A nézőpont szerepe a történetelbeszélésekben

A szakirodalom megkülönböztet első és harmadik személyű elbeszélést, de az ezekben a terminusokban rejlő ellentmondás miatt Tátrai Szilárd (2000: 230) a perszonális és imperszonális narráció szakkifejezések használatát javasolja, még-pedig azért, mert a korábbiak nem számolnak azzal a különbséggel, ami az első, második, illetve a harmadik személyű névmások deiktikus használatát jellemzi. A személydeixisek szerveződéséből kiindulva az elbeszélő szövegekben a narráció két típusát aszerint különbözteti meg, hogy a közlőre és befogadóra utaló deikti-kus nyelvi elemek használata jellemző-e az elbeszélő eljárásra, vagy nem: „ha a résztvevői szerepek nyelvileg explicitté válnak az elbeszélő szövegben, perszon-ális narrációról, ha viszont a résztvevői szerepekre nem történik deiktikus utalás, imperszonális narrációról beszélhetünk” (Tátrai 2000: 238). A tudósítások esze-rint perszonális narrációnak tekinthetők, mivel a közlőre mindig találunk utalást a szövegben (a későbbiekben azt is kifejtem, hogy ezeknek az utalásoknak milyen típusaival találkozhatunk).

A közlés egyik legfontosabb eleme a nézőpont, vagyis az a perspektíva, ahon-nan a beszélő formailag megkonstruálja mondanivalóját. Tolcsvai a kiindulópont-nak több fajtáját különbözteti meg, s azt mondja, hogy ezek a fajták egyszerre is érvényesülhetnek a szövegben, különböző kombinációkban különböző nézőpon-tokat létrehozva (2007: 8):

– A kiindulópont a semleges kiindulóponttal azonos, nincs köze a szöveg ak-tuális külső tér–idő-rendszeréhez. Egy szövegben semleges kiindulópont lehet minden olyan entitás, amely résztvevő, szereplő lehet a szövegben.

– A kiindulópont referenciális központ, az éppen beszélő kiindulópontja. Le-het kifejtett, ebben az esetben a jelölője az első személy és a jelen idő, de lehet kifejtetlen is, amikor nem kap nyelvi formát a szövegben.

– A kiindulópont a tudatosság szubjektuma, az a beszélő, aki felelős az in-formációért.

A tudósítás a hétköznapi közlésben a történet-elbeszélésnek feleltethető meg, amiben a mindenkori beszélő nézőpontja az uralkodó. A tudósításban ez lehet a tudósító nézőpontja, de lehet a megszólítottaké (szakértők, szemtanúk) is. Rejtve azonban sohasem maradhat. Ha összevetjük a tudósítást a hozzá legközelebb álló műfajjal, a hírrel, akkor a legtöbb különbséget éppen a nézőpont jelöltségében ta-láljuk. A hírek fókuszában az esemény áll, nem az a lényeges, hogy ki prezentálja.

A szerző háttérbe szorul, helyzete nem releváns az elmondottak szempontjából.

A tudósítás viszont éppen attól lesz tudósítás, hogy a szerző kifejezetten törek-szik saját maga pozicionálására, s hangsúlyozza, hogy az események pillanatá-ban a helyszínen van, szemtanúja a történteknek. A befogadó a kommunikátumot szerzőhöz tudja kötni, hiszen a szöveg mindig nevesítve van. Az írott formában megjelenő tudósításban két helyen jelenhet meg a név: a szöveg alján, vagy a cím és a lead között. Előfordul, hogy csupán monogrammal utalnak a szerzőre, vagy a Tudósítónk felirat hitelesíti a leírtakat. Ugyanis a tudósításban leírt információk hitelesítője minden esetben maga a szerző. Az ő személye a garanciája annak, hogy az esemény valóban úgy történt, ahogyan az a médiaüzenetben megjelent.

A rádióban a tudósító hangja is kapcsolódik a közleményhez, a televízióban pedig mindehhez a kommunikátor képét is társítani tudja a befogadó. A sporttu-dósítás bizonyos formáinál fordulhat elő, hogy a közlő nem látható, de személye azonosítható, mert az események felvételéből szerkesztett képsorokon megjelenik a neve, s a tudósítást az ő hangján halljuk. Tehát míg nyomtatásban csak névvel és nyelvileg jelölt a közlő (a megfelelő igealak használatával, hangulatfestés által, a helyszín bemutatásával), addig az elektronikus formában megjelenőkben akár vizuálisan is.

Tolcsvai a makroszerkezet vizsgálatakor a tér- és időjelölés rendszerét bemu-tatva ír a nézőpontról (2001: 125). A tudósításban fontos a térbeli és időbeli pro-xemitás, azaz a tudósítónak a helyszínen kell lennie az esemény időpontjában, s ez azt is jelenti, hogy a beszédidő (de akár az elbeszélt történet idejének időpontja is), illetve a szerző térbeli helyzete akár jelöletlen is maradhat.

Ebből a szempontból különbséget kell tennünk az egyes kommunikációs szín-terek között. A nyomtatásban közölt tudósítások leghamarabb egy nappal az ese-mény után tudnak csak tájékoztatást adni a történtekről, így tehát külön válik az elbeszélt történet ideje a beszédidőtől. Az esemény leírása múlt idejű, mivel azon-ban a legtöbb tudósítás tartalmazza a történtek hátterét is, előfordulhat, hogy nem csupán egyféle múlt időt találunk a szövegben (közvetlen múlt, közeli múlt, távoli múlt). Tolcsvai a hírszöveg időszerkezetéről azt írja, hogy annak megértéséhez hozzátartozik a beszédidő naptári dátumának megadása. „A hír kommunikációs funkciójához hozzátartozik, hogy a mindennapi észlelés szerint adott időpontban, naptári vagy fizikai időmérés szerint adott rövid időtartamban (fél napig, egy na-pig, néhány napig) érvényes a hír jellege, ezáltal a hír beszédideje jelen idő, de egy meghatározott időpont/tartam jelen ideje” (2001: 158). Ezek a megállapítások a tudósításra is érvényesek.

Az esemény idejének megjelölésére leggyakrabban a tegnap főnév szerepel (az általam vizsgált tudósítások közel 40 %-ában), esetenként a hét napjainak neve.

Ez utóbbival akkor is találkozhatunk, amikor a történtek közvetlen előzményeiről írnak, illetve azokról a cselekvésekről, amelyek a tudósítás fő eseményeinek cse-lekvését kiváltották. Ritkán, de találkozhatunk ezektől pontatlanabb időmeghatá-rozással is, mint például a közelmúltban, a napokban stb.

„Csütörtökön a miniszterelnök és a kormányszóvivő még találgatás-nak nevezte a Magyar Nemzet által nyilvánosságra hozott, a kormány megszorító lépéseinek terveit taglaló cikkünket.

(…)Daróczi Dávid tegnap úgy fogalmazott: a vártnál rosszabb makro-gazdasági mutatók miatt a büdzsében 200 milliárd forintos hiány ke-letkezett, ám a kabinet nem kívánja az idénre tervezett 2,6 százalékos hiánycélt feladni, ezért az állami kiadásokat csökkenti.

(…)A kabinet tegnap arról is határozott, hogy a tárcák által megtakarí-tott 60 milliárdból kétmilliárd forint többlettámogatást kap a rendőrség.”

(A kormány zárol és megszorít, Magyar Nemzet, február 9.)

Rádióban és televízióban a tudósítás kétféleképpen jelenhet meg: élő kapcso-lásban, vagy felvételről. Ennek megfelelően az időjelölés is változatosabb lehet, hiszen ezekben a tudósításokban a beszédidő megegyezhet az eseményidővel, de a technikai adottságnak köszönhetően előfordulnak jövőre vonatkozó, a jövőt érintő tudósítások is (az általam vizsgált időszakban megjelent tudósítások 5 %-a ilyen volt). Azokban a felvételekben, amelyek aznap, de nem a bejátszás idejében ké-szültek, találunk időjelölést, és ritkán, de élő kapcsolásban is előfordul:

– A helyszínen ott van Kiss Anita. Szervusz Anita! Tart még a tájé-koztató?

– Szervusztok, jó estét kívánok! Tart még a tájékoztató. 5 óra után nem sokkal kezdődött el a frakcióülés, amely ezekben a percekben is tart. Bár már több szocialista képviselő elment a frakcióülésről. (RTL Klub, Híradó, 2009. január 28. 18:30)

– Szervusz. Jó estét kívánok, köszöntöm a Híradó nézőit! Pontosan este hét órára hirdették meg azt a békés megemlékezést ide, a Veszp-rém Aréna elé, ahol állítólag több százan, de akár több ezren is lehetnek majd, most egyelőre pár százan vagyunk, vannak. (RTL Klub Híradó, 2009. február 8. 18:30)

A helyszín szintén fontos összetevője a tudósításnak, s míg az idő esetében sokszor külön kell választanunk az esemény idejét az elbeszélés idejétől, addig a helyszínnel ez nem tehető meg. Sőt, rádiós és televíziós tudósításokban többnyire

kettős térjelöléssel találkozunk (helyhatározószó + helységnév, helyiségnév, köz-terület megnevezése, stb.).

– Veszprémben hamarosan kezdődik az az összejövetel, amelyen a meggyilkolt kézisre emlékeznek. A helyszínen ott van Zombai-Kovács Ákos, szervusz. Mi várható ezen a megemlékezésen?

– Szervusz. Jó estét kívánok, köszöntöm a Híradó nézőit! Pontosan este hét órára hirdették meg azt a békés megemlékezést ide, a Veszprém Aréna elé, ahol állítólag több százan, de akár több ezren is lehetnek majd, most egyelőre pár százan vagyunk, vannak. És itt bárki mécsest, gyertyát gyújthat, és leróhatja kegyeletét a ma hajnalban meggyilkolt Marian Cosma – a mindenki által nagyon kedvelt román beállós emléke előtt. (RTL Klub Híradó, 2009. február 8. 18:30)

– A helyszínről mondja el munkatársunk Manhalter Dániel, hogy mit tudott meg a történtek hátteréről.

– Itt Enyingen nagy a rendőri készültség. A kisvárosban ma egész nap járőröztek az autók és a főúton rendszeresek voltak az igazoltatások.

(RTL Klub Híradó, 2009. február 15. 18:30)

A szövegbeli térjelölés az események helyszínének, s egyben a beszélő tartóz-kodási helyének kijelölése, ami azt jelenti, hogy a közlő és a befogadó szövegér-tésében ezek a tartományok deiktikus vagy referenciális fogalmi kijelölések (lásd még Tolcsvai 2001).

A tér- és időjelölés, valamint ezt kiegészítve a kifejtettséget biztosító egyéb elemek meglétét vagy hiányát, és ezek médiumok szerinti esetleges eltéréseit a következő táblázat mutatja:

történt stb.? Minden esetben megtalálható a

Alapkategóriák Sajtó Rádió Televízió

mond-ta, történt stb.? Szinte valamennyi tudósításban

A tömegkommunikációs csatorna kiválasztása eltérő befogadási mechaniz-musokat eredményez, tehát más-más kognitív feladat elé állítja a befogadót, és egyúttal hatással van a kommunikációs üzenet strukturálódására is. A rádiós és televíziós publikálásnál fontos körülmény, hogy a közölt információkat egyszeri hallás után kell a befogadónak megérteni, azaz nincs lehetőség újrafeldolozásra, az információ nem térben, hanem időben terjed. Az újságíró szakma a nyomtatott hírek szerkezeti ábrázolására a már bemutatott fordított piramis modellt alkal-mazza, az elektronikus közlésű hírek, tudósítások szerkezetét pedig körkörösnek, mozaikosnak nevezi. Ez utóbbi alkalmazkodva a befogadói igényekhez a legfon-tosabb információt ismétli, ezzel keretet adva a történetnek.

A hírek szerkezetére vonatkozóan a legmeghatározóbb modell van Dijk-tól szár-mazik, aminek érvényességét vizsgálták a rádiós hírekre vonatkozóan is. A rádiós hírek kutatásával a nemzetközi szakirodalomban Allan Bell (1991), a magyarban