Hájas Csilla 1990-ben született, Bátyúban él.
Jelenleg mesterképzésben vesz részt a II. Rá-kóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán.
A magyar nyelv és irodalom mellett angolt tanult, mert ahány nyelv, annyi ember. Bim-bózó ellenszenve a grammatika iránt az évek során rózsabokorrá fejlődött. Hisz Istenben.
2012-ben próza kategóriában első helyezést ért el a Kárpátaljai Magyar Művelődési In-tézet pályázatán, Soós Kálmán-ösztöndíjas lett, valamint megkapta a II. RFKMF legkreatívabb diákja címet.
Tavaly mutatkozott be az Együtt című folyóiratban. Három írását beválogatták a Szárnypróba című antológiába, amely a magyar kul-túra napjára jelent meg az ungvári Intermix Kiadó gondozásában.
– Mikor kezdett el komolyabban foglalkozni az írással? Kik a ked-venc szerzői? Melyik a kedked-venc irodalmi műfaja?
– Azt hiszem, egy hódmezővásárhelyi novellapályázattal kezdődött az egész, másodéves líceista koromban, Nagyberegen. Nem emlékszem már a részletekre, de arra igen, hogy megmozgatta a fantáziámat, és na-gyon nyerni akartam. Végül nem nyertem. Alapvetően a gyermek- és ifjúsági irodalom felé húz a szívem, ebből a kategóriából nagy kedven-cem Janikovszky Éva, G. Szabó Judit, Bálint Ágnes és Ridegh Sándor.
Talán a humor az, ami a legjobban összeköti ezeket az írókat. Nevetni márpedig mindenki szeret. A krimiirodalom, Sir Conan Doyle, Agatha Christie sem áll messze tőlem. A magyar klasszikusokhoz is mindig szí-vesen nyúlok, Mikszáthhoz, Jókaihoz, Gárdonyihoz, Móricz Zsigmond-hoz, Fekete Istvánhoz. Hrabalt is szeretem, Paul Youngot, az erdélyi
Szilágyi Istvánt és még sokáig sorolhatnám. Azt hiszem, nekem a próza fekszik a legjobban. Ebben tudok a legjobban érvényesülni.
– Eddig az Együtt mellett a Partium című folyóiratban olvastam az írásait. Ezek különböző tematikájúak, de majd’ mindegyikben jelen van az Ön által is említett humor. Sajnos a kárpátaljai magyar irodalomban kevés humoros írás születik. Jól gondolom, hogy Ön ebben az irányban szeretne továbbhaladni?
– Kiváló észrevétel, valóban szeretnék szórakoztatni, de nem a fi llé-res módon, hanem kicsit színvonalasabban. Egy-egy jól megfogalmazott körmondat tud olyan vicces lenni, mint egy igazi vicc. Pedig csak játék a szavakkal. Azt mondják, a nevetés gyógyít. Helytállónak tartom ezt a gondolatot, úgy vélem, amikor az ember kacag egy jóízűt, arra a néhány pillanatra elfelejti minden gondját-baját. Szeretnék valami maradandót alkotni, kicsit jobbítani ezen a világon. Persze, nem állhatok elő világ-megváltó nagy tervekkel, mert egy fecske nem csinál nyarat, de ha sike-rül egy jóízű nevetést ajándékozni, akkor elégedett vagyok.
– Január 24-én Beregszászon mutatták be a Szárnypróba című antológi-át, amelyben Ön is szerepel. Mennyire van kapcsolata a pálya- illetve kor-társakkal? Elképzelhető, hogy idővel ezek a fi atal irodalmárok egy jól körül-határolható csoportot fognak alkotni, egyszer majd nemzedékké érnek?
– A magyar kultúra napjára időzített antológia szerzői közül többen is a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjai vagyunk/vol-tak. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy Kárpátalja egyetlen magyar nyel-ven működő felsőoktatási intézménye milyen színvonalat képvisel. A magyar tanszékre különösen büszke vagyok, mert annak ellenére, hogy nem mindig értünk egyet, egy csapatban játszunk. A tanárok mindig kiállnak a diákjaik mellett, és attól jobb érzés, hogy az ember tartozik valahová, nem is kell. Életem egyik legjobb döntése volt a főiskola.
Azzal kapcsolatban, hogy leszünk-e irodalmi generáció, az antológia szerkesztőjét idézném, miszerint mindenkiben ott van a fejlődés lehetősé-ge, már csak élni kell vele. Előfordulhat, hogy néhányan lemorzsolódnak, mások csatlakoznak, ezt előre megjósolni nem lehet. És ha később az iro-dalomtörténészek méltónak találnak arra, hogy egy irodalmi nemzedék tagjaként említsék a nevemet, nagyon megtisztelőnek fogom tartani.
– Saját blogja van. Írásainak többsége engem is egyfajta blog-bejegyzésre emlékeztet, emellett önéletrajzi elemekből építkezik. Ennyi-re fontos Önnek a család, az otthon, a szülőföld?
– Valóban sok az önéletrajzi elem az írásaimban. Azt vallom, hogy az ember arról ír, amit fontosnak tart, ami érdemes arra, hogy valaki írjon róla. Szeretem a családomat. Elvált szülők gyereke vagyok, ilyen-kor – azt mondják – a gyerek sérül a legjobban, de én nem érzem így.
Inkább önállóságra nevelt ez a helyzet, és egyáltalán nem bánom, hogy talpraesett, pozitív beállítottságú ember lett belőlem. Bárhová is kerülök a későbbiek során, az otthon említésére mindig az a ház fog eszembe jutni, ahol felnőttem. Fontosak a gyökerek, mert ha az ember nem tudja, honnan jött, azt sem fogja tudni, hogy merre tart. És céltalanul élni eb-ben a világban nagyon veszélyes.
– Mentorával, Nagy Zoltán Mihállyal már egy kötet anyagának ösz-szeállításán dolgoznak. Korábban egy kárpátaljai szerzőnek sokéves munka, fejlődési folyamat után sikerült megjelentetnie az első kötetét.
Nem gondolja, hogy az Ön esetében ez túl korai még?
– Nagy Zoltán Mihállyal való kapcsolatom körülbelül egy éve tart már. Bemutatkozó levelében értékelte a kéziratomat, írt hideget-mele-get, de tehetségesnek talált, és úgy zárta a levelét, hogy „ha nem tet-szik a véleményem, keress mást”. Nem kerestem. Annak ellenére, hogy más generáció vagyunk, és egészen más stílust képviselünk, úgy érzem, igyekszik az én szememmel nézni az írásaimat. Ha javítanivalót talál, igyekszik úgy intézni, hogy a stílus, amitől én én vagyok, ne csorbul-jon. És ezt nagyra értékelem. Érzem, hogy fejleszteni próbál, nem pedig kioktatni, mert azt is megtehetné, tekintve, hogy hol áll ő az irodalmi rangsorban és hol állok én. És ez motiváló. A kötetről annyit, hogy az Intermix Kiadó igazgatójának, Dupka Györgynek köszönhetően már ta-valy megjelenhetett volna, viszont Nagy Zoltán Mihály azt tanácsolta várjak még egy félévet, évet, hadd szülessenek új írások, hogy ne egy brosúra legyen a bemutatkozó kötetem. Ebben maradtunk. Aztán egy hete, amikor az antológia könyvbemutatójára sor került, ismét megszólí-tott Dupka György, hogy várja a kéziratot legkésőbb két hónapon belül, hogy elkezdődhessenek a könyv alakban való megjelenés munkálatai.
Talán korainak tűnhet huszonkét évesen kötetet kiadni, de úgy gon-dolom, készen állok rá. Nem írhatok úgy, mint egy harmincéves, ah-hoz még nem éltem eleget. Írásaimmal elsősorban az ifjúságot és saját korosztályomat célzom meg, mert annak ellenére, hogy a technikának köszönhetően nagyon sokat változott a világ már az előző generációhoz viszonyítva is, a problémáink ugyanazok maradtak. Szerelmi bánattal
sokszor szembenéz nemcsak a fi atal, hanem az idősebb is, másnak is akad égetnivalóan rosszcsont kishúga, másnak is meghal a nagyapja…
Úgy gondolom, manapság gördülékenyebben megy egy kötet kiadása, mint száz éve. Köszönhető ez a technika fejlődésének, és annak, hogy a pályázatok révén a fi nanszírozás is könnyebb, hiszen nem aprópénzről van szó. Nagyon megtisztelőnek tartom ezt a lehetőséget, és ha alkalom adódik rá, szeretnék élni vele.
– Megosztaná az olvasókkal a kárpátaljai magyar irodalomról, és általában a magyar irodalomról alkotott véleményét?
– Sajnálom, hogy a szakterületem, a magyar gyermekirodalom nagy-jaival, Lázár Ervinnel, Janikovszky Évával életük során már nem talál-kozhattam, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kárpátaljai magyar irodalom nagy alakjai közül többet személyesen ismerhetek.
Vári Fábián László, Penckófer János, Brenzovics Marianna mindannyi-an a II. RFKMF tmindannyi-anárai, és neves emberektől tmindannyi-anulni keveseknek adatik meg. Lőrincz P. Gabriellával is baráti viszonyt ápolok, akit a napokban tüntettek ki az Együtt nívódíjával. Nagy Zoltán Mihály pedig a mento-rom, ez sem mindennapi dolog, igazán hálás vagyok érte.
Véleményem szerint Kárpátalján kezd felvirágozni az irodalmi élet.
Rengeteg kulturális rendezvény kerül megszervezésre, amelyek nagy népszerűségnek örvendenek. A tehetséggondozó programnak köszön-hetően sok fi atal kap lehetőséget, hogy megvillantsa tehetségét és be-kapcsolódjon a kulturális életbe. Az irodalom a szellem tápláléka. És én szeretek jókat enni.
– Magyarországon kívánja folytatni tanulmányait. A doktori iskola elvégzése után visszatér-e Kárpátaljára, vagy a jobb megélhetés remé-nyében Magyarországon marad?
– A doktori képzés keretein belül Kárpátalja gyermekirodalmával szeretnék foglalkozni. Óriási álom ez, mert nagyon kevés az ösztöndíjak száma, azt hiszem, mindössze tíz darab. De ha az embert nem ijesztik meg az álmai, akkor azok nem is eléggé nagyok. Érthető, hogy izgulok, hiszen doktori képzésre olyanok jelentkeznek, akik már letettek valamit az asztalra, és nem csak az izzadt tenyerüket, mint én. Idén különösen erős lesz a mezőny. Minden tőlem telhetőt megteszek, aztán majd meglátjuk.
Nagy segítségemre van vezetőtanárom, Beregszászi Anikó, aki egyengeti az utamat. Egy pályakezdőnél sokat számít, ha olyan neves szakember irá-nyítja, aki az egész képet látja, nem csak egy keskeny szeletet belőle.
Nem tudom még, merre visz az utam, Magyarországon nem szeret-nék maradni. Természetesen vannak elképzeléseim, de amíg nem ölte-nek konkrét alakot, kár beszélni róluk.
– Köszönöm a beszélgetést, és további sok sikert kívánok mind a ma-gánéletben, mind az irodalomban!
– Köszönöm az interjút, megtisztelő volt Önnel beszélgetni. Hasonló jókat kívánok Önnek is!
2013