A karácsony, anyám halála után, amolyan könnyes-fájdalmas ünnep maradt nálunk: bár teltek az évek, s velük osztódni látszott az a fájdalom, amit anyám halála óta magával cipelt, de megmaradt a maga súlyos érzelmi hagyománya. A nap délutáni szertartásrendjének első pontjaként mindig kimentünk apámmal a temetőbe, ami nekem sosem hozott semmilyen megkönnyebbülést. Nem tudom, apám vagy Ancsa találtak-e némi vigaszt az egyre magasabbra törő fák alatt, mert én biztosan nem, s alig vártam, hogy hazatérjünk az életbe, a lakásunkba. Nem volt könnyű felengedni, konkrét és általános értelemben sem, de sokkal könnyebben ment, ha meghallhattuk – és hallhattuk –, ahogy Erzsi néni a lányával a konyhában nevetgél.
Mióta Náci bácsi meghalt, Erzsi néni és a lánya a szokásosnál is gyakrabban találkoztak, mindkettejüknek volt miről beszélni. A rendelés kifogyhatatlan témát szolgáltatott ezerféle emberi sorsával, bánatával, megmosolyogni vagy szánni való gyengeségekkel, és Magdinak is volt mit mondania bőven. Apámmal az élet továbbra is elég hullámzó volt: a napfényesebb, szélcsendesebb időszakokban is fel-felbillent együttélésük szilárd kis hajója, s ha éppen látszatra egyensúlyt találva horgonyzott is a hétköznapi hullámverésben, azért mindenki tudta, vagy ha nem, hát sejtette, hogy a mélyben ott hajladozik az idő pulzáló áradásában a félelem kitéphetetlen őshínárja, amely egyszer csak erőre kapva megbillenti majd azt a hajót. Magdi továbbra is jól bírta és kezelte ezeket a sötét viharokat, és úgy tűnt, nem tépázódik meg bennük különösképpen. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt annak, hogy kimondhatta, értelmezhette azokat, és láthatta, hogy az az asszony, akit a legtöbbre tartott – az édesanyja –, még apám legelképesztőbb jeleneteivel kapcsolatban is mennyire megértő és megbocsátó.
Elég gyakran felugrott a kis első emeleti lakásba „tankolni” – energiát, derűt és részvétet.
Még mindig szerette apámat, de már 15 éve éltek együtt. Apám az 55-höz közeledett, és nem sokat tett azért, hogy igazán formában tartsa magát. Meglehetős kényelemben éltek – apám befolyásos ember volt, a tágas lakást szinte csak ketten lakták, mi alig tartózkodtunk otthon, és télen még mindig elmentek a Tátrába, nyáron meg az Adriára.
Erzsi nénihez nemcsak Magdi járt rendszeresen – Magdi öccse, Gábor megnősült, és a sors végre megajándékozta vér szerinti unokákkal. Köztünk és a két kisgyerek között oly nagy volt a korkülönbség, hogy Erzsi néni rájuk sugárzó szeretete akkor se fájt volna, ha mi valóban az unokái vagyunk. De egyéb okunk sem volt rá: ő továbbra is tudott minket is eléggé szeretni ahhoz, hogy vele örüljünk a kicsit későn megízlelt nagymamai státuszának. E szerepkörben egyébként megint megcsillogtatta tökéletes arányérzékét: szívesen segített, vigyázott, de azt is tudta mondani egy telefonhívásra, hogy „Most nem érek rá.” Szüksége volt privát időre, hogy későn felfedezett identitását erősítse, és elkezdett egy túraklubba járni. Ahogy beköszöntött a jó idő, hétvégente el-eltűnt velük a magyar hegyek-dombok valamelyikének zöldellő kanyaraiban.
Jól tette, bizony jól – hisz nem sokáig tehette... Éppen csak elkezdte kiépíteni ezt a neki való, a szerzéstől már végleg szabad, az adásban és kapásban egyaránt szépen teljesedő életformát, amikor váratlanul, két évvel a férje halála után egy őszi vasárnapon elvitte egy szívroham.
Elment, és vele annyi minden más is – elment a félárva gyermekkorom sarki sivatagát élhető lakhellyé szelídítő melegség, elment a karácsony bánatát legyőző nevetés, elment a félhomályos kis konyha asztalánál vele folytatott beszélgetések egymást értő komolysága, elment a bizakodás, hogy: igen, aki kiérdemli nagylelkűen másoknak adott éveivel, az kap elég évet önmagára is. Kihunyt a ragyogás a rendelőben is, a betegek fázósan húzódtak össze, és Gizike egy darabig a bánattól sújtva képtelen volt velük elbeszélgetni. A legjobban Magdi
volt lesújtva, és azt hiszem, tudta, hogy az történt vele is, amiről Cseh Tamás így énekel:
„Elvitte magával a jobbik részem.” Amit pedig itt hagyott, az egy összetört, kedve szegett, elbizonytalanodó Magdi volt, aki hirtelen alig kapott levegőt a felismeréstől, hogy most már csak az apám maradt neki.
Apám és Erzsi néni együttesen egyensúlyozták ki Magdi életét – nem állítom, hogy nem változott a serpenyők le-fel mozgása, de az, hogy most csak egyetlen serpenyő maradt, s a másik, az édes, a ragyogó és biztonságot adó már nem balanszírozott, kibírhatatlan gondolat volt: apám személyisége hirtelen teljes súlyával Magdira zuhant.
Az elfogult szerelem/szeretet hosszú évei után Magdi kisírt szemeiről lehullott a hályog.
Körbenézett kitisztult látásával, és az ágyon maga mellett egy túlsúlyos, öregedő, nehéz természetű férfit látott, aki számos szép verset tudott kívülről, néha nagyon jó volt a humorérzéke, komoly nexusokkal és viszonylag magas fizetéssel rendelkezett, de ennél több jót immár nem nagyon tudott bele látni.
Mindez fokozatosan, nem egyik napról a másikra következett be, és még mindig léteztek olyan dolgok, amelyek valamennyire kompenzálták az elvesztett összhangot.
Bár apám, a férfi már nem bírt azzal a vonzerővel, mint régen, apám, a jól szituált, közmegbecsülésnek örvendő gimnáziumi igazgató – még igen.
Ancsával alig vettünk kezdetben észre valamit a változott hangulatból. Talán csak türelmet-lenebbnek éreztük egyszer-kétszer Magdi hangját, de hát apámhoz néha egy szent türelme sem volt elég. A miénk biztos nem, és azért, hogy ebben Magdi nálunk sokkal jobb volt, mindig csodáltuk őt. Most annyiban változott a dolog, hogy értettük, hogy nem bírja, és egy ideig nem fogtuk fel a konkrét helyzetben észszerűvé – értsd: türelmetlenné – váló visel-kedése és az általában régebben tapasztalt észszerűségen túli türelme között feszülő lényeges különbség aggasztó üzenetét.
Mással voltunk elfoglalva: már elkezdtük az önálló, felnőtt életet a munkába állással, majd jött a házasság, és jöttek a gyerekek. Az első unoka, Zsuzsi lányom 1988-ban született, és ez az új feladat – nagypapának, nagymamának lenni – látszatra betöltötte azt az űrt, ami apám és Magdi életében maradt azután, hogy tulajdonképpen elengedték egymást.
Van egy videóm arról, ahogy apám bevitte totyogó kislányomat az iskolájába, és bement vele utolsó osztálya biológia órájára – büszkélkedni.
Néha megnézzük azóta már felnőtté váló Zsuzsi lányommal a felvételt, de azt gyanítom, nem egy és ugyanazt látjuk rajta. Ő ámulva figyeli kicsiny önmagát, és azt gondolja apámról:
milyen „cuki”, ahogy az idős férfi örül neki.
Én is látom mindezt, én is ámulok, hogy valaha milyen kicsi volt az a lány, aki ma egy fejjel magasabb nálam, de apámat nézni már fájdalmas, és olyat is látok és gondolok ehhez a jelenethez, ami valójában nem látható, és talán nem is valós.
Látom például: várakozása, hogy majd az összes diák és Piroska néni, a biológia tanár is folyamatosan el lesz ájulva a jelenettől, nem teljesült maradéktalanul; a kislány édes, aranyos, sikítva tapsikol a kisegérnek, mely a biológia óra „szemléltető eszköze”, de túl hosszúra nyúlik az egész, kicsit kezd diák is, tanár is belefáradni, talán már ki kéne menni a gyerekkel.
Apám azonban hosszan akarja kiélvezni az „ugye, milyen ennivaló kis unokám van?”
élményt, és nem veszi észre, hogy a helyzetben rejlő lehetőségek kimerültek. És talán igaza is van – talán én látom rosszul, hogy egyre üresebbek a diákok nevetései, és egyre türelmet-lenebb a tanár mosolya, akit végső soron privát öröme okán megzavart a direktora, MERT MEGTEHETTE...
Szeretném hinni, hogy tévedek, de ez valahogy mit sem számít: már látni vélem, ami közeleg:
apám méltósága utolsó bástyájának leomlását...
Az említett óra 1989 tavaszán zajlott, és rá egy évre apám, aki bármikor besétálhatott az unokájával egy másik tanár órájára, nyugdíjba ment, és attól kezdve már nem volt az életnek olyan területe, ahol MEGTEHETTE a dolgokat.
Maga döntött úgy, hogy ki sem várja utolsó igazgatói mandátumának lejártát, és 60. életévét betöltve feláll; ebben nem annyira a belső meggyőződés vezette, mint inkább a külső körülményekből adódó evidencia felismerése. A rendszerváltás első évében ugyanis férji, férfiúi magabiztossága után társadalmi biztonsága is megingott. Élete jó részében elkötelezte magát egy olyan társadalmi rendszernek, amellyel most nyíltan szembe lehetett végre fordul-ni, és hol szenvedélyesebb, hol visszafogottabb retorikával – de mindenképpen határozottan és kategorikusan – egyre többen tették meg, azok közül is, akik maguk is haszonélvezői és téglái voltak ennek az építménynek. Ő nem tette (mondhatnák mások: nem is tehette – ugyan, kinek kellett volna a rendszerváltáskor egy „komcsi?”). Az addigi kivételezett emberből hirtelen pária lett, ha nem is a legnagyobb, hiszen egy gimnázium igazgatói posztja és egy városi pártbizottsági tagság bűn volt ugyan, de nem ősbűn.
Kiváltságai nevetségesen jelentéktelennek tűnnek a mai kiváltságok árfolyamához képest, és akkor sem számítottak vérlázítónak – egy gyorsabban kiutalt lakás, egy könnyebben kiutalt telefon, nexusok mozgósítása családtagok, ismerősök nyomására... A későbbi vérprofi machiavellizmussal összevetve apám kiscserkész volt csupán a társadalmi pozíciójával való érvelés technikáiban, mégis úgy látta, a megváltozott helyzetben ez is megbocsáthatatlan.
Nincs mit tenni – el kell tűnnie a közéletből, a társadalmi helyszínekről, a nyugdíjkorhatár elérése kapóra jött, bár sosem távozott volna ilyen hamar, ha úgy érzi: van más választása.
Még egy évig visszajárt óraadó tanárként, s az az esztendő épp elég volt ahhoz, hogy megértse a kedvetlenebb beszélgetésekből, az új, általa pozícióba segített igazgató néhány elő szobáz-tatásából, a tanáriban hirtelen rá nem érő kollégák sietős „hát igen”-jeiből, hogy azt se kellett volna...