Orémus Kálmán 1959-ben született Munká-cson, de gyermekkorát az Ungvár melletti Ráton töltötte. 1981-ben szerzett diplomát az ungvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Tanított Csongoron, majd a Kárpáti Igaz Szó gazdasági rovatánál dolgozott. Tagja volt a József Attila Stúdiónak. 1990-ben ki-települt Magyarországra, azóta is ott él. Nős, három gyerek édesapja.
– Tanítócsaládból származol, gondolom nem volt kérdéses, hogy ér-telmiségi pályára szánnak a szüleid, de miért éppen a magyar szakot vá-lasztottad? Személyes érdeklődés vezetett vagy a nemzeti hovatartozás?
– Nagyapám, aki több mint negyven évig tanított Ráton, vérbeli pe-dagógus volt. Kicsi koromtól naponta mesélt nekem. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel, kissé rafi nált módon, az olvasás szeretetét oltja be-lém. Ugyanis, amint megismertem a betűket, egyik napról a másikra megtagadta a mesemondást, mondván: olvassak magamnak. Így esett, hogy másodikos koromban egymás után ötször olvastam el az Egri csil-lagokat, szinte kívülről tudtam a szövegét. Azt hiszem, az én pályavá-lasztásom ezzel el is dőlt, igaz, később egy darabig csillagász, majd ten-gerész akartam lenni.
Bár kétségtelenül megerősített elhatározásomban, hogy tizedikben, amikor már a munkácsi magyar iskolában tanultam, engem indítottak a területi magyar diákolimpián, és úgy végeztem a harmadik helyen, hogy a dobogó első és második fokára két mezőkaszonyi vetélytársam került, anyai nagynéném, Parászka Ági néni tanítványai. Tudom, nagy öröm volt ez számára, hiszen „családban maradtak” a helyezések. Az
egyetemen aztán Gortvay Erzsike néni lett a csoportvezető tanárom, aki édesapámnak unokatestvére. Ezek után túlzás nélkül állíthatom, hogy a mi családunk ezer szállal tapadt a magyarsághoz, a magyar kultúrához.
– Hogyan kerültél a Kárpáti Igaz Szóhoz? Ki döntötte el, hogy ki melyik rovatnál fog dolgozni?
– Már az utolsó egyetemi éveim során felmerült, hogy a laphoz kerül-hetek, hiszen ekkor már írogattam. Aztán az utolsó pillanatban kiderült, mégsem megy nyugdíjba az a kolléga, akinek a helyére engem szántak.
Ekkor kerültem Csongorra, ahol három felejthetetlen évet töltöttem pe-dagógusként. Merem állítani, hogy soha sehol annyi szeretetet nem kap-tam tanulóktól és szülőktől, mint ott.
Ennek ellenére mindig az újságírás vonzott, és 1984-ben, egy au-gusztusi napon azzal fogadtak a szüleim, hogy telefonált Debreceni Misi barátom, aki akkor Ungváron dolgozott a könyvkiadónál: azonnal men-jek be a Kárpáti Igaz Szóhoz, mert fel akarnak venni. Azt meg, termé-szetesen, Balla László, az akkori főszerkesztő döntötte el, hogy melyik rovathoz kerülök.
– Neked már a szovjethatalom alatt is megjelenhettek az írásaid.
Mennyire volt ez köszönhető annak, hogy tagja voltál a József Attila Stúdiónak?
– Én a József Attila Stúdiónak nagyon sokat köszönhetek, mint ahogy azoknak a stúdiósoknak is, akikkel már az egyetemen jó barátságba ke-rültem. Létezett akkor az ungvári magyar szakon egy olyan összetar-tás, egy olyan családias, ám egyben alkotó légkör, amelyre mostanában már alig van példa. Kevesen voltunk, és maga a rendszer is némileg kívülállónak, sőt, idegennek tekintett minket, ezért a bajban mindig ösz-szefogtunk. Soha nem felejtem el, alig költöztünk be mi, kis elsősök a kollégiumba, megjelentek a „nagyok”, a harmadikosok-negyedikesek, ismerkedni, barátkozni. Legközelebb már áthoztak egy-egy könyvet is, mondván: „Ezt olvassátok el!” Így ismerhettem meg Sütő András, Csoóri Sándor és a többiek világát. Ezt a műhelyt találtam meg annak idején a stúdióban is.
– Hogy kerültél kapcsolatba a stúdiósokkal, mennyiben segítette ez a pályafutásodat?
– Szinte teljesen észrevétlenül és magától értetődően vittek maguk-kal a stúdióba a már említett egyetemi barátaim. Arra már nem em-lékszem, hogy Debreceni Misi, Kovács Elemér, Horváth Sanyi, esetleg
Imre Sanyi invitált-e meg, vagy valaki más. Itt csupa olyan emberrel ta-lálkoztam, akiktől lehetett tanulni, emellett abban az időben sehol más-hol nem kaphattunk hozzáértő, segítő szándékú kritikát. Itt ismerhettem meg, többek között, a képzőművész Horváth Annát, a zeneszerző és elő-adóművész Ivaskovics Józsit, vagy Vári Fábián Lacit, Fodor Gézát. Az utóbbiak politikai üldöztetéséről mi akkor csak hírből hallottunk, ennek ellenére szinte félistenként néztünk föl rájuk.
– Többek között te is szerepeltél az 1990-ben megjelent Vergődő szél című antológiában, viszont nem kerültél bele M. Takács Lajos Görcs-oldó szél című válogatásába. Ez azt jelenti, hogy neked nem kellett a rendszert éltető verseket, cikkeket írnod?
– Én nagyon kevés verset írtam, azt is inkább zsenge ifjúkoromban, és mivel engem nem is tekintettek költőnek, azt sem várták el tőlem, hogy a rendszert éltető verseket írjak. Ami a cikkeket illeti, szerencsém volt.
Újságírói munkásságom nagyobb része a gorbacsovi enyhülés korszakára esett, amikor a korábbinál sokkal bátrabban lehetett írni. Ennek ellenére az a véleményem, hogy valamilyen formában valamennyien kiszolgáltuk azt a rendszert, már csak azért is, mert jó ideig magam is hittem abban, hogy a rendszer megreformálható. Aztán kiderült, hogy mégsem.
– Magyarországra településedet követően tanítottál és újságot írtál.
Hogy élted meg ezt az időszakot?
– Én több mint egy éven keresztül gyötrődtem azon, hogy vágjunk-e bele az áttelepülésbe. Nem csupán azért, mert minden oda kötött, ha-nem azért is, mert tudtam, hogy mindent a nulláról kell majd kezdeha-nem.
Akkor már volt két gyermekem, s büszke vagyok arra, hogy az Ungvá-ron akkor induló első magyar óvodai csoportban Eszter lányom volt az első gyerek. Még létezett a Szovjetunió, de mindenünnen, a Baltikumtól Közép-Ázsiáig, véres összetűzésekről szóltak a hírek. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy napon a feleségem könnyes szemmel fogadott. Kiderült, hogy egy és hároméves lányaimmal beállt a sorba tojásért, egyiküknek a kezét fogta, a másik még karon ülő volt. A tömeg egyszer csak meglódult, őt fellökték, s csak a szerencsének vagy csodá-nak volt köszönhető, hogy a gyermekeket nem taposták össze. Akkor azt mondtam: elég volt.
Ha már a Vergődő szél című kötetet említetted, kulcsszerepet játszott az életemben. Amikor állást kerestem Magyarországon, Nyíregyházán bementem a megyei tanács oktatási osztályának vezetőjéhez. Enyhén
szólva is hűvösen fogadott, s hogy lerázzon, azt mondta, érdeklődjek egy hónap múlva. Épp volt nálam egy példány a Vergődő szélből, neki aján-dékoztam, mondván, mondani mindent lehet, de ebben megtalálható két novellám, meg egy rövid életrajzom. Egy hónap múlva visszamentem, kávéval kínált, azt mondta, minden munkatársa elolvasta a kötetet, ne-kem itt a helyem. Az ő segítségével kaptam tanári állást Petneházán. Az újságírásra akkor nem is gondolhattam, hiszen szolgálati lakást csak falusi pedagógusok kaphattak.
– Miért lettél szabadúszó újságíró, hiszen egy ideig állásban voltál a Kelet-Magyarországnál? Ha jól tudom, ekkor több egykori kárpátaljai is dolgozott a megyei lapnál.
– A tanítás mellett egyre gyakrabban jelentek meg írásaim különféle lapokban, a Kelet-Magyarországnál többen ismertek is, mert a régi rend-szerben a két megyei lap között rendszeresen voltak találkozók. Eleinte határozott idejű szerződéssel kerültem a Kelet-Magyarországhoz egy külföldön tanuló kolléganőm helyettesítésére, de azzal az ígérettel, hogy állandósítanak. Sajnos, a magyar média válsága hamar utolérte a lapot, az első hullámban tucatnyi munkatársnak mondtak fel, természetesen elsőként nekünk, szerződéseseknek, hiszen mi nem kérhettünk végki-elégítést. Kárpátaljáról ketten voltunk a lapnál Györke Lacival, akit még a beregszászi járási újságtól ismertem.
– Te blogot is írsz, ahol szépprózai műveket is publikálsz. Meg lehet ebből élni, vagy az újságírás mellett mással is foglalkozol?
– Ebből nem csak megélni nem lehet, hanem keresni sem lehet vele.
Én ezt inkább szenvedélynek tekintem, ami, az internetnek hála, már a költséges könyvkiadás nélkül is megtalálja olvasóit, hála Istennek egy-re nagyobb számban. Magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy a blogomat még nagyon távoli országokban, például Hollandiában, az Amerikai Egyesült Államokban vagy Izraelben is olvassák. „Főállás-ban”, abszolút szabadúszóként két kistelepülésen is önkormányzati lapot szerkesztek, valamint pénzügyi és pályázati tanácsadóként dolgozom.
– Mit gondolsz az Ukrajnában egyre erősödő magyarellenességről?
Ha most kellene döntened, akkor is az áttelepülést választanád?
– Ez a magyarellenesség engem nagyon elszomorít, már csak azért is, mert döbbenten tapasztalom, hogy az évszázadokon keresztül elnyomott ukránok a saját történelmükből sem tanulnak. Hiszen nekik tudniuk kellene, hogy a kisebbségek komfortérzetének megteremtése egész
Uk-rajnának érdeke. A kettős állampolgárság körüli hisztériát sem értem, hiszen nem attól lesz valaki kém vagy áruló, hogy felvette egy másik ország állampolgárságát. Tudomásom szerint Júdás, Mata Hari és Redl ezredes sem volt kettős állampolgár.
Mindemellett meggyőződésem, hogy a kárpátaljai magyarságra a legnagyobb veszélyt maga a széthúzás, a megosztottság, a nyelv és a kul-túra feladása jelenti. Engem annak idején nagyon érzékenyen érintett, amikor először éleződtek ki a magyar–magyar ellentétek, és azt láttam, hogy a barátaim, akik korábban az utolsó darab kenyerüket is megosz-tották egymással, ellenséges politikai szekértáborokba kerülve képesek egymásnak esni. A maroknyi kárpátaljai magyarság számára az ilyen megosztottság életveszélyes.
Miként életveszélyes az is, ha a szülők nem magyar iskolába adják a gyermeküket. Kétségtelen, hogy az államnyelvet mindenkinek meg kell tanulnia, de biztosan lenne arra megoldás, hogy a gyermekek ezt a magyar iskolában is megtehessék. Hogy nehéz megtanulni tökéletesen ukránul egy magyar környezetben? Miért, az ukránok hány százaléka beszél tökéletesen ukránul?
Visszatérve a kérdésedre, tudom, hogy most sok embert megbotrán-koztatok, de a fentiek fényében az az igazság, hogy igen, most is az átte-lepülést választanám. Mondom ezt annak ellenére, hogy mindenki előtt kalapot emelek, aki elhivatottságból, azért, hogy közösségét szolgálhas-sa, a szülőföldjén maradt.
– Köszönöm a beszélgetést!
2012