Intertextualitás

Egy szöveg megértése, befogadása lényegében elválaszthatatlan annak más szövegekkel való összehasonlításától. A szöveg jelentése, maga a megértés a szö-veg határain túlra is kiterjed. Ezért a médiaszöszö-vegek vizsgálatában foglalkozni kell a narratívumok, az elmondott történetek és újramondásuk közötti kapcso-lattal. Ha visszatérünk kutatásom egyik alapgondolatához, mely szerint a média-szövegek (így a tudósítás is) egy társadalmi diskurzus részének tekinthetők, ezért nem lehet azokat egymástól elszigetelten vizsgálni, akkor a jelentése tanulmányo-zása ezt megerősíti. Hiszen a megértés során az ismeretlent mindig ismerőshöz kapcsoljuk. A szövegek ugyanis utalnak egymásra, ezáltal is a természetességet kívánják sugallni, vagyis azt az ismerősséget, amelyhez képest a különbözőség, az új is létrejöhet. Egy tudósítás megértéséhez, jelentésének fölfogásához tehát elengedhetetlen az a háttértudás, amit korábbi szövegekből, médiaüzenetekből nyertünk. Az a háttértudás teszi továbbá lehetővé, hogy a közlő ne kódoljon bele mindent explicit módon az üzenetbe, hogy valamire csak utaljon.

Az intertextualitás első definícióját Bahtyin kutatásaira támaszkodva Kristeva adta meg az 1960-as évek közepén. Úgy vélte, hogy az egyes szövegek mindig utalnak más szövegekre. Egy később megjelent tanulmányában intertextualitás-nak nevezi „azt a társadalmi interakciót, amely egyetlen szövegen belül alakul ki. A megismerő alany számára az intertextualitás az a fogalom, amely jelzi azt a módot, ahogyan a szöveg a történelmet olvassa, és ahogyan beilleszkedik a tör-ténelembe. Egy adott szövegben az intertextualitás megvalósulásának konkrét módja adja a textuális struktúra legfőbb (társadalmi, esztétikai) jellemvonásait”

(1996: 19).

Genette (1996) szerint nincs olyan mű, amely ne idézne föl korábbi alkotá-sokat, csak az egyik egyértelműbb, explicitebb módon, mint a másik. Egy

alko-tó gyakran kölcsönöz motívumokat, témákat elődeitől, utal korábbi alkotásokra.

Ezeknek az utalásoknak többféle szerepük lehet: szituációteremtés, szolgálhatnak forrásként, illetve kiindulópontként, gazdagítják az egyes művek jelentését, és segíthetnek beláttatni az olvasóval a művészetek rendszerszerűségét. Az utalás minden esetben vallomás is, annak a megvallása, hogy az adott alkotó kötődik az általa idézett műhöz. Az utalások felismerése mindig az olvasó alkotóítéletétől, ta-pasztalatától függ. Genette a szövegközi utalásoknak 5 típusát különbözteti meg, bár elmondja, hogy nincsenek tiszta kategóriák, az osztályok között nem húzható éles határ.

– hipertextualitás: minden olyan kapcsolat, mely egy B szöveget egy korábbi A szöveghez köt (ilyen értelemben minden szöveg hypertextusnak tekinthető) – architextualitás: a szövegnek a műfajra vonatkozó néma jelzése (olyan

ka-tegória, amely nem tekinthető osztálynak, mivel az osztály maga)

– metatextualitás: más néven kommentár, amely egy szöveget egy másikhoz köt, de azt nem feltétlenül idézi (ezzel a típussal nem foglalkozik részletesen) – paratextualitás: a szöveg és címe, bevezetője, mottója stb. között áll fenn – intertextualitás: egy szövegnek egy másik szövegben való tényleges jelenléte Az intertextualitás alkategóriájának nevezi az idézetet, plágiumot és célzást (olyan közlés, amely teljes megértése feltételezi az előző szöveg ismeretét).

Fairclough Genettől eltérően csupán két fajtáját különböztette meg az intertex-tualitásnak: a szövegek nyílt összekapcsolásából létrejövő manifeszt intertextuali-tást (kategóriái: a reprezentáció, a preszuppozíció, a tagadás, a metadiskurzus és az irónia), illetve a konstitutív intertextualitást vagy interdiszkurzivitást, amikor a szövegek heterogén elemekből épülnek föl (műfajilag, a diskurzustípus, a regiszter vagy a stílus tekintetében). Fontos szempont lehet a manifeszt intertextualitásnál az átvett szöveg (idézet) válogatására és kontextualizálására vonatkozó megköze-lítés (Fairclough 1992: 117–125).

Teljesen más megközelítésből tárgyalja a fogalmat Petőfi S. János (2007), aki a szemiotikai textológia keretében vizsgálja, hogy a szövegrokonsági kapcsolatok hogyan foglalhatók rendszerbe. Tanulmányában a szépirodalmi művek utalás-rendszerét kutatja.

Soproni Zsuzsa (2009: 9) az intertextualitás kutatásában két koncepciót kü-lönít el: a globális és a strukturalista modellt. Az első szerint minden kulturális rendszer szöveggé válik, tehát nincs olyan szöveg, amely ne utalna másikra, a struturalista modellek pedig az intertextualitást az író szándékolt és jelzett utalá-saira szűkítik le. Az egyik irányzat felfogását túl tágnak, a másikat túl szűknek ítéli. Helyeselhető a szerzőnek az az elgondolása, mely szerint Pfister és Broich nyomán egy olyan modell mellett foglal állást, amely az előző kettőt ötvözi, s az átfogóbb modellen belül különbözteti meg és sorolja kategóriákba a szövegek egymás közötti kapcsolatát. Eszerint a szövegekben található intertextuális vonat-kozások intenzitása hat minőségi kritérium alapján elemezhető: referencialitás, kommunikativitás, autoreflexivitás, strukturalitás, szelektivitás és dialogicitás.

Ezek a szempontok kiegészülnek mennyiségi kritériumokkal is – az intertextu-ális vonatkozások gyakoriságával és számával. Harmadik komponensként pedig vizsgálja, hogy ezek az utalások egyetlen szövegre vagy egy egész műfajra vagy diskurzusra vonatkoznak.

A médiaszövegekben a szövegközi utalások több fajtájával is találkozhatunk.

Ha az intertextualitás definícióját a genett-i értelemben használjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a tudósításban az intertextualitás egyik leggyakoribb meg-valósulása, amikor nyilatkozatokban, sajtótájékoztatón, politikai beszédekben elhangzottakat idéznek szó szerint vagy utalásszerűen a tudósítók. Ennek több funkciója is lehet: a tudósító ezáltal hitelesítheti a szerzett információt, az idézés a véleménynyilvánítás egyik formája is lehet, de a szövegkörnyezetből kiragadott mondat befolyásoló hatással is bír.

A következő két példában a tudósító olyan közlésre céloz, aminek ismerete nélkül a tudósítás nem értelmezhető. A kijelentés politikai beszédben hangzott el.

Orbán Viktor esztergomi kijelentése nem nyelvbotlás volt, hanem tu-datos politizálásának a megnyilvánulása. Mi jószomszédi kapcsolatokra törekszünk Magyarországgal is, de a közép-európai térség stabilitását veszélyeztető megnyilvánulásokat nem hagyhatjuk szó nélkül – jelentet-te ki a szlovák miniszjelentet-terelnök. (Népszabadság, június 4.)

Méltatlan megjegyzésekkel illették szlovákiai politikusok Orbán Viktort, a Fidesz elnökét – jelentette ki tegnap Krakkóban Bajnai Gor-don, ahol a magyar miniszterelnök a visegrádi csoport kormányfőivel találkozott. Nem igaz, amit az egyik szlovákiai kormánypárt vezetője mondott. Orbán Viktor nem neofasiszta politikus – hangsúlyozta a mi-niszterelnök. (Heves Megyei Hírlap, június 5.)

Az intertextualitás másik formája az idézés lehet:

Draskovics a Nap-keltében Verebes Istvánnak a beszélgetés végén, szerkesztői utasításra feltett kérdésére közölte, „vérzik a szíve” a kapitá-nyért, de nem megengedhető, hogy egy rendőri vezető származás szerint megkülönböztesse az elkövetőket. (Magyar Nemzet, február 2.)

A miniszter a Hír TV-nek nyilatkokzva mosolyogva azt mondta:

Eszemben sincs lemondani. (Magyar Nemzet, február 2.)

A nyomozás során rögzített tanúvallomások alapján a rendőrség mára rekonstruálni tudja a Patrióta lokálban történt eseményeket – erről Der-zsy Péter, a Veszprém megyei rendőrkapitányság bűnügyi osztályveze-tője számolt be az MTV Nap-kelte című műsorában. (Magyar Nemzet, február 11.)

Az elkövetők beazonosítása megtörtént – mondta Bencze József or-szágos rendőrfőkapitány hétfőn reggel a Nap-keltében, hozzátéve, hogy

az azonosítást megkönnyítette a számtalan tanúvallomás és köztéri ka-merák felvételei. (Magyar Nemzet, február 10.)