A középkori irodalmi források

Ahogyan az antik irodalmi források, úgy a középkoriak (ahová egyben a kortársak is sorolandók) egyaránt kiemelkedő jelentőséggel bírnak, mind a Genealogiában, mind pedig a De mulieribusban. Tartalmi és formai jellegzetességeik ugyan indokolnak bizonyos eltéréseket összefoglalásuk során, ugyanakkor számos kapcsolódási pont is felfedezhető Boccaccio antik és középkori művekhez való viszonyulásában. Jelen alfejezet mindazonáltal csupán olyan középkori irodalmi forrásokról tesz említést, amelyek latinul vagy népnyelven íródtak, vagyis mellőzi az olyan művek említését, amelyekről már korábban, az ógörög nyelvű források felhasználását tárgyaló alfejezetben szó volt. Ugyanakkor továbbra sem veszti érvényét az, az antik előképek kapcsán már megfogalmazott megállapítás, miszerint Boccaccio igen nagyszámú forrást használt fel, amelyek teljes körű és valamennyi szerzőre kiterjedő áttekintése ehelyütt nem valósítható meg. Arra törekszem tehát, hogy minél átfogóbb képet adjak a források eme csoportjáról, ugyanakkor továbbra is kiemelt célom marad a kérdéskört a disszertációban részletesen elemzett istennők szempontjából tárgyalni, ezért a lábjegyzetekben rendszeresen az ő példáikat is hozom.

A középkori források egy rendkívül jelentős csoportját alkotják azok a kommentárok és lényegében kompiláción alapuló gyűjteményes munkák, amelyek Boccaccio segítségére voltak a klasszikus latin irodalmi művek értelmezésében és többszintű elemzésében, valamint a különféle mítoszváltozatok összefoglalásában. A kommentár mint műfaj előképei a késő antikvitásban gyökereznek, ám mivel képviselői sokkal inkább mutatnak a középkor felé, mint amennyire kötődnek a klasszikus antikvitáshoz, így éles korszakhatárokat esetükben sem lenne szerencsés húzni, tehát jelen alfejezetben egységbe foglalva tárgyalom valamennyit.

A műfaj legjelesebb képviselői között találjuk a Vergilius Aeneiséhez szövegmagyarázatokat fűző Serviust, valamint Macrobiust is. Utóbbi a cicerói Scipio álmához készített kommentárt. E két szerző munkáját minden kétséget kizáróan felhasználta Boccaccio,

57

a Genealogiában¹⁶⁶ és a De mulieribusban¹⁶⁷ egyaránt. Szintén a késő antikvitásban élt és alkotott Lactantius Placidus, akinek Divinae institutiones című munkájára Boccaccio számos alkalommal hivatkozik.¹⁶⁸

A középkor Boccaccio számára legnagyobb jelentőséggel bíró mitográfusai és kommentárírói között említhetjük Fulgentiust, akinek Mitologiarum libri tres munkájából 45 szöveghely felhasználásának bizonyítékát találhatjuk a Genealogia fejezeteiben.¹⁶⁹ Ugyanakkor rajta kívül meg kell említenünk olyan, Boccaccio számára kiemelkedő fontosságú – mind a Genealogiában, mind a De mulieribusban azonosítható – szerzőket is, mint Szt.

Ágoston (Isten városáról), Rabanus Maurus (művét De universo és De rerum naturis címen is idézik), Isidorus (Etymologiae), vagy az az Albericus, akit a certaldói szerző tévesen a harmadik Mythographus Vaticanussal azonosított. Szt. Ágoston több szempontból is kiemelten meghatározó boccacciói forrás lehetett. Hiszen nagy valószínűséggel Cicero mellett az ő közvetítésével juthatott el az euhémerizmus Boccaccióhoz, ugyanakkor Arisztotelészt és a preszókratikusokat is számos alkalommal tőle idézte.

Végül röviden említést kell tennünk a kortársak meghatározó szerepéről is. Ők ugyanis olykor közvetett, míg más esetekben közvetlen módon járultak hozzá a boccacciói latin próza kiemelkedő alkotásainak megszületéséhez. Köztük két okból is első helyen kell említenünk Petrarcát, aki talán a legsokrétűbben járult hozzá Boccaccio latin nyelvű életművének kibontakozásához. Ugyanis azon túl, hogy a vele való 1350-es személyes találkozás indította Boccacciót a latin nyelven alkotásra és az antikvitás elmélyültebb tanulmányozására, De viris illustribusa és a Fam. 21, 8 révén tematikai és tartalmi szempontból is barátja ihlető forrásává vált. Az olasz irodalom „három koronája” között nem feledkezhetünk meg ugyanakkor a Boccaccio által csodált Dantéról sem. Az ő esetében azonban egy más, Petrarcáétól eltérő

166 Macrobiust a Genealogiában az öt istennő fejezetei közül a következőkben jelöli meg forrásként Boccaccio:

Ops (GDG 3, 2); Iuno (GDG 9, 1) és Venus (GDG 3, 23). Servius magyarázataira pedig Iuno (GDG 9, 1) és Minerva (GDG 2, 3) leírásaiban épít a szerző.

167 Ugyanezen öt istennő fejezeteinek tartalma alapján valószínűsíthető, hogy a De mulieribusban részben vagy egészben szintén felhasználta a Genealogiában már szereplő értesüléseket, ezt azonban nem vehetjük alapvetésnek, sem pedig biztos információnak. Ugyanakkor annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy Boccaccio egy, a Genealogiában nem használt forrást beépít a De mulieribusba. Ops esetében Zaccaria ugyanis mindkét szerző kommentárjának jelenlétét azonosítja a DMC 3-ban. Ez pedig annak fontosságára is felhívja a figyelmet, hogy a forrásfelhasználás nem minden esetben mutat a Genealogiától a De mulieribus irányába, hanem attól független is lehet, sőt az egyes fejezetek tartalmi elemei olykor ezt kifejezetten indokolttá is tehetik. Azonban az is előfordulhat, hogy egy, a Genealogiában még szereplő adat nem kap helyet a De mulieribusban (vö. GDG 3, 3 és DMC 6). E kétirányú folyamattal tehát valamennyi forrás esetében számolnunk kell, és vizsgálatunk tárgyává kell azt tennünk. Ez viszont már a részletesebb, a jelen dolgozat IV. fejezetének részét képező elemzés felé mutat.

168 Ops (GDG 3, 2); Ceres (GDG 3, 4 és 8, 4); Venus (GDG 3, 22). A De mulieribusban a három felsorolt istennő mellett Minerva leírásában is azonosítható mint forrás.

169 Az elemzett istennők közül a következők fejezeteiben jelöli őt meg forrásként Boccaccio: Ops (GDG 3, 2);

Iuno (GDG 9, 1); Venus (GDG 3, 23).

58

jellegű hatásgyakorlásra kell felhívni a figyelmet. Dante és a boccacciói latin próza leginkább az Esposizioni sopra la Comedia, vagyis a Színjátékhoz készített szövegmagyarázatok mentén kapcsolódik össze. Boccaccio ugyanis az értelmezés során felhasználta korábbi műveit, amelyek között – főként a mitológiai alakok jellemzésekor – kiemelt szerep jutott a Genealogiának. Vagyis Dantéra nem feltétlenül a klasszikus értelemben kell forrásként tekintenünk, hanem sokkal inkább úgy, mint aki a Színjáték révén hozzájárult az Esposizioni és a Genealogia közötti intertextuális kapcsolódás létrejöttéhez.¹⁷⁰

A nápolyi Anjou-udvarban megismert tudósok és értelmiségiek is rendkívül termékeny intellektuális hátteret biztosítottak Boccaccio számára. Így építhette be Andalò del Negro,¹⁷¹ Paolo da Perugia vagy a calabriai Barlaam mítoszinterpretációit műveibe, különösen a Genealogia soraiba.

A késő antik és a középkori források a bennük szereplő mítoszértelmezésekkel együtt tehát mind tartalmilag, mind felépítés szempontjából rendkívül értékes hozzájárulást adtak a boccacciói mitográfia megszületéséhez, egyfajta filológiai igényt is körvonalazva a szerzőben.

E művek Genealogiában és De mulieribusban történő felhasználásán keresztül érthető meg talán a leginkább, hogyan igyekezett kialakítani Boccaccio kora lehetőségei és gondolkodásmódja mentén a szintézis és egzegézis legtökéletesebb egyensúlyát, amelynek köszönhetően műfajteremtővé válhatott, nem csupán mitológiai történetek, hanem híres vagy éppenséggel hírhedt hölgyek tetteinek elbeszélőjeként is.

170 Az Esposizioni és a Színjáték szerepéről, jelentőségéről a boccacciói életműben ld. MARZANO (2018: 199–234).

171 Ha Boccacciónak csillagászati kérdéseket érintő magyarázatra volt szüksége, számos alkalommal támaszkodott genovai kortársa elképzeléseire. Rajta kívül Albumasar kilencedik századi arab asztronómus Introductorium in astronomiam című művét használta fel csillagászati értelmezései során. Vö. GDG 3, 22, ahol mindkettejükre hivatkozik.

59