesztette a De mulieribusba. Hogy miben más ez a rész, talán két szempontból ragadható meg leginkább. Ugyanis Boccaccio kizárólag onnantól használja fel a De mulieribusban a Genealogia információit, amint kijelenti, hogy már csak a költői fikciók történeti értelmezése van hátra, a fizikai jelentés bemutatását lezárta. Ez az értelmezési keretek közötti különbség lehet tehát az egyik vízválasztó szempont, amikor arra keressük a választ, miért kerültek bizonyos elemek a De mulieribusba, miközben mások egyértelműen mellőzve maradtak. Persze, ahogyan arra a később elemzett leírások rá fognak mutatni, ennél lényegesen összetettebb problémakörrel állunk szemben, hiszen ez csupán egy lehetséges magyarázat a kérdésre, ami nem is minden istennő esetében történt ilyen jól meghatározható szabályokat követve. Mégis egy szemponttal és lehetséges válasszal közelebb visz minket ahhoz, hogy miben és miért különböznek a két műben az istennők leírásai annak ellenére, hogy a Genealogiában minden adott volt Boccaccio számára és azt akár további rendszerezés nélkül át is emelhette volna a De mulieribusba.

A történeti jelentés hangsúlyozásával összefüggésben állhat a másik szempont, amely indokolhatta, miért éppen ennek az értelmezésnek az elemeit emelte át Boccaccio a De mulieribusba. Ahogyan az Előszóban és az Ajánlásban megfogalmazottak is hangsúlyozzák, Boccaccio célja a De mulieribusszal az volt, hogy konkrét, leginkább a görög és a római történelemhez kötődő eseményeket, példamutató vagy éppen kerülendő tetteket mutasson be olvasói számára, így az egyes hölgyekről szóló fejezetekben célszerűnek tarthatta a történeti szempont követését.

110

Iunóról a De mulieribusban tehát elolvashatjuk, hogy Szamoszon nevelkedett és fivéréhez, Iuppiterhez ment feleségül. Szamosz pedig meghatározó hely lett a kultusz szempontjából is, hiszen ott egy nagy templomot építettek neki, amelyben egy szobrot is kapott.

Ez a szobor pedig esküvőjére tartó szűzleányként ábrázolja Iunót. A szoborról és a szamoszi kultuszról már a Genealogiában is olvashattunk, ám itt megtudhatjuk, hogy képmása paroszi márványból készült, illetve kultuszhelyeinek is sokkal bővebb felsorolását találhatjuk. A leírás szerint ugyanis számos templomot és oltárt emeltek az istennőnek, játékokat rendeztek, áldozati szertartásokat vezettek be tiszteletére, továbbá papi rendeket is alapítottak. A szamosziakon kívül az argívok és a karthágóiak szintén tisztelték. Rómában pedig Iuppiter Optimus Maximus templománál a Capitoliumon biztosítottak neki kultuszhelyet, így egyesítve őt férjével.³⁰⁰ Kultuszai pedig Boccaccio szerint Krisztus földre szállása után hosszú idővel is fennmaradtak.

A kibővített felsorolás is azt bizonyítja, hogy Boccaccio írói céljait szem előtt tartva a De mulieribus megírásakor átvett ugyan bizonyos elemeket a Genealogiából, ám azokra vonatkozó ismereteit esetenként tovább bővítette, azonban az újonnan megjelenő ismeretek forrásait a De mulieribusra jellemző módon nem osztotta meg olvasóközönségével.

Valamennyi közös istennő közül talán Iuno leírásainak összevetése adja a legélesebb kontrasztot, hiszen csak egy leírásban szerepel önállóan a Genealogiában, Boccaccio mégis a megnevezett források tekintetében az egyik leggazdagabb leírását adja, és arra is törekszik, hogy az istennőhöz társítható valamennyi névalakot értelmezze.³⁰¹ Ezzel szemben a De mulieribus a GDG 9, 1-nek a töredékét, utolsó néhány sorát adja csak vissza, szinte jelentéktelenként tünteti fel Iuno különféle funkcióit és arra helyezi a hangsúlyt, hogy semmiféle jelentős tettet nem hajtott végre ez az oktalanul istenségnek tartott nő. Mindez történeti szempontból igaz lehet, és talán éppen ezért kell a két leírás közötti éles ellentétben keresnünk a választ arra, hogy miért nincs helye a De mulieribusban annak, ami a Genealogia elengedhetetlen része.

300 Iuno capitoliumi kultuszáról ld. Varro Ling. 5, 158 és Serv. Aen. 2, 225: „delubrum dicitur quod uno tecto plura conplectitur numina, quia uno tecto diluitur, ut est Capitolium, in quo est Minerva, Iuppiter, Iuno. alii, ut Cincius, dicunt, delubrum esse locum ante templum, ubi aqua currit, a diluendo. est autem synecdoche, hoc est a parte totum. Varro autem rerum divinarum libro †XIX. delubrum esse dicit aut ubi plura numina sub uno tecto sunt, ut Capitolium, aut ubi praeter aedem area sit adsumpta deum causa, ut in circo Flaminio Iovi Statori, aut in quo loco dei dicatum sit simulacrum, ut <sicut> in quo figunt candelam, candelabrum appellant, sic in quo deum ponunt, delubrum dicant.” Ezek is azt bizonyítják, hogy amikor Boccaccio bővíteni akarta De mulieribusba szánt értesüléseit, akkor nem példa nélküli, hogy a Genealogiában az azonos témában egyszer már felhasznált forrásokhoz fordult.

301 A különféle névalakok felsorolásának Boccacciónál, különösen a GDG soraiban többféle magyarázata lehet, ám a kérdés teljes bizonyossággal nem válaszolható meg. Tekinthető egyfajta filológiai precizitásnak, amellyel a szerző rá kíván mutatni az általa ismert és felhasznált források mennyiségére, valamint elvégzett munkája mértékére. Ugyanakkor állhat mögötte egyfajta rendszerezési szándék, amellyel a különféle névalakokat használó történeteket egyazon istennőhöz igyekszik rendelni.

111

Mint forrás vagy kiindulópont felhasználhatta ugyan Boccaccio a Genealogiát, de nem téveszthette szem elől a két mű szerzői szándéka közötti különbséget. Ha csak a történeti szempontra kívánt fókuszálni, az alapjaiban zárta ki mindazt, ami a Genealogia leírásának vázát adta. Ám éppen ez tette lehetővé számára, hogy igazodjon célközönségéhez és egyazon személyről hol filológusként, hol pedig egy gazdag háttérismeretekkel rendelkező narrátor módjára írjon. Ugyanis mindaz, amit forrásai révén Boccaccio a maga filológiai precizitásával elrendezett, annak nem volt helye egy sokkal inkább moralizáló, a narrátori szerepkört előtérbe helyező munkában. Talán éppen az adja az értelmezés kulcsát, ami megvolt a Genealogiában, ám a De mulieribusból hiányolunk. A más szempontú rendszerezés, az egymástól élesen elkülönülő célok állhatnak annak hátterében, hogy a Genealogia ismeretében a De mulieribust hiányosnak érezheti az olvasó. Hiszen míg előbbi egy mitológiai-filológia munka, amelyben valamennyi forrás és ismeret felsorolása és lehető legpontosabb rendszerezése elengedhetetlen, addig utóbbi a moralizáló célok szolgálatában áll. Az eltérő célok pedig még azonos források esetén is eltérő kivitelezést, formai megoldásokat és narrációs technikákat igényelnek, amelyek más-más végkifejlet felé mutatnak.

112