Szigeti Vladimír Beregszászon született.
Édesapja magyar, édesanyja ruszin. Vég-zettsége szerint órás, zenész, de a sors rákényszerítette, hogy más munkakörökben is kipróbálja magát. Jelenleg Brazília buda-pesti nagykövetségén van alkalmazásban.
– Mióta dolgozol Magyarországon?
– 1998 óta, amikor is egy kertészbrigádban dolgoztam a Rózsadombon.
– Hogyan kerültél a Brazil Nagykövetség alkalmazásába?
– Mivel a kertészeti cégnél nagyon kevés volt a fi zetésem, ezért úgy dön-töttem, hogy továbblépek. Megismerkedtem egy, a szomszédban élő nagyon kedves brazil hölggyel, aki a követség adminisztrátora volt. A követségen éppen akkor szabadult fel egy állás. Az azóta barátommá vált Heloisa intéz-te el, hogy én kapjam meg a munkát. Ezért örökké hálás leszek neki.
– Miből is áll a munkaköröd, mi a feladatod?
– Általános karbantartó és kertész vagyok, a munkaköri megnevezé-sem – gondnok, bár minden gondot természetesen nem tudok megoldani.
– Beszélsz-e már portugálul?
– Kénytelen voltam alapszinten megtanulni, mert nem mindig van a közelemben tolmács. Emellett spanyolul is tanulok.
– Átvitt értelemben brazil földön dolgozol, de jártál-e már Brazíliában?
– Sajnos nem. Vágyom rá, de az anyagiak egyelőre nem engedik ezt meg. Nagyon szeretnék eljutni a riói karneválra, és van egy nagy álmom:
végighajózni az Amazonason.
– Mi a benyomásod a munkaadóidról, és általában a brazilokról?
– Erről nem lehet általánosságban beszélni. Úgy tapasztaltam, a dip-lomaták általában korrekt emberek. A brazilok pedig vidámak és felsza-badultak, ellentétben a magyarokkal, és a legtöbb európai néppel, akikre az aggodalmaskodás a jellemző. Ezért talán a mi szemünkben néha úgy tűnik: könnyen veszik az életet.
– Távlati tervként felvetődött-e benned az áttelepülés gondolata?
– Nem. Nem akarok áttelepülni sehová, mert Kárpátalján élnek a sze-retteim, főként a lányom, Katica, az unokáim – Stella és Stefánia –, vala-mint az édesanyám és a rokonok is, akik nélkül nem tudnám elképzelni az életemet.
– Életed párja is Magyarországon él?
– Igen, ő vezeti a háztartást. Tehát teljes családi életet élhetek.
– Köszönöm a beszélgetést, és további eredményekben gazdag életet kívánok!
2009
„OTTHON MÁR BIZONYÍTOTTAM…”
Árvay Viktória a Beregszászi 5. Számú (uk-rán tannyelvű) Középiskolában érettségizett, majd a Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Karának Beregszász-ra kihelyezett tagozatán szerzett közgazdász diplomát. Később tolmácsként dolgozott, majd konzuli adminisztrátor volt a Beregszászi Ma-gyar Konzulátuson. A leányát egyedül nevelő bloggerrel a Városligetben beszélgettem.
– A konzulátusi munkád biztos megélhetést jelentett számodra, öt és fél év után mégis felmondtál. Mi ennek az oka?
– A konzulátusi állás valóban egzisztenciát biztosított a számunkra.
Viszont úgy éreztem, Beregszászon ez volt a karrierem csúcspontja. Egy idő után kiégtem. Változtatnom kellett. Ki kellett próbálnom magamat valami másban is, és az is motivált, hogy az álmomnak, az írásnak él-hessek.
– Nem csupán a konzuli hivatalt hagytad magad mögött, hanem Be-regszászt is. Úgy érzed, Budapest az a színtér, ahol meg tudod valósítani önmagadat?
– Hogy miért éppen Budapest? Úgy tizenegy éves lehettem, amikor először jártam a magyar fővárosban, éppen augusztus 20-a volt. A ro-konaim erkélyéről néztük a tűzijátékot a nagyapámmal. Kis túlzással beláthattam az egész várost, nagyon tetszett. Úgy éreztem, hogy tudnék itt élni. Ma már nem ezt gondolom, a nyomorúság eléggé megdöbbentett, mégis úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy kipróbáljam. A lányomnak is sokkal több lehetősége van itt, mint Beregszászon. Egy nagyváros min-dig nagyobb szabadságot ad, mint egy kisváros.
– Nem lesz nehéz a kislányod beilleszkedése, hiszen odahaza ukrán tannyelvű iskolában tanult? Úgy tudom, te is a közelmúltban kezdted el újabb tanulmányaidat.
– A kislányomat egy jobb gimnáziumba fogom beíratni, éppen most jöttünk az angol szintfelmérőről. Mindenki barátságos volt. Különben ez az év sok diáknak az iskolaváltást jelenti Magyarországon is. Úgy vélem, a lányom beilleszkedésével sem lesz gond. Igaz, hogy hozzám hasonlóan ukrán iskolába járt, de mindig fontosnak tartottam, hogy megtanuljon helyesen magyarul beszélni és írni. Majd sokat segítek neki, hogy minél előbb felzárkózhasson bizonyos tantárgyakban. Különben ez egy ma-tematika–informatika szakos iskola. Ezen a vonalon Kárpátalján nem tudna továbblépni.
Igen, nemrég kezdtem a Szent Korona Országáért Alapítvány sza-badegyetemének nemzeti média szakán. A tanulmányi idő másfél év.
Számomra ingyenes, mert több mint háromszáz kilométerről jövök.
– Említetted az írást. Úgy tudom, saját blogot vezetsz, ahol olvasha-tók a műveid. Milyen műfajokban alkotsz? Kik azok a szerzők, akik közel állnak hozzád?
– Tulajdonképpen a memóriám nagyon szelektív, inkább a történe-tekre fi gyelek és nem az írókra. A jó történet marad meg bennem, ez az, ami inspirál. Egy biztos, felkapott „besztszellereket” nem olvasok.
Bár, be kell vallanom, van egy-két kedvenc Coelho-könyvem. Szeretek olvasni, valódi könyvet tartani a kezemben, és hagyni, hogy a történet megelevenedjen a képzeletemben. Rejtőt akkor olvasok, ha könnyed szó-rakozásra vágyom. A Bronte nővérek és Jane Austen művei által vissza-kerülök abba a korba, ahol még vannak értékek. A mai modern világban sajnos felcserélődtek a nemek szerepei. Wass Albert írásai nagyon fon-tosak számomra. És Tormay Cécile tulajdonképpen a példaképem, mind az írói, mind a társadalmi tevékenysége alapján.
Én főképp prózát írok, ezek az írások a klasszikus értelemben nem tartoznak egyik irodalmi műfajhoz sem, amolyan lélekszilánkok. És van egy-két regényem is.
– Kapcsolatba kerültél Dupka Györggyel és Nagy Zoltán Mihállyal.
Mi volt a véleményük az írásaidról?
– Örültem, amikor Dupka György pozitívan nyilatkozott a műveim-ről. Ápolgatta a lelkemet. Később viszont úgy éreztem, hogy be akarják skatulyázni az írói stílusomat, bele akartak szólni abba, hogyan írjak. Én
nagyon lázadó vagyok. Szeretek a saját fejem után menni, még akkor is, ha hibázok.
– Tehát akkor nem csatlakoztál az Együtt folyóirat közösségéhez? Je-lentek-e meg írásaid a blogodon kívül?
– Végül nem. Néhány írásomat magyarországi női internetes portá-lok hozták le. Jelenleg pedig rendszeresen publikáportá-lok az egyetem újság-jában. Folytatásos történeteket írok.
– Mi a benyomásod a magyar társadalomról, hogy tudsz beilleszkedni?
– Budapesten teljesen mások az emberek, mint Beregszászon. Senki sem foglalkozik a másikkal, aminek, ugye, van negatív és pozitív hoza-ma is. Azért, ha nem is ismerem a szomszédjaihoza-mat, mindenki köszön a másiknak. Nincs szoros kapcsolat az egymás mellett élő emberek között.
Otthon ez teljesen más. Budapesten sok rokonom és barátom van. Én már egy kiépített közösségbe érkeztem. Olyan emberekkel vettem körül magam, akikkel hasonlóak az értékeink, így könnyebb.
– Mi volt a döntő érv a kivándorlásra? Nincs honvágyad? Nem fo-god-e később megbánni a döntésedet?
– Otthon már bizonyítottam, nem tudnék semmi újat mutatni. Úgy érzem, itt is meg tudom állni a helyemet. Honvágyam nincs, mert sokat járok haza. A két legjobb barátnőm otthon maradt. Beregszász különben nincs olyan messze. Nem hiszem, hogy meg fogom bánni ezt a döntést.
Nem sajnálhatunk elmúlt dolgokat, mindig előre kell nézni! Viszont so-sem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem, én Budapesten is beregszá-szi lány maradok.
– Köszönöm a beszélgetést! Sok sikert a terveid megvalósításához!
2012