Ebéd a G ő zmalom utcában - Arany sz Albert Csilla

A temetés estéjén, miután elmentek a rokonok, ismerősök, és mi is lefekvéshez készülődtünk, nagyanyám megfogta Ancsa kezét:

– Maradjatok még egy percre! – szólt ránk, és bár kérőn csengett a hangja, valahogy éreztük:

ez most parancs. Nagy csönd volt a házban – apám már jóval korábban lefeküdt, fejgörcse volt. Ancsa vágott egy grimaszt. Nagyanyánk leült az asztal mellé, ünnepélyes, komoly és őszinte volt. Úgy beszélt velünk, mint egyenrangúakkal, és azt mondta, nagyon is érti, mit érzünk. Mi több: megérti. Nyilván nem lehet pótolni az édesanyánkat, az ő szívében sem foglalhatja el senki a helyét. Ott van, örökre. Mindentől és mindenkitől függetlenül. És édesapánk is pontosan így van ezzel. De mi nemsokára felnövünk. Lesz önálló életünk, családunk. Ami most széttört, majd egész lesz – vagy majdnem. Mert az ember nem magányra született, akkor sem, ha nem lehet már megosztani az életet azzal, akivel az ember a legjobban szeretné. Ő már öreg, de most, hogy apuka meghalt – így nevezte nagyapámat mindig –, megkérte az egyik barátnőjét, költözzön ide hozzá. Nem mintha pótolhatná nagypapát – továbbra is sokat fog vele beszélgetni gondolatban, ott látja majd az üres karosszékben, vagy a kertben a fa alatt, újságot olvasva. Minden nap, minden percben. És biztosan tudja, hogy ott fenn, nagypapa is nyugodtabb szívvel néz le rá, hogy a feleségének van kihez szólnia esténként ebben a másik, földi világban. És édesanyánk is ezt szeretné látni, ha édesapánkra lenéz...

Ezen a ponton Ancsának potyogni kezdtek a könnyei, és nagyanyám magához ölelte. Én is sírtam – a megkönnyebbüléstől, mert láttam, hogy nagyanyám a gyász letisztult csendjében megtalálta a kellő szavakat bekeményedett nővérem szenvedő lelkéhez. Magdi nevét nem ejtette ki senki, és még viszonylag hosszan beszélgettünk ezután – de már hétköznapi dolgokról. Mielőtt lefeküdtünk, még annyit mondott nagyanyánk:

– Segítsetek neki! – és mi tudtuk, mire gondol.

Így aztán, valamikor nyár vége felé, apámnak komolyabb ellenállás nélkül sikerült minket rávennie, hogy elmenjünk Magdiékhoz, a Gőzmalom utcába egy vasárnapi ebédre – amolyan első találkozásra.

Apám jó taktikai érzékkel választotta ki a helyszínt és a hátteret – kevés meghittebb és családiasabb helyre emlékszem gyermekkoromból, mint erre a kertes házra bent, Fehérvár szívében. Ma már egy lakótelep van a helyén, s talán meg sem tudnám találni, hol volt, ha nem állna még a malom, amelyről az utca a nevét kapta.

Ragyogó vasárnap délelőtt volt. Várakozón, feszülten ültünk a Trabantban, s mindketten, Ancsa és én is el voltunk szánva arra, hogy elfogadjuk „ezt az egészet.” Idegen volt ugyan a ház, de rögtön megtetszett – csak úgy áradt belőle az a kedvesség és szeretet, amely lakóit, de leginkább Erzsi nénit jellemezte. Mégis... ahogy letelepedtünk a szépen megterített asztal mellé, ahol mindenki azért ült ott, hogy minket meghódítson, hogy nekünk a kedvünkbe járjon, hogy nekünk tetsszen és minket befogadjon, az egész helyzet nyilvánvalóságától olyan rettenetes szégyen és zavar lett úrrá rajtam, hogy potyogni kezdtek tőle a könnyeim. Ettől csak még inkább zavarba jöttem, felpattantam, kiszaladtam az udvarra. Nemsokára Ancsa is követett, majd apánk.

– Hazamegyünk – mondta, ahogy látta, hogy nem sikerül visszacsalni bennünket az asztalhoz.

Bement, mondott valami, s ahogy kinyitotta az ajtót, hogy beköszönjünk, láttam, hogy Magdi halkan sír.

Az egész nagyon kínos volt, soha többet nem akartam, hogy megismétlődjön.

Pedig... gondoltam aztán megnyugodva, olyan helyes kis ház ez, és Erzsi néni olyan nagyon kedvesen kérdezte meg, hogy tényleg olyan rossz evő vagyok-e, ahogy apu állítja... Orromban éreztem a húsleves mennyei illatát, és már sajnáltam, hogy nem kóstoltam meg.

Valójában utólag sajnáltam az egészet. Apám is sajnálta, Magdi is. Aki egyedül tényleg nem, az Ancsa volt; ő nálam sokkal fegyelmezettebben viselkedett ugyan a Gőzmalom utcában, de fejvesztett zavarom valójában jól jött neki – ő ugyanis tényleg mindörökre hátat akart fordí-tani mindennek: a kertnek, Erzsi néni páratlan kedvességének, a vasárnapi ebéd családi biztonságot idéző hangulatának.

Ezután egy-két hétig apám nem ment el esténként otthonról, és azt mondta nekünk, hogy nem veszi el Magdit, mert látja, hogy ilyesmire mi még nem vagyunk készek.

Nyomasztó esték következtek... Ancsa hiába próbált beszélgetni lehangolt apámmal, akinek láthatóan máshol jártak a gondolatai. Hallottam, hogy egyszer hosszan beszélget Magdival telefonon – gimnáziumi igazgatóként azon kivételezett réteghez tartozott, akinek volt magántelefonja. Furcsa volt őt hallani – egy férfi beszélt egy nővel, nem az apám. Vigasztalta Magdit, s hallottam, hogy Magdi sír. Megsajnáltam. Olyan reménytelen volt ez az egész így, az újra csak-a-miénk, kedveszegett, távoli apánkkal – a Gőzmalom utca, az a ház a napfényes kerttel, a szépen megterített asztal, a krumplipürés tál meg a rántott húsok a kredencen – maga volt az értelmetlenül eljátszott remény.

Ráadásul esősre fordult az idő, még a strandra sem tudtunk kijárni, egy-két napra beszo-rultunk a lakásba, s apámnak el kellett mennie valahová. Tejbegrízt ettünk Ancsával, csomós lett, de: na és? Kint locsogott az eső, én meg elővettem a vasalnivalókat. Megképzett előttem a jövő: főzünk – rosszul – apánknak, kivasaljuk – szintén rosszul – az ingeit, és nem megyünk el a moziba a többiekkel, hogy ő ne legyen egyedül. Persze, velünk is egyedül lesz, és mi is vele – szóval valójában így hármasban siralmasan egyedül vagyunk – miközben lehetne máshogy, nagyon is lehetne.

Ancsa felhúzott lábakkal ült a fotelben egy könyvvel, de ki sem nyitotta, mert én elkezdtem beszélni.

Már nem emlékszem rá, pontosan mit is mondtam, csak arra, hogy egészen hosszan érveltem, ő meg nem szakított egyetlenegyszer sem félbe. Kint dobolt az eső, melankolikus és bensőséges volt az egész. Ancsa arcáról egyre inkább olvadt le az ellenállás. Láttam, hogy ő is belefáradt, s gyerek akart lenni újra. Forgattuk eleget a ránk szakadt sorsot a kezünkben, túl nehéz volt vézna kamaszkarjainknak. Fogják most már a kezükbe az arra hivatott felnőttek, nekünk elég volt – átadjuk. Ha Magdi, hát legyen Magdi. Vagy Erzsi néni, tettem hozzá.

Esetleg: és... – majd meglátjuk. Ha már anyánk nem lehet...

Ancsa arca fájdalmasan megrándult – talán azt gondolta, most árulja el anyát. Én nem gondoltam erre, sosem keveredett bennem a kettő össze, mert sosem gondoltam, hogy bárki a helyére állhat.

A kis szoba megtelt gőzzel, ahogy vasaltam, kinyitottuk az ablakot, kicsit sírtunk együtt az eső és a frissen vasalt ruhák illatában. Aztán megkönnyebbülten nekiláttunk a tejbegríznek, befaltuk az egészet, csináltunk még egy adagot. Az is csomós lett.

Este, mikor megjött apánk, eléje penderültem, alig vártam, hogy elmondhassam neki: felőlünk vegye el Magdit. Láthatta az arcomon a sajátos elszántságot, mert lehuppant a fotelbe, és azt kérdezte ijedten:

– Már megint mi van?

Amikor elmondtam, sokkal kevésbé volt felszabadult és elégedett, mint szerettem volna.

Sóhajtott, felállt, bement Ancsához, aki éppen rendet rakott a szekrényében.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezte, és Ancsa bólintott. Apám megfogta az állát, maga felé fordította, nézték egymást egy darabig, aztán apám megsimogatta mindkettőnk fejét:

– Tudjátok, azért ez nem ilyen egyszerű. Nemcsak nekünk vannak érzelmeink...

Erre nem gondoltunk – mármint hogy Magdi azonmód nem rohan, ahogy zöld lesz a sorompó. Úgy tűnt, nagyon szíven találta az a könnybe fúlt vasárnapi ebéd, pontosabban az, ahogyan azt apám átfordította kapcsolatukra. Egy-két hétig nem is történt semmi, s hiába lestük, mit csinál, hová megy, kinek telefonál apánk; mintha nem nagyon igyekezett volna.

Később megtudtuk, hogy még másnap felhívta Magdit, aki megint sírt, de azt mondta, ebben az egészben valahogy nem tud hinni. Nem bír ki még egy hátraarcot.

Aztán Erzsi néni hívta fel apámat a gimnáziumban, és munka után találkoztak egy kávézóban.

Erzsi néni arra kérte apámat, próbáljon belegondolni az ő helyzetébe. Van egy lánya, aki kóvályog a bánattól, épp csak él. Most telefonáltak neki: hogy mégis. Holnap esetleg: mégse?

Ne tegye ezt az apám. Hiszen ő is szülő. Tudja az, milyen: látni az összetört szívű gyermekét.

Amúgy is épp elég neki, Erzsi néninek elfogadnia, hogy – ha úgy alakul – ilyen komoly felelősséget vesz a lánya a vállára ennyire fiatalon. Szóval, bízhat-e benne, hogy komolyan gondolja a dolgot?

Apám bólintott, és Erzsi néni megkérdezte, a kis Csilla megnyugodott-e már, apám meg azt gondolta: „Ezt sosem felejtem el neked – hogy megkérdezted.”

Mielőtt elváltak, Erzsi néni még azt mondta:

– Magdi még csak huszonkettő. Én tudom, hogy már van két gyermeked... de ugye még lehet egy harmadik is?

Apám szemrebbenés nélkül bólintott – pedig tudta, hogy nem lesz. Erről egyébként Magdival már korábban megegyeztek. De ezt semmiképp nem mondhatta el. És különben is: két unoka már itt van...

Újabb hét telt el anélkül, hogy történt volna valami, aztán a harmadikon egy este apám otthonról hívta fel Magdit, aki épp ügyeletes volt a kórházban. Magdi nem sírt, apám évődött vele, és aznap este először volt egészen vidám hosszú-hosszú idő óta. Még azon a hétvégén újból megpróbálkoztunk egy vasárnapi ebéddel a Gőzmalom utcában, sokkal nagyobb siker-rel. Magdi szülei – a bájos, kedves Erzsi néni és az egyszerűbb lelkű, csupa jóság Náci bácsi – levettek a lábamról. Ancsát kevésbé – nála ez az egész inkább döntés maradt mindvégig, mint választás. De kétségtelenül lett egy új otthonunk, ahol mindig szeretettel vártak, ahol etettek, este ágyba bújtattak, beszélgettek velünk. Nélkülük rettentően szabadok lettünk volna liberális és neurotikus apánk mellett. Magdi megmentette őt az összeroppanástól jó időre – és ezért múlhatatlan hálával tartozunk neki.

De minket nem tudott – ehhez túl fiatal volt, és túlságosan lekötötte apám. A szülei tették meg ezt helyette – az a ház ott befogadott minket, az első perctől – egyetlen téglája sem jelezte, hogy utólag akarnak minket hozzátapasztani, a szeretet belesimított minket szerkezetének szilárd, szelíd rendszerébe.

Tudom, milyen páratlanul nagy léleknek kell ehhez az elfogadáshoz lenni, ha nem a vér szava segít... Ha vannak rokonaink, akiket nem választanánk barátainknak, bizonyosan vannak olyan barátaink is, akiket rokonainknak választanánk – és ezt a két csendes, békés embert, akik odaadták fiatal lányukat egy árnyaival küzdő, középkorú férfinak, otthonuk melegét pedig két, egymás kezébe kapaszkodó gyermeknek – az elsők között választanám. Vagyis, hiszen az egész csak szójáték az élet valóságához képest: azok is voltak és azok maradtak, tűzhelyük emlékénél még ma is gyakran szárítkozom.

Új szereposztás

1970 decemberében, karácsony után Veszprémben apám és Magdi csöndesen összeházaso-dott. Apámnak Imi volt a tanúja – fontosnak tartotta, hogy anyám rokonainak a beleegyezését is ott érezze a háta mögött. Épp hogy eltelt a gyászév, s bizonyára tartott tőle, hogy ezt a Renner-család fájlalja majd.

(Mai, felnőtt eszemmel nem gondolhatok mást, mint hogy így is volt, csak hát mi értelme lett volna akkor erről beszélni?)

Apám most, hogy viszonya Magdival úgymond nyilvános lett, a korábbinál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy ápolja kapcsolatait volt anyósával, apósával és sógornőivel, és minden módon hangsúlyozza – szavakkal, szekrényre kitett fényképpel, tökéletesen rendben tartott sírral –, hogy második házassága az időnek egy olyan szakaszához tartozik, mely élesen elválik a múlttól, és semmilyen hatalma nincs és nem is lehet fölötte, nem homá-lyosíthatja el, nem rendezheti át és nem is vetekedhet vele. Azt hiszem, e nagy törekvésében igazán komoly elismerést nem ő érdemel – hanem egyrészt a Renner-rokonok, másrészt az új feleség: Magdi, aki nagy dolgokban különben mindig nagyvonalú az volt. Nem jelezte semmilyen módon, hogy zavarná férje relatív vigasztalhatatlansága. Apám – mondhatni – egyfajta sajátos tárgyi kultusszal igyekezett megtartani anyám emlékét, jelenlétét a lakásban.

Volt egy szekrény, amiben anyámnak a kórházból hazahozott tárgyai sorakoztak – ruhák, cipő, pénztárca, fésű, s egy kézkenőcs is, benne még anyám ujjának lenyomatával. Apám néha kinyitotta a szekrényt, belenézett, sóhajtott egyet. Meg-megszámolta a pénztárcában lévő, elhanyagolható mennyiségű pénzt is, de hogy miért, azt nem tudom. Talán attól tartott, hogy megdézsmáljuk? Ilyet sosem tettünk volna – az a szekrény a tragédiák sötét folyosójára nyílt –, nem akartunk oda többet benyitni. Inkább a lassan újra felénk hullámzó fény felé fordultunk – még ha ez a fény anyánk nélkül kicsit mindig fakó maradt – mint egy kora márciusi nap, amelynek sugarai nem melegítenek eléggé, de folytatást és további melegedést ígérnek. A bánat fagyos földjéből kidugtuk óvatosan a fejünket ebbe a hűvös tavaszba, mint két hóvirág – és körbenéztünk a felhőket áttörő remény tartózkodó derűjében. A fákon kezdtek kipattanni újra a rügyek, visszatértek a színek – már sosem olyan IGAZIAN, de megfestették újra a gyászban fekete-fehér filmmé rögzült világot. Lehetett tovább forgatni a filmet – színesben – és felsóhajtani: jó, akkor felvétel! A forgatókönyvet persze, át kell írni, meg sem fogja közelíteni az eredeti elgondolást, de mit tegyünk, ha egyszer csak fogta magát, és elment az egyik főszereplő... Aki jött helyette, más karakter – hogy jobb-e, rosszabb, nem érdekes – egyszerűen nem ő! Viszont elvállalta a szerepet, bár merőben más a szerepfelfogása, de majd... kialakul.

Ami a szerepértelmezést illeti, Magdi a legtökéletesebben a szerelmes nő szerepét alakította, s boldoggá tette apámat, amennyire erre egyáltalán mód volt; s ez bizony nem volt kevés! Ami bennünket, gyerekeket illet, ha éppen nagyon ránk tört az elhagyatottság, már nem csüggedtünk annyira, mert tudtuk: ott van a Gőzmalom utca!

Gyakran jártunk oda, nemcsak mi, gyerekek, hanem apám is, aki ott ebédelt.

Erzsi néni odahaza ápolta idős édesapját – aki emlékeibe falazódva, fejét vakarva ült az ablak mellett szinte egész nap –, s emellett nagy háztartást vitt. Csodálatosan főzött, csodálatosan varrt – általában mindent csodálatosan, egyszerűen és kedvesen végzett. Jóval élénkebb szellemű és intelligensebb volt Náci bácsinál, a férjénél, akinek egyetlen molekulája sem volt rosszindulatú, és rendszeresen megvédett minket, ha apám – akárcsak viccesen, ironizálva – kritikus megjegyzéseket tett velünk kapcsolatban. Élete nagy, mindent felülíró kalandja az

volt, hogy harmad-negyedosztályban játszó futballcsapatok mérkőzéseit vezette mindaddig, amíg ki nem öregedett belőle. Utána a tévében nézte hasonló szenvedéllyel a jóval színvona-lasabb meccseket, a lábával rúgott, vágott, egész teste és a fotel is vele együtt mozgott;

valószínűleg legalább annyira kimerült közben, mint bíróként annak idején. Egyébként, ha épp nem ezt csinálta, akkor vagy a szőlőbe járt ki, vagy keresztrejtvényt fejtett. Gondolkodás nélkül írta be, hogy a Zola-regény címe a Nana, bár nem ismerte Zolát, és nem hiszem, hogy szépirodalmat is nagyon sokat olvasott volna. Első karácsonyi ajándékom számára a illeti, nagyon is ráfért, de ami a testet – lehetett volna jobban figyelni a mértékre...

Magdit mindez nem zavarta, apám így is vonzó férfi volt, és különös, ámbár a férfilogika ismeretében tán nem is annyira, hogy aki állandóan szóvá tette a ledolgozandó súlyfelesleget, az súlyban fokozatosan gyarapodó apám volt, aki házasságuk első évében rendszeresen elejtett, csipkelődésbe csomagolt, de egyértelműen felszólító megjegyzéseivel rávette Magdit, hogy szabaduljon meg a súlyfeleslegétől... Magdit a szerelem és a boldogság elszánttá tette – majd 20 kilót leadott, és 1971 nyarára karcsú, rendkívül csinos nő lett belőle.

Élvezte az anyagi biztonságot, a társadalmi felemelkedést (ezek IS számítottak) – és sokan fanyar mosollyal a szájuk szélén azonnal összegezték is a helyzetet: hja, persze, beleült a kényelembe, a készbe, így könnyű! Természetesen nagyot tévedtek, mint ahogy téves minden leegyszerűsítés: egyáltalán nem volt könnyű. Apám nem érezte a szükségét ebben a merőben más jellegű kapcsolatban, hogy tartsa magát – most nem kellett erősnek lennie, mert Magdi fizikai, mentális szempontból is jóval inkább az volt, s feltétlen szeretete nem is ösztönözte arra apámat, hogy – úgymond – ügyeljen a viselkedésére. A magára erőltetett fegyelmezettség évei után a napi gondok súlyait átrakhatta Magdi kezébe, aki nemcsak azért volt alkalmasabb a cipelésükre, mert még nem használódott el az életben, hanem mert legfőbb erőssége pontosan ez a fajta „súlyemelés” volt – és még csak ki sem dagadtak az erek a homlokán, miközben a gyakorlatiasság vele született technikáival ezt megtette. Apám biztos lehetett benne, hogy ha netán szervízbe kell vinni az autót, ha fel kell hívni a mosógépszerelőt, ha reklamálni kell a boltban, ha szólni kell a szomszédnak valamiért, ha be kell telefonálni egy hivatalba, Magdi elintézi – és nem azzal a „muszáj-hát-legyünk-túl-rajta” utálkozással, ahogy apám tette volna, hanem az intézésre születettek sajátos tehetségével és hatékonyságával.

Emellett a legfontosabbnak és ebből következően a legbonyolultabbnak érzett „ügye” inté-zését is hihetetlenül könnyűvé tette – a képzelt betegségekbe vetett, genetikus mélységekben gyökerező meggyőződései szétzúzását a medicina tényszerű érvelésével.

Magdi laborasszisztensként dolgozott a kórházban, minden osztályon ismerőse volt minden nővér, és majdnem minden orvos is, nem létezett betegség, amelynek apám által azonosított tüneteit meg ne tudta volna cáfolni a hetenkénti laborvizsgálatok negatív eredményével, és bármikor szerzett soron kívüli időpontot az orvosoktól, ha apám kierőltetett egy-egy merőben felesleges vizsgálatot.

Márpedig ez gyakran megesett. E stabil, biztonságot adó nő mellett, akire szüksége volt, mint egy falat kenyérre, jóval gyakrabban törtek rá a hipochondriás rohamok, mint anyám mellett.

Magdi volt az egyetlen a családban, akinek jutott elég türelme, szerelme, ideje és józansága

apám depresszív rohamait kezelni. Az, hogy fiatal felesége magára vállalta a dolgok intézését, és láthatóan „mindent kibírt”, apámat végleg elgyöngítette; nem kellett már tartania magát, és nem is tartotta. Néha az éjszaka közepén fölkeltette Magdit azzal, hogy ő most elmegy, mert érzi: hamarosan meghal, a gyerekeknek meg mondja meg, hogy szerette őket. Pillanatok alatt hihető léthelyzetté vált számára a szeretteitől búcsúzó, halálos betegségtől sújtott férfi szerepe, aki egy teátrális, nagylelkű gesztussal elhagyja a családját, hogy rendkívüli lelkét bizonyítandó, magányosan szenvedje el az utolsó napokat. (Brock ópapa megelégedéssel szemlélhette odaföntről a halhatatlanságot – ezekben a nagyjelenetekben majdnem hogy túltett rajta a dédunokája, aki egyébként abban is hasonlított rá, hogy őt is egyre kevésbé tudta visszatartani a „Ne a gyerek előtt” tilalma.)Mi persze nem találtunk a szentimentalizmus túlcsorduló hangnemére hangszerelt cirkuszokban fikarcnyi hihetőt sem, s annak láttuk apámat, ami volt is ilyenkor – fülrepesztő, fárasztó ripacsnak. Egyedül Magdi látta meg benne a sajnálatra és segítségre szoruló embert – mi ehhez nem voltunk sem elég érettek, sem elég önzetlenek: a vér szava bennünk nem volt elég ahhoz, hogy elfogadjuk: apám nem önző módon nyúz minket, hanem beteg, és ahhoz sem volt elég, hogy megszánjuk és segíteni próbáljunk rajta. De a szerelem, ennek a józan nőnek minden józanságon túli, mély szerelme igen. Néha elég volt egy mondat, hogy apámat észre térítse. A „Mondd meg a gyerekeknek, hogy szerettem őket” mondatra például annyit válaszolni: „És majd ebből adjak nekik enni?”

Apám meghökkenve torpant meg, már épp vette volna a kabátját, hogy kimenjen meghalni az éjszakába... Hattyúdalának barokkos pátoszát oly mértékig felvizezte ez a gyakorlatias megközelítés, hogy maga is hirtelen kijózanodott, és a székbe huppant. (Persze nem nagyon voltak elképzelései, mit tett volna, ha mondjuk Magdi tényleg kiengedi őt az éjszakába...) Néha komolyan nem értettem, mit eszik Magdi azon a borzas hajú, pocakot eresztett férfin, aki – számomra kiábrándítóan férfiatlanul – hangosan sír, és nyögdécselve a gyomrára szorítja

In document Arany sz Albert Csilla (Pldal 143-150)