Jamrich Zoltán, aki feleségét a tenyerén hordozta, egyre gyakrabban jött haza komoran a bíróságról, és mind rosszabbul aludt. Éjszaka az ügyiratokat tanulmányozta, telefüstölte a szobát, fel-alá járkált, sóhajtozott, Panni pedig nem tudott nyugodtan olvasni. A férfi arca egyre nyúzottabb és tűnődőbb lett, alig tudott figyelni, ha vacsora közben beszélgettek. Aztán egy este csendesen leült, a kabátját le se vetette, és azt mondta:
– Mától nem dolgozom a bíróságon.
Pannit, bár a magyar szakba belekezdett, és elég nagy örömét lelte a tanulásban, továbbra is csak kevés dolog érdekelte. De a férfi megkínzott, furcsa arca most felkeltette az érdeklődését.
– Mi történt? Kiraktak? Nem bírod tovább energiával?
– Legfőképp gyomorral. Van, ami már semmiért sem éri meg...
Szavaiból a bátorság szabad illata áradt Panni felé, aki először találta igazán vonzónak a férjét. Főzött egy erős teát, Jamrich Zoltán pedig részletesen beszámolt neki a koncepciós perekről, amelyekhez ügyészként asszisztálnia kellett... volna.
1950-et írtak, és Jamrich Zoltán a feleségével nemsokára Siófokra költözött; jogtanácsos lett egy vállalatnál. A hatalom mélységesen csalódott benne. Külön megbocsáthatatlan volt, hogy nem találtak rajta fogást. Jó ürügyet találhatott kibújni az ügyészi munka gyomorforgató elvárásai alól, ráadásul törvényileg feddhetetlent, mert nem vitte el utána a fekete autó, „csak”
jogászi karrierjén bicsaklott meg.
A fekete autó elvitte viszont a nagyszüleimet, még ugyanabban az évben, nem sokkal azután, hogy Panniék elköltöztek Csurgóról. Tudták, mi lesz a sorsuk, már várták, mégsem hitték igazán, hogy ez megeshet velük is, hiába volt Albert József természeténél fogva inkább pesszimista, Szoyka Jolán pedig realista – így aztán mindkettejüket sokkolóan meglepte az a pillanat, amikor az ÁVÓ az ajtajukon dörömbölt. Túl voltak már az ötvenen, bár az asszonyon alig rombolt valamit az idő, és a bátorságát sem vette el, mint a férjének. De amikor a gumicsizmás férfiak, félrelökve őt, kivágták a nappali ajtaját, elzsibbadt mindkét karja és lába, és kevés hiányzott ahhoz, hogy össze ne essen. Megizzadó tenyerét gépiesen törölgette a szoknyájába, és nézte, miként hamuzik bele az egyik ávós az asztalon álló herendi vázába.
Ketten voltak, bőrkabátot viseltek, a lábukat feltették a tonettszékekre. Ez egyébként nem számított – az asszony nem kötődött sosem a tárgyakhoz. Tudta, nincs értelme sem kérdezni, sem tiltakozni. Mégis bízott benne, hogy nem azt fogja hallani, amit aztán egyikőjük, szenv-telen arccal feléje fordulva mondott:
– Na, kapkodják magukat, elvtársnő. Egy időre próbálják ki, milyen az, ha nem ilyen puccos házban laknak. Jó sok proletárt kellett ahhoz kizsákmányolniuk, hogy így éljenek. Félórát kapnak...
– Mire? – préselte ki Szoyka Jolán magából, aki hirtelen teljesen berekedt.
– Itt mi kérdezünk – mondta a másik, és karját keresztbe fonta a mellén. Tömpe ujjai sehogy sem illettek a fényes, barna bőrkabáthoz. – Pakoljon inkább, mert ketyeg az óra.
– Anyám a szomszéd szobában fekszik, bénán. Vele mi lesz? – suttogta az asszony.
– Őt nem visszük – szögezte le a férfi, és a csikket eltaposta a szőnyegen..
Szoyka Jolán gépiesen, remegő kézzel előkotort egy bőröndöt az egyik ágy alól, amelybe gondolkodás nélkül dobálta a kinyitott szekrényekből elővett holmikat. Arra gondolt, milyen
hiteltelennek tűntek a szemében azok a filmjelenetek, melyekben csalódástól hirtelen felindult emberek hajigáltak így a táskájukba mindent, amit csak értek. Mindig úgy gondolta, ilyen fejetlenül nem pakol az ember, mert ennek még felindulva sincs semmi értelme. Arca lángolt, miközben ide-oda rohangált a szobák között, el-elsuhanva férje mellett, aki dermedten ült a konyhaszéken. Nem volt ereje beszélni hozzá, és nem törődött azzal, hogy segít-e neki vagy sem. Képtelen volt az agya kellő egyensúlyt találni a csomagoláshoz. Így számos felesle-gesnek tetsző dolog került a bőröndbe, amiről később úgy hitte, hogy nem véletlenül estek a keze ügyébe. A francia kisszótár például kedvenc időtöltése lett reggelente, amikor a többiek még aludtak A hajnal már halványan megvilágította a Hortobágy kopár horizontját, de neki mindig akadt egy-két kellemes perce, mielőtt a nap elvakította volna Párizs fényeit.
Pedig amikor a zoknik, alsóneműk, harisnyák, cipők, nadrágtartók, ingek, szoknyák, törülkö-zők, zsebkendők kétségbeesett, kusza egyvelegébe behajított néhány könyvet, köztük a francia szótárt, azt sem tudta, megérik-e még a következő napfelkeltét. Lázas, vak száguldo-zása közben férje egyszer csak megfogta a karját, és megállította. Joli üres, égő, majdnem őrült tekintettel nézett rá.
– Tedd el a Bibliát is – mondta a férfi.
– Ezt most... én nem... – suttogta az asszony, és úgy érezte, szétfeszül. – Be kell mennem anyámhoz. Keresd meg te...
– Én képtelen vagyok rá... – ingatta a fejét a férfi.
Szoyka Jolán nem tudott mit kezdeni a válasszal, mert sürgősen be kellett mennie a béna anyjához, és úgy elbúcsúznia tőle, hogy érdemes legyen még élni utána is – ha hagyják.
Ahogy benyitott, anyja kissé eldeformálódott arcát igyekezett felé fordítani, és szemeiben leplezetlen rémület ült. Szoyka Jolán remegő kézzel, de olvashatóan felírta több kis papírlapra Ilikének, aki az ebédet hozta a bíróság étkezdéjéből és besegített nekik, hogy keresse meg Nusit. Az ágyhoz lépett, hogy anyja ép kezébe is beletegyen egy ilyen papírlapot. Ahogy odahajolt, sírni kezdett. Anyja ép kezével végigsimított lánya arcán.
Szoyka Jolán igyekezett nem gondolni arra, mi lesz, ha elmegy, de képtelen volt elűzni a gondolatot, hogy anyja magára hagyva, tehetetlenül fog itt feküdni, míg el nem jön az ebédidő, és az még legalább két óra.
„Már nincs időm, hogy tisztába tegyelek” – zokogta bele a párnába. Anyja megsimogatta a haját, és azt mondta: „Nem baj, Cuncókám. Majd jön Ilike.” Aztán ép kezével törölni kezdte lánya könnyeit. A tenyerébe csúsztatott kis papírlap érdesen súrlódott a nedves bőrön...
Dörömböltek az ajtón, meglódult a vér a gyomrában, és felegyenesedett. Annyi mindent kellett volna elmondania ebben a fél pillanatban ennek a fehér hajú asszonynak, aki szinte mindig szelídséggel fogadta a nehézségeket, beleértve a legnagyobb keresztet, a lebénulását is.
Nézte anyját, aki megpróbált bátorítóan mosolyogni. Félszeg, gyötrelmes zűrzavart okozott ez az erőfeszítés félig béna arcán. De épp ez könnyítette meg Szoyka Jolán dolgát: most kell innen kimennie, amíg anyja arca elbír ezzel a mosollyal.
Tudta, hogy utoljára látja ezt az asszonyt, akinek annyit köszönhet, és aki annyi kezet tartott a kezében az utolsó pillanatban. Csak remélni tudta, hogy ha már ő nem teheti, lesz, aki majd az anyja kezét fogja.
„Még látjuk egymást, édesanyám” – mondta színtelen hangon, és szinte feltépte az ajtót. Kint jó lett volna megállni az ajtó előtt, de már ordítozott az egyik férfi, hogy lent berreg az autó.
Szélsebesen beviharzott még a vécébe, aztán felkapta a bőröndöt, felrángatta a férjét a konyhaszékről, és vonszolta át a szobákon az ajtóig.
Útközben a bőrönddel levert az egyik polcról egy könyvet. A Biblia volt. Felvette, férje kezébe nyomta...
Kint a májusi szél az arcukba csapott. Tudta, hogy az összehúzott ablakok mögött a szemközti ház lakói őket figyelik, ahogy ők is tették korábban, nemegyszer. Remélte, hogy mihelyst elindul az autó, lesz, aki elszaladjon Ilikéhez a bíróság konyhájára.
A volán mögé lezökkenő két bőrkabátos azonnal rágyújtott, s az asszony látta, amint férje a kezét görcsösen a szájára szorítva próbálja visszagyömöszölni a torkába a füsttől feltörő köhögést. Kinyújtotta a karját, megszorította a férfi kezét, miközben a visszafojtott köhögés mély robajjal kirobbant az ülésbe süppedt, csüggedt testből. Kevés hiányzott ahhoz, hogy hörgő, csukló, irányíthatatlan zokogásba ne váltson, de az asszony – tekintetét a férfira szegezve – ugyanazt parancsolta, amit az anyja neki: „Ne sírj. Ezeknek ne. „
Albert József a zsebkendőt a szája elé tartva, pontosan olvasott felesége tekintetéből, az egyetlenből, amely Szibéria után el tudta vele hitetni, hogy érdemes élni. Jolán keze száraz és meleg volt, mint az élet, és a férfi hideg, nyirkos tenyerét önkéntelenül is beletörölte a műbőrülésbe. A homályban is látta, hogy az asszony meglepően fiatal, és TUDTA, hogy akárhová viszi is őket ez a kocsi, ezzel a nővel ő az életbe tart.
Szoyka Jolán keze felitta a férfi bőrének rémült verítékét, és közben a függöny résén át a csurgói házakat nézte, a hétköznapi utcákat és embereket. Arra gondolt, milyen különleges, sosem felejthető és rettenetességében is fontos ez a délelőtt az életében, miközben a buszmeg-állóban mások rádióműsorokról beszélgetnek. Hány ember fájdalma suhanhatott el ugyanígy az ő gyanútlan, vak szíve mellett az elmúlt években, hány emberi szem kétségbeesett sugara pattanhatott vissza róla, amint az élet lényegesnek tetsző dolgaival elfoglaltan ugyanígy ment az utcán, meg se látva (vagy meg sem akarva látni?) a nagy, sötét autót, „a velem ez úgysem fordulhat elő” örök tévedésével ámítva magát. Majdhogynem megrendülten nyugodt volt a felismeréstől, hogy ezentúl már nem csaphat le rá a sors ennyire készületlenül, mert ő már TUDJA... Ahogy az autó elsiklott az iskola előtt, ahová a gyerekei jártak, gondolatban hálát adott, amiért felnőtt a lánya és a fia annyira, hogy már nem éltek velük. Rakott szoknyás kislányok keltek át a zebrán, a kocsi megállt, s ő elnézte a nevetgélő, táskájukat lóbáló gyerekeket. Pannira gondolt, arra, hogy milyen mesze van már a lánya a valamikori cserfes, a dolgait rettentő komolyan vevő diáklánytól, meg arra, hogy hálaistennek, most konkrétan is messze van – s vélhetően biztonságban Siófokon.
Józsi, a fia meg... Pesten, a tervezett angol helyett épp most kezdett el orosz nyelvet tanulni a bölcsészkaron, és ez remélhetőleg elég jó pont lesz a számára ahhoz, hogy békén hagyják. Fia amúgy is elfogadóbb ezzel az új világgal, amit bizonyára értékelni fognak. A férje ugyan vigasztalhatatlan volt, hogy Józsi egy olyan nyelvet fog tanulni, aminek hallatán ő még mindig látja, hogy a hóra hulló vér miként fagyott meg szinte azonnal, de a fia ezt már nem fogja látni, gondolta. Neki ez Puskin nyelve, és lelkesedik érte. Talán igaza is van – Puskin és Sztálin is oroszok, ahogy Mozart és Hitler osztrákok, és ők meg, ez a két füstöt eregető, fokhagymaszagú férfi – magyarok.
Az autó egy hortobágyi tanyára tartott velük, ahol az alatt a két év alatt, amíg nagyszüleim a földeken dogoztak a sokszor sivataginak tetsző égbolt kíméletlen fényében, számos hasonló sorsú kitelepített családdal találkoztak. El kellett telnie vagy két hónapnak, hogy ne ébredjenek azzal a torokszorító félelemmel, vajon a teherautó valóban a földekre, és nem egy börtönépületbe, vagy egy betonnal körülvett udvarra szállítja őket, ahol minden olyan hirtelen és érthetetlenül ér véget, akárcsak a régi életük.
Nagyapám ezekről az évekről szóló, ránk maradt leveleiből mintha úgy tetszene, ő már nem tanult meg újra mosolyogni. De ez talán nem is várható el egy, a hatvanhoz közeledő férfitól,
kellemetlen, látványában is méltatlan bőrbetegség is porig alázott. Kórházból írt levelei tele vannak a testi tünetek miatti aggodalommal, s emellett magányra, pokróc viselkedésű orvo-sokra, gyógyszerhiányra panaszkodik, meg hogy nem tud egy igazán jó borotvát beszerezni.
Óvatos, idegen szemek szelektáló jelenlétét is feltételező sorainak visszafogott kedvetlensé-gén is átszivárog a legnagyobb hiány – Joli, az ő erős és erőt adó asszonya, aki addigra már kisebb iskolát szervezett a kitelepítettek gyerekeinek, és akivel a bőrkabátos férfiak is szívesen beszélgettek.
Nagyanyám német-, ének- és rajzórákat „adott” rendszeresen egy hortobágyi pajtában – és ezen meg sem nagyon lepődöm, különösen, ha arra gondolok, hogy nyolcvannyolc éves korában is ezt tette. Ha valamin csodálkozom, az az, hogy ő, a „Nagy Továbbadó”, erről is és az egész két esztendőről hallgatott. Talán azért, mert amikor ezekről az évekről nekünk, unokáknak beszélhetett volna, az talán nem tűnt a számára észszerűnek.
A hatvanas/hetvenes évek fordulóján jártunk: mi akkoriban november hetedikén és május elsején felvonulásokat néztünk, kisdobosok és úttörők voltunk, s jómagam komolyan hittem abban, hogy minden kommunista – s ha orosz, úgy pláne – csakis jót akar nekünk.
Emlékszem, édesanyámmal egyszer a fehérvári virágóra környékén sétáltunkban arról beszélgettünk, hogyan is halt meg Petőfi Sándor.
Anyám egy gimnáziumban tanított, nekem pedig az általános iskolában az aktuális tanár néni éppen Petőfi életéről beszélt. Roppant elvarázsolt ennek a költőnek a romantikus forradalmi-sága, az egész életét úgy képzeltem el, hogy lobogó hajjal és zászlókkal rohan lobogó zászlók felé, kiragadja az ellenséges zászlónyeleket a gonosz kezekből, és utolsó leheletével is a hazát és a világszabadságot éltetve, a leghősiesebb módon terül el egy hatalmas csatatéren.
Bár a tanárnő nem részletezte, úgy képzeltem továbbá, hogy az ellenség katonái megrendülten nézik a véres testet, amint a szabadság zászlói között fekszik, és ennyi hősiességtől meg-szégyenülve, szó nélkül leteszik a fegyvert.
Ha meg nagyon elkapott a hév, még azt is hozzáképzeltem az előbbiekhez, hogy az ellenséges sereg táborában mély megvetéstől sújtva bolyong, majd végez magával az az osztrák katona, aki kioltotta ezt a nagyszerű életet. Amikor anyám kiigazított ott a virágóra előtt, és közölte, hogy a katona nem osztrák, hanem orosz – kozák – volt, elakadt a lélegzetem.
„De hát az oroszok jók” – érveltem csípőből, és nagyon reménykedtem anyám válaszában.
Anyám az oroszokra vonatkozó kategorikus kijelentésemet nem kívánta vitatni, ám ismerte a tényeket. „Tudod, ez egy kicsit annál bonyolultabb. Akkor éppen ellenünk harcoltak, és az ellenséget a háborúban nem kímélik.”
Ez egyelőre túl sok volt nekem, annyi forradalmi jelenetet elképzelő, boldog fantáziálással a hátam mögött. Lázasan, hangosan gondolkodtam: „Jó, de ez már régen volt, igaz? Most már teljesen más a helyzet, nem?”– s némi döbbent hallgatás után, csupa remény szememet anyám megrebbenő, fanyar villanású szemeibe akasztottam, ő pedig szeretett annyira, hogy inkább nem válaszolt, csak arra kért, hogy húzzam fel a lecsúszott térdzoknit a lábamon.
És ha ő felmérte, akkor nála jóval racionálisabb anyósa valószínűleg még inkább felmérte: az a bizonyos világtörténelmi helyzet most nem alkalmas arra, hogy Hortobágy emlékével megzavarja gyermekkorunk egynemű képét a helyes világrendről. Egyelőre – gondolhatta talán, s aztán valahogy a világtörténelem aktuális állása halála napjáig sem sürgette eléggé azt, hogy mégis valljon arról a két évről.
Pedig akkor már jócskán felnőttünk, és sejtettem, hogy – ha volt esze – Petőfi épp úgy életben akart maradni egy csatatéren, mint mindenki más.