Ahol fény van, ott van árnyék is – de abból a messzeségből, ahonnan az én mindig derűs nagymamám idősödő arcából, egyenes derekú, de a romlás jeleit hordozó testéből vissza próbálom gyúrni azt a lányt, aki egykor volt, abból a messzeségből csak TUDOM, de nem látom az árnyakat.
Régi fénylépeket látok – redők, szalagok, hajtincsek tökéletes egyensúlya ragyog. Az életút kijelölve, és az a fiatal lány a képen egy csöppet sem kesereg azon, hogy majd nem tudja megvalósítani önmagát a tűzhely mellett. Feje csak úgy zsong az otthon csinosításának apró ötleteitől, és fogalma sincs arról, mit jelent a szó: szüfrazsett. Ezt egyébként később sem tanulja meg, akkor sem, amikor kibombázzák az otthonából, és akkor sem, amikor a háború végén, idegen földön, menekülés közben szül, már túl a negyvenen, de még akkor sem, amikor izmos, feltűrt ingujjú munkásnő-karok vaskos, nyomasztó romantikája tör utat a fényképeken.
Ugrik, bukdácsol, szökell a változó kor ormótlan szikláin, s mint egy kecses tornászlány a színes szalagot, feje fölött tartja-menti-lengeti fiatalságában összerakott ideálját a női szerepről.
Jó arra gondolnom, hogy sosem kívánt egyenlő lenni a férfiakkal (sem) – ezt a felvetést talán meg sem értette volna –; hogy elmondhatatlanul érdektelen volt számára az érvényesülés feminista értelmezése, és hogy legfőbb vállalásában tökéletes karriert futott be.
Nagyanyám ugyan soha nem akart szüfrazsett lenni, de egy virgoncabb, boldogabb sorsra szánt Tatjánát (á la Puskin) azért bevállalt, ha éppen szemrevaló volt a fiatalember. Nagyapám pedig az volt, s talán még a flegmája is hasonlóan szívdöglesztően hatott, mint Anyeginé. Ám a különbség is tetemes volt az irodalmi hősökhöz képest. Nagymamám – habár cukros-híg történeteken (is) nevelkedett – soha nem tévesztette össze azt, amit olvasott, a valósággal.
Pontosan látta azon a bizonyos bálon, hogy a vékony, elegáns fiatalember, bár úgy tesz, mint aki halálosan unatkozik, nyilvánvalóan nem lenne ott, ha nem akarna valamit. És kezdemé-nyezésre ugyan láthatólag nem adja fejét, de azért az csak úgy van, hogy a „megközelít-hetetlen” szó szavatossági ideje a megközelítés aktusáig tart. (És abba sem kell belehalni, ha mégsem.) Ennek ellenére, valószínűleg az Úrinő aktuális száma helytelenítő kommentárokkal informálta volna a nagyérdeműt arról az esetről, hogy az enyingi bálban Miletics Ida oda-perdült egy ismeretlen fiatalember elé, szóba elegyedett vele, s annak udvarias, kurta kis mosolyain egyensúlyozott mindaddig, amíg szeles, kipirult arcocskájától végül a kurta mosolyú férfiú vesztette el az egyensúlyát, olyannyira, hogy akarata ellenére megkérdezte:
„Felkérhetem egy táncra? „
Ahogy mondani szokták, a többi már történelem. Részleteit nem tudom. Az eredményét ismertem – a négy szép, jól nevelt gyereket, köztük az én édesanyámat. S bár számomra nagyapám végérvényesen öregként él, de ebben a csökönyös, különc férfiban nagy ritkán megláttam azt a hajdanit is, akivel egy fiatal nő táncolni kívánt.
Igaz, inkább csak akkor, ha a belső szoba díványán enyhe borzongással forgattam a fényké-peket, összevetve a keményített inggallér fölötti öntudatos férfifej vonzerejét a gangon ülő öregember hasonló, de már szétesőben lévő vonásaival.
Az a férfi, akit én ismertem, könnyen elsírta magát, és mindig várt valakit. Hallgatagsága az évek során, ahogy a gyermekei rendre elhagyták a házat, őt pedig az ifjúsága, szabályos életformává vált. Nem emlékszem rá, hogy valaha is, nagy családi összejöveteleken a szó
klasszikus értelmében társalogni hallottam volna. Váratlan, heves figyelmeztetéseket tett arra nézvést, hogy az egyik unoka mindjárt leesik a lépcsőről, vagy hogy a másiknak ki kéne fújni az orrát... Sokat veszekedett, nem tetszett neki ez a „rongyos élet”, a túlságosan hígra sikerült tejbegríz és a túl hideg pad a gangon, a rossz irányból támadó szél, a rosszul szelelő kályha...
Általában az volt a benyomásom, hogy nem nagyon tetszenek neki a körülötte lévő emberek – a gyerekeket kivéve.
Mellettünk, a közelünkben lemállott róla a kelletlenség álarca, és mögötte ott állt egy férfi, aki még élénken emlékezett a gyerekkorára.
Kiskoromban, esténként gyakran benyitott hozzám, és a fülembe súgta, hogy reggel feltét-lenül nézzek majd a párnám alá. A titokzatos ember ugyanis majd besurran hozzám, meglesi, jó kislány vagyok-e, olyan, aki rendesen és szép nyugodtan alszik, és amennyiben elégedett velem, feltétlenül becsusszant oda valami ajándékot. És rólam, a lelkes kis stréberről, aki rettentően azon volt, hogy megfelelően aludjon és viselkedjen, a titokzatos ember sosem felejtkezett meg. A fura csak az volt, hogy akkor is ott járt nálam, ha történetesen fölsírtam álmomban, és mégis csak átmaceráltam az édesanyámat. Ha valaki, hát a nagyapám bizo-nyosan tudta, milyen fontos lenne beteg, egyre soványabb asszonylányának pihennie, mégse állította meg a küszöbömnél azt a férfit, hogy felvilágosítsa arról: renitens éjszakai sírdogá-lóként most aztán tényleg nem érdemlem meg a párna alá csúsztatott kakasos nyalókát, nyuszis naptárt vagy a szépséges képeslapot.
Egyéb szédítő varázslatokat is tudott.
Nyápic kis unokák voltunk, talán csak az egy nővéremet kivéve, aki kidagadt azzal a helyes durcás kis arcával az összes fodros babaruhából. Én és két fiú unokatestvérem reménytelenül véznák voltunk, csak piszkálgattuk az ennivalót, nem annyira a finnyásság, inkább az étkezés iránti végtelen közöny távolságtartásával. Kis testünkben még nem robbantak a hormonok. Én királylányokról olvastam a díványon, Attila és Zoli, az unokatestvéreim békákat ugrattak a kertben, és ha le is ültünk az asztal mellé, inainkban ott feszült a vágy minél hamarabb visszajutni a díványhoz és a kert békákkal teli dzsungeléhez.
Csapnivalóan rossz evők voltunk, pedig egész életemben nem találkoztam senkivel, aki jobban főzött volna nagymamámnál. Később kinőttem a sápkórosságot, és lelkes csodálója lettem nagymamám konyhaművészetének – bár az étkezés iránti közönyből sosem gyógyul-tam ki igazán.
Egy szó, mint száz: sovány, szeles kis gyerekek voltunk akkoriban, akik mesét és kalandokat nyeltek az étel helyett.
Nagyapám, aki napjai jó részét a kert előtti magas verandán üldögélve töltötte, elnézegetve játszó unokáit, háttal a pocsék világnak, egyszer csak észrevette, amikor tornaórásdit játszot-tunk a kertben, és ide-oda hadonászjátszot-tunk a nővérem – tornatanárnőnk – ihletett dirigálását követve, hogy karjaink ijesztően véznák, ráadásul szörnyen kiáll a lapockánk is. Nem volt kenyere a nevelő célzatú szónoklat, a fenyítést soha, semmilyen formában nem alkalmazta és szüleimtől is zokon vette; ő egészen más módszereket eszelt ki, mert már csak a varázslat szépségében oldódott fel ideig-óráig az öregség keserű íze.
Azt a végleg elgurult 50 fillérest, amin valaha egy gombóc fagyit lehetett venni, belegyúratta nagyanyámmal a barackos gombóc tésztájába, és valamelyik vízben rotyogó gombóc lassan szilárduló, síkos testében ott fényesedett hívogatón, hallgatagon, mint ahogy azt a jó titkok teszik. Az ebédnél aztán nagyapám kelletlenül feszengő, giliszta kis unokáinak „véletlenül”
elárulta, mit rejt a gombócok egyike. A kaland édes szele csapta meg unott arcunkat.
Kétpofára ettünk, és mire valamelyikünk foga megérezte a fém csodálatos ízét, már mozdulni
is alig tudtunk, annyi tészta feszült a hasunkban. Irigyeltük a szerencsés megtalálót, de boldogító volt tudni, hogy előbb-utóbb nagymamánk újra főz majd gombócot...
Nagyapám szfinxarcán ilyenkor felfakadt az elégedettség halvány kis mosolya.
Egyébként szinte soha nem mosolygott.
Csak ült a verandán, és elnézte a szemközti dombot, amelynek fonálszerű vonalán szorgos bogarakként iparkodtak a KGST-országok autói. Napokon át elnézte ezt a kis csíkot, mert egyszer – ebben soha nem kételkedett – az egyik kis bogár majd szép lassan egyre nagyobb lesz, átváltozik egy kék Trabanttá, benne a lánya és a veje ülnek majd a két kislányukkal, akiket be lehet gyorsan terelni a kamrába, és megmutatni nekik a madártejet, amit nagyanyám minden nap elkészített, „hátha valaki befut” alapon.
Azóta is így látom őt magam előtt: sapkáját homlokába húzza, lezárva az utakat maga felé, kémlelve a házába kanyargót, amely elhozza otthonába azokat, akiket annyira vár, és akiket az üdvözlés mozgalmas percei után ugyanúgy elrekeszt magától.
Vajon, mire gondolhatott, amikor homlokán egy ér gyanús hullámzással megfeszült, és tudni lehetett, hogy sír? Fiatal korában ugyancsak tudott lumpolni, egyszer félfüllel hallottam, hogy Siófokról, a kaszinóból taligával tolták haza az ildomos viselkedés szuperlatívuszára pályázó nagymamám mélységes döbbenetére. Tán ezt siratta? Azt a jó szagú, harmatos hajnali levegőt, amelybe belevegyült a Balaton és az ifjúság illata?
A hajmáskéri ház ablaka előtt már egészen más hajnalok kopár fényében bíbelődött a gyapjúmellény gombjaival, mielőtt kilépett volna a Bakony hűvösébe. A haja, ami ott, az egykori taligán ziláltan az arcába hullt – „mon dieu”!, kiáltott volna fel nagymamám, ha törté-netesen tud franciául –, és annyira vonzóvá tette a férfit lumpságában is, szürke csutakként tapadt összeráncolt homlokára. Karjai, amelyekkel a taligáról feltápászkodott, majd betámolygott a konyhába, ahol a kelő nap foltjaiban (így képzelem) ott tett-vett a felesége, és a komilfóra még mindig nagyon ügyelve, egy rossz szót nem szólt bor- és dohányszagú férjére (akire érthetetlen módon egyébként tényleg nem is haragudott), szóval a karjai, amelyekkel átölelte az asszonyt, és amelyek lélegzetükkel együtt egyre nehezebbek lettek a reggel mélyülő édességétől, ezek a karok szikár faágakként lógtak a hajmáskéri verandán a széke mellett, és a legmelegebb reggel sem tudott édességet csurgatni beléjük. Akkor, gyerekként el sem tudtam képzelni annál nagyobb pechet, mint hogy valaki ilyen öreg, és biztos voltam benne, hogy tényleg ezért sír. De lehetett erre ezer más oka is.
Sirathatta a fiát, akit '56-ban maga küldött el ebből a zavaros országból, és aki attól kezdve annyira hiányzott neki... Sirathatta nagyobbik lányát, aki egy neki nem való férj mellett vergődött az önfeladással felérő rossz választás csapdájában... Sirathatta az elveszett otthont, ahol a napfoltos konyhában kiesett nagymamám kezéből a kiskanál... Sirathatta, hogy öregkorában egy olyan házban kell élnie, amelynek oldalerkélyéről Magyarország legnagyobb orosz laktanyájára kénytelen rálátni... Sirathatta az országot, ami tele volt hasonló laktanyák-kal. Aztán később, amikor a Trabantban már csak a veje jött meg a lányokkal, siratta, holtáig siratta az ő kisebbik, halott lányát...
Akkor végleg megtört.
Addig akadnak emlékeim, amelyekben nem olyan öreg, még szétcsap köztünk, fel-felneszel önkéntes némaságából, és amúgy férfiasan helyrerakja a dolgokat. Anyám halála után már csak a gyengeség emlékeit látom körülötte. Talán leginkább azt, amelyikben összeolajozott jégeralsóban áll a kályha mellett...