Boccaccio és az euhémerizmus

II.3. Boccaccio és az euhémerizmus

A messinai Euhémerosz nevét viselő és hozzá kapcsolható mítoszértelmezési irányzat alapfeltevése, hogy az antik világ istenei és istennői valójában olyan egyszerű földi halandók voltak, akiket valamilyen rendkívüli tettük miatt istenként kezdtek tisztelni, ez pedig a későbbi korokra is áthagyományozódott.

E szemléletmód külön alfejezetben való tárgyalásának relevanciáját részben az adja, hogy a Genealogia istenségekről szóló fejezeteinek meghatározó episztemológiai eleme, ugyanakkor jelen dolgozat központi szereplőinek, az istennőknek leírásait elemezve kiemelten hangsúlyos. Megtalálhatjuk nyomait a Genealogia soraiban, ám jelenléte nem kevésbé jelentős

153 FILOSA (2012: 50).

53

a De mulieribusban sem. Utóbbi műben olyannyira meghatározó, hogy valamennyi istennő fejezete e köré épül, vagyis Boccaccio változatos módokon azt hangoztatja, milyen oktalan is volt az antik világ embere, hogy isteni mivoltot tulajdonított teljesen átlagos embereknek.

Azonban mielőtt az euhémerizmus jelenlétének részletesebb elemzésébe kezdenénk a két műből kiemelt konkrét példákon keresztül, szükséges kitérni arra is, milyen irodalmi közvetítéssel juthatott el ez a szemlélet Boccaccióig. E felfogás már a kezdetektől fogva befogadó közönségre talált a görög és római filozófusok és írók körében, és a középkorban is nagy népszerűségnek örvendett.¹⁵⁴ Az Euhémerosz által a Sacra scriptióban megfogalmazottakat Ennius fordította le latinra, továbbá több helyen említést tesz róluk Cicero is, ám az ő állásfoglalása nem mindig egyértelmű az elképzelésről. Az istenek természetéről című művében összefoglalja az euhémerizmus alapjait, majd a rövid ismertetést azzal zárja, hogy nem egyértelmű számára, Euhémerosz vajon megerősítette vagy megszüntette a vallást.¹⁵⁵ A Tusculumi eszmecserében azonban már sokkal nyilvánvalóbban támogatja az euhémeroszi nézeteket, amikor az 1, 12-ben a következő kérdést teszi fel: „nemde szinte az egész eget az emberi nem tölti be?”¹⁵⁶

Ahogyan az egyes életrajzokban megjelenő információk alapján nyomon követhető, Boccaccio nagy valószínűséggel Cicero és Szt. Ágoston művein keresztül ismerkedett meg az euhémeroszi felfogással. Minerváról a GDG 2, 3-ban és a DMC 6-ban is az Ágostonnál olvasható leírások felhasználásával ír, amelyekben megjelenik istennői mivoltának cáfolata.¹⁵⁷ Cicero Az istenek természetérőlje pedig több istennő, köztük Venus és Minerva Genealogia-beli leírásához szolgált alapul, így nem kérdőjelezhető meg, hogy Boccaccio tisztában volt az az isteneket tárgyaló cicerói műben található ismeretekkel.

Ha visszatérünk az elemzésünk tárgyát képező két műre és a Genealogiában, valamint a De mulieribusban kirajzolódó euhémerizmus jellegét vizsgáljuk, néhány alapvető különbséget tapasztalunk. A boccacciói euhémerizmus jellegére vonatkozóan Zaccaria¹⁵⁸ egy általános álláspontot fogalmazott meg, a szemléletmód tudatosságára helyezve a hangsúlyt.

Ebben vitatja Hortis azon vélekedését, amely szerint Boccaccio részéről filozófiai és történeti

154 SEZNEC (2008: 11–13).

155 Cic. Nat. D. 1, 119: „Quid, qui aut fortis aut claros aut potentis viros tradunt post mortem ad deos pervenisse eosque esse ipsos, quos nos colere, precari venerarique soleamus, nonne expertes sunt religionum omnium? Quae ratio maxime tractata ab Euhemero est, quem noster et interpretatus est et secutus praeter ceteros Ennius; ab Euhemero autem et mortes et sepulturae demonstrantur deorum; utrum igitur hic confirmasse videtur religionem an penitus totam sustulisse?”

156 Cic. Tusc. 1, 12 (ford. VEKERDI [2004: 26]).

157 August. De civ. D. 18, 8: „tanto procliuius dea credita, quanto minus origo eius innotuit. Quod enim de capite Iovis nata canitur, poetis et fabulis, non historiae rebusque gestis est adplicandum.”

158 ZACCARIA (2001: 97).

54

megfontolások álltak az euhémerizmus alkalmazásának hátterében. Ezzel szemben azt állítja, hogy a tudatosság helyett sokkal inkább a praktikum vezérelte a szerzőt, vagyis akkor fordult ehhez az elképzeléshez, amikor a szerteágazó és számos esetben több, azonos nevű istent teremtő irodalmi hagyomány ezt megkívánta.

Mindezek alapján pedig felmerülhet a Genealogia és a De mulieribus euhémerizmusának jellegét célzó összehasonlítás igénye is. A két mű közötti éles distinkcióval azonban véleményem szerint semmiképpen nem kell és nem is lehet élni. A vizsgálatot sokkal inkább egy tágabb kontextusban, a művek céljától, tartalmi elemeitől és elsődlegesen megszólított befogadóközönségétől, továbbá olyan tényezőktől kell függővé tenni, amelyek befolyásolhatták Boccaccio euhémerisztikus álláspontjának mibenlétét és mértékét az egyes művek vagy akár csupán a fejezetek szintjén. Más szóval azt kell megvizsgálnunk, hogy mennyire lehet tere egy antik istenségek családfáját megalkotó munkában egy olyan szemléletnek, amely alapjaiban kérdőjelezi meg „munkaanyagának” létét. Ha pedig a De mulieribus szempontjából keressük a választ a kérdésünkre: lehet-e elég elrettentő példa az érdemtelenül elnyert istennői rang vagy lehet-e képes az euhémerizmus meglehetősen hangsúlyos jelenléte a mű első fejezeteiben arra, hogy még inkább kiemelje a történeti személyek tetteinek nagyszerűségét.

Ha kizárólag a De mulieribus leírásait olvasnánk Ops, Iuno, Ceres, Minerva és Venus alakjáról, arra következtethetnénk, hogy Boccaccio euhémerizmusa mindvégig explicit és szilárd meggyőződésen alapul, hiszen mindegyikük esetében igyekszik az isteni mivoltot cáfolni, és az ezzel ellentétes meggyőződéseket elítélni. Valamennyi istennő esetében változatos megfogalmazásban hangsúlyozza azt, amit felvet Opsnál: errore mortalium, vagyis a halandók hibájából nyerte el isteni mivoltát. Szintén Opsnál zárja úgy a leírást, hogy az emberi vakságot, valamint a démonok cselvetését teszi felelőssé az érdemtelen istenítésért,¹⁵⁹ a Iunónak szentelt fejezetben pedig a költők verseit és a pogány emberek tévedését okolja ugyanezért.¹⁶⁰ Ezeknél hosszabb, ok–okozati összefüggéseket feltáró, részletes magyarázatot arra, hogyan válhatott valakiből istennő, Flora (DMC 64) életrajzában találunk.¹⁶¹ Ha azonban

159 DMC 3, 4: „Mirabile profecto fortune ludibrium, seu potius cecitas hominum, an, velimus dicere, fraus et decipula demonum, quorum opere actum est ut femina, […] et dea crederetur et in tam grande evum fere ab universo orbe divinis honoraretur obsequiis.”

160 DMC 4, 1: „poetarum carmine et errore gentilium”.

161 A boccacciói leírás szerint Flora kéjnő volt, aki végrendeletében hatalmas vagyonát a római népre hagyta azzal a feltétellel, hogy minden évben rendezzenek a tiszteletére ünnepi játékokat. Ezért minden évben a Floralián meztelen kéjnők mimusrészleteket adtak elő, amelyeket obszcén jelenetek szakítottak meg. Ezt azonban megelégelte a senatus, és kitalálta a mesét, miszerint Flora nimfa volt, akibe beleszeretett Zephürosz és ezért nászajándékul isteni mivolttal ruházta fel, valamint azzal a feladattal, hogy ékesítse növényekkel a tavaszt. Így lett a kéjnőből előbb nimfa, végül pedig istennő.

55

elemzésünket kiterjesztjük a Genealogiára is, amelyben ezek az istennők szintén szerepelnek, egy egészen más, sokkal árnyaltabb képet kapunk.

A két mű összehasonlításakor nyilvánvalóvá válik, hogy Boccaccio nem mindig következetes az istennők számának megállapításában. Találunk példát arra, hogy a De mulieribusban a Genealogia-beli distinkció teljesen eltűnik, mint például Venus esetében, akinek korábbi, a Genealogiában való három megjelenése a De mulieribusban egyre redukálódik. Míg Minerva esetében, akiből ötöt találhatunk meg a Genealogiában, felmerül annak a lehetősége a De mulieribusban is, hogy több volt belőle, de ott már Boccaccio nem vállalkozik a kérdés kifejtésére, csak elfogadja a feltételezést.¹⁶² Ceres leírása pedig arra példa, hogy a két műben a számok megegyeznek, mindkét helyen két-két Ceresről olvashatunk, ám eltérő részletességgel, valamint azzal a boccacciói magyarázattal, hogy ugyan két nőről van szó, mégis megfelelőbbnek tűnt számára egy leírásban beszélni róluk.¹⁶³

A szakirodalom mindezek hátterében a Genealogiában egy óvatos euhémerizmust vél felfedezni, amely a különféle értelmezések közötti ellentmondások feloldását és a mítoszok racionalizálását szolgálta. Az irodalmi szövegek feldolgozása során ugyanis Boccaccio azzal szembesült, hogy a különféle istenek eredetkérdése az egyes szerzőknél eltérő. Így a számos hagyomány miatt nem mindig tudta elkerülni az eklekticizmust, és ahogyan a Genealogia első könyvhöz írt előszavában hangsúlyozza (GDG Proem. 1, 1, 48–49), nem is minden esetben volt lehetősége az ellentmondások tisztázására, sőt ezt nem is feltétlenül tartotta feladatának.¹⁶⁴ Zaccaria a közös istennők esetében a De mulieribus euhémerizmusát a Genealogia-beli folytatásaként értelmezi, és a két műben nem állapít meg semmiféle különbséget annak jellegében.¹⁶⁵

Mindezeket a jellegzetességeket együttesen szemlélve mégis úgy vélem, hogy kimutatható eltérés van a két mű euhémerisztikus felfogása között. Jóllehet Boccaccio többször is megfeddi a Genealogiában az antikvitás emberét hiszékenysége miatt (GDG 6, 53 és 11, 1), mégis elkészíti az istenek családfáját, gondosan elkülöníti egymástól az egyes isteneket, a rendelkezésére álló forrásokból kiindulva ügyel arra, hogy ha több, azonos nevű istenségről olvasott, külön leírásban tárgyalja őket. Az istenségek tetteinek leírása közben már-már valós személyek állnak előttünk, akiknek nem minden esetben kérdőjeleződik meg olyan

162 DMC 6, 9: „Sunt tamen non nulli gravissimi viri asserentes non unius Minerve, sed plurimum que dicta sunt fuisse comperta. Quod ego libenter assentiam, ut clare mulieres ampliores sint numero.”

163 DMC 5, 4–5: „Fuit preterea et Ceres altera […] sub uno tantum nomine ambarum ingenia retulisse satis visum est.”

164 ZACCARIA (2001: XII; 97).

165 ZACCARIA (2001: 6).

56

nyomatékkal isteni mivolta, mint ahogyan a De mulieribusban, ahol jelentőségét veszti a gondos elkülönítés, az egyes istenek száma, történeteik forrása. Utóbbi műben valamennyi életrajz leghangsúlyosabb eleme lesz az, hogyan cáfolja Boccaccio ezeknek a hölgyeknek az isteni mivoltát, és ennek ellenkezőjéről egyik forrás sem tudja őt meggyőzni. Véleményem szerint olyan különbségek ezek, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk, és amelyek a két mű euhémerizmusának különbözőségét támasztják alá.